• Nem Talált Eredményt

NAGY GÁSPÁR: HALÁNTÉKDOB CÍMŰ VERSESKÖNYVÉRÖL

In document tiszatáj 1979. AUG. * 33. ÉVF. (Pldal 78-84)

Mitől fél a költő?

Az említett riportban a költőelődök és kortárs művészek pusztulását figyelmez-tetésnek érzi, s ebben a társadalmi traumákat föloldani akaró művész intésének és és halálának hasztalanságát panaszolja fel. „A meghalok, a meghalni készülők elé egyenként nem állhatunk oda, a dolgokon máshol kellene igazítani." Versesköteté-nek mottójában, amit nyugodtan értelmezhetünk perorációnak is, a költőVersesköteté-nek meg-adatott egyetlen harci eszköz hatástalanságáról ír le hatásos sort: „írni / a szó egye-temes súlytalansági állapotában" (Hétparancsolat). Efelett érzett fájdalma, ezért érzett aggódása mondatja vele, „érzem: / valaki fél e történelemben." (Csak nézem Olga Korbutot.)

Nagy Gáspár dob-koponya-zörejei között azonban szerencsére oldottabb, lágyabb hangok is hallhatók, bár olykor még e természeti szépséget, szerelmet, családi mele-get lélegző írások nyugalmát is meg-megremegteti a külvilág (Éji sóhaj, Térkép, ki-terítve). A L e í r o m . . . címűben játékos-komolyán meg tudja újítani a szerelem dol-gáról szóló kifejezésformákat is (Lebegve már, Legvégül).

A kötet egészére jellemző a nagy nyelvi műveltség és hajlékonyság is. Ez sosem válik öncélúvá, biztosítéka egy gazdag érzelemvilágú, súlyos gondolatokkal viaskodó alkat. Nagy Gáspár stílusát számos nagy író vonzása befolyásolta. Ügy tűnik, hogy a korábbinál egységesebb ez a kötete. Róla és Pintér Lajosról szóló, jóindulatú és lényeglátó írásában néhány évvel ezelőtt Tornai József még Nagy László és Juhász Ferenc „népies-látomásos" iskolájához sorolta költőnket (Forrás, 1976. 4. sz. 75—

77. p.). Különbözésre, egyénibb stílus kialakítására buzdító sorai nem maradtak hatás nélkül. Azóta talán kevésbé szorul Nagy Gáspár arra, hogy ú j és merész mondani-valóját bevett példaképeket utánozva fogadtassa el. Ügy tűnik, hogy ez az újabb kötet önálló kifejezésformák kutatásáról is tanúskodik, ahol a még jelenlevő és szán-dékos imitáció (Variációk, „Jézusos, fejlehajtva", Jékely Zoltán tenyerébe) inkább csak a felülmúlás lehetőségével kacérkodó, játékos versengést szolgálja.

A költő kétségtelen erényei mellett zavarba ejtően hosszú az a névsor, amit a versek címzettjeiből, aposztrofáltjaiból állíthatunk össze. Minden második verse ajánlott. Dantén, Petrarcán, Janus Pannoniuson és Shakespear-en kezdve Mikesen, Petőfin át Kormosig, Sütőig, Latinovitsig és Huszárikig ível a sor. E nemcsak Nagy Gáspárnál megfigyelhető szellemidézéssel kapcsolatban két veszélyes következményre érdemes fölfigyelni. Az egyik, hogy a hivatkozás természetszerűen magával hozza nemcsak a címzett gondolatvilágával, hanem gyakran a stílusával való azonosulást is. Ezt viszont vagy az egymással ellentétes stílusformák ékeit veri a kötet egyes darabjai közé, vagy — egy versen belül — szétfeszíti, széthullásra ítéli a még nem eléggé önálló művet. Az előbbire példa lehet „Az éjszakában" racionálisan kimért, higgadt, pilinszkys hangneme és a „Szállá alá poklokra" Juhászt idéző, túlcsorduló korlátlansága. Nem lényegtelen az sem, hogy az ajánlott vers kezdő költők kezében az utóbbi években egyre inkább az érvényesülés, a művészi csoportokba való bebo-csáttatás kulcsa, jelképe lett. Kortársaival kapcsolatban Nagy Gáspárnak eddig sem volt, ezután sem lesz szüksége ilyen „poszthumanista" eszközökre, a captatio bene-volentiae-nek erre a sajátos vadhajtására. Félő viszont, hogy a barátságnak, az esz-mei, sorstársi vállalásnak ezt a felszínes formáját kötete nyomán még inkább kö-vethetik.

