• Nem Talált Eredményt

Levelek a régészetről

In document tiszatáj 1976. SZEPT. *30. ÉVF (Pldal 44-52)

i i . 4.

A középkor hétköznapi emberéről. „Vajon ugyanígy gondolkoztunk volna, ha a középkorban élünk?" — tette fel nekem a kérdést mínapjaban egyik tanítványom, s várta a választ. Bár igazán sok dolgom van, de a kérdés olyan izgalmas, hogy ebben a levélben elkezdem reá a választ — már amennyire sejtéseim alapján vála-szolni tudok. Szó sem lehet arról, hogy teljes igényű legyen, amit írok, hiszen ahhoz sok-sok munka kellene, inkább csak benyomásaimat rögzítem, azokat is csak seb-tében. Kezdődjék tehát a „mese":

Múltkori kérdésére, azt hiszem, jól emlékszem s megkísérlem elmondani m i n d -azt, amit bennem felidézett. A r r a nincsen érkezésem, hogy szövegeknek utánanézzek, h a n e m csak úgy írok, ahogy felötlik bennem, írásom tehát nyilván n a g y o n esendő fércmunka lesz, de egy dolog talán mégis hasznossá teszi: az alatt, amíg í r o m — illetőleg Maga olvassa — gondolatunk erőfeszítést tesz arra, hogy középkori e m b e r r é változzunk s . e z máris eredmény. Nos hát egyezzünk meg abban, hogy a középkort n e m Szent Gellért vagy éppenséggel a nagy Aquinói gondolatszintjén közelítjük meg, h a n e m az átlagemberén, talán éppenséggel a falusién keresztül, aki írni-olvasni n e m tudott, csak az volt szellemében, amit emlékezete, tapasztalata megjegyzett.

Nos, m á r ott is vagyunk, hogy alig-alig t u d j u k elképzelni azt a szakadékot, ami az írástudót az írástudatlantól elválasztja. Más a kettő műveltségének természetrajza.

Időzzünk el kissé ennél a kérdésnél, m e r t ha ezt n e m érti, akkor m i n d e n erőfeszí-t é s e csak a jelenségek' felszínéerőfeszí-t érinerőfeszí-theerőfeszí-ti. Más volerőfeszí-t az akkori íráserőfeszí-tudaerőfeszí-tlan e m b e r helyzete, mintha ma itt-ott akad egy öreg, aki n e m él a betűvel. A mai öreg ugyanis

csupa írástudó közt él, az akkori pedig csupa írástudatlan között. Ez alapvető k ü -lönbség. Ezt érezték meg a régiek is. Mondják, hogy amikor T h a t isten az egyiptomi

•ókorban felfedezte az írást, A m m o n Rá, a z áldásthozó napsugáristen m e g r i a d t : r e t -tegett, hogy az emberek ezután az írásra hagyatkoznak s gondolkodásuk e r e j e csök-k e n n i fog. Valóban így is van. Mondja, nagyszülein túl h á n y őséről tud v a l a m i t is?

Ugye talán senkiről; nos, a pusztai népeknél például n e m vették emberszámba, aki h é t ősét nem tudta elmondani, de nem ám csak számba venni, h a n e m gazdag

•emlékezettel viselt dolgairól is be kellett számolnia, s a hallgatók ellenőrizték. Veszi észre ebből is, hogy az írástudatlanság n e m jelentette a szellem szegénységét, vagy az ember műveletlenségét. írástudatlan állapotában olyan magas igényű eszközöket fejlesztett ki a dolgok hagyományozására, mint a költészet, a mese, az ábrázoló művészet, s mindez élt! A műköltészet minden szépsége mellett is halott, a szöve-g e n változtatni nem szabad, a népdalban pediszöve-g természetes, hoszöve-gy ki-ki a maszöve-gáéhoz,

a maga vágyaihoz méri, változtatja a szöveget. (Gondolja, hogy egy szerelmes legény szőke leányról énekel, csak azért, m e r t úgy tanulta, holott szerelme s ö t é t b a r n a ? Ugye nem, de ugyanígy a leány sem kékszeműt mond, ha netán bogárszemű a szerelme.) Nos, itt elértünk a szájhagyomány egyik nagy értékéhez: mindig a l k a l m a z -kodik az éppen érvényes valósághoz, az írott szöveg ehhez képest valóban halott.

