• Nem Talált Eredményt

Kovács Endre 1976-ban megjelent munkáiról

In document tiszatáj 1977. MÁRC. • 31. ÉVF. (Pldal 96-99)

TÖRTÉNELMI ARCKÉPEK

Embereket még nem hallottam oly magabiztosan vitatkozni történelmi szemé-lyiségekről, mint amikor Kossuth és Széchenyi neve került szóba. Igaz, a vitán 8—10 mondat értendő, hiszen a századforduló zsurnalisztikája által forgalomba ho-zott szópetárdákat kell csak elsütögetni, s máris az az érzés támadhat, megfelleb-bezhetetlen ítélet születik a nemzet jövőjéről, az „elfüstölt lehetőségekről" stb.

A „vitapartnerek" persze a két államférfitól együttesen se olvastak vagy hallottak többet néhány sornál (a július 11-i beszéd pátoszos bekezdésénél, esetleg az aradi vértanúkról írt emlékezetesen szép mondatoknál).

Mi jellemzi a fiatalok történelem iránti érdeklődését, tájékozottságát? Több-nyire egy-egy név, hozzá néhány szó, egy-egy dátum, csata, fegyverletétel helye r ez lenne a históriánk?

Tanulságos eredményre jutnánk, ha Kovács Endre Történelmi arcképek című munkájának tablóján sorra vennénk a portrékat — Giuseppe Mazzinit (1805—1872), Alekszandr Ivanovics Herzent (1812—1870), Mihail Alekszandrovics Bakunyin t

(1814—1876), Stanislaw Worcellt (1799—1857), Zygmunt Mükowskit (T. T. Jez) (1824—1915), Jaroslaw Dabrowskit (1836—1871), Nicolae Balcescut (1819—1852), Fran-tisek Palackyt (1789—1876), Josef Václav Fricet (1829—1891), Tomás Garrigue Masa-rykot (1850—1937) — s szerény közvéleménykutatást végeznénk az olasz, orosz, len-gyel, román, cseh történelem kiemelkedő alakjainak ismeretét illetően. Eredmény lenne, ha Mazzini, Herzen, Bakunyin, Bálcescu és Masaryk nevét fejbólintással (esetleg hozzá egy mondattal) tisztelné meg a kérdezett. S ez máris jelzi Kovács-Endre könyvének jelentőségét, amelyet szerzője nem a szakma beavatottjainak, ha-nem az olvasók szélesebb rétegének szánt, abban a reményben, hogy e biográfiák a szomszédos államok életrajzára is rávilágítanak, közelebb hoznak ahhoz a nép-hez, amelyre Mazzini, Bakunyin, Worcell, Bálcescu és Fric az életét tette fel. De — és ez hitelesíti vállalásukat — „ . . . e nevek hordozói (...) az európai nemzetek szabadságának jelszavát hirdették a harcban. Hittek ebben a szabadságharcban, amely az ő szemükben egyet jelentett a régi abszolutisztikus, Szent Szövetséges és.

despotikus Európa eltörlésével — a polgári szabadság, a demokrácia jegyében".

Palacky és Masaryk kivételével valamennyien részesei a haladó párizsi, londoni emigrációnak, érlelői forradalmi eseményeknek (1848, Itália egyesítése, párizsi kom-mün), többségük hazájától távol hal meg. Masarykot és Dabrowskit nem számítva,, mindnyájuk életét, tevékenységét 1848 európai forradalma fókuszálja; van, akit kiéget (Palacky), van, akit elszántabbá tesz (Mazzini, Fric), van, akit elgondolkoz-tat jövőbe ható tervekre késztet (Bálcescu, Herzen). Az emigrációnak a cárizmus, elleni mozgalmakat a XX. század elejéig befolyásoló két nagy alakját ismerjük meg Herzen és Bakunyin személyében. Hogy korlátaik és tévedéseik ellenére is.

mennyire a forradalom elkötelezettjei voltak, tanúsítja önzetlen internacionalista kiállásuk az 1863-as lengyel felkelés mellett. A XIX. századi lengyel emigráció döntő mértékben haladó vonulata rajzolódik ki Worcell és a párizsi kommün hőse, Jaroslaw Dabrowski portréjában; kicsit az ellentmondásosságot érzékeli Milkowski életpályája. (Jez álnéven magyarul is megjelent a Fent és lent című regénye.) Egy részük kapcsolatba kerül a magyar forradalommal és szabadságharccal: Milkowski a lengyel légió hadnagyaként hagyja el hazánkat a Világost követő napokban, Fric;