Köszöntöm Nagy Gáspár második kötetét. Olyan költő erősödését érzem benne, akinek láthatára elég tág a múlt és a jelen európai és nemzeti értékeinek meglátá-sára, láttatámeglátá-sára, védésére. Érzékenysége, őszinte, igaz szándéka vitathatatlan. A töb-bit — a tehetség megvan hozzá — kiteljesítik majd a következő évek és kötetek.

(Magvető, 1978.)

TÉGLÁSY IMRE

77

Karinthy Ferenc: Marich Géza utolsó kalandja

A könnyed felszínű mélység, történetesen a csevegésforma reflexióba oltott élet-bölcsesség prózája fehér holló a magyar irodalomban. Ezért vonzódik az átlagolvasó is inkább minden máshol — bonyolultabb képletet keresve, kevéssel (olykor nagyon kevéssel) beérve. Ezért hódít nálunk akár az Isherwood nevével fémjelezhető elbe-szélő művészet is nehezen; Evelyn Waugh így nem lelt komolyabb visszhangra.

Öröm, hogy mégis van egy olyan írónk, mint Karinthy Ferenc, aki népszerűsé-get szerzett ennek az értékárnyalatnak. Űjabb köteteit figyelve úgy érezhetjük, sike-rült még jobban „leszorítania" eszközeit, célratörőbb lett a prózája, egészen kis he-lyen képes átfoghatatlanul titokzatos tények érzékeltetésére, nyelvi gazdagságát vir-tuózul kezeli; gondolom, ott is célszerűen, ahol szándékkal egyszerűsítget. Sőt, az egyszerűség több húrján játszik: néhol szinte a nyelv, a mondatformálás erejére, az élőbeszéd (vagy az „élőgondolat") frissen támadó érzelmi-logikai terére bízza a nem feltétlenül a legföldhözragadtabb racionalizmus jegyében támadó leleményeit — vagyis az élet hű és játékos krónikása, a megértő, az ad hominem magatartás ne-mes vonásait mind jobban érvényre juttató Karinthy Ferenc egyre többször ér át tömör, rövid elbeszéléseivel (útirajznak álcázott parabolákkal) egy olyan tartomány-ba, amely a legigényesebb irodalom kedvelőjének is feledhetetlen öröme azután; a megfigyelések már a tudósító bölcselme révén egyszeri élettel telnek meg, ám igazi értéküket az adja, hogy hírt hoznak a felszín mögötti tartományból, a létezés magya-rázhatatlanából, s tudjuk, hogy ezek a régiók vagy kegyeskednek tárulni, vagy sem

— a merő „realizmus" s ennek hívságos tagadása egyképp kevés itt a sikerhez. Ka-rinthy Ferenc néhány lépéssel közelebb jár megint — novellistaként és „általános"

íróként — önmaga legjobb lehetőségeihez. A hangjátékokat, irodalmi történeteket, hosszú elbeszélést, novellát és élettöredékeket tartalmazó kötet műfaji sokfélesége mögött egyenáramú komolyság lüktet.

