• Nem Talált Eredményt

MŰTEREMLÁTOGATÁS

In document tiszatáj 1978. MÁRC. . 32. ÉVF. (Pldal 93-100)

Hézső Ferencnél

— Szerdán mehetnék?

— Az éppen nem jó. Tudod, a makói szakkör...

— Azt még mindig csinálod?

— Most hagynám abba, amikor nem kell bumlizni, kultúrházi kanapén aludni?

Trabant visz és h o z . . . A sajátom!

— Akkor talán péntek . . .

— J ó . . . Délelőtt bent vagyok ugyan Szegeden, a főiskolán, tizenegykor tanszéki értekezlet... Ügy kettő felé már várlak . . .

— Ebédelsz is . . .

— Nem biztos . . . Nem fontos...

A műterem ajtajára szögelt lópatkó nekem nem hoz szerencsét: zárva a műhely.

A lakást is túl csöndesnek találom, pedig tart még a kurta téli szünet. Endre és Emese bizonyára a nagyszülőknél, Rozina, a feleség a rendelőben. No, várhatok. Be-csöngetek mégis. Bandi nyit ajtót. Emese az ágyban fekszik fakón és mozdulatlan, a mosoly épp csak átrebben az arcán, elfordul máris. Anyja fölötte reszket.

— összeesett a fürdőszobában, Andris csak ennyit jelentett. Képzelheted, hogy rohantam h a z a . . . Most már szabályosan lélegzik, jobb a pulzusa i s . . . Telefonon konzultáltam a főnökömmel, távdiagnózis alapján kezelem . . .

— Apátok?

— Jön hamarosan. Bandi átkísér addig a műterembe, nézegessétek a képeket...

Én nem hagyhatom a kicsit...

A hetedikes fiú illő komolysággal „lapoz" velem a hatalmas táblaképek között.

Mellém áll, s velem együtt távolabb lép olykor, szakszerűen hunyorít, mintha most venné először szemügyre a „Vörös kakast", a földre görnyedő robusztus

hagymáso-91

kat. Megtöri aztán az áhítatot némi kamaszos iezserséggel, rámutat az állványon megdöntött friss lemezre, amelynek közepén néhány színes mértani ábra villog m á r :

— Kockázik m e g i n t . . .

Együtt kacagunk, amint Apával is, midőn végre leülhetünk beszélgetni. Kockázol hát, vagy kockáztatsz, kérdezném kedvvel, de máshonnan kell indulnunk. Az életből, az életéből.

— Oktatás, „közművelés", szakkör, család és — festés. Nem vállalsz túl sokat?

— Talán sok. De miért ne? Hiszem, hogy nem terhére, de éppen örömére szolgál az embernek a kedvére való munka.

— És mindegyik kedvedre való? Mondjuk, a makói szakkör. Ha jól emlékszem, olyan tizenöt éve kezdted?

— Ügy valahogy. Nem ingyen éppen, de minden haszon nélkül. Hiszen emlék-szel: ettünk egy dupla adag csuszát Kálmán bácsinál, ittunk rá valami bort, aztán még az útiköltség... Ezekben a dolgokban azonban a pénz engem soha nem érde-kelt. Mártélyon valamikor fillér nélkül csináltam az első s z a k k ö r t . . . Több, mint tíz éve vezetem ugyanott az országos képzőművészeti tábort is.

— Megéri? Hiszen tudom, nem művészeket nevelsz ilyen helyeken.

— Nem, valóban nem erről van szó. Makón ebben az évben például egyetlen diák sem jár hozzám. Már olyasfélék, akikben a szülők mondjuk Barcsay-méretű tehetséget gyanítanak, s azért erőltetik. Munkások, parasztok, hivatalnokok ülnek a rajztáblák és a vetítővászon előtt. Látóvá, értővé nevelés folyik i t t . . .

— És a tárlatvezetések, ismeretterjesztő előadások? Egész képet megfesthetnél az idő a l a t t . . .

