• Nem Talált Eredményt

LELET

Emberek vagyunk, az állatvilág nagyon sok tulajdonságával „áldva", ö z -szelídségűek, rókaravaszságúak, nyúlszívűek, hiúzszeműek, amőbajelleműek, han-gyaszorgalmúak, kérészhitűek, bagolybölcsességűek, és macskaként hízelgőek . . . é s . . . és; na nem az állatvilág egyedeit nevezték el rólunk, bennünk mocorog-nak némely állatok. Emberek vagyunk, és ahogy nézem ezt a frissen feltárt tatárjárás korabeli tömegsírt, nagyon-nagyon egyenlőek. Lábszárcsontok elke-veredve egykori jó- vagy rosszakarók lábszárcsontjaival, lovak koponyacsont-jaival és odapusztult keselyűk csőrével, cimborák ujjperecei cimboráké mellett, körmölgetők koponyái a hoppmestereké mellett, törtetők könyökcsontja a be-húzott nyakkal éltek csigolyái mellett, és erényben őszült asszonyok medence-csontja cédáké mellett, vezérek és szolgák, demagógok és ne szólj szám embe-rek földi maradéka egymással elkeveredetten vall, beszél a történelem leg-kegyetlenebb tréfájáról, legordenárébb fintoráról, mellyel egy áldozati sorsra szánta, egy rakásra hányta a kiváltakat és közönségeseket, ellenséget és bará-tot. E történetiségében döbbenetes, és archeológiailag izgalmas, a múzsák szá-mára patétikus és társadalmilag egykedvű sír partján állva nem a gyász szaga legyint. Fölöltöztetem tekintetemmel a csontokat, hús és bőr embergúnyát adok rájuk, s leküldöm őket a völgybe, továbbélni századokkal előbb abbamaradt sorsukat. Apró csoportokba verődve ballagnak lefelé, szomorkásán vagy kaca-rászva, összeölelkezve vagy egymást el-elgáncsolva, peckesen a rangosabbja, oldalogva a szegényebbje, fal mellett somfordálva az örök falmellékiek, s őz-szelídséggel és rókaravaszsággal, nyúlszívvel és hiúzszemmel, amőbajellemmel és kérészhittel, bagolybölcsességgel és macskaként hízelegve ballagnak vissza mind a történelembe ezek a halottak. S végeredményben, ilyen távlatból a halál se nem felemelő, se nem lehangoló, s demokratizmusa mit sem ér. Meg-vagyunk jól a föld felszínén, küszködjük magunkat egyenlőekké — új s új tömegsírok ellen.

FÖLNEVELŐ KISVÁROSOK

Az emberiségnek temérdek közös élménye van, de én most csak azokra gondolok, kik valamely erdélyi kisvároskában élték gyermekkorukat, s rázód-ván bármely sarkába a világnak, a hazagondolás mályvaillatú hangulata ben-nük gyakorta elárad, sárgaréz-ragyogással villan vissza egy-egy kép, ábránd, mint hajdanvolt borbélytányérok a délutáni napsütésben, s hosszas képzeletbeli sétákra indulnak ilyenkor, teszem azt egy régi vágású öregúrral, ki megáll időnként az emlékezés utcasarkain, fölkattintja zsebórája födelét — és hozzá-igazítja idejét a lemenő naphoz.

A nosztalgia könnyű gúnya, de meg-meglibbenő fodrai alól kitetszik néha szülőföldhöz való ragaszkodásunk, a kötődés pici, erős szálai pedig gyakorta 28