Ennek — az ilyen jó írói fedezetnek — nincsenek összetevői. A Karinthy-írások elemei a régiek. Gyors helyzetrajz, kitekintés, helyi színek és az általános műveltség-anyag roppant tömegének a leggazdaságosabban használható csipetnyi adagja, a sze-mélyes érdeklődés, az itthoni kötődés, a nagyvilági belátás: ez mind csak környezete annak, hogy kipattanjon az a bizonyos szikra, amely itt a legvonzóbb. A Shakespeare Magyarországon valahol Ausztráliában játszódik, s a felolvasásokat. tartó írónak azt mondja valaki helybeli: „ . . . h o g y ő is író, sőt, drámaíró. Ügy, és miket ír? Éppen ez az, feleli, nemigen ír, inkább csak szeretne. De valahogy nincs neki mit.

— Tudja, míg hallgattam, hát igazán irigyeltem magukat odaát. Hogy milyen érdekes, izgalmas dolgok történnek ott mindig. Háborúk, forradalmak, szabadság-harcok, csupa nagy, izzó drámai téma. De itt, ugyan miről írjak? Nálunk soha nem történik semmi."

És Karinthy hozzáteszi: „Sajnáljam?"

Ez az alapérzés, ez az egyértelmű kettősség határozza meg írói látásmódját. És sokat emlegetett realizmusának lényege nem is annyira az, hogy a ki-tudja-micsodás

„valóságot" ábrázolja híven, hanem hogy a saját látásmódját. Hangsúlyozni való szempont! Az igazi realizmus, tanítja könnyedén Karinthy, a légy hű önmagadhoz elvére épül. Az írói személyiség mint realitás — híven kifejezve. Az egyéniség — mint a világ egyediségének biztosítéka a szupertucat-jellegűvé váló technikai (szel-lemünket is gépiesítő) korszakok egyikében. A személyiség és az egyéni jelleg mint az éles szemmel megfigyelt anyag ellentéte s kiegészítője: mekkora feszültségek az elegáns külszín mögött. Az Ohióban rókát gyilkoló boldog, jókedvű vidékiek az em-beri erkölcs korcs vonásaira ébresztik megfigyelőnket. Még az állatvilágban is van kegyelem — azaz ott van, a civilizált lény világában nincs. És keserűen állapítja meg: „Nem lehet segíteni a világon." Vagy ahogy New York kuszaságát, fenyegetett-ségét ecsetelve tömör ellenpontként így zárja írását: „New York után minden más 78

város unalmas, vidéki, tűrhetetlen. Hiányzik, attól a pillanattól fogva, hogy felszállt velem a gép, cibál, fáj, visszahúz." Ahogy az átkelőhajón, Japánból hazatérőben gyengéden együttérző, embertársi beszélgetést folytat valakivel, aki szomorú, aki szo-morúbb n á l a . . . És nyelvi telitalálatokat halmoz — tettenérhetően azért, mert jó belső fedezete van az írásnak, éles fényű részvéttel világítja meg a helyzetet. „Fog-e hiányozni Japán?" ez az első kérdés, mire néma biccentés a válasz. „És nem tudna Japán esetleg maga után menni?" folytatja, „ráérezvén, hogy a szeszközösség szinte kötelez a tapintatos részvételre". A nagydarab hegedűslány a fejét rázza, hogy: nem.

És akkor az egyik legszebb „gól" következik, kifejezés, érzés, humor, tanácstalanság együttese: „Nős Japán?" És sírva felel rá egy újabb bólintás. Mindebben csipetnyi érzelmesség sincs; ahogy másutt sem sandák a kitekintések, például amikor egy dip-lomatától megkérdi (magában), hány év „nehézsége" volt odahaza (mert a diplomata csak úgy mellesleg elmondja, hogy voltak ezek a bizonyos nehézségei). És amikor az esős Isztriában kitalál egy históriát a külföldre szakadt honfitársról, aki rájött, mi hiányzik a kaliforniaiaknak a teljes boldogsághoz: az eső; és így alakult meg a re-mekül jövedelmező „Esőkereső Utazási Iroda", mely csak úgy ontja az amerikai tu-ristákat a mediterrán vidékekre, a rossz idő nyomában. Megvigasztalódik ettől a ma-gyar íróházaspár. Holott csak annyi van, h o g y . . . Csak annyi van, hogy; íme, ez Karinthy prózájának jó, összetett fanyarsága. Nem csupa derű ez az írásművészet.