— Rég ismerlek, tudom, hogy ugratsz... Ti is jól tudjátok, akik más m ű f a j b a n próbálkoztok ugyanazokkal a gondokkal szembenézni, hogy az embernek nincs napi tizenhat órára való fontos és értékes mondandója. Tömörkényt vagy Mórát szoktátok idézni: „ . . . a k i három oldalon írja meg azt, amit kettőn is lehet, az egyéb gazem-berségre is képes..." Gondolod, hogy nálunk nem így van? Némelyek m á r - m á r sorozatgyártásra rendezkedtek b e . . . Sajnálom őket. Főként az igazán tehetsé-geseket . . .

— Ezért nem vagy hát „szabadúszó"?

— Nem csak ezért. Én a társadalom „valóságos belső" tagjaként akarok művész lenni, nem pedig egy fölötte vagy mellette lebegő csodabogárként. Olyankor jövök csak indulatba — pedig tudod jól, hogy különben békés természetű fickó vagyok —, ha azt tapasztalom: tőlem is azt várnák, amit egyik-másik kollégám megenged ma-gának, hogy például ne tanítsak, ne vezessek tárlatlátogatókat, ne járjak hangver-senyre, irodalmi estre, de eresszem szélnek a családomat, vedeljem az italt, fogyasz-szam a n ő k e t . . . Érted? Egyszóval: legyek bohóc, egy kicsit flúgos, zavaros, de azért kellően nagyképű, felhőkben j á r ó . . . Akkor majd „művésznek" tekintenek . . . Na, fékezem magam, s megpróbálom komolyabbra fogni a szót. Az a helyzet, hogy a művészemberről alkotott fogalom a korábbi társadalmi elvekből maradt fenn, holott a mai művész — már a java! — nem illeszthető ebbe a skatulyába. A társadalom rendes dolgozó tagja 5 is, akire a munkamegosztás folytán épp ez a feladat jutott, mert ehhez van tehetsége, ezt a képességét fejlesztette.

— Akkor hát faragnia, festenie kell. Miért tart előadásokat egy művész?

— Mert a feladatba én ezt is beleértem. (Nem mondom persze, hogy mindenki számára kötelező.) Elsődlegesen mégis képzőművészként szeretném elvégezni a dol-gomat, de az oktatást, ismeretterjesztést is rendkívül fontosnak tartom. A fogékony ifjúságból kell elsősorban vizuálisan képzett, igényes, ízlésében biztos embereket nevelnünk. Látókat, mint mondtam. Azok a művészek, akikre az imént céloztam, persze lenézik ezt a másfajta munkát. Nem magyarázok, mondják arisztokratikusan, értsenek meg, ha tudnak. Mások pedig a könnyebb ellenállás felé hajolva vélekednek úgy, hogy inkább lejjebb szállítom a mércét, hagyom meggyőzni magam, mert az is fontos, hogy megvegyenek... Kodály nem szégyellt szolmizáltatni, Németh László kemény kun fejekbe filozófiát gyömöszölni. Miért szégyen, ha egy festő rajzot, művé-szettörténetet oktat, művek befogadására képes közönséget nevel?

HATÁRBAN

— Mi lehet az oka, hogy némelyek oly hamar „felhőkig" szállnak?

— Föltétlenül szerepe van ebben a sznobizmusnak. A „keresett művész", a diva-tos festő aztán mit sem törődik a való világ valóságos konfliktusaival. Vászna fölé hajolva fest-festi azt a „valóságot", amelyről azt hiszi: még mindig változatlan.

A lényegről feledkezik meg éppen, s hinni sem tudja, hogy az idő mily gyorsan devalválja a tegnapi valóságot, különösen pedig a féligazságokat...

— „Kockázol", mondja a fiad. Itt az idő, hogy megkérdezzem, mit tartasz azok-ról a véleményekről, amelyek szerint „Hézső elfelejtett festeni...", valamikor olyan szép csendéletei voltak, meg tanyák boglyákkal...

— Mit tartok ezekről? Mondhatnám gorombán is, de valóban nem akarok indu-latosan vagdalkozni. Mondják. Többen mondják azt is, hogy föladtam a realizmust.