Talán ez az egy példa is mutatja, hogy az írástudatlanság n e m tudatlanság, h a n e m m á s f a j t a műveltség. Ezt a m á s f a j t a műveltséget öli meg, i r t j a ki a betű. Erről Victor Hugó írt gyönyörűen a Párisi Notre-Dame-jában (ha n e m olvasta, okvetlenül olvassa

•el, m e r t a középkorról tapinthatóan eleven élményt k a p belőle), nos éppen kéznél van a kötet, tehát itt idézhetem: „Az archidiakonus egyideig hallgatva nézte a gigászi

>42

épületet, aztán sóhajtva nyújtotta ki jobb kezét az asztalán nyitva levő nyomtatott könyv, bal kezét pedig a Notre-Dame felé; És búsan járatva tekintetét a könyvtől a templom felé, így szólt: — Ó j a j — ez megöli amazt." Ez után következik a könyv-ben az a híres fejezet, aminek címe éppen ez („Éz megöli amazt"). Igen: a parányi kis, összerakható betűk nagyobb hatalmat jelentenek, mint a százméteres katedrális.

De betű jelen esetben elsősorban a képi beszédet, a szobrászatot öli meg, azt tehát, ami szavak nélkül közvetlenül sugallja a régi s ú j Testámentom életet adó, meg-nyugvást sugárzó tanítását.

Egy kicsit elkalandoztam, de hadd vessünk számot, hogy miről is beszéltünk eddig: 1. Más jellegű az írástudók s ismét más az írástudatlanok műveltsége, s kell legyen b e n n ü n k annyi alázat az ember iránt, hogy nem fennhéjázunk, hogy az írást ismerőké magasabb rendű. Nem bizonyos, ha a dolgok mély valóságát nézzük, s nem azt, hogy mindenféle zagyvaságot összeolvashat, aki a betűt tudja, á m ettől meg-zavarodik, n e m lesz bölcsebb. Láttuk azt is — kezdek tipikus filosz lenni, aki mindent pontokba szed, hogy az írásnélküliség az emlékezetnek milyen gazdag m ű -veltségét képes kifejleszteni. 2. A Hugó Victor-idézettel kapcsolatban pedig szomorú példát ismertünk meg arra, hogy a betű háttérbe szorítja a képi, szobrászi nyelvet.

Ez persze csak félig igaz, de ez a fél is nagyon súlyosan esik latba. Valóban: a betű úrrá lesz a képzőművészeti anyanyelven, olyannyira, hogy m á r magyarázni kell, hogy „ki hogyan lát" (persze mindenki, akinek szeme egészséges, egyformán lát).

Itt hagyjuk abba, mert mellékútra térünk. Tehát ezek szerint a középkori embernek egyik különbsége a magunkfajtától az, hogy tudását elevenen emlékezetében hordta, és napi tapasztalataival mérte és jobban értette, jobban ragaszkodott a képi kifeje-zéshez, hiszen ezt nem kellett magyarázni, n e m kellett hozzá sem teológiai ismeret, sem pedig elvont eszmékben való járatosság: tudta ő enélkül is a pokol kínjait és a mennyország sugárzó üdvösségét, hiszen látta a festményeken, s látta a templomi misztériumjátékokon. Mert a templom tartalmát is megölte a betű, az írás. A kö-zépkorban — hiszen olvashatja Huízinga csodálatos könyvében — a templomban eljátszották a passiót, a Stellát, s mindazt, amit az üdvösséghez t u d n u n k kell. Mint kisfiú, én is énekeltem még a passiót, mármint a tömegben egy voltam a sokból, emlékszem a Pilátus h a n g j á r a : „Kényszerítelek az élő Istenre, hogy megmondd, te vagy-e Jézus, Istennek szent f i a ? Te magad mondád, mert az vagyok! — Erre éne-keltük mi, a kórus: „Feszítsd meg, feszítsd meg ő t e t . . . "

Cikázva a felmerülő gondolatok közt, hadd érintsek úgynevezett „kényes

kér-s dést", ezt éppen a templomi passióéneklés juttatta eszembe. Semmi közöm ahhoz, hogy ma, tehát 1967-ben ki, s hogyan vélekedik a kereszténységről, de azt tudom, hogy a középkorban az élet volt, reménység és megváltás. Aki tehát n e m ismeri belülről a kereszténységet, a Bibliát, a mindennapos gyakorlatot, nem ismerheti a középkor emberének mindennapját. Igen, értse meg: mindennapját! Ma a vallásos-ság — akiben meg is van —, a vasárnapi misére vagy istentiszteletre korlátozódik.