A tragédiába torkolló Marich-elbeszélésben igazán nem; ott, s a helyi színeivel érde-kes Papageno-történetben, Zelk alakjában, a hangjáték főhősének rohanós, elnagyo-lós szomorúságában, a Magnóliakert egy-egy mozzanatában, az útirajzos parabolák-ban csaknem mindig (s itt a legmegkapóbparabolák-ban) érzünk a humor, a bölcsesség, a szó-rakoztató szándék, a lendület mögött némi borzongató tűnődést; s ezt azért nem feledjük, mert a virtuóz elbeszélő eszközeivel villan meg. Karinthy Ferenc eltanul-hatatlan művészete az élmény hitelére épül; ám az élmény egyre kevésbé anekdo-tikus, pontosabban: ha vállalja is a csattanót, a leghatásosabb mégis annak a bizo-nyos félkéznek a tapsa, a néma hang. Ahol ez „hallatszik", ott Karinthy már-már a legtöbbet éri el, amit érdemes. Sokféleképpen megfogalmazható, persze, ez a hatás;

úgy érzem azonban, hogy amit e kötet legteljesebbé formálódó helyein feltétlenül észre kell vennünk — idézni szinte lehetetlen, mert az írások felépítése is hozzájárul megfogalmazhatatlan hatásukhoz,, s ha a „poént" mondanánk el, visszaminősítenénk ezt az érzékeny művészetet —, amit Karinthy Ferenc fokozottan — s javára! — ki-bontakozó erejének kell tekintenünk: az élek és profilok mögötti általánosabb igaz-ság, melynek mégis csupán ezek a túlontúl is jellegzetes szituációk és alakok lehet-nek a kifejezői. Nagy szívvel van írva enlehet-nek a kötetlehet-nek a java; és az érzelmek okossága mindig csak egy fél lépésnyire jár attól a teljességtől, amely immár név-telen — s amelyre, hadd örüljünk neki, azért csodálatos módon csak a megnevezés állandó küzdelmével lehet fölesküdni. Az állandó belső útonlevéssel, gyötrelmeivel — melyeket Karinthy oly vigasztaló, bölcs szeretettel adagol; segíteni akarván a vilá-gon, amennyire lehet. (Szépirodalmi, 1978.)

TANDORI DEZSŐ

Balázs József: Szeretők és szerel mesék

Hitelt érdemlően nem elemezték még a Balázs-regények epikai világát, annyi azonban máris bizonyosnak látszik, hogy elhamarkodott (noha elfogadott) vélemé-nyek ítélik neki a móriczi epika képviseletét. Nyilvánvalóan van bennük valami vá-rakozás, a móriczi prózaeszmény „defenzívájának" oldódását előrevetítő türelmet-lenség is, csakhogy ilyesmihez általában nem igazodik a prózafejlődés útja. (Még-79

inkább óvakodnánk attól a szerencsétlen — ám nem kevésbé terjedő — olvasás-szociológiai „felfedezéstől", amely megfoghatatlan, de demonstrált olvasói „igények-től" teszi függővé e prózai forma létét.) Nem arról van szó persze, mintha tagadnunk kellene Balázsnál Móricz ihletését, mindössze azt nem szabad szem elől téveszteni, hogy bizonyos szintek fölött téves analógiák is mutatkozhatnak: ha a tárgy vagy a témakezelés hasonlóságaira, az élményanyag rokonságára hagyatkozunk, gyakorlati-lag végtelen (tehát használhatatlan) paradigmasorok is felállíthatók. Ennek az írás-nak nem célja az említett kérdés áttekintése, pusztán azért kerítettünk sort rá, mert a Szeretők és szerelmesek példaszerűen — és az epikum mélyebb szintjén — mutat néhány olyan alapvető eltérést, amelyek legalábbis kétségessé teszik az elsietett analógiát.

