Az asztalos- és kárpitosiparon alapuló bútorgyártás a magyar gazdaság egyik legkülönlegesebb pályát befutó alágazata. A II. világháborúig az alágazat tervező, gyártó és alvállalkozói-beszállítói rendszerével jelentős sikereket ért el nemcsak a hazai, hanem az igényes nyugat-európai piacon is, mindenekelőtt Angliában és Olaszországban.
Az ötvenes évek államosítása és centralizációja a bútoripart se kerülte el, s az alakuló szocialista nagyvállalatok új munkastílust hoztak. A gazdasági mechanizmus megjelenését követően a bútoripari rekonstrukció is mindinkább abban az irányban hatott, hogy egy-egy bútorgyár a teljes vertikumot végezze. Ezzel nemcsak az esetleges beszállítások lehetősége, hanem a csirájában-romjaiban meglevő bútorgyárak közötti kooperáció is gyakorlatilag megszűnt. (A koncentráció egyébként nemcsak a bútoriparra, hanem valamennyi ágazatra jellemző: még 1985-ben is mindössze 956 állami vállalat és 936 szövetkezet van összesen az országban.)
A nyolcvanas évek második felének decentralizációs hulláma a több telephelyű nagyüzemekből (BUBIV) önálló kis vállalatokat csinált. A hagyományosan autarchiára törekvő bútorgyártás még a kicsiknél is a teljes vertikumot célozta meg, eseteiben nem is sikertelenül.
A bútoripar fejlesztése kifejezetten tőkeigényes, egy korpuszbútoros munkahely kialakítása jóval 1 M Ft fölött van, s az iparszerű termeléshez még alvállalkozói szinten is legalább 6-8 fős üzemek kellenek. Megfinanszírozásukhoz állami kedvezmények (mindenekelőtt alacsony kamatú hitel, vissza nem térítendő támogatás) nélkül lehetetlen, mert tőke hiányában csak barkácsszervezetek jönnek létre.
Mielőbb lépni kell. A magyar bútoriparra rázúduló nagy import, mely különösen az utóbbi években lett dömpingszerű, az amúgy is zsugorodó keresletet számukra még kisebbé teszi.
Így az exportálni nem tudó gyárak mind hátrányosabb helyzetbe kerülnek, és a kiút nem
föltétlen első állomása az alvállalkozásban keresendő, jóllehet a továbblépéshez egy idő után nélkülözhetetlen.
A finanszírozás fő gond. Erre utalt valamennyi partner, nemcsak a kis- és nagyüzemi bútorgyártók, hanem a nyers- és alapanyag-beszállítók éppúgy, mint a nagy- és kiskereskedelem. Tőkeerős hazai alvállalkozók pedig nincsenek. Megoldást jelenthet a külföldi szakmai befektető vagy a hazai címkézett támogatások valamelyike: az új munkahelyek teremtése, elmaradott területek fejlesztésére, válságiparágak menedzselésére, kis- és középvállalatok támogatására stb. nyújtandó állami szubvenciók megszerzése, mint ahogy kedvező banki - esetleg kifejezetten beruházásra, alvállalkozókra-beszállítókra szakosodott - konstrukciók is látványosan segíthetnek.
Számos kedvező jelenség is van. Az export dinamikája a nyugat-európai recesszió ellenére nem torpant meg, az ágazatnak megbecsült neve van. A technikai elmaradottság is kisebb, mint más iparágakban. A bútoripari fizetések nem a legrosszabbak (bár messze az ipari átlag alatt vannak), a létszámleépítés lényegesen alacsonyabb, mint más ágazatokban. Az iparágnak van tartaléka: a kapacitáskihasználás messze nem teljes, az építőipari boom tovaterjedése sokat segíthet a bútorgyártók helyzetén.
Az alágazat helyzete jobb a magyar átlagnál, ezért megkülönböztetett figyelmet érdemel. A termelés fele-kétharmada exportra megy, főleg nyugati piacra. Ez a szegmens igényelné leginkább a megbízható, jó minőséget produkáló, egyenletes ütemben dolgozó beszállítói-alvállalkozói réteget, amelyik korszerű gépparkjával, kedvező fizetési feltételeivel mind vonzóbbá válna az egyre inkább csak összeszerelésre specializálódó bútorgyártóknak.
A kibontakozási utak sokfélék. Az általános recept csak elvileg igaz, minden gyártónak a maga képére kell megformálnia a továbbmenetel céljait és eszközeit. Vannak viszont olyan egységes szabályozók, amelyek az EU-ban már hatékonyan működnek, s várhatóan a jövőben is működni fognak. Az EU történetében iparági vagy alágazati terméktámogatás a kezdeti időkből származó Montanuniót és textilipari segítséget leszámítva tartósan és nagy volumenben nem volt. Csak a mezőgazdaságra létezik a termékszintű szabályozás, de ott is beharangozott cél ennek mérséklése. Az ilyen konstrukció ugyanis egyáltalán nem olcsó: az uniós kiadások fele a zöld Európa támogatására megy el.