láthatatlanok maradnak. Ritkán tudatosulnak mibennünk az érzelmek teljes gazdagságukban és árnyalataikkal, mert ki volna megmondhatója, milyen haj-szálereken szivárog föl bennem, s piroslik a melegség, mikor New York vagy Chicago tántorogtató felhőkarcolói, bádogarcú emberei közt, autótengeréből föl-bukkan percre éles, tavaszi napsütésben Székelyudvarhely, dombon ülő gimná-ziumával és hársillatú főutcájával, orma a Kuvarnak, melynél hatalmasabb meredély hajdanán számomra nem létezett, s megszólítanak tekintetükkel az emberek, az oly cinkos együvé tartozással egymásnak kalapot emelgető férfiak, kik, ha nem lenne oly sietős a dolguk, mindegyre megállanának néhány szót váltani; ó, de minek, mikor ősidők óta tudnak és sejtenek egymásról mindent:

ki melyik szabónál varrat, hányas a borvizes korsója száma, mikor költözött tömbházba, megbeszélték már réges-régen egy cipőboltban, színházi előadás szünetében vagy épp — egymás háta mögött.

Hangulatok, illatok, hangok idézik mindegyre a gyermekkor színhelyeit.

És szavak, szavak, miként most is. Két, tömött hangulatú, a nosztalgia arany karikáit gyűrűztető helynév egy versből, melyet most hozott Balogh Edgár, ki Józsa Béla-kötetet szerkesztvén, javallja: lennék gondozója a könyv versanya-gának. Józsa Béla verséből gyermekkorom Himalájája, a Szarkakő fehérlik ide és Mont Blancom, a Budvár, melynek töprengő homloka körül a kommunista mártírköltő jövőnket veszélyeztető hóviharokra látott, olyan emlékrétegeket ébresztgetve most bennem, melyek segítségével talán egyszer megértem majd, miért ér néha szemrehányás otthoni olvasóim részéről, ha verseimben takaré-kosabban bánok a szülőföldet földrajzilag is pontosabban koordináló szavakkal.

Józsa Béla mellé nem a múzsák, a korbácsok feküdtek. Küzdő volt fejszés időkben, tollal is csak fegyvert forgató, kinek agitációs líráját elkerülte minden rendű-rangú ámulat, s ha ostorcsörgető hangjára én most felriadva a gyermek-kor nagy kalandozásaira révedek, mohás-hűs szurdokaira Budvár patakának, hol annyiszor kapaszkodtunk az ő szülőfaluja, Hodgya felé, akkor is tudom, hogy a nosztalgia még nem elég, a nosztalgia kevés megőrizve továbbépíteni e tájat.

Mit tehet, Istenem, mit tehet az ő városáért sürgős-hasznosat, mostani eredményében is megmutatkozót az, kire penna bízatott ma —, töprengek néha, ha emlékeivel meglátogat az én kisvárosom, s meleg irigységgel az oda-haza maradt fiúkra gondolok, régi osztálytársakra, építészmérnökké vált Bar-tók Lajosokra, kik új lakónegyedeket építenek gyermekkorunk játszóterein, új nosztalgiát, új játszóteret gyermekeik számára, s új papirost vonok magam elé én is, hátha megterem rajta némi ige, sovány magocska, amire fölnevelő kis-városaink is felnőnek.

DÓZSA GYÖRGY HAZATÉR

Hullomás gyümölccsel szedett kosár a dombról nézvést a szoboravatásra készülő falu: Dálnok. Szilvák kékje, földre pottyant almák pirosa és barnás-lilára ütött arca idevilágít. Erdőkaréjaival, energikus dombjaival bölcsőnek ké-szült egykor —: Dózsa György először itt sírt föl. A falvak fölött, hol hajda-nán nagy férfiak születtek, az odalátogató tekintet számára lebben időnként némi áhítat, ábránd, de többnyire hétköznapok füstjére, zsindelyes és cserép-tetős házakra látni, káposztáskertekre, gyümölcsösökre és sárra. Kinek kedve, képessége és érkezése van hozzá, ősöket ringató mítoszt is álmodhat a tájba, de a hétköznapok józan szigora másra int, szikár napi gondra, s dologra, szótlan tűnődésre, a voltakat megőriző méltóságra és emlékeztető jelre, ö t keressük, a Jelet, közeli napokban fölavatandó szobrát Dózsa Györgynek —, s egy süldő-leány a borbélyüzletre mutat: haladjunk tovább mellette, ott van azon túl. Be-fele hajlik egy pici mosoly: kell lennie némi közük eme falusi figaróknak haj-dani hadak nagy fiaihoz, ha már — merő véletlenségből — Gábor Áron