Vannak ugyan emberek, akik a mindennapjukban élik itt a földön az időtlen létet, de ezek kevesek, n e m hivalkodnak, szerények, csendben vannak, tőlük megtudni nem lehet semmit. Nos, itt a másik nagy változás, ami a középkor emberétől el-választ minket. Abban a pillanatban bezárkózik előttünk, mihelyt úgy közeledünk feléje: no, hadd lássuk azt a sötét középkort, amelyet elbódított a vallás mákonya.

Egyszerűen nem értene minket, hiszen ő tudta, hogy bűneiért a pokol kínjai vagy a purgatórium számolhatatlan napjai várnak reá, tudta, hogy amikor jót cselekszik, bekerül érdemei közé és az utolsó ítéletkor kegyelemre számíthat. Nem hitte: tudta!

Ezt nehéz m a nekünk elképzelnünk, hiszen „természettudományosan műveltek" va-gyunk, más világban élünk mint ők. De nem érthetjük meg őket, ha nem az ő sze-mükkel nézzük azt a világot, amelyben éltek (hirtelenében eszembe jutott: azt hin-nők, hogy a biológiai ember, az élettani „én", akkor is olyan volt, mint m a — még ez sem igaz! ezt is meg kellene vizsgálni, hiszen például, hogy kézenfekvő dolgot említsek: sem a leánynak, sem a fiatalembernek n e m volt beleszólása, kivel hozza őket össze, elválaszthatatlanul, a szülők akarata; talán ez a parasztságnál nem volt

ennyire kényszer!). Most ebből az a furcsa következtetés következik, hogy közelebb áll a mi életünkhöz a kevesebb szabállyal kötött középkori parasztság, m i n t a m ű -veltek, a polgárok, az intellektusok csoportja s ez így is van. Könnyebben é r t j ü k őket, mert jobban, szabadabb hagyományok között éltek az élet követelményeiben, mint azok, akik ezt is stilizálták!

Még el sem kezdtem, máris végére értem a papírnak. Mivel nagyon felbolyga-tott a kérése, valószínűleg folytatom m a j d . . .

5.

Levél egyik kiváló színművésznőnkhöz, voltaképpen egy tanulmány vázlata.

Azért küldöm neki, mert az ember mozgásrendjének változásáról van szó benne, ő pedig, mint színésznő, éppen e mozgások újjáalkotója is. Már régen készülődik ben-nem egy dolgozat „Egy eltűnt mozdulat nyomában" címmel, és ez a magvetés halott-siratója lenne, de közben ráébredtem arra, hogy az utóbbi 50—60 évben úgyszólván mindaz megváltozott, ami sok-sok ezer év óta szolgált minket, s most ezzel vetnék számot.

Nos, kezdjük el — m á r illendőségből is — a női munkával. Felidézem azt, a m i t nagyanyámtól, édesanyámtól láttam abban a környezetben, amelyben ők mozogtak.

Eltűnt az orsópörgetés rendkívül finom, sok gyakorlatot követelő mozgása, az u j j a k tánca, érzékeny sodrása pedig szép volt, kecses volt, még a mesékben is nagy sze-repe volt, és a fejedelemasszonyok éppen úgy fontak, m i n t szolgálóik: az u j j a k n a k m a j d n e m olyan iskolázottságát, beidegződését követelte meg, m i n t egy zongorista trillázó könnyedsége.

