Az 1945-ös május elsejétől elkapta Rákosit a lelkesedés: „A volt vazallus államok közül nálunk volt a legnagyobb tüntetés. A moszkvai rádió már május 1-jén leadta, hogy kolosszális tüntetés volt.” Az egyébként jobb politikai szimatú Gerő még jobban megszédült, és „a sikerből kiindulva” felvetette, hogy meg lehetne tartani Budapesten és környékén a választásokat! RM egy pillanatra megriadt, mert egy „kolosszális kommunista, szociál-demokrata, szakszervezeti győzelem” pánikot okozna a Szovjetunió nyugati szövetségesei körében, és erre semmi szükség. A KV-ülés egyik fölszólalója figyelmeztette, hogy az országos választáson, Dunántúlon a kisgazdák elsöprik őket. Rákosit inkább az „orosz elvtársakra” váró pánik nyugtalanította. A vidéki választásoktól nem kell tartani, ha előtte
„kipucolják” a Dunántúlt! – és kezdett megbarátkozni a választási ötlettel.
A jaltai nyilatkozat még februárban fölszólította a volt csatlós államokat, hogy mihamarabb tartsanak szabad választásokat. Sztálin ugyan mondta, hogy nem kellene sietni, hiszen a hagyományos demokráciák sem rohannak, de Rákosit már izgatta a gondolat, hogy mi mindent lehetne itt nyerni. Csakhogy „a téli választások nálunk szokatlanok és klimatikus okokból nagyon nehezek” – meditált fennhangon. Gyerekkorában a parasztok aratás után kifizették az apjának az adósságaikat, és akkor megpendült az élet. Úgy gondolta, fél siker, ha a választást a betakarításhoz igazítják. (Bár elképzelése az első alkalommal is csődöt mondott, később is konokul az aratáshoz igazította politikai lépéseit.) Azt hitte, a betakarítás után a földhöz juttatottak csak rájuk szavazhatnak, a munkásvoksok pedig eleve nekik vannak rendelve. Vele hevült a KV is: mihamarabb választást kell tartani Budapesten! Ettől fogva a győzelmi láz egyre inkább elhatalmasodik Rákosin. Felidéződött az a hajdan volt május is!, és azt hitte, azzal a magyar néppel találkozik, amely 1919-ben... Nem akarta tudomásul venni, mit jelentett az országnak a Tanácsköztársaság, a sokak által a rovására írt trianoni ország-csonkítás, vagy az utána következő viszonylag békés negyedszázad s a második vesztes háború. Az ő agya máshogy járt, és hiába volt magyar, a szíve csak „dadogni tudott”
magyarul. Csak azt érezte, itt az idő, Magyarország végre bizonyíthat, javíthatna az utolsó csatlós rossz hírén! Az „óriási kommunista, szociáldemokrata siker” a vonakodó Moszkvát is levenné a lábáról. Hajtotta a becsvágy, hogy egy szabadon választott kormányban, markán-sabb kommunista jelenlét mellett bizonyítson. Schoenfelddel, a SZEB munkatársával – a későbbi amerikai követtel – próbálta elhitetni, ha liberális demokráciát várnak tőle, akkor azt szállítja, noha 1944-ben még úgy képzelte, hogy partizánok fogják alkotni „a magyar demokrácia egyik legfontosabb rohamcsapatát”. Demokrácia és rohamcsapat! 1945-ben a Pázmány Péter Tudományegyetemen azt állította, hogy a szovjet – de az angolszász – idea sem ültethető át más talajba, majd kifejtette, hogy a munkásoknak, akik „negyedszázadon át
csak tűrtek, szenvedtek”, és a földhöz juttatott hatszázezer embernek, a hárommillió koldusnak már demokrácia van! Ennyire feledte Londont, Angliát.
Tettekre buzdíthatta az is, hogy a huszadik századnak ez volt az egyik legígéretesebb májusa.
