LANTOS ADRIÁNA
„Malinalli, a kukorica azt mondja neked, hogy időd nem mérhető, nem tudhatod, meddig terjed, és mikor van vége; kortalan vagy, mert min-den időben, amit megérsz, új értelmet találsz, nevet adsz neki, és e sza-vakból lesz az út, ami az idők végezetéig vezet. A te szavaid nevezik meg a sosem látottat, s a te nyelved által válik majd láthatatlanná a kő, az istenség pedig kővé.” (ESQUIVEL, 30)
Az Újvilág meghódításában főszerepet játszó alakok közül kiemelkedik egy mítikus figura, egy indián asszony: Malintzin azaz Malinalli, avagy ismertebb mesztic neve sze-rint Malinche, aki két valóság, két kultúra, két nyelv között hidat épített, és személyében a kommunikáció kulcsfontosságú láncszemévé vált. Lehetetlen előítéletek nélkül köze-líteni hozzá, elvégre alakja szimbólummá lett, amely a hódítástól kezdődően napjainkig a mexikói kollektív tudat mélyében gyökerezik (vö. CYPESS, FRANCO, LEAL, PHILLIPS, RINCÓN). Malinche az idők során – ám legfőképpen az utóbbi két évszázadban – számos szépirodalmi művet és tanulmányt ihletett meg, s alakja még ma is „él”, folya-matos újraértékelések és átértelmezések tárgya: ennek példája Laura Esquivel legújabb regénye, a Malinche is. Jelen tanulmányban a tolmács Malinalli alakjának ezen új értelme-zését kísérlem meg a sokszor igen eltérő megközelítésű történelmi-irodalmi értékelések tükrében megvizsgálni.
„Malinche” mint fogalom egy folyton változó, tág jelentéshatárokkal rendelkező szimbólum, mely mindig az adott történelmi pillanat által kijelölt szerepet ölti magára, ennek megfelelően mára hatalmas pszichés terhet hordoz. Malinche személye Hernán Cortés – az Azték birodalom meghódítójának – alakjával kapcsolódott össze. Tolmács-ként, azaz „nyelvként”,1 tanácsadóként, szeretőként, megerőszakolt majd később elha-gyott anyaként különböző identitásokat hordoz, néha hősnőként a magaslatokba eme-lik, néha pedig, miképp a 19. században is, a hazaárulás paradigmájává váeme-lik, mint aki előnyben részesíti az „idegent” a „sajáttal” szemben. Octavio Paz a Laberinto de la soledad (A magányosság útvesztője) című esszékötetében határozza meg a malinchismo fogalmát:
e becsmérlő jelzővel illeti mindazokat, akiket megfertőzött a külföldöt majmoló divat, akik arról álmodnak, hogy Mexikó tárja ki magát a külföld felé, akik szerinte valójában Malinche „gyermekei”, elvégre Octavio Paz szerint a megerőszakolt asszony ölében született meg a „mesztic faj” (PAZ, 224), s ezáltal végső soron Mexikó mitikus ősanyjává vált.
1 A korabeli spanyol nyelvben a „lengua” („nyelv” mint testrész) szót a tolmács szinonimájaként alkalmazták. A szinekdoché arra utal, hogy a tolmács nem egy önálló személy, hanem mindössze gazdájának vagy megbízójának a „kommunikációs eszköze”; funkciója elméletileg csupán annyi, hogy megfogalmazza és közölje mások gondolatait.
73 De mégis, mi a valódi oka annak, hogy ez a nő ekkora fontosságra tudott szert tenni, s hogy a mexikóiság paradigmájának legjellegzetesebb kifejezőjévé válhatott?
Egyfelől látnunk kell, hogy Malinalli volt az egyetlen bennszülött tolmács, akinek neve fennmaradt az utókor számára, noha bizonyosan nem ő volt az egyetlen. Elég, ha az Inka birodalmat vesszük, melynek meghódítása felettébb nehéz vagy éppen lehetetlen lett volna tolmácsok és informátorok közreműködése nélkül (vö. CUESTA). Másfelől nem szabad megfeledkeznünk arról a rengeteg asszonyról sem, akiket a hódítóknak ajándékoztak, és akik Malinallihoz hasonló sorsra jutottak. Kérdés, hogy mi különböz-teti meg mégis Malinchét mindazoktól, akik hozzá hasonló funkciót töltöttek be? Talán az, hogy az ő feladata nem pusztán annyi volt, hogy Cortés szavait náhuatl nyelven elis-mételje,2 hanem az is, hogy az üzenetet úgy közvetítse az aztékok felé, hogy azt ők a saját kulturális kontextusukon belül értelmezni tudják. A két fél közötti kommunikáció-ban betöltött szerepe több volt tehát, mint pusztán idiomatikus tolmácsolás: a dolgok fogalmiságát kellett lefordítania.