Balázs regényeiben általában a realizmus arányainak megfelelően jön létre a tárgyi tényezők, a külsődleges és tudati-lélektani folyamatok kombinációja. A redu-kált cselekményből messzemenő következtetések ugyan nem vonhatók le (például a fabulatív készségre), mert ez az eljárás nem idegen az újabb típusú realizmustól.

Azt mégis megkockáztathatjuk, hogy Balázs nem tartozik kifejezetten a story-maker írótípushoz, azaz, nem „mesélő" prózaíró. Ezt erősíti az is, hogy hőseit rendre úgy állítja valamilyen próba elé, hogy teljes énjükkel kényszerüljenek felelni a kihívásra, s ilyen módon csaknem mindig egy sűrített tartalmú, drámai életszakaszon találko-zunk velük. Nos, ez a rövidítés, ez a metszetszerűen kiemelt, kitüntetett életszakasz épp a mélyreható konfliktus révén képes mintegy „besugározni" a tárgyi, a külső környezetet is, így keletkezik az olvasónak az az illúziója, hogy — noha epikailag mindig a hős „teremti" a maga világát —, Balázs figurái szinte sorsszerűen vannak kiszolgáltatva a környezetüknek. Az ilyen típusú kálvária járásnak megvannak a dra-maturgiai szabályai, s leginkább a Koportos, majd részben a Fábián Bálint találko-zása Istennel folyamodik hozzájuk: könnyebben tehetik, mert a történet közege mindkét esetben drámai, az egész folyamatot a „Sollen" erkölcsi kényszere, kény-szerítő ereje uralja.

A Szeretök és szerelmesek azonban már távolról sem ilyen világot teremt: Ka-lenda József prózai világba csöppen, ahol egészen másak a drámai impulzusok ki-váltásának eszközei. Az ő életének drámai szakasza nincsen adva, csak fokozatosan bontakozhat ki. Elsőgenerációs szakmunkás, akinek még a mozdulataiban is ott van-nak az életformaváltás leplezett zavarai, az előélet, az előtörténet meghatározó jegyei. Mindezek nélkül nem kerülhet totális konfliktusba, s minthogy Balázs ismét eddig kívánja juttatni hősét, a történethez szükségszerűen epikus közeget kell kiala-kítania. Ilyen értelemben kettős folyamatot követ a regény története, egy lélektanit, illetve egy szociológiait. Most azonban az epikus folyamat külsődleges elemeire kerül a hangsúly, hiszen Kalenda útját az életformaváltással már társadalmi konk-lúziókhoz kötötte a regény. Ez az úgynevezett epikus közeg viszonylag egyszerű tör-ténetben realizálódik, nevezetesen egy kisvárosi irodaház építésének eseményeiben, illetve Kalenda és Kapuvári Márta jelentésessé emelt szerelmi epizódjában. Balázs azonban érthetetlenül elbizonytalanodik már az epikai világ kialakításának első sza-kaszain: narratív közlésekre szorítkozik, amikor Kalenda „előtörténetét" akarja elő-adni, s szinte erőszakosan lépteti színre a többi szereplőt is. (Klasszikusan drámai megoldásra emlékeztet, hogy már a legelső nagyobb epikus fázisban megjelenik min-den fontosabb figura.) Mindezek következtében, a jelenetszerű megoldásokat egy-szerű közlésekkel variálva szaggatottá válik az elbeszélés, mintegy útjában áll az epikai folyamatosságnak. Minthogy azonban a regény maga is egy szociológiai képlet példázatos levezetésének „stratégiájára" épül, a közvetlen eseménysor sem kelt epi-kai hatásokat. Csaknem mindegy, milyen sikerrel zárul az építkezés, alig nyer jelen-tőséget Bertalan István és Latorcza típusjellege: ők itt mindössze kísérői egy jól szervezett folyamatnak, mely folyamatban nincs szerepe semmiféle véletlennek, mert tételszerűsége kizárja az impulzusok ellenkező előjelű mozgását. Mendel fuvaros valószínűtlenül elrajzolt figurája jól szemlélteti ezeket a művi kereteket, hiszen ör-dögi fordulatot produkál. A mélységes önmegalázás után már ő sem szerelmi vetély-társként áll szemben Kalendával, hanem mint indulatos igazságtevő: úgy ébreszti rá 80