Kapituláltak a németek, Európában véget ért a háború. A törvényhozásból eltűnt az „urak”
túlsúlya, a földosztással gyökeresen megváltozott a világ: ez már nem a konzervatív, önkényuralmi horthysta Magyarország volt. És RM megírta levelét: „Mindenki tudja, hogy a Szovjetunió és a Vörös Hadsereg, melyet az Ön lángesze, az acélnál is keményebb akarata [a felvett Sztálin név azt jelenti: acél], a győzelembe vetett törhetetlen hite hatott át, megmentette a világ népeit a fasiszta rabság és szolgaság gyalázatától. De mi magyarok tudjuk igazán, mit köszönhet Önnek a mi népünk, amelyet Ön atyailag felemelt, mikor az egész világon nem volt se barátunk, se támaszunk. Nem szavakkal, tettekkel akarja és fogja népünk bebizonyítani, hogy méltó a bizalomra, melyet Ön előlegezett neki.” (Az MKP-székházban a békekötést ünnepelték, amikor megérkezett a párt Nyugatra hurcolt vezetője, a napbarnított Rajk. „Rákosi apró lábával felé szaladt, félszegen megölelte... aztán a keze felszaladt Rajk fejéhez, lehúzta és kétoldalt megcsókolta. »Csakhogy itt vagy, Laci!«, mondotta örömteljesen.”)
RM azt hitte, mivel az oroszok Kárpát-Ukrajnát a csehektől vették el, semmit sem jelentene nekik, ha a magyarlakta részeket átadnák Magyarországnak. Ez megfordíthatná a két ország kapcsolatát, sokat lendítene a párt és az ő presztízsén is. Ám Sztálin ellenzett „minden” – rovásukra történő – határkorrekciót. Ennek ellenére RM a csehektől meg a románoktól is számított efféle hozományra. Kérte Gottwaldékat, adják vissza Kassát, de ők is nemet mondtak. Ugyanígy járt Anna Paukerrel Temesvár ügyében. Ilyen furán működött ez az internacionalizmus.
A kulisszák mögött folyó politikai eseményekről a közvéleménynek alig volt tudomása. A háború befejezésekor a kitörő életöröm, a rettegés nélküli lét ígérete földerítette a szíveket.
Enni alig volt mit, de tervezgetni, dolgozni lehetett. A forradalmi rombolásnak is van romantikája, hát még az újjáépítésnek! Milliók érezték: végre szükség van rájuk. Jobbító szándéktól pezsgett az élet. Az MKP juniálisán RM a tömeg első sorában ült a földön.
Mellette Péter Gábor, a kommunista politikai rendőrség hamarosan hírhedtté váló vezetője csücsült, akivel széles nyilvánosság előtt soha többé nem mutatkozott együtt.
Októberben azt nyilatkozta a rádiónak, hogy szabadidejében is politizálni szeret. Más szenvedélye nem volt. Nem ivott, nem volt igazi dohányos. Néha kártyázott, és ha bankot ütött, közölte: „Már Marx megmondta, pénzügyekben nem ismerünk tréfát!” Néha sakkozott, és, ahogy egy méltósághoz illik, vadászott is, de a politikát sosem csalta meg. Egy amerikai újságíró azt írta róla: „Ha a holdvilágarcú Mr. Rákosi reputációja nem is a legjobb az amerikai tudósítók körében, ő kiegyensúlyozott, előítéletekkel terhelt és jól informált... a Duna menti kommunisták jól tájékozottak minden tárgyban a bébi-ápolástól kezdve a háború okáig, és azt gondolom, hogy Rákosi közel az első az elsők között.”
Az 1918-as köztársaság elnöke, Károlyi Mihály, ha rokonszenvezett is a kommunistákkal, vezetőiket nem sokra tartotta, Rákosit kivéve (bírósági tárgyalása előtt RM védelmére mozgó-sította az angol és francia politikusokat). „Rákosi ravasz, nyájas és diplomatikus” – írta róla.
„Önerejéből szerezte műveltségét, bámulatos a memóriája. Nagy élvezettel fitogtatja külföldiek előtt, hogy többet tud saját hazájukról, mint ők maguk.” Az általa elcsapott későbbi miniszterelnök Nagy Ferenc utólag is úgy vélte: „A Délkelet-Európára rászabadított moszkvai ágensek közül Rákosi a legnagyobb politikai kaliber.” Miután RM 1945-ben szemtől szemben
„reactiósnak” nevezte a bankvezér báró Ullmann Györgyöt, ő feljegyezte: „meglehetős benyomást tett rám a biztos célkitűzésű határozott, erősen túlzó és túlzott álláspontokat elfoglaló, kétségtelenül tehetséges ember”.
Csak karizmatikus nem volt. Amíg nem lépett be vele együtt a hatalom is a terembe, addig nem állt le a zsivaj, nem forrósodott föl a levegő. Meg kellett dolgoznia a tapsokért. Szűkebb körben ügyesebben mozgott. Sikere mégis szervezethez kötött. Az „ügy” képviseletében tudott igazán fontos lenni.