McCarthy szerint a tolmács a tárgyához nem mint tabula rasához közelít, mint va-lamiféle – ideális esetben – semleges megfigyelő, aki képes közvetlenül hozzáférni az
„adott”-hoz. Ehelyett saját életkörülményeinek világához tartozó hiedelmekből, gya-korlatokból, fogalmakból és normákból képzett elváráshorizontot hordoz magában, és tárgyát az ebből a horizontból nyíló perspektívák mentén szemléli (OLMOS, 82).
Malinalli esetében is így történhetett. Amint az közismert, az azték vallási kalendárium szerint a spanyolok megérkezése egybeesett Quetzalcóatl isten visszatérésével. A le-genda úgy szólt, hogy a világos bőrű, szakállas isten egyszer visszatér, méghozzá onnan, ahol réges régen eltűnt: a tengerből. Egy történelmi egybeesés folytán keverték tehát össze Cortést egy istenséggel, s – Todorov szerint – azért lehetett az eseménynek az indiánokra nézve ilyen bénító hatása, mert a világról alkotott képük teljes mértékben a jelek értelmezésén alapult. Cortés ebbe az értelmezői kontextusba lépett be, és képes volt arra, hogy az indiánok hiedelmeit saját céljaira használja fel. Gyors sikerének titka az volt, hogy a saját céljai érdekében kihasználta az indiánok hiedelmeit, az indiánok pedig követték utasításait; vagy mert elhitték azt, hogy ő maga az istenség, vagy mert bíztak benne, hogy Cortés és emberei változást hoznak majd a Moctezuma zsarnoksága alatt sínylődő népek életébe. Ám mindezeket az értelmezéseket olyan történetírók adták, akik a hódító szemszögéből látták és írták le alakját. Az azonban bizonyos, hogy Malinalli számára nem volt más lehetőség, mint hogy Cortés céljait szolgálja. Emellett képes volt felismerni azt is, hogy a tolmács-lét hatalommal jár, hiszen a tolmács befolyá-solhatja az üzenet befogadását – aminek következtében Malinalli kulcsszerephez jutott a hódítás folyamatában.
A hódítás korától napjainkig számtalan szerző alkotta újra Malinalli alakját írásai-ban, legyenek azok életrajzok, esszék, elbeszélések, versek, drámák vagy novellák. Az első ilyen beszámoló Bernal Díaz del Castillo Historia verdadera de la conquista de la Nueva Española (Új-Spanyolország meghódításának igaz története) című művében maradt ránk, melyet az egykor Cortés oldalán harcoló katona már idős korában, emlékei alapján
2 Kezdetben a fordítás és a közvetítés három lépésből állt. Cortés mondanivalóját először Jerónimo de Aguilarhoz intézte, aki spanyol szerzetesként nyolc évet élt a maják között, és jól ismerte nyelvüket. Utána Aguilar lefordította mindezt Malinallinak a maják nyelvére, aki viszont náhuatl nyelven beszélt a mexikákhoz (aztékokhoz) (DRÖSCHER, 17; WURM, 35).
állított össze, irodalmi mintaként pedig korának közkedvelt lovagregényeit vette alapul.3 Az általa megalkotott alak jellemvonásainak sokszínűsége jelentősen befolyásolta a Malinche életét feldolgozó későbbi írásokat (WURM, 40).