Ezek persze elfelejtették, mit jelent a szó, vagy soha nem is tudták annak valódi tartalmát. Tekintélyes közéleti ember is figyelmeztetett már, hogy jó lenne „érthetőb-ben" festve „lejjebb" szállnom, ha már annyira tisztelem az osztályos társaimat, hogy körülhordozom őket a tárlatokon, magyarázok nekik. Hát fessek olyat, amit a munkás is megért! Gyönyörű, mi? Hát az ilyen ember aztán sokat tud a mai mun-kásról! Ismeri és becsüli a dolgozó embert! Fessél neki csókolózó galambokat, azt majd megérti! Színes-fényképésznek véli az ilyen tanácsadó a festőt. Akkor művész igazán, ha versenyre kel a technikai eszközökkel... A változó valóság az, ami érde-kel. Keresem a mögötte levő törvényszerűséget, az igazságot. Ugyanaz a látvány, például egy tanya, ma már nem ugyanazt jelenti, amit egy más történelmi szituáció-ban. A más jelentés pedig más eszközökkel fogalmazható csak. • Kockázok... Éppen annak a bomló tanyavilágnak egyik víziója lesz ez a kép — széttörnek rajta a látott formák —, amelyről oly sokat festenek, írnak, beszélnek, egyre fogyatkozó meggyő-ződéssel. Tudnék én festeni roggyant, szürke, tanyát, kanfaros színt, dőlni készülő kútgémet. Tudom azonban, hogy ennek már vége. Más a világ, mert más lett az ember, aki teremtette és benépesítette a tanyavilágot. Iparszerű termelés, öthengeres

„vasderes", ötezer hektáros földek... A nosztalgia szép lehet, de abból kenyér nem terem. Ebben a hitemben én következetes vagyok, a csökönyösségig. A valóban léte-zőről kell szólnunk, nem a fejünkben rögzített tegnapról, tegnapelőttről...

— Jó néhány képedet ismerem, amelyen valóságos házvég, valóságos kerítés virít jól ismert, intenzív színeidben, fölötte a hihetetlenül kék égben fehér madár fúródik előre. Olykor mereven, akár a lövedék, máskor könnyedén röppenve, mint a tollpihe.

Ilyesmit sosem festesz már?

— Dehogynem! Valóságos élmények nélkül mozdulni sem tudnék. Más a primér élmény, a szinte gyermeki rácsodálkozás a látványra, s megint más a „megszerkesz-tett" mű. Vannak pillanatok, amikor az úgynevezett „festői" látványnak nem állhat ellent a művész, festenie kell. De csak akkor nyúljon ecset után, ha valóban kell!

A látványon túl van azonban más is: etikai kérdések, emberi, történelmi sorsok, konfliktusok, amelyeknek jelzése, bemutatása elől kitérni — a történelmi példák és a történelmi parancs miatt — szinte lehetetlen a magyar művésznek.

— Éppen tíz éve nyílt első tárlatod, a legutóbbi önálló kiállítás pedig most no-vemberben a Műcsarnokban. Közte elismerés, félremagyarázás, rengeteg munka, majd újra sikerek. 1975-ben egyenesen a Munkácsy-aíj... Amint hallani lehetett, nem kevesen irigyellték. Talán mert kedvedre való megrendelések jöttek a nyomá-ban. Pannó, mozaik, effélékre gondolok, hiszen némely táblaképed messziről kiált:

nagyobb formába, más anyagba álmodva-munkálva teljesedne ki igazán... Ha jól emlékszem, 1966 táján, még a Lenin utcai szoba-konyhában készült a félegyházi gobelin terve. Andris kiságya alatt sorakoztak a festékes dobozok... S azóta?

— Szépen megszőtték... Ma is ott van Félegyházán, a tanácsteremben . . .

— És újabb, nagyobb munka?