Húrban szabadcsapatában császári zászlók alatt tör be Morvaországból, de később-csatlakozni akar Kossuthhoz, és 1849 áprilisában barátaival együtt magyarpárti tüntetést szervez Prágában, amiért több év börtönre ítélik; Bálcescu fáradhatatlan,, áldozatkész tevékenységével a magyar—román megbékélés történelmi jelképévé vá-lik. Az 1849 (1851) utáni magyar emigráció is számtalan szálakkal kötődik a cseh, 94

lengyel, olasz, orosz, román nép képviselőihez. Klapka, Kossuth, Teleki többször-találkozik, tanácskozik Bálcescuval, Friccsel, Mazzinival, Herzennel, Worcell-lal. Egyé-nekből álló — nem mindenben egyező, de egymás elől soha el nem zárkózó — közösségük, a kelet-európai népek egymásrautaltságát jelképezi.

A szerzőt az egyes portrék megszerkesztése alaposan próbára tehette, hiszen minden biográfiát úgy kellett megörökítenie, hogy hőse mögött életet nyerjen a . nép, kirajzolódjanak a kor társadalmi, politikai mozgásainak vonalai, tudatában.

legyünk eszméinek, haladó ideológiájának. Ügyelni kellett tehát arra, hogy az egymást követő, de önállóan is helytálló „történelmi arcképeket" megismerve, az o l v a -sót ne zavarja az ismétlés érzete.

Hogy melyek a kötet legemlékezetesebben megrajzolt hősei? A választás inkább, az olvasón múlik. Én a magam számára Dqbrowskit, Bálcescut és Masarykot emel-tem ki. (Gondolat, 1976.)

SZABADSÁGHARCUNK ÉS A FRANCIA KÖZVÉLEMÉNY

Kovács Endre gazdag tudományos életművében bizonyára jelentős helyet kap • a Szabadságharcunk és a francia közvélemény című munka. Fontosságát két té-nyező is alátámasztja: egyrészt nagyon pontos térképet rajzol a magyar 1848 egyik kevéssé ismert területéről, másrészt leszámol egy hódítóan téves illúzióval, miszerint.

az európai közvélemény egyöntetű rokonszenvvel kísérte ügyünk alakulását. Hogy ez mennyire nem így volt, s éppen a forradalmi hullámverést fölgyorsító Francia-országban nem, azt bizonyítja e könyv, a könyvben feldolgozott sajtóanyag.

A közvélemény alakításában, befolyásolásában a sajtónak majdhogynem k i z á -rólagosan meghatározó szerepe volt. 1848—49 Franciaországában több százra rúgott a megjelenő napi-, heti-, kétheti és havilapok száma. (Ennek áttekintése külön kutatócsoport feladata is lehetne.) Kovács Endre a legjelentősebb baloldali lapok

— a Le National, La Réforme, La République, La Révolution démocratique et sociale, (a magyar eseményeket sokáig fenntartással kezelő) La Tribüné des Peuples, Le Pologne —, valamint a nagyon színvonalas, de konzervatív beállítottságú Revue • des deux Mondes anyagát dolgozta föl, de bepillantást enged a monarchista, legiti-mista, nagypolgári, kormánypárti sajtóba is.

A sajtó hű tükre volt a februári forradalom utáni politikai küzdelmeknek, az erőviszonyok alakulásának, a Rendpárt hatalomra kerülésének és a forradalmi vívmányok felszámolásának. (A felszámolás folyamata utolsóként érinti „a forra-dalmi szellem sűrítőjét", a baloldali sajtót, azokat az újságokat, „amelyekben min-den megszorítás ellenére megjelennek és teljesítik feladatukat: vívják a küzdelmet egészen elnémításukig".) E folyamat bel és külpolitikai eredői a magyar esemé -nyek súlyát és beállítottságának előjelét is meghatározták.

Fontos leszögeznünk, hogy a „magyar kérdés" megítélését illetően 1848 tava-szán és nyarán a bal- és jobboldali sajtó álláspontja majdhogynem ugyanaz. Nagy súllyal esik latba, hogy mindkét oldal a magyarországi nemzetiségek szemszögéből.

ítéli meg a pesti forradalmat, vívmányait és az azt követő hónapok eseményeit.