A bennszülött tolmács alakja innen kiindulva változik a századok során. A gyarmati időszak alatt, a spanyolok és kreolok – a már Amerikában született spanyolok – által írt művekben Malinche jórészt mint mellékszereplő jelenik meg Cortés oldalán, mégis hős-ként értékelik alakját, és kiemelik a közte és a konkvisztádor közötti szövődőtt szerelmi szálat is. Csak a XVIII. századtól kezd kibontakozni egy sajátosan mexikói változat, mely visszhangra talál a XIX. századi függetlenségi háborúban. Az ezt követő időszak-ban az új latin-amerikai nemzetállamok újrafogalmazzák múltjukat és történelmüket, aminek következtében a hódítás hősei nemzeti témává válnak. Új mítoszok születnek, a régieket pedig újraértelmezik, s ezzel együtt újraértékelik az olyan nemzeti hősök szere-pét is, akik között Cuauhtémoc, az utolsó tlatoani (azték uralkodó) válik a legfontosabbá, miközben Cortés alakjának fénye megkopik, és Malinche hazaárulóvá lesz. Számos ér-telmiségi, köztük szépírók és esszéisták foglalkoztak vele, de Malinche alakjának újraér-telmezése és újraértékelése a mai napig kihívásnak számít.
Az újraértelmezés legutóbbi példája Laura Esquivel 2007-ben kiadott regénye, amelyben arra tett kísérletet, hogy olyan fikciót alkosson, amely lerombolja a mítoszokat e nőalakkal kapcsolatban, akinek a neve összefonódott a modern Mexikó történelmével.
Átvizsgálva a róla fennmaradt történelmi ismereteinket, képes volt olyan személyiségje-gyeit újrafelfedezni és feltárni, melyek segítségével saját nézőpontjából rekonstruálta annak a hús-vér nőnek az emberi arcát, aki a józan eszére hallgatott és a körülmények-hez igazodva cselekedett. Így tollából Malinalli avagy Malinche alakjának újabb válto-zata, vagy „újrafordítása” született meg.
Ebben a mindentudó narrátor által elmondott elbeszélésében a bennszülött tol-mács és a spanyol konkvisztádor történetét összeszövi az elkerülhetetlen sorsszerűség, és előjelek sora vetíti előre a baljós végkifejletet. Úgy tűnik, hogy kettejük sorsát Quetzalcóatl isten kapcsolta össze, aki Malinalli „védőszentje” születése óta: amikor anyja világra hozta, zuhogott az eső és fújt a szél, és ezek a természeti tünemények az istenség jelenlétére utaltak. Mindezt megerősítette az a körülmény is, hogy a kislány köldökzsinórjával a fogai között született meg, mintha egy kígyó fogta volna össze a száját. Ugyanígy Cortés is átment egy beavatási rítuson, amely által közvetlen kapcso-latba került Quetzalcóatllal: amikor a felfedező Hispaniola szigetén tartózkodott, egy alkalommal megharapta őt egy skorpió, és a balesetet követően, amint szétáradt a méreg testében, lázas önkívület lett úrrá rajta. Ebből csak azután épült fel, hogy egy repülő kígyót látott álmában, amelyet delíriumában azzal vádolt, hogy megharapta (és ennek nyála, azaz lényege így keveredhetett össze Cortés vérével). Ekkor még nem sejtette, hogy egy egész nemzet – és a tagjai közül különösen egyvalaki – az álomban látott isten-ség visszatértét vágyja, és arra vár, hogy megváltoztassa a dolgok sorsát és rendjét.
3 Néhány történész felhívja a figyelmet a Bernal Díaz művében fellelhető nem szándékolt párhuzamra Malinalli és Amadís de Gaula története között, mivel Malinalli is egy olyan hercegi ivadék volt, akit anyja megtagadott és magára hagyott. További egyezések figyelhetők meg egyéb hercegnők és nemes hölgyek történetével is, melyek ugyanúgy intertextuális hatással bírhattak Malinalli karakterének kidolgozására (WURM, 36).
75 Malinalli életében Quetzalcóatl, a bölcsesség istene az egyetlen biztos pont, mert az örökkévalósággal kapcsolja össze az alakját. Epedve várt otthonosság érzete tölti el, amikor éjjelente a mennybolton szemléli az Esthajnalcsillagot, melyet a néphit Quetzalcóatl istenséggel azonosított, és két korán elvesztett szerettére emlékeztette:
apját nem sokkal születése után vesztette el, nagyanyját pedig még mielőtt a serdülő korba lépett volna. Ők ketten jelölték ki Malinalli sorsát: apja születése pillanatában megjósolta a gyermek későbbi hivatását mint nyelv, azaz tolmács, amikor ezeket mondta: „Szavad tűz lesz, ami mindent megváltoztat. Szavad benne lesz a vízben, és tükre lesz a nyelvnek. Szavadnak szeme lesz, és látni fog, füle lesz, és hallani fog; érzi majd, hogyan hazudhat úgy, hogy igaznak tűnjék, és néha bár az igazságot mondja ki, hazugságként fog hatni” (ESQUIVEL, 16-17). Másrészt vak nagyanyja – aki számára nem csak a szeretet és a bölcsesség kiapadhatatlan forrása – adja majd meg neki a kezdeti tudást, hosszú beszélgetések során beavatja mindabba, amit saját kultúrájáról tudnia kellett, egyúttal megajándékozza a nyelv és a kifejezés tudományával, hogy pontosan és rendezetten tudjon beszélni.