Kalendát önnön kudarcára, hogy annak nemigen marad választása. A gyilkosságban ily módon a belső motívumok szerepe a döntő, tehát a szociológiai képletben is a dráma emberi-erkölcsi tartalmai: Kalenda helyzettudatának labilitása, a kétségbe-esett kísérlet a személyiség látszólagos autarkiájának megőrzésére.

Az epikus folyamat azonban nem támogatja a dráma kibontakozását. Nem mint-ha nem volnának előzményei a kirobbanó konfliktusnak, mint-hanem mert az egész folyamat elemekre tagolódik, meg-megszakad, lassító epizódokat iktat közbe az el-beszélő, anélkül, hogy azoknak komolyabb funkciót juttatna az előkészítésben. Ezek az epizódok ugyanis nem belsődleges motívumokat erősítenek meg, éppen ellenkező-leg, kívülről, a környezet felől akarják a kifejletig lendíteni Kalendát. Itt figyelhető meg a legpontosabban az antiepikus alakítás, illetőleg az epikai invenció hiányos-sága. Azt korábban is lehetett érzékelni, hogy Balázs írói módszerét nagy részben a szcenikus elbeszélésforma határozza meg, hogy nagy atmoszférateremtő erővel építi fel a művei jeleneteit. A Szeretők és szerelmesek azonban már arra is rámutat, hogy amint szélesebb epikai folyamatot kell életre keltenie, a jó szcenizáló készség kevés-nek bizonyul. Nem a cselekményességről van szó persze, s nem is a történet fordu-latainak változatosságáról. Arról elsősorban, hogy a ki nem alakított, izolált egysé-gekre bomló, úgy is mondhatnánk: epikailag „meg nem szőtt" folyamatnak súlyos következményei vannak. Az egyik leginkább szembetűnő mindjárt az, hogy a fellépő hősök képtelenek megformálni a saját imágójukat, mert az a helyzet, amelyben sze-rephez jutnak, formailag a drámai struktúra szabályaihoz igazodik. így gyakran előfordul, hogy a jellemek „megugranak", váratlan fordulatot tesznek, noha épp ez a legkevésbé volna hivatásuk. Kapuvári Márta a gyorsított pályát több valószínűtlen mozzanat kíséretében kénytelen „befutni", nemkülönben a presszó kávéfőzőnője, rá-adásul ő még egy klasszikus melodrámai jelenetet is produkál. Nem mentes ilyen elmozdulásoktól maga Kalenda sem, de ő szabadon mozog a mű világában, a ki-térések így inkább a többieknél idéznek elő disszonáns jelenségeket (ebből a szem-pontból Mendel fuvaros túlontúl is hajlítható, katalizátorjelleme a legfeltűnőbb).

Utaltunk már rá, hogy a mű teljes eszmei szerkezetében nagyobb nyomatékkal jutnak szóhoz a közvetlenül tárgyszerű, külsődleges elemek, mégpedig éppen azért, mert Kalenda lélektani példázata nem valamiféle „archetipikus" pszichológiai kép-let variánsa, hanem nagyon is konkrét, társadalmi okokból, körülményekből vezet-hető le. Mármost itt ismét a bevezetőben említett móriczi epikai forma kérdéseihez jutunk vissza. Nevezetesen, hogy amennyiben helytálló az analógia, akkor — ha valahol igazán — itt lényeges hasonlóságot kell mutatnia az epikai alakításnak.