be-recki szülőházának helyén is borbélybolt székel, de a kicsi falu nagy terére — porondjára — érve, tréfát hessent a látvány. Nem a Jel, hanem megelevene-désre kész szobor áll ott, áll szürkés-vöröses andezit talapzatán, a kőműveseket figyelvén, kik az utolsó simításokat végzik a hatalmas, emlékmű-méltóságúvá emelt térség lépcsőzetén. És Dózsa György ez alkalommal nem a tűzkoronás parasztvezérmártír, nem a hősi pózba merevült, hanem a föladat súlya alatt tűnődve-töprengő férfi, ki ívbe feszülő gerinccel előre hajolva, jobb térdére eresztett testsúllyal, hadbaszállás előtt még egyszer végignéz az ő népén, must-rát tart seregén. Szobotka András Dózsájából a küzdésre bujtó erő, szándék és megfontolás optimizmusa süt, alakjában robbanásra készen mindenkori sza-badságharcosok.

Húzzák is rá már a fehér lepedőt, leleplezhetővé tenni, szoboravatásig a bámészkodó tekintetek elől rejteni. Mert a rossz útviszonyok dacára megindul-tak, lám, a turisták is; az útjavítás meg csak halasztódik: október közepén, krumplibegyűjtési munkák dandárja lévén, oda kell minden munkaerő. Rég volt, mikor kaszát egyenesítve odahagyták a mezei munkákat a népek, s indul-tak Dózsa köré tömörülni, csöndesebb és lassúbb idők jöttén, megérti azt György vitéz: a termény betakarításánál nincs fontosabb.

A telken is, hol hajdanán szülőháza állott, szaporodnak a krumpliszsákok.

Eső szemerkél, s Bálint néni kezét tördeli, amiért nem jönnek a mezőről a fia-talok: ha megázik a pityóka, holnap sem lehet lepincézni. András bácsi abba-hagyja a törökbúza-darálást, sokszáz eső verte szalmakalapjában kiáll az udvar közepébe mutogatni. Itt, ennek az oldalnak támaszkodva állott Dózsa György szülőháza. Ükapám mondta nagyapámnak. A csűr építésekor megtaláltuk az ajtóbélést is, elvitték a múzeumosok. Azonkívül itt a martba találtunk egy csomó, elöltöltős puskába való golyóbist. Ügy egy vékányit. Az nem biztos, hogy övék volt. Mert regölik, hogy miután a család elkerült innen, a telket az uradalom vette volna kézhez. Házastól, ugye. Aztán Dózsa György megöletése után az a ház egyszercsak kigyúlt, hogy kitől-mitől, nem tudni, de égett vagy egy hétig. Nem mert oltani senki, mert hát ugye az uraságé volt, az pedig nem foglalkozott. Mikor apám annak idején megvette, s építeni kezdett a tel-ken, rágni kezdték az irigyei, azt híresztelvén, hogy alapozáskor megtalálta Dózsa Györgynek egy üst aranyát, a ház is, a csűr is abból van. El lehet gon-dolni: üst aranyát annak a szegény, élve égetett parasztfejedelemnek! De haza-jött most végre, igazságot tenni. Ötvenöt esztendeje dalárdista vagyok, elfújjuk majd a magunkét mi azon az ünnepségen.