A téma feldolgozása időrendi sorrendet követ. Egy-egy kérdéskör lezárása megállapításokat tartalmaz, amelyek fontossága a témából, illetve a későbbi felhasználó szempontjából különböző lehet.
Az itt megfogalmazott megállapítások nem kőbe vésett igazságok, hanem egy adott helyzetnek egy adott időpontban végzett elemzéséből adódó értékelése, terjedelem-szabta lényegre törő ábrázolása.
1. A bútorgyártás kiheverte a rendszerváltás okozta sebeket, túljutott a válságon és a fellendülés kezdetén van. Az analitikus vizsgálat azt mutatja, hogy a magyar bútoripar a spontán privatizáció és az általános gazdasági válság idejét átvészelte, s 1998 - 1999-től már a kibontakozás első jelei mutatkoznak. Az általános gazdasági növekedés, azon belül is főleg a lakáshitelek kedvezőbbé tételével megjelenő építőipari boom valamint a reálbérek növekedése az alágazat hazai értékesítési és így termelési lehetőségeit is javítja.
2. A magyar bútorgyártás jövője nem kis mértékben az Európai Unió már bevált közvetett iparfejlesztési receptjeiben keresendő: kis– és középvállalatoknak nyújtott támogatások, regionális politika, környezetvédelmi szubvenciók, korszerű minőségi előírások és termelési rendszerek menedzselése, innováció, K+F erősítése, klaszterek, innovációs parkok szervezése stb. adják a zálogát a további növekedésnek. A korábban csatlakozott országok bútoriparának vizsgálata azt mutatja, hogy a növekedés gerjesztői ebben az irányban keresendők, a bérmunka aránya csökken.
3. A kutatás szerint az alágazat tartalékai számottevőek: a szakmai vezetés, szakember-állomány jó, a képzés átlag fölötti mind a kelet-közép-európai konkurenciához, mind más hazai ágazatokhoz viszonyítva. Továbbá jelentős öröklődött műszaki kapacitások vannak, s a modern anyagok használata, a határidő, a minőség tartása egyre kevéssé okoz gondot.
4. Az alágazati elemzés problémákat is föltárt. Hiányzik a magyar bútorgyártásban a működő tőke, az információáramlás, a PR, a marketing, a nagykereskedelem, a
hazai értékesítési szervezet, gyenge az exporttámogatás. A külföldi nagy bútorláncok már itt vannak, s csatlakozásunkat követően még jönnek. Célszerű lenne addig hazai tulajdonú szervezetek létrehozása. Utak: gyártók összefogása, új gyártási és értékesítési technológiák (just in time, franchise stb.) és állami ösztönzés (lobby).
5. A vizsgálat az alágazat hátterére is kiterjedt, számos kapcsolódó területet fejleszteni kell. Gyerekcipőben jár a hazai design, hiába a kitűnő szakembergárda, ha nincs nemzetközi elismerés. Gyenge a kellék- és vasalatgyártás. A modern vezetés-szervezés, termékfejlesztés, logisztika, controlling, alvállalkozói-beszállítói, marketing információ rendszer, ökoszemlélet stb. alkalmazása is lehet/lesz a siker záloga. A minőségellenőrzés inkább csak a nagyoknál létezik, komolyabb környezetvédelem ott se, a fejlődés útja pedig ez.
6. A rendszerváltás megteremtette a lehetőségét a kézművesipar fellendülésének. A kissorozatú vagy egyedi stílbútorok keresletének és így gyártásának reneszánsza van, mint ahogy a kevéssé eszközigényes kárpitos szakmára is igaz ez. Újra éledhet a nagy hagyományú és nemzetközi sikerekkel rendelkező kisipar. A 2003-tól ígért átalányadózás továbbá a mikró- és kisvállalati támogatások a szakma e területét erősíthetik.
A kutatómunka során beigazolódott, hogy a hazai bútorgyártás más feldolgozóipari alágazatokhoz képest kedvező adottságokkal rendelkezik, amit feltétlenül érdemes kihasználni mind a belföldi piacon, mind az exportban. Fejlődése a kapcsolódó ágazatok (textilipar, műanyagipar) bővülését is maga után vonja, valamint kedvező kapcsolódó folyamatokat gerjeszthet (foglalkoztatottság, innováció stb.). A tanulmány is a maga szerény eszközeivel ehhez kíván hozzájárulni.