De nem igazságos. Károlyi Mihály, az első köztársaság elnöke jelezte Rákosinak, hogy hazatér, ha szükség van rá. De nem volt, mert „sokat élt Angliában, s a kapitalista világ megfertőzhette”. Károlyi tenni akart valamit a hazájáért: felajánlotta, hogy elvállalja akár a londoni követség vezetését is. Erre sem kellett. Helyette egy horthysta diplomatát küldtek oda, aki aztán az amerikai hírszerzésnek is dolgozott. (1947 végén aztán Károlyi párizsi követ lett.) A „reakció már ’45-ben kezdte híresztelni, hogy a pártban nincs egység”. A pünkösdi pártkonferencia előtt minden hozzászólónak előre kiosztották a szerepet. Rajk elmondta, rosszul számítottak, akik azt hitték, hogy a moszkvai emigráció és a hazai illegális kommunisták „agyon fogják bunkózni egymást”. Az, hogy a KP ma tömegpárt, „legelső-sorban a mi nagy vezetőnknek, Rákosi Mátyás elvtársnak köszönhető”. RM feltehetően ekkor szónokolt először a saját fényképe és az „Éljen Rákosi Mátyás, a Magyar Kommunista Párt vezére!” felirat alatt. Arcmásából Farkas Mihály rögvest annyit rendelt, hogy jusson belőlük a pártirodákon kívül a lakásokba is. Majd elkészül a PB-tagok arcképcsarnoka is, és a főtitkár képe majdnem akkora volt, mint a többi együttvéve. (Állítólag Rajk szóvá tette, hogy őt, a he-lyettest, közepes kép illetné, de közölték vele: FM utasítása, hogy kinek mekkora képe lehet.) Később RM portréja bekerült a pártközpont üléstermébe, és ettől fogva ott is saját maga alatt szónokolt.
A tömegpárt vezérei kezdetben kis elitpártról álmodoztak. Márciusban RM azt jelentette Dimitrovnak: „fékezni kell a párt növekedését”, hogy megemészthessék az újakat. A választási készülődés miatt ezen a május végi értekezleten mégis úgy döntöttek, hogy meg kell duplázni a taglétszámot. Elgondolkodtató, hogy a szervezeti szabályzatból kihúzták a célt, a szocializmust! A jó favágó a legkisebb ékkel kezd?
Májusban érkezett Magyarországra Rákosiné, és fogadott fiuk, RM unokaöccse, Vlagyimir.
Magyarul nem beszéltek, oroszul jóformán senki sem tudott a Moszkvából hazatérteken kívül.
Az asszony magányos volt, kereste a helyét. Gyereket szeretett volna, de állítólag hiába mentek mindketten orvoshoz, a korábbi házasságában egy fiút már szülő asszony negyvenen felül már nem esett teherbe. (Fenya megérdeklődte, a nőgyógyászának vannak-e nyugati rokonai, mert azt hiszi, elszabotálja a kezelését.) A magyarul sem tudó asszonyt 1945 nyarán a VI. kerületben a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége (MNDSZ) díszelnökévé választották, de említhető közéleti tevékenységet sosem folytatott. Ám a kényszerű remeteségbe sem nyugodott bele, szorgalmasan tanult magyarul, majd megismerve Kovács Margit keramikusművészt, beiratkozott az iparművészeti főiskolára, és kitanulta ezt a szakmát.
1945-ben hazatértek RM testvérei is a Szovjetunióból. Ekkor a „családfő” úgy dönt: egyedül őt hívják a családban Rákosinak. A XX. század elején a Rosenfeld família a beilleszkedési vágytól hajtva magyarosíthatta a nevét. RM börtönévei idején a Szovjetunióban élő, férjezett Rákosi lányok gyerekei is fölvették nagybátyjuk (vagyis az anyjuk) vezetéknevét, mert büszkék voltak rá, meg akkor és ott a Rákosi név védelmet is jelentett. Az 1945-ös történelmi kataklizmát névváltoztatási hullám is kísérte a németellenesség kifejezésétől kezdve a zsidók félelmén át sokféle okból. Akadtak, akik a nevük megváltoztatásával is kifejezésre akarták juttatni, hogy a lelküket is kicserélik, ha kell. RM a családi átkeresztelkedéskor arra hivat-kozik, hogy egyik öccse miatta nem kapott Pesten négy hónapig állást... De inkább azért változtatta meg testvérei nevét, hogy feltűnés nélkül élhessenek és kerülhessenek jó állásokba.