Lent a kert végében, hol csorbult kaszák kerítése mögött a szülőhelyet je-lölő, néhány esztendeje avatott emlékmű áll, messziről jött vendégek fényké-peznek. A kanyarban hatalmas juhnyáj veri föl a port, elébe áll a pakulár hő-getve, s megállnak a juhok illedelmesen. A fotografálás befejeztével tovább-özönlik a jámbor sereg, csupán leghátul sántikál egy sérült lábú juh, küsz-ködve erősen a lemaradás ellen. Bárány korában nyakába vette volna a pász-tor, most már tetszik néki vagy sem, elporoszkál három lábon maga is a nyáj után.

ALMÁK AZ ELSŐHÁZBAN

Jó bő százesztendővel ezelőtt a tágas szobában gyülekezett az erdélyi gari-baldisták maroknyi csoportja; harapós télben, száncsengő nélkül, innen, az esztelneki kúriából vágtak az ojtozi szorosnak a veszteg ülni nem akaró haj-dani férfiak, szabadságharcok melegébe sietni a hazai farsang elől. Mert nyugta nem igén volt e tájakon embernek soha. Legtöbbször azért, mert nem hagyták békében, vagy ha nyugton felejtették is ideig-óráig, megkereste mindig a maga háborúságát; úgy mondják: örökkön okkal. Míg jobb és engedelmesebb han-gulatú tájain a világnak régóta palotákat építettek, falaikban csörgedező víz-30

vezetékkel, és jól pöfékelő gőzmasinákat gyártottak, itt ágyúgolyóbist öntöttek a vecsernyére hívó harangokból is, mindig kézügyben tartva az eláshatatlan csatabárdokat. Akárcsak e ház régi gazdái, Szacsvay uraimék, a történelmi csa-lád háromszéki ágyúöntő-fiai, kik, midőn vagyonukat és tehetségüket honra s hadra nem „tékozolhátták", elúszni kártyacsatákban hagyták. Lehet, hogy ezért van más hangulata a szobának ma, mint jó bő százesztendővel ezelőtt.

Mert mennyei, hűvös almaillata van. Ez természetesen nem valami földön-túli derűből árad, hanem maguktól az almáktól, kik pillanatnyilag lakják.

A kik szó onnan származik, hogy pillanatra sikerült összemosolyognom a gyö-nyörű gyümölcsökkel, melyekkel e szoba földje tele, s úgy lélegeznek, hogy bizonyára sok esztendővel hosszabbítják meg a Szacsvay lányok életét, kik az almahalmok közti ösvényeken, bizony, már a kilencvenet tapossák. Az időseb-bik, Mária, a századelőn került haza falujába tanítónőnek, s honosította meg kertjében, majd a környező falvakban is azokat az egzotikus nevű almafajtá-kat, melyeknek párját Erdély-szerte nehezen fellelni. Persze, itt a hangsúly a meghonosításon van, hiszen például csak a Starking, e császári aromájú gyü-mölcs fájáról száz s száz oltóág vándorolt e vidék zord kertjeibe, s ma már a krumpliszedéssel bajlódó gazdák számára is igen kedves vendégek a gyümölcs-export megbízottjai. Nézi is a falról a szép magyar bajuszú, puskaporgyártó Szacsvay uram, hogy micsoda fehérnépmunka folyik itt a szabadságharc és nemzeti romantika ősi fészkében, nézi, hogy a hadbainduló férfiak és pállott posztómenték helyén mindenütt csak alma, alma. De hát ez a világ rendje.

E haragos és energikus tájat szelídíteni és nemesíteni, most már lassacskán ideje embereit is rászoktatni a megcsöndesedett föld gyümölcseinek ízére.

TIKMONY

Akit Diósszínbe hívnak, gondolja meg százszor — s induljon. Nem tudom, érzik-e a Bákó környékiek, hogy szürkület után a Szeret mentén végigfut va-lami levélfonákot mozgató, hideg áram? Dehogyis, dehogyis!; egész esztendő-ben érzik, mért éreznék különösképp most, mikor én is itt vagyok? Hosszú csavargás után, mint a hetedik krajcárt, úgy találtuk meg a falut, hová hiva-talosak voltunk éjjeli szállásra, váll vállhoz feszülő boros összeszorulásra. Elva-rázsolt falu volt, az éjjeliőr, a legkisebb királyfi találta meg a házat, amelynek sötét ablakán bezörgettünk. Villany nem gyúlt odabent, csak némi világosság futott ki mezítláb az ajtón, földig érő fehér vászoninget viselő lány képében.