Minthogy azonban a Szeretők és szerelmesek — s más Balázs-regények is — a szcenizáló, hangsúlyosan antíepikus elbeszélésmód uralma alatt állnak, alapvetően nem követhetik a szélesebb folyamatokra épülő, párhuzamos szálakat vezető, a jel-lemek útját szervesen több közegbe is beágyazó prózatípus építkezésformáit. A ko-rábbi regényeknél — egy-két kivétellel — azért nem volt mindez nyilvánvaló, mert ilyen nyílt társadalmi terepen még a Koportos Balog Mihálya sem került szembe a maga fantomjaival. A kisvárosi lét szociológiájáról — ostobaság volna vitatni — igen sokat tud Balázs József, erről egyértelműen meggyőzi az olvasót a Szeretök és sze-relmesek. Csakhogy erre nem esztétikai tapasztalat alapján jön rá, hanem egészen más úton, ami sohasem válik előnyére a regénynek. Szinte katalógusszerűen össze-gyűjthetők azok a társadalmi kérdések, amelyek valamely formában jelen vannak a mű lapjain: az elsőgenerációs munkásréteg életformaváltásának konfliktusai, a kis-városi átrétegződés majd immobilitás, a munkaerő- és lakosságelvándorlás a falvak-ból, a beruházások, építkezések körüli kisebb-nagyobb korrupciók, a társadalmi ve-zetés problémái, s egyáltalán, napi életünk számos olyan eleme, amely szociológiai érvénnyel hitelesíthetné egy realista igényű kisregény eszmei üzenetét. Ami leg-inkább távolítja Balázs regényét a móriczi epikumtól, az az, hogy Kalenda sorsába voltaképpen egyik sem szól bele meghatározó nyomatékkal. Egyedüli kivételként az alaphelyzet marad meg: a helyzettudat bizonytalansága, az életformát váltó Kalenda lelki labilitása, a felfelé mozdulók belső gyöngeségével, a rekompenzáló gesztusok mögötti ingatagsággal. Tudjuk, hogy ez már következmény, következmény a

Mártá-6 T i s z a t á j 81

val való szakítás, sőt a gyilkosság is, ám a regény csak díszletként tudja felidézni a realitást, a külső valóságot. Epikailag tehát csak a jelenség szintjén kapcsolódnak ezek a momentumok Kalenda és a többiek sorsához, egy-egy jelenet során pillanat-nyi érvénnyel éreztetik hatásukat, de legnagyobbrészt a realisztikus metszetregények sablonjainak benyomását keltik. Epikai terük nincs, noha elsősorban ezeknek az ele-meknek kellene kialakítaniuk azt a bizonyos prózai közeget, amely már nemcsak puszta „játéktér", hanem valóságos „világtartalom", a hősöket lendítő vagy vissza-fogó, de sorsukat kívülről is poetizálni képes minőség. A ki nem dolgozott sémák így egyfajta publicisztikus realizmust kölcsönöznek a műnek, amely pedig csak kül-sődlegesen képes áthidalni a társadalmi és személyes övezeteket.

. Végül is ne essünk azért tévedésbe: a Szeretők és szerelmesek nem rossz regény.

Balázs pályatársai közül még mindig sokan csak közelítik az értékeit. Mindazonáltal sokat szemléltethet a gyakran emlegetett móriczi epikai formától meglehetősen eltá-volodó, egyéni prózatípus pozitív és negatív jegyeiből. Talán nem lesz tanulságok híján, hogy ezúttal az utóbbiak vannak többségben. (Szépirodalmi, 1978.)

KULCSÁR SZABÓ ERNŐ

Vita egy fülszöveggel

In document tiszatáj 1979. AUG. * 33. ÉVF. (Pldal 78-84)