Az érintettek nem érezték személyiségellenesnek az újabb névváltoztatást. Nem tudni, miért
választották a rövid és egy ékezet híján magyaros Biró vezetéknevet. (Jó idők jöttek a magyarban gyakori Bírókra, mert elterjedt róluk, hogy RM rokonai!) Ezután RM a nyilvánosság előtt Biró elvtársnak szólította testvéreit, nekik pedig ő Rákosi elvtárs lett.
Közülük, akikkel még sikerült szót váltanom, úgy beszéltek a korról, mintha névadója nem is a testvérük lett volna.
Említettük már, hogy RM senkivel, a testvéreivel sem tartott szoros kapcsolatot. A család ritkán jött össze, pedig a família családfőként tisztelte Mátyást. Ha nagy ritkán mégis együtt voltak, ő nemigen beszélt politikáról, vagy ha mégis, szinte kívülállóként szólt a témához. A família nem ünnepelte a névnapot – ahogy az Magyarországon szokás –, viszont családi ünnepnek számított november hetedike, május elseje akárcsak a Szovjetunióban. (RM a bukása utáni második emigrációból üdvözlőlapokkal árasztotta el rokonságát a forradalom évfordulóján vagy a nemzetközi nőnapon.)
1945 júniusában, az SZK(b)P KB Georgi Dimitrov vezette Nemzetközi Tájékoztatási Osztályán maga RM referált a magyarországi helyzetről. Elmondta, hogy a többi párt előtt álltak talpra. A „tervszerű kampánynak” köszönhetően az MKP taglétszáma már csaknem kétszázezer. A növekedést fékezni akarják, ám ha ők nem vesznek fel valakit, felveszi más párt. A központi vezetőségük (KV) 25 tagú, a politikai bizottságnak nyolc, a titkárságnak öt tagja van. A központi pártlap, a Szabad Nép közel kétszázezer példányban jelenik meg, és bár van az övékénél jobb lap is, egyetlen más újság példányszáma sem éri el a százezret. A filmgyártás a kezükben van, Budapesten 25 mozi is az övék.
Amikor hazatért 15 ezer párttagjuk volt, és azt mondták, nincs több káderük. Öt hónap alatt mégis „20 000 párttagot irányítottunk az államapparátusba, a hadseregbe, a rendőrségre”, néha azért nagyon melléfogtak. A nyomdászszakszervezetet kivételével az összes többit elfoglalták.
Hazatértek ugyan a lágerekből a szakszervezetek régi szociáldemokrata vezetői, de támadásaiknak ellenállnak. Elmondta: „A fasiszták a sport segítségével nyerték meg az ifjúságot”, de a szocdemeknek is jelentős befolyásuk volt a sportoló ifjúságra. A KP is ennek révén kívánja megnyerni őket.
„Új szervezet a házmegbízottaké. Nem tudom, más országokban van-e ilyen... a szervezet lényegében véve a miénk.” Dimitrov felvilágosította, hogy a német házmegbízottak a Gestapo ügynökei voltak. RM: ma ez demokratikus szerveződés, és a választás idején is számítanak rájuk (a húszezernyi házmegbízott többsége természetesen Magyarországon is a rendőrség besúgója lett).
Elmondta, a szociáldemokratákkal „kéz a kézben” haladnak, ám a kapcsolat romlani fog, mert főleg a fiatal szociáldemokrata munkások átléptek hozzájuk, és a helyükre kispolgárok kerültek. Hazatértek viszont a német rabságból a régi vezetők, akik az utóbbi 14 hónapot nem Magyarországon élték át, és nem látták, hogy a mérleg nyelve miként billent a kommunisták javára. (A választás szerint nem is billent.) A munkáspártok egyesülése nincs napirenden;
hátha szakadás következik be az SZDP-ben.
„A Kisgazdapárt lényegében a kulákok pártja”, jobbszárnya ellenzi a „demokratikus erők”
összefogását. Vagyis „a többi pártban” nem lehet határozottan előrelépni. Szóba hozta a „több százezer fasiszta” párttag sorsát. A KP álláspontja, hogy volt nyilasokat nem vesznek fel, de például a mohácsi kikötő tulajdonosa bekényszerítette a munkásait a nyilas pártba. Ezek most beléptek hozzájuk, de a párttagok tiltakozása miatt ki kellett őket zárni, ám az SZDP nyomban felvette őket. Dimitrov: ragaszkodni kell az elvi állásponthoz! (Nem sikerült – P. Á.)