Bátyját keressük, s ő elszomorodik. Bebizonyítjuk valahogy, hogy barátai va-gyunk, s a lábujjai között ficánkoló sártól, meg valami mástól igen kelletlenül hátravezet a sütőhöz, s — lesz, ami lesz! — belöki az ajtót. Kétszer három-szoros o d ú . . . : papíron helyiség. Háromezer pakk cigaretta füstje s két hektó bor szaga ront ránk, s egy csonkig égett gyertya néma homálya, amely alól lassacskán előszivárcg három novaütötte arc. Bepréselődünk most már, hátha kiszorítanánk a rossz levegőt. A fiú benyálaz ide-oda úszkáló vendégfogadó csókjaival, a kisszéken hosszú, nyirkos haját próbálgatja emelgetni a földről egy öreg, az apa meg — Szervátiusz faragta arc — nyomja fejét az ajtófélfá-hoz, ropogtatja állkapcsát, hogy vendéglátásra józanodjék valahogy. Kisirül az ajtón, s mikor újra bebukik, világító kancsóval kezében, válla fölül ránk omla-nak az éjből a balladák. Tikmony! — suttogja, mintha erdő; s vetkőztet, leitat, öl a tekintete. — Tikmony! — ismétli, s mi önkéntelenül, féloldalasan meg-indulunk a fal mellett, mohó vággyal a künti éjszaka iránt. A fiú eszelős édes-apamozással vesz védelmébe —: vendégül ő hívott.

Az apa nem tágít, tölgyfaágrecsegés a hangja, ahogyan közli: őneki ven-dégmarasztaláshoz ez a szó, meg a bor van, mással kínálni nem tud. Húsz éve jártak utoljára erre magunkfajták, kérdezték, a tojást errefelé, hogy hívják, TIKMONY — ezt tudja mondani azóta is.

Kiszédülünk a füsttel az éles moldovai éjszakába. Mögöttünk a fiú részeg zokogása; eső hull, tele az ég alja a tojás és a tyúk szemerkélő meséjével.

KILENC GYERMEK KACAGÁSA

Itt az isten háta mögött, azazhogy: színe előtt az úrnak, végigmegyek a bogdánfalvi utcán, cimbalommal nincs kirakva, köpönyegem szárnyát Szeret felől fújja a szél, fújja. Házak, kicsi házak dudorásznak vélem, kiket markába vett ez a föld, enniük ad, tartja; gémeskutak bólintása, dúcos kapuk nyikor-gása, jámborszép moldovai teheneknek ki-befordulása... „hí ne, mojeg ne!"

— katrincás Ilonkák, búboskendős Margitkák szoknyája ringása hajtja. Szarvuk-ról a szalagok leáztak már régen, trágya ring, nem stafírungláda a megnyújtott szekéren, hí ne, mojeg ne — szőlős oldal felölről fújja a szél, fújja.

S kacarász a csermely, szalad a Szeretbe, súlykoló asszonyok, tözzsölő asz-szonyok bokáját csókolja, lábikrát szeretne... s futnak mind, ahol csak ér támad, patakok a nagy óceánnak.

