• Nem Talált Eredményt

MATTI ROSSI VERSEI ELÉ

In document tiszatáj 1979. AUG. * 33. ÉVF. (Pldal 34-38)

Ismertem és ismerek költőket, akiket legalább annyira izgalomba hoz és izgalomban tart egy-egy lefordítandó vers, mint saját megírandó versük. Meg-győződésem, hogy e közösnek mondható lélektani tény túlmutat a munkával együtt járó nehézségeken: világosan jelzi, hogy a saját versben és a magyarra honosító versben egyaránt a költészet jelenléte gyorsítja föl a belső égést. Más szóval: a műfordítás első fokon mindig költői probléma, és csak másodfokon nyelvi. Tornai József idekívánkozó gondolata szerint: a vers lefordíthatatlan, a költészet azonban fordítható.

Negyedszázados írói pályám során sokféle műfaj ablakán betekintettem, sokféle műfaj hintájába beleültem, de a műfordításét lengni hagytam. Pedig a kísértő értem is eljött, ötvenhat utáni hányódásomban elkezdtem franciául tanulni. Három-négy hónapos fegyelmezett magolás után, vakmerő gyakorla-tozásul, Eluard szürrealista verseit fordítottam le magamnak, saját használatra.

Ahol nem értettem a versmondat jelentését, megtoldottam a verset a képzele-temmel. Egy-egy szó, kép, nagyudvarú metafora mögött így sokkal érzéke-nyebb érzelmi és gondolati dimenziókat fedeztem föl, mint amikor magyarul bukkantam hasonló értékekre, mert ami magyarul ajándéknak hatott, egy má-sik, ismeretlenebb kultúra közegéből rámvillanvá, a természetest is és a meg-lepőt is újraértelmezte számomra. A csodát is újramagyarázta.

Ma már csak sajnálni tudom, hogy a nyelvtanulást és a fordítói buzgal-mamat elszáraztotta az idő, hiszen kiderült, hogy az elmúlt húsz-huszonöt év-ben mások fordítói munkája révén mennyivel több szellemi s költői informá-ciót kaptam a világ minden sarkából, mint amennyit a hazai irodalom föl tu-dott kínálni. Ügy érzem, jóval magasabb lépcsőkön járhatnék, ha pályám kez-dete óta fordítottam volna.

Egyedüli vigaszom ebben a veszteségben egy paradoxon: azáltal, hogy nem fordítottam, sorsszerűbben bizonyíthatom: fordítani ugyanolyan szükség-szerűség, mint írni. Aranytól Babitsig, Szabó Lőrinctől Nagy Lászlóig, Orbán Ottóig ez a szükségszerűség hozott létre fordítói életműveket. Minden, anya-nyelvébe zárt magyar külön hálával tartozhat a nagy fordítóelődöknek s a kor-társ fordítóknak is. Az ő fáradozásuk nélkül nemcsak én, az egynyelvű, de maga a világmindenség s a lét is egyhangúbb volna s érdektelenebb.

Nagyritkán ha fordítok, lelkifurdalásból adom a fejem munkára. Mint aki örök tartozásából jelképesen szeretne valamit törleszteni.

Az itt közölt Matti Rossi-verseket Jávorszky Bélától kaptam nyersfordí-tásban. Jávorszky két saját kiadású fordításkötete után most a Magvető meg-bízásából a finn avantgarde költők antológiáját állította össze. A versek zömét ő, Fodor András és Tornai József fordította.

A nekem juttatott Matti Rossi-verseknek kétszeresen is megörültem, mert eltökélt politikai hang és kendőzetlen erotikum jellemzi őket, ami így együtt kivételes erény.

Sajnos a költőt mostani finnországi utamon se ismerhettem meg szemé-lyesen. Csak a lexikonok szegényes adatait írhatom ide róla. Matti Rossi 1934-ben született Sortavaiában. Erőteljesen baloldali érzelmű író. Évekig London-ban élt, az angol rádió, a BBC finn osztályát vezette. Költői munkássága mel-lett kiváló műfordító is, elsősorban latin-amerikai költőket ültetett át finnre.