Három miniszterük közül egyik sem áll a legfontosabb minisztériumok élén. Viszont Gerő és Nagy Imre „minden tekintetben” jobb a többieknél. Így a minisztertanács ülésén a többség
fe-cseg, „aztán szót kap a kommunista, és elmagyarázza, hogy miről van szó”, és végül elfogadják a kommunisták javaslatát – állította. RM előadta, hogy a volt vezérezredes miniszterelnök mellett egy római katolikus pap az államtitkár. Ezért követeltek ők is itt egy államtitkári posztot, amit nehezen kaptak meg, most pedig „nem akarják engedni, hogy ő irányítsa a sajtót”, de ők ezt ultimátumban követelik. RM: a rendőrség „lényegében a kommunisták kezében van”, bár nincs egyetlen profi nyomozójuk sem. „Elvtársaink csak arra emlékeznek, hogyan verték őket. Ez az egy, amit tudnak.” Ezért a reakció támadja őket, a miniszterelnök is az eltávolításukat követeli. RM: „Ha egy-két hónapon belül nem sikerül rendet teremtenünk, akkor vissza kell vonulnunk.” Dimitrov: „Ne adják fel ottani pozícióikat.”
RM szerint az MKP „a nemzet valódi mozgató ereje”, minden kezdeményezés tőlük indul ki.
Különösen erős a befolyásuk a földhöz juttatott újgazdák körében (a választás ezt sem igazolta). Ám a közvéleményt nem sikerült meggyőzniük arról, hogy nem tervezik a szocializmus bevezetését. Főképp a „reakcióval teljesen összefonódott” értelmiség körében nem jutnak egyről kettőre. Meghívott harminc akadémikust, tudóst magához, akik elmondták, hogy angolbarátok, és azt is, mi nem tetszik nekik a Vörös Hadseregben és a kommunista pártban, majd elégedetten nyilatkoztak róluk. Ilyen gerinctelenek. Ők mégis gondoskodnak az ellátásukról; megpróbálják megnyerni őket.
A párt gondjai közül az első: a balos kommunisták, a falusi diktátorok és az ostobaságokat elkövető rendőrségi emberek kártevése. A második: a Vörös Hadsereg sok túlkapása. A harmadik: a rossz élelmiszer-ellátás. A fő cél az újjáépítési kampány sikere. Bár „a tőkések az inflációra spekulálnak”, a párt meg akarja fékezni az árak emelkedését.
Előkészítették az új választási törvényt, kizárják a választójogból az ismert reakciósokat, a régi kormány tagjait stb. Viszont ha minden volt nyilast kizárnának, a munkások és parasztok tömegét sújtanák. A Budapesten internált fasiszták túlnyomó többsége ipari munkás.
Intézkedett, hogy a felét engedjék szabadon. A munkaképes korú férfiaknak közel a harmada, félmilliónál több férfi hiányzik, közülük több mint 300 ezer hadifogságban van. Ez is fékezi az újjáépítést.
Dimitrov megkérdezte: miért nem szerveznek népbíróságot a fasiszták elítélésére? RM: van népbíróság, hatvan jelentéktelen fasisztát fel is akasztottak, de nem volt köztük egyetlen miniszter sem. Kár, hogy eddig egyetlen politikai pert sem tudtak rendezni. A Vörös Hadsereg nem is válaszolt a fogságában lévők kiadatására. A legjelentősebb fasisztákat az angolok és az amerikaiak fogták el, és ők sem sietnek a kiadásukkal. „Amikor olvastam, hogy Bulgáriában minden minisztert sikerült elfogni, csorgott a nyálam.” Dimitrov javasolta, hogy a legismertebb bűnösök ellen tegyenek közzé vádiratot, és kérjék a szovjet, az angol és az amerikai kormánytól a kiadatásukat. Ítéljék el őket akár a távollétükben is. RM: „Itt van az egyetlen tengernagyunk, Horthy. Megpróbálunk vele megrendezni egy valódi nagy pert.” (Ám a Horthy magyarországi nimbuszával tisztában lévő Sztálin leintette arra hivatkozva, hogy megkísérelte otthagyni Hitlert, elmúlt már 75 éves, és az amerikaiak úgysem adnák ki. RM Sztálin véleménye ellenére később német ügynöknek és meggyőződéses nácinak nevezi Horthyt az izraeli követnek.) Dimitrovnak megemlítette, a „fájó” Erdélyt – amit annak ellenére, hogy kétmillió magyar lakta, a trianoni békeszerződés elcsatolt Magyarországtól. De RM bizakodott, hogy a népek jövőbeli testvérisége kielégítő helyzetet teremt. Különben is Erdély ügyét a „reakció tartja napirenden”.