S kacagnak a lapos kővel patakban szövögető kölykek, a „pustyok", fej-búbig idenőttek, kacagnak, mikor hány éves vagy? — kérdem, hogy hívnak, mondd már? — rázkódnak az őrlő nevetésben, kicsi, hegyes vállaikkal egy-másnak dőlnek, úgy nevetnek, hogy ablakon a mamák, nagymamák arca ki-csordul, fehér kiscsikók fogaik, egy trappal sarjút hoznak a holdból, ó, így nem kacagott gyermek még a szóra, a számára sosem hallott, mégis érthető, mégis hottentotta beszédre, belegörbülnek, hasukat fogják, hogy a bácsi milyen mó-kás, így törni a drága zsíroskenyér-kérő anyanyelvet, hogy éves, meg hogy mondd már, pedig jó ruhája van neki, felöltözött szépen, de hogy épeszű is lenne, nem látszik a zagyva, tört beszéden.

Kacagnak elfutó patakkacagással, csermelycsengéssel, föl-fölpárolgással, ár-tatlan-szép, tündérkedő, papírsárkány eregető, mesék tején legelgető, csikó-kacagással.

GYÖKÉROLTÁS

Vesztegelünk a zágrábi állomáson. Csomagjaink mellett utunk további ki-látásait találgatjuk, mikor arra leszek figyelmes, hogy egy vasutas kitartóan őgyeleg körülöttünk; nem is annyira szeme, füle van inkább rajtunk — álla-pítja meg feleségem. Hogy felé irányult a figyelem, zavart mosollyal kihúzza magát, s apró, elnézést kérő kézmozdulattal lép hozzánk, beszél, beszél szapo-rán, dolgozik keze-lába, s bár szavaiból időnként elővillan egy-egy magyar hangzású szótag, csak annyit vagyok képes megállapítani, hogy én ezzel a nyelvvel ez idáig még nem találkoztam. Mintha sötétben, úgy tapogatok bi-zonytalanul a gyufásskatulya után, talán arra lenne szüksége; int a fejével-szemével, hogy nem-nem, az órámat matatnám, nem — értem meg tisztán az első szót. önkéntelenül felkapom a fejem, s jóleső érzés melegedhetett a tekin-tetemben, mert hirtelen ő is megnyugodott, „nos, akkor hát helyben vagyunk"

— alapossággal, lassan, minden szót megrágva törni kezdte anyanyelvemet. Elő-ször is szapora bocsánatkérések közepette arra próbál bizonyságot szerezni, hogy mi valóban magyarok vagyunk-e vagy csak magyarul beszélünk? Miköz-ben közlöm vele a tényállást, töprengek, vajon mi lehet a szándéka ennek az embernek velünk, vajon mi lehet az, ami számára megéri, hogy így kerékbe-törje nyelvét, hogy így beleizzadjon ebbe a fortélyosnak tűnő magyar beszédbe.

Aztán megtudom. Megtudom, mert türelmem van meghallgatni, és van szívós-sága átverekedni magát a nyelvi határon. Közel hajolok hozzá, szemem is összehúzom, biztatóan, és szinte látom, segítségül hívott kezével miként hajto-gat félre maga elől indát, áhajto-gat, s már látom is, már értem is törekvése okát:

32

hát igen, megörvendett a magyar szónak, mert ő egy olyan faluból származik, hol egy-két magyar család is lakott, és volt neki egy nagyon kedves gyermek-kori barátja, kit Péternek hívtak, kivel hosszú esztendőkön át együtt csatan-goltak erdőn és mezőn, s ki oly nyomtalanul tűnt el a második világháborúban, hogy hírét sem hallotta . . . Azóta most beszél először magyarul. És magyaráz és gesztikulál és majd ölbe vesz bennünket a népeink közötti barátság jegyé-ben, invitál kávéra, borra, s én legszívesebben lekésném a vonatot.

Sokat gondolkodom azóta is a nemzeti tudatnak e magávalragadó példáján.