32

M A T T I R O S S I

Emlékbeszéd Césár Vallejó felett

Césár Vallejó, nincstelen, nagylábú költő, lábad feje hatalmas csontpók,

honnan veszel ekkora tappancsokra cipőt?

sehonnan.

Te toprongyjani, lyukas a nadrágod hátul, sárgás indiánvalag bazsalyog ki a repedésen,

nincs neked sötétkék ruhád, még a macskádnak sincs neve,

a feleségeddel nem beszéltél, takarékoskodtál a szavakkal is.

Csupán a beled beszélt, hosszú, diadalmas költő beled.

Üresen beszélt egymagában; vonultál és hallgattad,

vacogott az állad, verted az ütemet betyárosan, kezed égig lóbáltad, ordítottál és megfeszültél s ekkor szakadt ki belőled tested csodája,

fölemelkedtél, majd lezuhantál és összetörtél s most ezt cselekedjük mi is a te emlékezetedre.

Cipőt Spanyolországból kaptál egyszer. Április volt és kora reggel, Párizsban esett az eső s te sétáltál

az ajándékkal a hónod alatt, húzd a lábadra azokat a csukákat, Césár ... Min vihorászol, öregfiú?

Spanyolország-anyád jól elszúrta a dolgot: két ballábas cipőt adott, légy nagylelkű, az egyik ballábast add tovább.

Kutyaszaron csúsztál el, Césár, hanyattvágódtál a kövezeten és belehaltál, és most esik az eső, nő a hajad, emelkedik a víz,

örvény forog a csatornanyílás fölött, lapockacsontod odakoccan az utcakőhöz, lassan elvitorlázol, elhagysz,

odalent Dante vár,

a parton Charlie Chaplin búcsúztat, kezében másik cipőd, indulsz, költő, esik,

isten veled, költő, zuhog, a szád teli van vízzel, elfelejtetted kiköpni,

szád szögletében hamvadó cigarettacsonk füstölög, isten veled, Césár, vörös cipőd még sokáig fényeskedik,

végül lábaddal összeolvad.

3 Tiszatáj 33

Kitől kérdezzük meg?

A gyerekek törékenyebbek lettek, a nők lucskosabbak,

a férfiak meghalnak nagyhirtelen vagy a régi módon, hátgerincen rugdosott kutyák, megmerevednek,

a világ kifolyik szemükből, de a gömb azért forog, viszi tovább a balszerencsét a csillag alól. Hogyan van az,

hogy a domború szemek beroskadnák, az orr összetört időt mutat, céljához ér

és csak ezek a test-órák ismerik saját számlapjukat, hogyan van ez:

kitől kérdezzük meg, mit mutat az óra, az igazi óra, a nagy óra, amely mögül a szél fúj, a nagy szél s amelynek riasztócsengője velőtrázó

s ott őrjöng tovább mindenki homloka mögött; hogyan van ez:

a Kos és az Uránia szemünkláttára közösül viharosan, a Nap ezerfokos szögben megdől, a Hold behorpad,

a Tejúton varjúhad, elsötétíti a látóhatárt, rendkívüli világnapok, kétségtelenül;

fölriasztott, törékeny gyerekek, lucskos nők,

belemosódnak az esőkbe, de a férfiak, lelkük fémkeretben, idomított patkányok, mitől zavarodtak így össze,

micsoda ravasz reklámok, evangélisták s micsoda képregény-világ bolondította meg az eszüket; hogyan van ez;

megkérdezzük-e tőlük, mit éreznek, kihantoljuk-e a homályból őket, megcsókoljuk-e csontjaikat vagy megvárjuk-e,

míg teljes lesz a létszám, hogy sérelem ne essék,

a csontok csókolgatásában elkopik majd a szánk, elapad nyálunk, a csókoló lerogy csontnak a csontok közé