A római katolikus egyház elleni harcról elmondta, hogy csaknem 800 ezer hold földet elvettek tőlük. Az egyház megosztására 15–20 hold földet adtak a szegény papoknak, és állami fizetést is. Bár tudják, „mi ugyanúgy nem szeretjük őket, ahogy ők sem szeretnek minket”.
A moszkvai beszámoló helyzetjelentés volt a stratégiai pontok megszállásáról. A rendőrség túlkapásai miatt a szociáldemokrata igazságügy-miniszter ki akarta venni az internálás jogát a rendőrség kezéből, sőt valamiféle külön rendőrséget is akart szervezni. Az ötlet e fontos poszt visszaszerzésére elég volt ahhoz, hogy RM alkalmatlanná nyilvánítsa a minisztert, és visszahívását kezdeményezze. Javaslatát leszavazták. Erre kibújt a szög a zsákból: „a mi reakciósaink naivak, nem vették észre, hogy nem egy szavazás dönti el a fontos kérdéseket”, hanem a munkásosztály – azaz a kommunista párt – érdeke. A parlamenti demokrácia Rákosinak is csupán időrabló játszadozás volt. A kritizálgatás, a szavazgatás felesleges energiaveszteség. Az ő „demokráciájuk” nem a pluralizmusra épült, hanem arra a fikcióra, hogy a népet a párt képviseli, a pártot pedig a vezetői (vezetője). RM hazatérése első pillanatától kezdve e felé a „demokrácia” felé hajlott. Moszkvai beszámolója pontos képet ad szándékairól.
Már 1945-ben elkezdődött Magyarország finom beillesztése a szovjet birodalmi rendszerbe.
Az SZKP kérte a magyar KV-tagok adatait, a pártvezetőség tagjainak összes fedőnevét, az államtitkárok rövid életrajzát, és a „politemigránsok karekterisztikáját”, azaz bizalmas káderezését is. Adatokat, jellemzést kértek a többi párt, a szakszervezetek vezetőiről, a magyar tudományos, irodalmi és művészeti élet mértékadó személyiségeiről, újságok szerkesztőiről. Az egész elitről. A késés miatt RM mentegetőzik: a nehéz feladat „kívül esik”
a káderosztály hatókörén – ekkor még.
Bár a moszkvai követ még 1946-ban is azt jelenti, ha a megszállás, a békeszerződés stb. miatt nem is lehet független a magyar külpolitika, a SZU „nem kíván szocializált államot, kommunista társadalmat” a szomszéd országokban. RM az útravalóul kapott tíz-tizenöt évi koalíciós kormányzást hamarosan mégis megpróbálja a felére lealkudni. A titkos célnak megfelelően a politikai rendőrség szinte az első pillanattól fogva dolgozik a politikai partnerek ellen. E különös nyáron még rendőrök tüntettek Budapesten. „Hölgyeim és uraim, magyar rendőrök!” – szólt hozzájuk RM. „Talán kevesen tudják, hogy 26 évvel ezelőtt, az akkori rend őreinek én voltam a parancsnoka, és megmondhatom, hogy azóta sem szűntem
Bár a moszkvai követ még 1946-ban is azt jelenti, ha a megszállás, a békeszerződés stb. miatt nem is lehet független a magyar külpolitika, a SZU „nem kíván szocializált államot, kommunista társadalmat” a szomszéd országokban. RM az útravalóul kapott tíz-tizenöt évi koalíciós kormányzást hamarosan mégis megpróbálja a felére lealkudni. A titkos célnak megfelelően a politikai rendőrség szinte az első pillanattól fogva dolgozik a politikai partnerek ellen. E különös nyáron még rendőrök tüntettek Budapesten. „Hölgyeim és uraim, magyar rendőrök!” – szólt hozzájuk RM. „Talán kevesen tudják, hogy 26 évvel ezelőtt, az akkori rend őreinek én voltam a parancsnoka, és megmondhatom, hogy azóta sem szűntem