Hogy a zágrábi epizódban mennyi történelem is szunnyad. Valahogy így nőtt az emberiség is. Gyermekkorukban gondtalanul játszadoztak még a népek, csupán fel-, nemzetté növekedvén kezdték szeretni, becsülni egymást a közös gyermekkor emlékével, és más-más ajkúság öntudatával is, vagy martak egy-másba épp — melyre annyi háború és pazarolt vér tanúság a földön. Van nem-zedék, aki látta, mily gyorsan ölő ragály és méreg lehet sovinizmus, fasizmus, mily gyorsan terjed az ember állatban a halálra kiszemelt nép iránti falánk gyű-lölet; feltételezni is szörnyű: ha a második világháború nem akkor, később ér véget, vajon miként árasztott volna el minket a fasiszta düh; feltartóztathatat-lan lett volna bizony, úgy lehet kipusztultak volna már mind a gettóra szán-tak, és áradt volna tovább, kiszemelte volna azokat is, kik valaha szót váltotszán-tak, a kiirtottakkal, ki azoknak írmagját is, sorvadt volna az egymást nagykanállal evő emberiség.

Milyen jó is hát az idegen nyelvet törő zágrábi munkásember barátsága melegénél fűtőzni. Hiszen aki más nép fiához közeledik ily szerető reverenciá-val, abban saját nemzeti érzése is erős, minthogy internacionalista is csak a megmívelt nemzeti tartalmaiban élő lehet.

Fut, fut bennem a gondolat ily rendű-rangú tartalékaink pallérozásának, művelésének felettébb szükséges és szépséges voltáról...

S szégyen vagy nem szégyen, csak most jut eszembe, hogy a zágrábi epizód nem is velem esett, úgy bizony. A legnagyobb élő magyar költő mesélte el.

nekem ez év június 3-án, tapasztalataiból példát állítni arra, hogy boldogok és szabadok lehetnek még a népek, nemzetek, ha nem feledik közös gyermek-korukat, s magukban a legnemesebbet mívelik, egymáshoz így közeliinek. És mesélte pedig eleven, külön életet élő tekintetével is, olyan szuggesztíven, hogy az ige, lám, bennem gyökérről megfogant.

MONDATOK A SZÜLŐFÖLDRŐL

Hosszú évek óta minden betűm elmosódó mosoly és könnycsepp a szülő-föld állhatatos orcáján, mert faggatóként is kifaggatottként józan szimbiózis-ban élek vele, a Nagy Ajtó sarkánál ott sorakoznak mindétig készenlétben, örökkön megszólíthatóan érteélő szavaim —: anyja szoknyájánál, anyja ölében, anyja lakomáján, anyja betegágyánál és sírjánál a temérdek gyermek, s szól-nak nyílt tekintettel, összeszorított ajkakkal, szólanászól-nak bensőségesen és sze-mérmesen, miként édesanyjáról, szerelméről beszél az ember, figyelvén szomo-rúan, s lúdbőrző háttal a legszentebb érzelmek fosztogatóira, a mellkas-verege-tőkre és demagóg-motyogókra, kik anyaföldjük hüledező melegénél pecsenyét sütnek, arcukat egy miattuk szégyenkező nép orcájának pírjával pirosítják, míg húsosfazekakra dülled a mamák szemefényesítette szembogaruk, figyelvén har-sogókra és hersegetőkre, áligazságokat felkérődzőkre, éljenek bárhol a világon, itt a könyököm mellett vagy óperenciákon is túl, melyről anyák meséi szólnak, s mely mesék belengik idecövekelt álmaimat, s válnak édes, keserű-édes, dolog-adó valósággá, figyelmeztetővé, eligazítóvá—;

hisz romániai magyar író volnék, s romániai magyar író több mint har-minc esztendeje már, hogy nem hagyta el hűtlenül hazáját,

romániai magyar író volnék, s romániai magyar író több mint ötven esz-tendeje nem hagyta el hűtlenül az ő népét.

E szülőföldmámorral, s az iránta való szerelem történeti tudatával hordoz-tam meg a közelmúltban verseimet Nyugat-Európa öt és Észak-Amerika tizen-hét városában, s nagyon nagy hatalma kell legyen az én földemnek, hiszen egyetlen egyszer sem ajánlottak marasztaló, fehérebb kenyeret az én versei-mért, melyek, szerény megítélésem szerint e föld s e nép lelkéből lelkedztek.