Eltűnt a kenyérdagasztás — nagyanyám néha rámbízta s így ismerem a techni-káját —, feltűrt ingujjban kellett dagasztani, lisztezni, alányúlni a kenyértésztának, odacsapni a teknő falához, mindaddig, amíg jó tömörré n e m lett. Ezzel együtt eltűnt a kenyérsütés sok-sok begyakorlott mozdulata, s n e m parázslik m á r az arco-kon a kemence tüze. Eltűnt a mosás, súlykolás, mángorlás ingerlően szép — bár nehéz — testmozgása, térdig felgyűrt szoknyában a p a t a k b a n állva s egymással trécselve mosták patyolatra a vásznakat a fiatal nők. Hová t ű n t a sütővas és a h a j -bodorítás, amikor először újságpapíron kellett kipróbálni a vas forróságát, hogy a h a j a t meg n e pörkölje. Már nem teregetik a testmeleg ágyneműt az ablakba, hogy a napfény visszaadja frisseségét; h á t a parázsélesztő mozdulatai? Milyen szép len-dülettel élesztették a faszenet! De eltűnt a bölcsőringatás finom ü t e m r e n d j e is, mert nincsen m á r bölcső; az inas, szikár kezek helyett a puha, dologtalan kéz lett az „előkelő". A testi m u n k á t a gép vette át, a „gépesített háztartás". Testi erőkifej-tésre, ügyességre, lélekjelenlétre úgyszólván már semmi szükség nincsen, a tett he-lyébe a kényelem ült. Leányaink — akárcsak fiaink — egyre magasabbak, s a leg-különbözőbb patikaszerek teszik lehetővé, hogy a régi tartózkodás helyett szabad-jára engedhessék vágyaikat. Régente az utcán csupa lesütött szemű fiatal lányt lehetett látni, most pedig parázsló szemekkel keresik a „partnert". Vigyázzon: ez nem panasz, nem szeretnék „laudator temporis acti", a m ú l t idők dicsérője-siratója lenni. Ezek kikerülhetetlen következményei a civilizációnak, és csak bánkódom, hogy mennyi finomság, mennyi szépség megy veszendőbe, a „gépkorszak" embereinél.

Voltaképpen Magának kellene folytatnia ezt a megkezdett gondolatmenetet, úgyhogy rá is térnék a férfiember mozgásvilágának és testének változásaira.

Berlinben a Szépművészeti Múzeum előtti kertben van Meunier „Magvető" című nagy bronza. Ez ébresztette fel bennem a vágyat, hogy m e g í r j a m ennek a veszen-dőbe menő mozdulatnak ódáját. Készültem rá hosszan, még a különböző nyelvek szavait is elkezdtem gyűjteni, hogy melyik, milyen mozzanatát r a g a d j a meg a m a g elszórásának. Tudnia kell, hogy nagy gyakorlatot kívánó lendület nyomán szóródik úgy ki az u j j a k közül a mag, hogy nem hagy „ablakot", hanem egyenletesen terül r á ' a szántásra. Csak suhanc korában kezdhette el tanulni a legény, gyermek n e m

>44

vethetett. Ebből a mozgásból csak a képek, szobrok m a r a d n a k a jövendőre: ezek pedig „művészileg átköltve" a d j á k a mozgást, m a j d n e m mindegyikük hamis. Meunier magvetőjének izmai görcsökbe rándulnak, m i n t h a valami hatalmas ellenállással kel-lene megküzdenie. Medgyessyé szinte kecses kontraposztban — és mezítelenül! —, félrehajtott fejjel lép ki a világba, Ferenczy Bénié magába húzódik, Milleté szinte az aratás lendületével lépked a térben, s így tovább. Hoztam volna — s h a megírom hozok is — fényképet is a Magvetőről és pontos néprajzi leírásokat is idézek m a j d . Nagyon izgatottan készülök erre a dolgozatra, amelyet nem is siratóéneknek szá-nok, h a n e m szeretném képben és szövegben életben tartani azt, ami tovatűnt. Ter-mészetesen kitérek m a j d a jelképvilágra, a magvetésre, amelyet leginkább az isme-retek terjesztésének, a kultúrának jelképeként t a r t a n a k számon, m á r a Biblia óta (nálunk is: Magvető Kiadó!). A kiindulópont a magvető lett volna, de azután eszembe jutott, hogy a falusi életnek úgyszólván minden hagyományos mozdulata megváltozik, sőt a városi életé is. Hol van például az a mozdulat, amikor a tollból kifogyott a tinta, s az ember el-elgondolkozott, miközben tollával kereste a tinta-tartót. De hol v a n a favágó lendülete, a szántó ember eketartása, a sarlózó mélyen meghajló mozgása (ez ugyan női m u n k a volt!), a malomkővel őrlőknek a Simphonia Ungarorumra emlékeztető ritmusa (én még gyermekkoromban őröltem sót efféle kétköves malomban!), de lassan a gyalu, a fűrész mozgása is a múlté lesz, akár a kaszálásé, amelynek egyhangú ütemében megszűnt az idő. Nos, így mennék végig egy sereg mozdulaton, erőkifejtésen, amelyek testünk ritmusának, építményének mozgásrendjét, a r á n y r e n d j é t megszabták és most egyszerre kimaradnak életünkből.