— Nincs azóta. S e m m i . . . Nehogy félreérts: nem panaszkodom, csak éppen föl-említem. Tény. Mert az elvakult irigység az ilyesmit számba sem veszi. Jól megy neki, mondják, nagyon jól m e g y . . . Hát igen jól megy: annyit dolgozom, amennyit a két kezem és az agyam elbír. Megrendelés? Ugyan! Ennek? Hiszen mindent meg-kap . . . Pedig magyaráznom se kell, hogy a pedagógusmunka és minden egyéb

mellett képzőművészként szeretném elsősorban megvalósítani terveimet. Ehhez pedig valóban elkelne néhány nagyobb próbatétel. Nem csupán nekem, másoknak is, akik ilyesfajta szándékokkal é l n e k . . . De nem folytatom, mert a notórius félreértők ezt is félreértik majd . . .

-— Másokkal beszélve, s most téged hallgatva is úgy tűnik, nem a legteljesebb a béke itt a vásárhelyi művésztársadalomban. Milyen okait sorolnád..föl a' sokféle mendemondának?

— Egy kissé a „kirakatban" élünk. Ha errefelé bármi történik, hamar beszéd-téma lehet a városban. Hadd jegyezzem meg: engem ebből az egészből a művészet, a művészekkel kapcsolatban pedig az etikai, emberi tartás érdekel. Mert az, hogy nem járunk össze mondjuk szilveszterezni, kártyázni, kocsmázni, nem olyan nagy baj. Az állvánnyal (ahogy nálatok a papírral) mindenki egyedül néz szembe. A ma-gánéleten túl van azonban valami más, vagyis lennie kéne, mint volt korábban, ami feljogosítana bennünket, hogy vásárhelyi iskoláról, valamiféle közös gondol-kozásról beszéljünk. A tét óriási: lépést tudunk-e tartani a gyorsuló, rohanó idővel, a változó világgal? Itt, ebben a kérdésben rejlik minden titok. A válasz nem könnyű.

Többen vannak (sajnos, az igazán tehetségesek között is), akik jól érzik magukat a reájuk szabott skatulyában, vagy éppen a korábbi futamokban elért győzelmi dobo-gón. Az előrelépés legnagyobb akadálya e z . . . Egyelőre nem látszik jele, hogy a fölzárkózásra, a továbblépésre készülne a többség. Sajnos.

— A közös tárlatok alapján azért mintha túlzottan is tépkedné a kritika' a babért. Pedig, amint mondod, többen rajta ü l n e k . . .

— Nem lehet örökké élni a 60-as évek közepén elért — valóban figyelemre érdemes — eredményekből. Sokan felelősek a hipnotizőrök közül, akik azt suttogták:

ti vagytok a legszebbek, a legjobbak... A társaság pedig jó médiumnak bizonyult.

Őszinte és jobbítani akaró hang kiálthat csak ébresztőt... Mert friss és figyelő aka-rattal csodákat művelhetnének itt sokan, hiszen tehetség, alkotáshoz szükséges kö-rülmények mind együtt vannak. Az előrelépés akarásában kellene tehát egynek lennünk művészeknek és a társadalmi vezetésnek. Megyei, üzemi megbízásokkal, díjakkal, pályázatokkal konkrét feladatokhoz lehetné juttatni a kollégákat. Így alka-lom adódna bizonyításra, értelmes polémiára, és gyümölcsöző kapcsolat kialakulá-sára megrendelők és alkotók között. Ez is kellene az előrelépéshez...

A művészházak mellett felbontották az utat, elég keserves dolog átvergődni rajta. A nagyablakos épületek azonban ott sorakoznak egymás vállának dőlve.

Kerülő nélkül mehet az ember egyikből a másikba...

ANNUS JÓZSEF

Búcsú Szemlér Ferenctől

A szív megállt, a kihűlt testet el-emésztette a tűz, feketé-arany pompá-ban végbement a búcsúztatás. Szemlér Ferenc hiányát érezzük, egyelőre csak a gyászt, amely mindennél hangosak-ban dörömböl a barátok, az egész er-délyi magyar irodalom szívén. Költő halála mindig megrendülést okoz, nem-csak a család és a barátok érzik a veszteséget, az irodalom, és rajta ke-resztül az anyanyelvi közösség is, amely minden költőben a nyelv egyik letéte-ményesét veszíti el. A szavak: a ma-gyar szavak birodalma lesz szegényebb, mintha egy hatalmas tölgy egyik lom-bos ágát metszette volna le valami vég-zetes fejszecsapás. Hiába az új hajtás, azt az ágat már nem pótolhatja semmi sem.