Szülőföldem otthonom. Néha meleg derékaljjal kínál, fogvacogtató hideg-gel is olykor. Ilyenkor fölibém húzom, takaróul, a sokezer éves európai kul-túra egét.

TIZ ÉV

Begombolom magam előtt a kabátot; nos, úgy van: tízéves érettségi talál-kozóra érkezvén Székelyudvarhely háromszázhetvennyolc éves iskolájába, en-gem sem került el a megilletődés. Az idő fölöttem való múlásához nincs még kellő nosztalgiám, inkább az ország egyik legöregebb gimnáziumával való új-bóli családi viszonyba keveredésem húzza ki egyszerre derekam. Ami pedig sokadalmunkat illeti, köszönjük, jól vagyunk; a lányok időközben asszonyossá gömbölyödtek, a fiúk férfiasodtak, emberségben s iskolaigazgatásban találjuk régi osztályfőnökünket, a banketti vacsora kiadós, tűrhető a bor, az osztály negyvenhárom tagjából jelen van huszonhét, igazoltan hiányzik öt, ki boldog

— ki boldogtalan — s egyikünk időközben elfelejtett magyarul.

Aki időközben elfelejtett magyarul, az van talán leginkább jelen, ö szá-mára a nosztalgia nagy batyu; hirtelen bomlanak ki belőle a tíz éve nem látott arcok, utcák, tantermek, egykori diákcsínyek megelevenedett ficánkolásai, ked-ves rigolyájú tanárok hangja, szava — s íze a rég nem hallott beszédnek, Te-réznek hívják még mindig, és én emlékszem ötvenhétből az állandóan pityere-désre görbülő csángó süldőlányra, ki ötödmagával érkezett Bákó vidékéről az udvarhelyi iskolába; istenem, kölykök, mi! hányszor martunk tréfáinkkal oda, hol leginkább fájt, anyanyelvének a mi beszédünktől elütő akcentusait mu-latva, hányszor csomagolt hazaindulásra, s mégis — hatalmas szíve volt —, két dolgot szeretett igazán: a rahátot meg bennünket, akik közt érettségiig érve, így hiszem, otthoni közösségre talált.

És emlékszem, előttem felelt az érettségi vizsgán Arany János balladáiból;

azóta először most látom. Az osztályfőnöki órán szemlesütve szabadkozik, kér engedelmet, hogy azon a nyelven számoljon be élete alakulásáról, melyet leg-inkább ismer, s melyet gyakorol: kicsike az ő élete, de egyszerű és szép: érett-ségi után Mircestibe ment férjhez, gyerekeket nevel, háztájit és szőlőt művel, s igen szereti az ő emberét, ki boldogan kísérte el Székelyudvarhelyre is.

És kigyullad arcán hirtelen a tízéves messzilét minden emlékező pillanata, belefelejtkezetten köszöngeti, hajtogatja az öreg falaknak a fölötti háláját, hogy közöttük érettségizhetett; kipirul, kapkodja a fejét, s már ficánkol min-den szava, mint lányok lába körhintán — köztünk van már, s egyre inkább köztünk, ahogy arcunkat is látja hozzámelegedni sorsához. És én már nem is őt, csak magunkat figyelem, e törékeny világra néző szelídülésünket. Mint mikor kedves vendég van a házban, aggódva vigyázzuk: előtte szó csak az általa beszélt nyelven essék, bántódás hirtelen kélt dilemmáját, sem emberi méltóságát ne érje. Mert érzem — az ér is lüktet nyakamon, úgy érzem — benne a feszülést, és a banketti füstben hordom szavaimmal a hamut a fel-felpírosló parázsra, mert félek, hogy előkóvályog egy pohár, mely borgőzös számonkéréssel koccint... —, s akkor oda ez az önfeledt derű az arcról, a 34