s végül száj nélkül marad;

vagy inkább a tapasztalt, vén férfihústól kérdezzük-e,

miket élt meg az időben, a hanglemezektől, a szarvat növesztő szívtől, a Tábornok vállbojtjától, mit éreznek,

megkérdezzük-e a férfiaktól rendben vannak-e a papírok, jó hangjuk van-e a templomi kórusoknak, elkészült-e, aminek kellett s megvették-e az időt a televíziótól s hihető lesz-e az adás;

s amikor alig volt idejük dönteni: nem ötlött-e eszükbe,

hogy két évet vásároljanak a tévétől, egy fényévet minden műbolygótól, egy szemvillanást az elektronikus agytól, egy percet

minden vállalkozótól, egy szívdobbanást minden állampolgártól, sokak ideje félbeszakadt;

pedig ők mindent eladtak volna, tisztességes nyereségért eladtak volna.

34

Ködösen virrad

Ködösen virrad, ahogy mifelénk mindig,

a folyó a tengerbe fut, a tengerből tovább, minden folytatódik, a poklos részegek is kijózanodnak, a vágy visszatér,

duzzadnak a hímtagok, fröcsköl a mag, feledhetetlen reggeli emlék marad, mert a nap épp a kéj pillanatában hasítja át a ködöt és kereszt rajzolódik a falra; nézem a folyót, szeretnék belőle valamit kihalászni, ágat, fadarabot, forgáccsá faragnám, vagy hajót építenék belőle s ha átnedvesedett gubacsot találnék, a zsebembe csúsztatnám melegedni,

s te nem vagy sehol, vagy valahol egy másik összefüggésben létezel, más combja siklik be két combod közé, megátkozom az emlékedet is, mely a fejemben hánykolódik, mint a folyóban sodródó uszadék-ág, átnedvesedik bennem és megdagad, és

mindegy már nekem, ki voltál s voltál-e egyáltalán, fantázia-kép vagy a városom árnyékában, lépések visszhangja az utcán,

kézmozdulat, egy arc távlata, egy csapat ember, akik egymás szája előtt beszélnek, hal szaga, dugattyúként működő vágy, mely a beleket a torokig nyomja, vagy és nem vagy, lemondok rólad, nem kaplak vissza úgyse.

Esteledik

Esteledik, az emberek vacsorázgatnak, mocskolnak és fürdenek, vízből és alkoholból egyaránt sok fogy, az éjszaka ma is

nehéz lesz, mozogni kell vagy elcsöndesedni, hogy mások mocorgásait meghallhassuk, jó ha van otthon dohány, ital, imádság, simára csiszolt, emberi mondat, amiből ma nagy hiányt látunk,

kevéssel a besötétedés után a magányosok belenéznek a tükreikbe fülüket hegyezik, sok házból pohárcsörömpölés hallatszik vagy fölcsukló zokogás, a bátrabbja nekivág az estének, talál valakit, akit hazavisz, vagy aki őt viszi haza és mint akiket titkos szenvedély igazgat, megérkeznek a halottak is, megtudakolni: nincs-e ma rájuk szükség,

de a faggatózásban túlhamar kimerülnek, félrehúzódnak, jön az éjszaka, a virrasztó tüdők még magukba szívják a füstöt s a nikotintól megpendült ember hívást hall, elindul, izzad és kóvályog a vágytól, keresi a legsűrűbb sötétséget, amelybe beleolvadhat, jön az éjszaka, az ember mozog, eszi magát, összegyülemlik. szájában a nyál s a hímvesszőjében is a cseppek, a hüvelyek összeszorulnak, a feketén fénylő ember a sötét réseken át belepréselődik a legnagyobb sötétségbe.

CSOÖRI SÁNDOR fordításai

3 35

Szép zöld ágaikról zöld levelek hullnak

In document tiszatáj 1979. AUG. * 33. ÉVF. (Pldal 34-38)