• Nem Talált Eredményt

Lengyel Péter: Cseréptörés

In document tiszatáj 1979. JÚN. • 33. ÉVF. (Pldal 79-82)

A regény elején szó esik egy kislányról, aki nem hajlandó másképpen nevezni a dolgokat, csak a maga szavaival. S ha talán nem is ilyen mértékben, de minden beszélni tanuló gyermekre áll ez valamelyest. Nem tudja azonnal átvenni a felnőttek szóhasználatát, mintha nem fogadná el, hogy az ő világa azonos a nagyok, a többiek által értett, jól megismert, sőt kiismert tárgyak körével. Ez a kíváncsiság és csodál-kozás vezethet el ahhoz a ragaszkodáshoz, hogy megőrizzük a jogot: az egyénileg érzékelt és felfogott világ csak általánosságban egyezik meg a mindenki máséval.

Sorrendjében, eltérő hangulati, érzelmi többletével első, egyedi és megismételhetet-len. Lengyel Péter regénye az egyén tudatának eme szubjektivitásából kiindulva fogalmazza meg egy nemzedék makacs ragaszkodását ahhoz, hogy „a maga szavai-val nevezze meg a dolgokat", meglelje és meghatározza végre önmagát, helyét, elő-életét, szerepét és lehetőségeit, adósságait és ígéreteit. Elkésett és csak a múltra irányuló számvetés ez, de hiánya, további halasztása magának a generációnak a be-illeszkedését akadályozná.

Bárán János, akinek édesapja a hadifogságban halt meg, elindul az eltűnt idő nyomában. Apja után, önnön gyermekkora után nyomoz, útra ösztönzője azonban az a vergődés, hogy szinte a saját létezése válik kérdésessé a számára. Nem ismeri önmagát, önnön múltját. Nem alakult ki a kézírása, nem az övé az arca. Huszon-nyolc éves korában az, hogy létezik-e, egyáltalán nem számít eldöntött kérdésnek. /

Nevelő apja után Nagy Jánosnak hívják, neve, léte, eredete tisztázatlan. Talán ezzel függ össze a figura jövőtlensége. Ezt érzi meg ő is: ahhoz, hogy tisztán láthassa jövőjét, hogy irányt választhasson, célokat keressen, először visszafelé kell elindul-nia, a múltba. Látszatéletet, áléletet élve keresi az előzményeket, hogy erőt és hitet gyűjtsön. Furcsa tétovasága, patologikusnak látszó közömbössége, részben legalábbis, erre vezethető vissza. Arra, hogy úgy gondolja: az ő számára nem a diploma, a megélhetés, a családalapítás, a soron következő társadalmi feladatok megoldása a döntő egyelőre, hanem önmaga megtalálása abból a célból, hogy egyszer majd emez emberibb, kézzelfoghatóbb törekvések nyomában végre ő is nekiindulhasson, be-fejezvén a múlt kémlelését, az előre vezető útnak.

Proust óta elég sokan tettek kísérletet arra, hogy a gyermekkor felidézésével jussanak közel felnőtt önmagukhoz. Itt azonban nem egészen erről van szó. N e m a feledésből kell Bárán Jánosnak a gyermekkorát megidéznie, hanem (egy sajátos em-lékezetkiesés folytán) szinte a semmiből megteremteni. Már maga a mozaikszerű szerkesztés is egészen más, mint a prousti technika emlékezésnyalábjai. A külön-bözés lényege azonban abban keresendő, hogy Bárán János emlékezetkiesése egy nemzet hosszú éveken át tartó tudat- és emlékzavarával esik egybe. A keleti had-színtérre hurcolt százezrek nem bűnösnek, hanem áldozatnak érezték magukat, vi-szont az elpusztultak pőrére, felmentésére nem kerülhetett sor. Bárán János a múl-tat keresi, de nem azt, amely az eltelt évekkel tűnt el, hanem azt, amelyik ott lap-pangott az árvákban, az akkori, s a máig siratókban, a visszavárókban és a feledni akarókban kimondatlanul is. Az eltűnt, az elhomályosult, az új házasságok és poli-tikai megfontolások kedvéért láthatatlanná tett évek után nyomoz a Cseréptörés főhőse.