Szöges ellentéte volt anyja, aki a kis Malinallit a nagyanya halála után eladta azok-nak a kereskedőknek, akik között megtanulta a maja indiánok által beszélt egyik nyelvet.
Ez a kegyetlen cselekedet kulcsfontosságú lesz későbbi sorsa szempontjából: évekkel később a kereskedők sok más rabszolganővel és mindenféle értéktárgyakkal együtt a tenger felől, a szél hátán érkezett jövevényeknek, a spanyoloknak ajándékozták. Az idegeneknek szakálla volt és fehér bőre, hajuk színe pedig a kukoricára, az élet forrására hasonlított. Úgy tűnt, Quetzalcóatl küldöttei, aki maga Hernán Cortés személyében jelent meg, mivel eljövetelének időpontja megfelelt az istenség visszatértét jelző jósla-toknak.
Malinalli mélyen hitt Quetzalcóatl visszatérésében, és abban, hogy ez az esemény megváltoztatja majd az aztékok [mexikák] által leigázott népek életét, mivel az istenség neve a letűnt dicsőséges korral kapcsolódott össze, amikor még nem kellett emberáldo-zatokkal kedveskedni az isteneknek, amelyeket Malinalli gyűlölt, mert szükségtelennek tartotta őket. Quetzalcóatl kultusza éppoly kevéssé követeli meg a vérontást, mint a spanyolok istene és vallása. Ezért lehetett számára magasztos pillanat a keresztség fel-vétele, amikor új, de az előzőhöz hasonlóan hangzó nevet kapott: Marina, amelynek jelentése „a tenger felől jövő”. Ez is annak a jele volt, hogy sorsa véglegesen összefonó-dott „a tenger hátán érkezőkkel”. Malinalli másrészt mélységes vonzalmat és rokon-szenvet érzett a Szűzanya és a karjaiban méltóságteljesen pihenő Kisjézus iránt, hiszen maga is olyan anyára vágyott, aki megvédi, és nem hagyja el. Így a maga szinkretista módján nyitott a kereszténység eszméi felé. Cortésszel beszélgetve egyszer megtudta, hogy „a keresztények Isten vérét isszák minden áldozás során”, s ettől fogva úgy kép-zelte, hogy az ő istenük is egyfajta „folyékony” isten, aki ugyanúgy, mint Quetzalcóatl, mindenütt jelen van, az izzadságban, a könnyekben, vagy éppen a vízben, amit meg-iszik.
Cortés is hívő ember volt, a Szűzanya nagy tisztelője, akinek a kegyelmébe helyezte magát annak reményében, hogy vállalkozása sikerrel jár. A vallásos felhevültség egy pillanatában tekintete találkozott Malinalliéval, minek folytán „egy anyai szikra össze-kötötte őket a közös vágyban” (ESQUIVEL, 54). A regény azt sugallja, hogy a felfedező és a rabszolga között irracionális erejű spirituális kapcsolat alakult ki, mely
rádöbben-tette Malinallit arra, hogy sorsa visszavonhatatlanul egybefonódott Cortéséval, és ezért a sors jeleként értelmezte, hogy a felfedező személyes szolgálatára pont őt választotta ki.
Egyszerre érzett vonzalmat és bizalmatlanságot a férfi iránt. Mindazonáltal egy rossz előjel, aminek nem tulajdonít kellő jelentőséget, figyelmezteti a kettejük kapcsolatának végzetszerűségére: Malinalli nem képes tüzet gyújtani, amikor Cortésnak először vacso-rát próbál főzni. Úgy tűnik, Quetzalcóatl isten, aki a tűz elemével áll kapcsolatban, így fejezi ki dühét, és adja értésére, hogy kettejük egyesülése véget vet a tűz életet adó és védelmező szerepének.