Pusztított ez a fejszecsapás éppen eleget, kivált az erdélyi magyar iroda-lomban. Látjuk a csonkulások borzal-mas nyomait; egy egész nemzedék: az irodalomalapítók nemzedéke távozott el néhány év alatt. Soroljam a neveket?

Kós Károly, Bartalis János, Kemény Já-nos, Olosz Lajos, Nagy István, Csehi Gyula, Jancsó Elemér, Jordáky Lajos, Horváth István és Mikó Imre. A fiata-labbak közül Szilágyi Domokos, Szőcs Kálmán, Dankanits Ádám, Bretter György. Nemrégiben Kolozsvárott több mint húsz új halottját számoltuk össze a romániai magyar irodalomnak. „Bú-csúzó nemzedék", mondotta Balogh Ed-gár az irodalmi „hőskor" képviselőiről.

Egy nemzedék búcsúzik valóban: en-nek a búcsúnak volt most új állomása Szemlér Ferenc távozása is. A gyüleke-zet, amely emlékének áldozott, s mi, akik távolból küldtük utolsó üdvözle-tünket a bukaresti temető felé, a vesz-teség nyomasztó súlyát érezzük, a gyász dörömbölését halljuk, az erdélyi ma-gyar irodalom és nyelv sorsát figyel-jük: vajon mikor fognak beforrani a friss sebek.

A búcsú és a gyász után számba kell vennünk örökségünket. Hiszen

Szem-lér Ferenc, mint minden igaz költő, nemcsak fájdalmas hiányt hagyott ma-ga után, hatalmas értékeket is: müve-ket, személyes sorsának üzenetét. Mindenekelőtt verseit. Az É j s z a k a i k i -á l t -á s avantgarde zenére hangszerelt nyugtalanságát, a B ú v ó p a t a k fér-fias töprengését az emberi lét dolgain, a K é s e i k a s z á l á s bölcs vallomá-sát: „Minden vagyok és mindennek az ellenkezője' is." Személyes hangú, szo-ciografikus természetű beszámolót, a M á s c s i l l a g o n önéletírását, amely a kisebbségi élet egy korhoz és város-hoz kötött képződményét: a bukaresti magyar főiskolások világát mutatta be.

És példázatos jelentésű történelmi re-gényt, A m i r i g y e s z t e n d e j é t , amely a kisebbségi értelmiség örök gondjáról és felelősségéről beszélt, a küldetés morálját fejezte ki. Egy egész könyvtárra való kötetet hagyott hátra:

verseket és regényeket, esszéket és mű-fordításokat, színműveket és útirajzo-kat. Egész életében fáradhatatlanul dol-gozott, nem ismerve mást, mint a mun-ka magával sodró boldogságát és kény-szerét.

A könyvek akkor töltik be hivatásu-kat, ha általuk „elébb megy a világ".

Szemlér Ferenc munkásága és öröksége maga is ennek a Vörösmartytól meg-fogalmazott gondolatnak a jegyében született. A világ javát akarta szolgálni, a világ haladásán munkálkodott. Egy emberi közösség: a "Romániában élő magyarság megmaradását, otthonra ta-lálását szolgálta, s ezzel együtt a dunai népek egymásra találásának ügyét. Szí-vében és tollán megfért egymással saját népének s az egymás mellett élő né-peknek közös érdeke. „Ment-e a köny-vek által a világ elébb?" — idézzük ismét Vörösmartyt. Bízunk abban, hogy Szemlér Ferenc igazsága, az, amire fel-tette egész életét, egyszer mindenkinek

igazsága lesz. ' POMOGÁTS BÉLA

In document tiszatáj 1978. MÁRC. . 32. ÉVF. (Pldal 93-100)