A nyomozás egyszerre két irányban indul. Lassan, hosszabb megszakításokkal halad előre a jelenben játszódó cselekmény is, Bárán János „kallódásai", vívódásai, múltba kalandozásai. És közben felelevenednek a gyermekkor emlékei, a régmúlt idők tárgyai, mély nyomokat hagyó sérülései. Mindebben azonban nincsen semmi meg-indító vagy érzelmes. Akár a színházi világról, akár nyelvtanításról, akár korrektor-ságról, a felnőtt Bárán környezetéről, akár a gyermekkorról van szó, a hangnem középtónusú. Tárgyilagosság, fáradtság, némi csüggedtség színezi a töredezett elő-adásmódot. Igazi, áradó melegség csak az apa alakjával kapcsolatban fűti át az író hangját. Okosság és némi csalódottság, olykor már-már rosszhiszeműségnek tűnő hűvösség jellemzi az emberek beállítását. Bárán életét a szeretetre való vágyakozás határozta meg, s kielégületlensége egyre fásultabbá tette. Hiányérzete és csalódásai azonban csak ürességet és passzivitást idéztek elő, önzésnek, haszonlesésnek, ügyes-kedésnek nyoma sincs benne. S már innen, a lélekállapot és a hangnem szféráiból előlegezhető a megoldás: a minden jóra, szebbre kész alkotókészség megőrzése. Bá-rán nem vált romlottá, kiábBá-rándultságában sem lett önzővé, cinikussá.

Vagy nem voltak intenzív kapcsolatai közösségekkel, vagy mi nem tudunk róla.

Annyi bizonyos, hogy a Sztálin nevelőintézettől kezdve végigkíséri magánossága, magára utaltsága. Nem puszta egyedüllétet jelent ez, az árvaság jelentése kitágul.

Mintha a korai és meg nem szolgált kiközösítés végleges és végzetes nyomokat ha-gyott volna rajta, s eleve felerősítette volna szembehelyezkedését vagy legalábbis gyanakvását mindenféle közösségi vonzással szemben. Mintha a negyvenkilencben, ötvenben, ötvenegyben hallott jelszavak álpátosza, az utóbb nyilvánosságra jutó visszaélések az ő szemében minden mozgalomnak végérvényesen elvették volna a hitelét. Magánya nem embertelen és önző, hanem egyfajta védekezésképpen kialakí-tott belső tér, melyben a maga külön, senki mással nem közös drámája játszódik.

Az apja biztatta, korholta, eligazíthatta volna, így, apa nélkül nincs biztonság, nincs magyarázat. Sem iskola, sem ifjúsági szervezet, sem politika, sem tanulás nem vezet-hette el igazán a felnőtté válásig. Nem érvezet-hette meg ugyanis az apa meghaladásának stádiumát. A csodált, utánzott apakép helyére ellentétek, viták léptek volna, majd a csendes megenyhülés és a részvét, a hála, s a „sokban mégiscsak neki volt igaza".

, A lázadássá érő bámulat, majd a részvétté enyhülő ellenkezés állomásait nem

ismer-vén meg, Bárán Jánosnál mánia lesz az apa kereséséből, hiány, örökre pótolha-tatlan űr.

Ez a hiány az ő nyugtalanságának végső alapja. Nem az apja segítsége, szere-tete, támogatása hiányzik neki, hanem a szelíd búcsúvá érlelődő távolodás az apa-élménytől. Ehhez ő, az apától megfosztott árva csak kitartó keresés-kutatás árán juthat el, meglelvén a gyermeki boldogság ártatlansága helyett „a világ befogadott fájdalmá"-tól felnőtté avatott valóságos boldogságot. így végső soron a felnőtté vá-lásról szól a Cseréptörés. János abban a percben válik felnőtté, amikor rádöbben, hogy hosszas nyomozása végén semmi eredményhez, új adathoz nem jutott. Amikor be kell látnia, hógy a régen várt igazságot, titkot nem találhatta meg, mert ilyen titok nincs. Ebben a felismerésben válik felnőtté oly módon, hogy nem illúziót ve-szít, hanem érettségre tesz szert. „Véren át és könnyön át, a hamun és a füstön át"

válhat felnőtté, megjárva a múlt kálváriáját, megőrizve magát tisztának és fogé-konynak a jövő számára. Titkot nem rejt a múlt és nem tartogat a jövő. A múltban kalandozót hétköznapok, apró feladatok, kis kudarcok s még kisebb győzelmek várják.

Elszegényítenénk azonban a regény jelentését, ha csak egy apját kereső fiatal-ember felnőtté válásának históriáját látnánk benne. Nyilvánvalóan többről van itt szó. Szemérmesen, szégyenlősen, de mégiscsak a haza kereséséről, hazáratalálásról is.