Oka volt ennek részben, hogy „... a magyar—francia kapcsolatok teljes egyoldalú-sággal formálódtak ki a XVIII. század vége óta, amikor is a nagy francia forra-dalom példája (...) és Martinovics mozgalma nyomán a polgári forraforra-dalom eszmé-nyeinek igazi mártírjai támadtak. De nem tudott a francia szellemi élet arról sem, hogy a reformkori nagy nemzedék is mily forrón csüggött a francia reformerek, utópista szocialisták tanításain... (...) Minderről semmit sem tudtak Párizsban,.

ahol a kelet-európai kérdéseknek csekély számban voltak ismerői, s azok a felfede-zők is, akik a negyvenes években személyes élményeket keresni elszánták magukat egy-egy keleti utazásra, sokkal inkább a román és a szláv problémák bűvkörébe-kerültek, mint a magyaréba, s ha szemük kinyílt is a magyar kérdésre, úgy ezt a . román és a szláv nemzeti mozgalmak — gyakran nagyító és torzító — tükrében volt módjuk szemlélni. A román bojárok forradalmi lelkületű ifjai egykoron a Szent Száva kollégium tanulóiként, a nagy románbarát francia pedagógus, J. A. Vaillant 95,.

tanítványaiként szívták magukba a francia kultúrát, s Párizsba jutva, létrehozták a maguk intézményeit, szoros közelségbe kerültek a Collége de Francé tanáraival.

1848-ban volt mire építeniük a kapcsolatokat. (...) . . . a magyarság (...) kultúrájá-ról és jelenéről úgyszólván semmit sem tudtak nyugaton, mert az a néhány utaz-gató arisztokrata, aki magyar részről eljutott a párizsi szalonokba, semmiképpen sem volt alkalmas arra, hogy tárgyilagos képet nyújtson a franciáknak a magyar-ság valódi helyzetéről. Különösképpen nem alakulhatott ki tárgyilagos mérlegelés a nemzetiségi kérdésben. A negyvenes évek mérges vitái ugyan nem a francia sajtóban, hanem jórészt a németben folytak, de hírük eljutott a francia lapokhoz is; és ezek a német nyelvű vitairatok, polémiák a magyart, mint jellegzetesen el-nyomó nemzetet mutatták be a világnak, s a „művelt Nyugat" borzongva emlegette még 1848 tavaszán és nyarán is a vad ázsiai horda hírében álló magyarokat, azo-nosítva őket a magyar arisztokráciával, nemességgel, bennük látva a legkíméletle-nebb elnyomókat."

Rendkívül fontosnak érezzük e hosszabb idézet fejtegetéseit, mert nem csupán a tárgyalt korszakban voltak meghatározóak, de újjáéledtek 1867 után is, és leg-jellegzetesebb vonásait alkották a magyarságról kialakított képnek 1919-ig, jószeré-vel 1945-ig. A forradalomellenes polgári sajtónak kapóra jött a magyarországi ese-mények nemzetiségi szemszögből való megítélése, hiszen a nemzetiségi politika (bár márciusban—áprilisban valójában még ki se bontakozhatott) hibáinak kivetítésével együtt az egész forradalmat elítélhette, s ehhez az álláspontjához egészen a világosi fegyverletétel híréig hű maradhatott. (A következetességet csak a cári intervenció előrevetülő árnya és bekövetkező ténye zavarta meg s adott helyet az események méltányosabb értékelésének.) Így maradhatott Jelacic mindvégig nemzeti hős, a népszabadság védelmezője a kormánypárti sajtóban. (Igaz, a Les Tribüné des Peuples és a La Pologne [félig-meddig a demokratikus pánszlávizmus szócsöve] is csak 1849 tavaszán kezdte bírálni a horvát bánt és híveit.)

A szerző egyik alapvető célja „annak a fejlődési folyamatnak a felvázolása, amely leginkább a sajtóban követhető nyomon, értelme pedig az, hogy a kezdet-ben a magyar forradalommal szemkezdet-ben fenntartásokat hangoztató körök a forra-.dalmi harc előrehaladásával; a magyar győzelmekkel, de nem kevésbé az általános

európai helyzet visszaesésével egyenes arányban vetik el ezeket az aggodalmaikat -és lesznek a magyar forradalmi ügy lelkes szószólói." Ez a változás mindenekelőtt .a republikánus, demokrata és forradalmi sajtóra érvényes, amely „nem merevítette -meg a maga kezdeti képét a Monarchia szláv mozgalmairól. Túl kellett lépnie azon a leegyszerűsítő megállapításon, hogy a magyar minden körülmények között el-nyomó nemzet, míg a többi nép, függetlenül a választott úttól, a haladás ügyét szol-igálja. A magyarországi problémákkal való nyílt szembenézés, egy tárgyilagosabb

értékelés kialakítása 1848 őszétől ment végbe a francia progresszió táborában.

Az okok egészen világosak: a magyar mozgalom maga is radikális fejlődésen ment át, hiszen az olyan sokszor és oly nagy nyomatékkal hangsúlyozott legalitással sza-kított, és nyíltan rátért a forradalom útjára. (...) Amikor az európai forradalmak sorra elbuknak, amikor leverik az olasz, a német megmozdulásokat, a magyar forradalom marad egyetlen menedéke a forradalmároknak, ide irányul minden reménykedés, a forradalmi eszme jövője a jelek szerint a Duna—Tisza t á j á n dől el."