Megszűnik az erőkifejtés, és helyette jön a kényelem. Ezt az első nemzedékek még n e m érzékelik, de az u t á n u n k jövők teste is átalakul, mert mindazt, amire a test

„készült", átveszik a gépek s ezt nem pótolja semmiféle sport.

6.

Levél egyik kedves mosolyú tanítványomnak, aki — egyetlen a sok közül — meg-emlékezett 65 éves születésem napjáról, s ezt illendő megköszönnöm. Arról írok neki, hogy régen mi volt az asszonyi munka, amihez férfiember nem értett, s hogy ezek körében kellene keresni női régészeinknek is hivatásukat.

Távirata olyan meglepő és kedves volt, hogy okvetlenül válaszolnom kell rá, elbeszélgetünk egy kicsit munkánkról. Szegény édesanyám, nagyanyám élete még előttem van. Mennyi mindent tudtak ők, amit ma gyári termék, félig kész vagy készétel helyettesít! Megkísérlem visszaidézni, éppen csak úgy, ahogy eszembe jut.

Mivel kezdhetném? A fonás-szövéssel. Nálunk, odahaza a faluban, minden asszony font és szőtt. De ez a művelet n e m ezzel kezdődött, hanem a kenderrel, lennel. A kenderföldek megművelése asszonyi munka volt és a kender levágása is.

Folyóvízben kellett áztatni, levert cövekek1 közé tették le, szépen fektetve s meg-nyomattatták kővel, hogy a víz el ne vigye. Mi, gyermekek, kosarakkal m e n t ü n k ki az Oltba, m e r t a kenderié bódító italát szerették a halak s bebújtak az áztatott kender közé, mi meg benyomtuk a kosarat s néha jókora halakat fogtunk. A kender szárítása is asszonyi m u n k a volt, sátorként egymásra döntve száradt a kender; aztán jött a tilolás, gerebenezés, s végül a megtisztított szálak fonása — sűrűn nyálazva közben — orsón vagy rokkán. Utána a szövőszéken a vászonszövés: nagynénémnek, A.nna néninek még volt szövőszéke. Aztán a frissen mosott vásznat kiteregették a szép, zöld fűre, m a j d összevarrták és következett az ingek szabása, meg m á s m i n -denféle viseleté. Látja, ez csak egy dolog, s közben olyan természetesnek vettük, hogy például „kimosták", de mivel? Faggyút, zsiradékot gyűjtöttek a levágott disznó-ból, juhdisznó-ból, és tiszta fahamut, s ebből főzték a szappant, úgy, hogy előbb lúgot csináltak a hamuból (nem tudom, hogy ment, pedig édesanyámat sokszor láttam!).

Ezzel a szappannal mostak, n e m boltival!

Mindebből a férfiember semmit n e m tudott, s bizony kikacagták volná, ha valamelyik legény vagy ember nekiült volna fonni! De ugyanígy az aratás —

sarlóval! — így a fiatal lányok, menyecskék, asszonyok dolga volt, a f é r f i e m b e r m a r o k -szedő volt, kalangyát rakott, de sarlót az Istennek n e m vett volna a kezébe. N y i l v á n így volt népvándorlás korunkban is (bár férfisírban is találtak sarlót, e n n e k okát kellene adnunk!). No hát azt mondanom sem kell, hogy a főzés, sütés, k e n y é r d a g a s z -tás, a kemence fűtése, a szén kihúzása stb., stb. mind asszonyi m u n k a volt (mit szólna, ha egyszer kiderülne, hogy „hamus vermeink" n e m szemétvermek voltak, hanem a h a m u t lúgnak, mosásnak — Isten bocsa' — szappannak tárolták volna?).

A kemencével is nők dolgoztak, nyilván beleszóltak építés közben abba, hogy m i -lyenek legyenek (ha ugyan nem ők építették), hiszen a házak tapasztása a mai napig is asszonyi munka (húsvét t á j á n és máskor). A főzéssel együtt járt a k o n y h a -növények termesztése, kiválogatása: mindez a maguk dolga volt! Nyilvánvaló, hogy e sok hasznos dolog mellett arra is jutott idő, hogy a ház előtt s mellett szép virá-goskert is legyen (egyik magyar leány sírjában talált virágporok — pollenek — virágcsokorra vallanak). Ezek a virágok — a m i n t korai női neveinkből s e j t j ü k — rákerültek a hímzett, varrottas ingekre, ködmönökre is; bizony, hogy ezt is asszony-népünk csinálta (bár szűcs szavunk régi és f é r f i r a vall!).