Nyelvi képességei miatt Cortés a nyelv, azaz a fordító tisztségét szánja neki, ami ré-vén Malinalli életében először úgy érezheti, hogy megbecsülik, és egy csoporthoz tarto-zik. Minden idegszálával ellenkezik azellen, hogy élete újabb változást hozzon, ezért igyekszik a lehető legjobban megfelelni feladatának, és Cortés szavait oly módon vissza-adni, hogy az aztékok felfogják és megértsék azokat. Mindezt sikerül olyan jól elérnie, hogy az indiánok egy idő után Malinche névvel illetik magát Cortést is, mert szemükben a két alak összemosódik. Így válik önmaga szinekdochéjává: a nyelv-szerep szellemi el-köteleződés, teljes lényével az istenek szolgálata. De átérzi hivatalának súlyos felelőssé-gét is, és azt a nehézséget, amit bizonyos gondolatok kifejezése jelent számára. Mind-azonáltal időnként hagyja, hogy szavait vágyai vezessék, ám ezt nem tartja helyesnek.
Megijed attól, hogy övé a felelősség: „Hamar megtanulta, hogy az, aki az információkat és a jelentéseket kezeli, hatalomra tesz szert, és felfedezte, hogy mikor tolmácsol ő a helyzet mindenkori ura, és azt is, hogy a szó könnyen fegyverré válhat. A legjobb fegy-verré” (ESQUIVEL, 80). Kezeiben, vagy még inkább szavaiban összpontosul az az igaz-ság, amely egyesíti a két, egymástól gyökeresen különböző világot.
Mindezek ellenére lassacskán kételkedni kezd, és elbizonytalanodik abban, hogy Cortés és a spanyolok valóban Quetzalcóatl küldöttei-e, hiszen büdösek, betegségeket terjesztenek, és csakis az arany megszerzése érdekli őket, holott – ahogyan nahuátl nyel-ven mondják – az csak az istenek ürüléke. Az élet forrása, így a föld, a termények és a táplálék nem érdekli őket, és arra is képtelenek, hogy a nép valódi kincseit, a gazdagon hímzett textíliákat vagy a művészi tolldíszeket értékeljék. Mégsem volt más választása, minthogy tovább végezze feladatát: ha felébredne az aztékokban a gyanú, hogy Cortés nem azonos Quetzalcóatllal, és hogy a spanyolok nem istenek, akkor őt azon nyomban megsemmisítenék. Tudta, hogy élete attól függ, hogy képes-e a spanyolok szemszögéből nézni a dolgokat. Ezért a rossz előjelek ellenére továbbra is hinni akart a hódítókban, és bízott abban, hogy Cortés, azt követően, hogy tőle tudomást szerzett a cholultecák spa-nyolok ellen tervezett cselszövéséről, képes lesz tisztességes megoldást találni a hely-zetre. Ám mélységesen megbán mindent Cortés katonáinak kegyetlen mészárlását látva.
Amikor meglát néhány vérfoltos szárnyú pillangót, azokat a kis teremtményeket, ame-lyek minden évben a visszatértükkel arra emlékeztették, hogy Quetzalcóatl is el fog jönni, hogy igazságot tegyen és véget vessen a kegyetlenkedésnek, végül megérti, mek-korát tévedett a jövevényekkel kapcsolatban. A jelek értelmezésében zavar keletkezett, és új jelentések keletkeztek. Megérti, hogy Cortés nem az az apafigura, akinek addig tartotta, mert ahelyett, hogy védelmezné a népét inkább csak még kiszolgáltatottabbá teszi. Amikor a fővárosba, Tenochtitlánba érnek, melynek látványa nemcsak őt, de a spanyolokat is lenyűgözi, még inkább kiábrándulttá válik. Moctezuma, a hatalmas és egész birodalmában rettegett tlatoani tehetetlenül áll a Quetzalcóatl eljövetelét
beharan-77 gozó nyolc baljós előjelhez, és nem képes a hódítókkal szemben méltóképpen fellépni.