Bárán János viszolyog a nagy szavaktól, a pátosztól: „Egyszer arra gondolt, hogy ezek a beszélgetések, ezek az emberek: ez a hazája; de nem szerette a nagy szava-kat használni, és kiigazította magában, hogy neki ezek: az országa." Pedig ország és haza egy és ugyanaz, családi és nemzeti múlt sem választható el. Az apák nemze-déke azonos az örökölt múlttal, a vállalandó örökséggel, közösségi örökséggel is.

S talán nem durva belemagyarázás arra gondolni, hogy az apja után nyomozó fiatal-ember a hazája, a nemzete után nyomoz, s így is, úgy is áldozatokat talál: „S míg kocsiról kocsira loholt, keskeny szemű tatárok és magas észtek között, felbukkant a kérdés: amikor visszatér, meglesz-e még Magyarország?" A valóságos arányokat figyelembe véve „számtalanszor törvényszerű lett volna már, hogy elmosson egy népvándorlás vagy kolerajárvány" bennünket. Ez a gondolat, amely több száz éves nemzetféltő aggodalomhoz kapcsolja a Cseréptörést, konkrét jelentést kap a cselek-mény menetében.

Nemcsak egy apátlan fiú nyomoz itt a húsz-harminc évvel korábbi események után, hanem az apák nemzedékének sorsát megélve, átélve sürget igazságot és tisz-tázódást. És nem is pusztán a háborúba sodort nemzet katasztrófája jelent szinte megoldhatatlan problémát a főhős számára, hanem a következő évek is. A személyi kultusz évei valóban meghatározóak voltak, mégis mintha túlságosan sok mindent magyaráznánk ezzel: „Az a négy év, ezerkilencszáznegyvenkilenc, ötven, ötvenegy és ötvenkettő olyan súlyú volt az ország életében is, lakói, ha visszanéztek később, nemigen hitték el a puszta számoknak, hogy az egész kor, amelyből kinőttünk, csak három vagy négy év volt." Háború, hadifogság, fasizmus, halál, személyi kultusz,.

árvaság, nevelő apa, nevelőintézet, és sorolhatnánk tovább. Mindebben azért lehetett kiemelt fontossága és felelőssége a személyi kultusz torzulásainak, mert a jövő felé vezető utat tették kétségessé sokak számára. S éppen az itt ábrázolt nemzedéket érték olyan életkorban az ötvenes évek elejének negatív jelenségei, amikor a csaló-dásokat meglehetősen nehezen lehet kiheverni. Erről a könyvben kevés szó esik, de valahányszor hitetlennek, kétkedőnek látjuk Bárán nemzedékét, ennek a néhány év-nek a determináló hatására következtethetünk.

Minden generációnak meg kell ismernie önmagát, tisztáznia kell a múltját. Len-gyel Péter szép regénye (a Cseréptörés mint műalkotás, rangos, igényes munka, fő-képpen az író komponáló készsége, intellektuális fogékonysága imponáló) arra tesz kísérletet, hogy a háború éveiben születettek önemésztő gondjaival nézzen szembe.

Bárán Jánosnak a keze remegése juttatja eszébe a világháborút, a légiriadókat:

„Bele volt írva a testébe a világháború. Közbeszólt, ha beleringatta volna magát a gondolatba, hogy békében é l . . . " Nem akar ez a nemzedék több jogot, részvétet,

vagy érdemet vitatni a maga számára, s oka sem volna rá. De élményei és világ-látása egyetlen más nemzedékkel össze nem téveszthető, útkeresése és reménykedése az előttük járók és az utánuk következők megértésére tart számot. A regény végén Bárán János eljátszik azzal a gondolattal, hogy mi lenne, ha az apja élne, ha vissza-tért volna. S az eredmény megdöbbentő. Bárán Jánosnak nem az élő apára lenne, lett volna szüksége. Nem elsősorban a hiánytól, az árvaságtól szenvedett, hanem mindattól, aminek ezáltal adhatott nevet. Sem pszichiáter, sem kábítószer nem segít-het a múlt feltámasztásában. Az apa halála pótolhatatlan veszteség ugyan, de mint minden hiány ösztönző, teremteni képes akarattá nemesedhet.

Bárán apját, sőt olykor az egész nemzetet áldozatnak érezzük. S ha van jelképi-ség a név jelentésében: áldozati, megváltó bárányként pusztultak úgy, hogy áldoza-tuk értelméről mit sem sejtve omlott vérük. Bárán János nyomozása véget ér, beszél az utolsó szemtanúval is. Titkot, megoldást nem talál, csak a puszta tényeket, hogy minden békévé és tanulsággá válhasson a jövő számára. (Szépirodalmi, 1978.)

IMRE LÁSZLÓ

In document tiszatáj 1979. JÚN. • 33. ÉVF. (Pldal 79-82)