Hát a fazekak? Hiszen asszonyok dolgoztak, sütöttek-főztek bennük, kellett t e h á t értsék, hogy melyik mire jó. Milyen égetésű, koccantásra milyen hangot adó, m i r e jó, főzésre-e vagy csak arra, hogy az ételt kivigyék a földekre az ott dolgozóknak, melyik t a r t j a jobban melegen az ételt?

A baromfi s korábban a juh és kisebb háziállatok feldarabolása igen komoly

„bonctani" ismereteket követelt meg. H á t még a gyermeknevelés, a szemmel m e g -rontott gyermek meggyógyítása, ezerféle praktikája, de meg önmaga élettani r e n d j e is mennyi titkot, tudást követelt, s n e m csak a javasasszonyoktól, h a n e m m i n d e n -kitől. Szebbnél szebb „babonák" töltik ki a kilenc hónapot, meg a magatehetetlen csecsemő első éveit. Mindez s még mennyi minden, nemcsak hogy kívül esett a férfi munkakörén és tudásán, hanem a férfiember ki is volt tiltva a praktikákból.

Emlékszem, hányszor vetett nekem édesanyám „szenesvizet", ha valami rosszullét fogott el. Egy pohár vízbe három izzó parazsat dobott, keresztet vetett r á (ő refor-mátus volt, édesapám meg unitárius) s megitatta velem!

Nos, t é r j ü n k rá a magunk dolgára, hiszen amiről beszéltünk, mind a múlté, m a patika van, mosószerek, védőnők, mirelitek, s minden, ami felmenti idejüket m á s r a , például régészetre. Jött az egyenjogúság félreértelmezése, pedig ennek igazi a l a p j a az egyenlőértékűség. Az egymást kiegészítő, egymást feltételező két elv egymásra-utaltsága van ebben a tételben. A minapjában hallgattam a televízióban Dienes Valéria nagyon őszinte és emberi vallomását, ő kilencvenöt éves korában, h á r o m nemzedéknyi „roppant" idő távlatában mondta, hogy n e m az a nagyszerű, hogy . férfi és nő egyformák, hanem éppen az, hogy különbözők! Ez az érték, n e m valami elméleti egyformaság. Nos, ha ez így van, akkor n e m ü k n e k mindenben m e g kell legyen a maga mondanivalója. Ezt keresem én régóta a festőnők, szobrásznők m ű -veiben. Ne azt csinálják, amit férfitársaik, ezt úgy sem t u d j á k az erőnek azon a fokán művelni, hanem azt fejezzék ki, ami s a j á t j u k ! Nos, ezt vetem most fel a régé-szetben. Nem mindegy, hogy csat-csat, veret-veret, orsó-orsó stb. férfiöv-e vagy női párta. Valami nagy munkafelosztást kellene létrehozni, hogy mindegyikük elsősor-ban azt csinálja, amit az életben. Maguk szeretnek szépen megjelenni, szelíd vagy hivalkodó díszekben — s ez így szép és jó, még ma is furcsa lenne, ha egy f é r f i -ember gyöngysort fűzne a nyakába (mást alig tudnék mondani, ami f u r c s a lenne, mert láttam tupírozott hajat, éktelen tarka r u h á k a t fiúkon is, igaz: mini szoknyát fiún még n e m láttam, de n e m o n d j a m hangosan, m e r t még valami bolondforma felveszi!). Megszűnt a két viselet közt az a különbség is, hogy régente — de csak koronként — a női viselet inkább t a k a r t a a test formáit, míg a miénk szinte hival-kodott vele.

Í m e : kirajzolódik előttünk a jövő régészének két, egymásra utalt alakja, a férfi feldolgozza a temető férfisírjait, a települések f é r f i m u n k á t kívánó jelenségeit (házak,

>46

vermek, tűzhelyek, árkok), míg a nőrégész a női sírokat, a telepeken talált edénye-ket, növénymaradványokat, a konyhára valló leleteket.