Az uralkodó halála, Tenochtitlán eleste és kifosztása lelkiismeretfurdalással tölti el Malinche lelkét, hiszen nem gondolta, hogy az események ilyen véget érnek. Ezért meg akarja semmisíti azt az eszközt, amelynek komoly szerepe volt az események irányításá-ban: elhatározza, hogy átszúrja a nyelvét, hogy szimbolikusan megbüntesse és elhallgat-tassa azt. De végül nem képes ezt megtenni, mert érzelmileg függ Cortéstől, akitől fia született; csak akkor fordul ténylegesen a nyelve ellen, mikor Cortés egy durva húzással minden kapcsolatot megszakít kettejük között, és feleségül adja Juan Jaramillóhoz, egyik kapitányához.
Malinalli lelke megnyugvást keres, hogy múltját és önmaga sötét oldalát, Cortéshoz fűződő viszonyát képes legyen feldolgozni, és a békét a Szűzanya tiszteletében találja meg, akit ugyanakkor továbbra is Tonatzin istennővel azonosít. Laura Esquivel könyvé-nek befejezésében feloldozza Malinchét még a halála előtt, amikor az indián asszony áldást kér gyermekeire és azok leszármazottaira, akik már sem az indiánok, sem a hódí-tók világához nem tartoznak. A jelek, amiket majd nekik kell megérteniük, ugyanazok maradnak, de jelentésük más lesz – Malinalli meghal, amint elveszti szerepét, de újjá-születik egy tág jelentésű szó örökkévalóságának.
Laura Esquivel helyreállította annak a nőnek az esendő, és mégis kitartó emberi ol-dalát, aki bár nem tudta elég jól értelmezni a jeleket ahhoz, hogy időben lássa tetteinek következményeit, mégis képes volt szembenézni velük, és elfogadni azokat. A jelen és a múlt mindig elválaszthatatlan egységben fonódik össze, a fordító pedig a saját szűrőjén keresztül a saját jelenéből kiindulva válogatja össze a közvetítendő mondanivaló kifeje-zésére szolgáló szavakat. Egy tolmács nemcsak visszaad, hanem értelmez is; minél in-kább a saját szavait és gondolatait közli, annál inin-kább eltér a mondandó valós jelenté-sétől. De hogy mennyire hű és hiteles egy fordítás, azt csak a jövőre vonatkozó hatásá-ban mérhető le. Malinche alakja még sok műben újjá fog születni, mert része a múltnak, mely csak a jelenben találhatja meg valódi kifejezését. Malinche az a két valóságot ösz-szekötő nyelv és szó, melyet újra és újra ki kell ejtenünk a szánkon, hogy megismerjük valódi jelentését.
Jánossy Gergely fordítása
Hivatkozások:
CUESTA, Leonel-Antonio de la: „Intérpretes y traductores en el descubrimiento y conquista del nuevo mundo”. HISTAL 2004/1. [Elektronikus dokumentum.
Elérhető:
http://www.histal.umontreal.ca/espanol/documentos/interpretes_y_traductor es.htm.
CYPESS, Sandra Messinger: La Malinche in Mexican Literature. From History to Myth.
Austin, The University of Texas Press, 1991.
DRÖSCHER, Barbara: „Zur Aktualität der historischen Gestalt für die Lateinamerikaforschung”. In Dröscher, Barbara – Rincón, Carlos (szerk.): La Malinche: Übersetzung, Interkulturalität und Geschlecht. Berlin, Tranvía, 2001, 13-40.
ECHEVARRÍA, Bolívar: „Malintzin, la lengua”. In Glantz, Margo (szerk.): La Malinche, sus padres y sus hijos. México, Taurus, 2001, 171-182.
ESQUIVEL, Laura: Malinche. Madrid, Punto de Lectura, 2007.
FRANCO, Jean: „La Malinche – Vom Geschenk zum Geschlechtervertrag”. In Dröscher, Barbara – Rincón, Carlos (szerk.): La Malinche: Übersetzung, Interkulturalität und Geschlecht. Berlin: Tranvía, 2001. 41-60.
GLANTZ, Margo: „La Lengua en la mano”. In Margo Glantz (szerk.): La Malinche, sus padres y sus hijos. México, Taurus, 2001. 91-113.
GLANTZ, Margo: „La Lengua en la mano”. In Margo Glantz (szerk.): La Malinche, sus padres y sus hijos. México, Taurus, 2001. 91-113.