A baloldali sajtó azonban a nagypolgárság lapjaihoz, a kormánypárti újságokhoz képest viszonylag csekély példányszámával sem ellensúlyozhatta a forradalomelle--nes erők közvéleményt befolyásoló propagandáját. (Ha Franciaország háborúba

keveredik Ausztriával, nyilván általánosan más lett volna a magyar forradalom megítélése!)

Kovács Endre könyve tény- és forrásanyagát tekintve rendkívül gazdag. Külön -fejezetben tárgyalja a Francia Köztársasig külpolitikáját, áttekintést ad az 1848—

49-es párizsi sajtóról, a dunai fejedelemségek forradalmának és Franciaországnak kapcsolatáról, elemzi az 1848. évi prágai szláv kongresszus visszhangját, képet ad a magyar kérdés alakulásáról a francia ideiglenes kormány és a végrehajtó hatalom bizottságának időszakában.

,:96

A magyar kérdés beállítottságára rendkívül nagy befolyása volt a lengyel emigrációnak. Az emigráció két szárnya, a Czartoryski herceg vezette konzervatí-vok és a Lengyel Demokraták Társasága közül kapcsolatai és anyagi ereje révén is Czartoryski herceg rendelkezett nagyobb befolyással. Az európai forradalmak nyomán minden diplomáciai lépésre készen állt, hogy hazáját francia támogatással helyreállítja. (Még egy francia—német—orosz—(lengyel) szövetség gondolata is fel-merült.) A szláv és a dunai fejedelemségek mozgalmát is ennek a célnak szolgála-tába kívánta állítani. Jól megszervezett, kitűnően működő ügynökhálózata révén jelentős eredményeket ért el — tevékenysége egy ideig a francia kormány dél-kelet-európai politikáját is szolgálta. Czartoryski rendkívül sokat tett a magyar—

délszláv megbékélésért. Igaz, 1848 nyarától ezt már azzal az igyekezettel tette, hogy hazája feltámasztását elsősorban a magyarokra támaszkodva érje el. Czartoryski a francia közvélemény befolyásolásához is jelentős segítséget nyújtott; erősen fel-nagyítva a résztvevő lengyelek számát, lengyel—magyar közös harcnak tüntette fel a szabadságharcot, melynek tavaszi győzelmei elsősorban Dembinski és Bem had-vezéri tevékenységének köszönhetők, csak utánuk merül föl Görgey és Kossuth neve.

Kovács Endre tisztes nagyítólencse alatt vizsgálja Czartoryski tevékenységét, s vele párhuzamosan a fáradhatatlan Teleki László igyekezetét, aki a politikai pártok minden árnyalatával kapcsolatot tartott, ha abból valamit is remélhetett a magyar ügy számára. Tragikusan jellemző, mekkora reménnyel töltötte el Droyn de Lhuy-son külügyminiszternek Flocon nemzetgyűlési képviselőnek 1849. május 12-i inter-pellációjára adott válasza, amelyben aggasztónak ítélte a cári intervenciót, s homá-lyos célzásokat tett bizonyos ezzel kapcsolatos lépésekre. Teleki nyílt levélben köszönte meg a külügyminiszter semmitmondó nyilatkozatát. Eközben Nesselrode cári külügyminiszter május 9-i körlevelében „értesítette az európai kormányokat Pétervár döntéséről az intervenció ügyében". Ezzel párhuzamosan a cár elismerte a Francia Köztársaságot. A magyaroknak egyetlen esélyük maradt, ezt sürgette Teleki május 14-én Kossuthhoz intézett levelében: béküljön ki a nemzetiségekkel.

A mű utolsó fejezete megvonja a magyar szabadságharc mérlegét a francia sajtóban, külön kiemelve a már korábban is legsűrűbben tárgyalt és idézett La République-ot, La Réforme-ot, La Tribüné des Peuples-t és a Revue des deux Mondes-ot.

A könyv gazdagon merít a francia sajtóból vett jellemzőbb, fontosabb cikkek-ből. Kicsit forrásgyűjteménye is a jelzett témának. Hasznos a kor francia politiku-sairól adott tájékoztató és az eseménynaptár, valamint az 1848—49. magyar forra-dalommal és szabadságharccal foglalkozó főbb francia nyelvű munkák jegyzéke.

A Függelékben többek között Vörösmarty Szózatának francia fordítását és Pierre Dupont két magyar tárgyú versét olvashatjuk. (Akadémiai, 1976.)

KOVÁCS ISTVÁN

In document tiszatáj 1977. MÁRC. • 31. ÉVF. (Pldal 96-99)