Persze ellene vethetné, hogy mindezekkel elkéstünk, mert például maga sem tudná nagyanyáink munkáját elvégezni, de még segédkezni is alig (persze ne felejt-sük, ami nekem nagyanyám, az magának ükanyja!), tehát nincsen meg az alapja az általam javasolt felosztásnak. De azért mégiscsak több szeretettel hajlanak elődeik felé, mint a férfimunka erőt kívánó világa felé. Miért ne dolgozzon fel egy nőrégész gyöngyöket, ékszereket, miért dolgozna szablyákat vagy éppenséggel ágyúgolyókat?

Egy megmarad, mert a teremtéstől fogva megvolt, ez pedig az, amit úgy fejez-nek ki a „gyönge nem". Valóban meglátszik például a sportokban is, meg abban, hogy nincsenek például bútorszállító „melós" nők, hogy testalkatuk nem a nehéz fizikai munkára, hanem minden sejtjével a jövendő nemzedékre várakozik. Ez így szép és így egy a két nem. A minap olvastam ismét Platón „Lakoma"-ját, abban azt a régi mesét, hogy régente voltak olyan emberek, amelyeknek egyik fele férfi volt, a másik nő, és Zeusz haragjában kettévágta őket, s azóta egymást keresik, mert csak ketten egyek. Ne akarják maguk a régészetben a mi munkánkat végezni s mi sem a magukét. A maguk nemzedéke, már tehetne valamit e téren; én ezt a levelet felolvasom majd egyetemi órámon is, hadd gondolkozzanak rajta, hiszen ezzel csak gazdagabban, igazabbul tudnók megszólaltatni a múltat, márpedig ez a mi köte-lességünk, ugye Leányka?

47

\BaLogIi ¿dqxit leSuUktiíu

Az életút

Hetven éve, 1906-ban Temesvárt született. Édesapja erdélyi szász, édesanyja fel-vidéki magyar volt. Gyermekkorában, 1910 nyarán Pozsonyba került. Édesapja, az egykori császári és királyi katonatiszt zálogházi napidíjas lett; édesanyja, az egykori Felsőbb Leányiskola tanárnője óraadással járult hozzá a család fenntartásához.

Anyjától tanulja meg az olyan felemelő erkölcsi fogalmak értékét, mint szabad gondolat és emberség.

A családi körülmények mellett nagy hatással van rá a kialakult társadalmi-politikai helyzet. 1918 után ugyanis a volt uralkodó osztályhoz tartozó csoportok pártjai a nép, a dolgozó osztályok problémáit nem karolták fel. A magyar népi töme-gek ezért kiábrándulnak belőlük, s jelentős részük a Kommunisták Csehszlovákiai Pártjában ismeri fel érdekeinek képviselőjét.

Ebben a történelmi helyzetben nő fel az a fiatal népi származású értelmiség, amely érzékeny s fogékony a magyar dolgozók problémái iránt, s egyre tisztábban ismeri fel a nacionalista politikai áramlatok eredménytelenségét s kártékonyságát.

Radikalizálódásukat segítette a Csehszlovák Kommunista Párt nemzetiségi poli-tikája, amely felkarolta a nemzetiségi mozgalmak követeléseit és helyes eszmei irányvonalat dolgozott ki számukra.

Ennek a kialakuló új értelmiségi nemzedéknek kimagasló alakja Balogh Edgár, aki gimnáziumi tanulmányait Pozsonyban végezte, majd Prágában járt egyetemre.

A magyar értelmiségi fiatalok mozgalmuk első keretében a kezdeti regösjárások során még csak a népi kultúrával foglalkoznak, de fokozatosan népük társadalmi problémáira is rádöbbennek. Szemléleti változásukat fejezi ki, hogy Herczeg Fe-renctől, Molnár Ferenctől eljutottak Ady Endre Duna-völgyi programjához, Móricz Zsigmond népi felfogásához és Szabó Dezső romantikus falurajongásához.

48

1928 határkő a csehszlovákiai magyar főiskolás mozgalom életében. Ekkor ala-kult meg a Sarló egy Gombaszög melletti táborban. Kiadták lapjukat, a Vetést, amelyben elgondolásaikat, kutatásaik eredményét adták közre. Az 1929-ben Budapes-ten tartózkodó Balogh Edgár a Sarló magyarországi harcostársainak a mozgalom, céljáról a következőket írta: „Az ú j államban reálisan küzdünk jogainkért, s törté-nelmi helyzetünkben híd a k a r u n k lenni a szlávok és magyarok kiegyezése, a kelet-európai népek találkozása s szocialista konföderációja felé." (Diákparlament és magyar jövő, 1929.)

E szellemi erjedés során Balogh Edgár felismerte a haladó szlovák és cseh értel-miségiekkel való kapcsolatok megteremtésének szükségességét is. Hamarosan szövet-ségesekre is talált közöttük; Vladimir Clementis, Laco Novomesky, J a n Ponican és Julius Fucik lettek a fegyvertársai.

A Sarló többsége 1933 közepétől, a Fábry Zoltán szerkesztette Az Üt című m ű -velődéspolitikai kommunista lap körül csoportosult s maga Balogh Edgár is, kisebb megszakítással két évig szerkesztette a lapot. Közben lefordítja és sajtó alá rendezi a lipcsei perről szóló, Dimitrov hősies harcát idéző Barna könyvet és I l j a Ehrenburg Polgárháború Ausztriában című riportkönyvét. Mivel mindezekért 1935 m á j u s á b a n kiutasítják Csehszlovákiából, Romániába költözik.

Romániában először a katonaságnál ismerkedett meg a román néppel. Miután leszerelt, bekapcsolódik az irodalmi és mozgalmi életbe, vezetője a kommunista párt szövetségében harcoló demokratikus szervezetnek: a Magyar Dolgozók Szövetségé-nek. Egyik szervezője az 1937 októberében megrendezett Vásárhelyi Találkozónak, amely a következőkben foglalta össze programját: „A Marosvásárhelyen összeült fiatalság egy szabadságot szerető n é p nyíltságával fordul a nemzeti álmaiban betel-jesült és Gyulafehérvár magas szellemében felemelkedni tudott román néphez és irányítóihoz, hogy az emberi és életjogaiban veszélyeztetett magyarság számára találja meg azt a módot, amely a lelki kibéküléshez, egymás becsületes megértésé-hez vezet, és a történelmi egymásrautaltságban élő két nép számára a szabad test-véri együttélés lehetőségeit megteremti."

Miközben a Korunkba, a Brassói Lapokba, a Független Újságba dolgozott, ke-reste a kapcsolatot a szász és román demokratikus értelmiséggel is, elsősorban Petru Grozával, Victor Eftimiu és Emil Isac költőkkel, az első könyvét románul ismertető Octav Sulutiuval és másokkal.

Az 1940 augusztusi, második bécsi döntés után a magyar kormány megakadá-lyozza, hogy pedagógusként elhelyezkedhessen. A Magyar Nemzet, a Szabad Szó, a Kelet Népe, ^ a Kis Újság közli jegyzeteit, cikkeit és tanulmányait, a H á r m a s Kis Tükör című kötet azonban az ország német megszállása miatt n e m jelenhetett meg.

Jelentékeny szerepet tölt be az ellenállási mozgalomban 1940 szeptemberétől a felszabadulásig és tagja annak a bizottságnak, amely megszervezi a Vörös Hadsereg kolozsvári fogadását.

A felszabadulás u t á n azonnal bekapcsolódott az ország újjáépítéséért, demok-ratikus átalakításáért vívott küzdelembe, ö t éven át szerkeszti a kolozsvári Vilá-gosság című napilapot, 1945 és 1949 között alelnöke a Magyar Népi Szövetségnek, 1948-tól a román nemzetgyűlés képviselője, 1948—49-ben a kolozsvári Bolyai Tudo-mányegyetem történelmi tanszékének rendes tanára és egyben az egyetem rektora.

Nagyfokú elfoglaltsága ellenére sem szakított kedvelt műfajával, a közírással. Két kötete jelent meg ezekben az években: A Szudétáktól a Fekete-tengerig, 1946-ban;

Az igazi 1848, 1948-ban.

1949 októberétől a személyi kultusz egyik áldozataként, kisebb megszakítással 1955-ig börtönben szenved. Szabadlábra helyezése után rehabilitálják, minden koholt vád alól felmentik. Erkölcsi nagyságára, szocialista meggyőződésére jellemző, hogy n e m húzódik vissza sértődötten, hanem teljes lendülettel ú j r a beleveti magát a munkába. Intelmek című kötetében í r j a : „Én a hibákkal szemben, melyeket nem törvényre, h a n e m mulasztásra vezettem vissza, mindenkor az erkölcsi helytállást

4 Tiszatáj 49

In document tiszatáj 1976. SZEPT. *30. ÉVF (Pldal 44-52)