Következtetések

Vizsgálatunk első felében idősödő és idős személyek véleményét kérdeztük a saját időskori beszédükről, illetve a mai beszéddel, azon belül is a fiatalok beszédével kapcsolatosan.

A válaszokból kiderül, hogy az idősek érzik saját magukon, hogy változott a beszédük (első hipotézis). Az általuk felsorolt problémák objektív beszédelemzésekkel és pszichológiai vizs-gálatokkal (lásd a memória romlása; vö. czigLer 2000) is kimutathatók (vö. 5. fejezet).

Ugyanakkor nem teljesült a második hipotézisünk: az idősek jobbnak ítélik a mostani beszé-düket, mint ahogyan fiatal korukban beszéltek. Állításuk szerint megfontoltabbak lettek, és a szókincsük is bővült.

A saját fiatalkori beszédüket azonban még mindig jobbnak tartják, mint a mostani fiata-lokét. Ennek a társadalmi kultúra megváltozása, a médiaszereplők beszéde, a számítógép és a filmek állhatnak a hátterében. Nem elhanyagolható az az oktatáspolitikai tényező sem, hogy 1869 és 1963 között (amikor a kérdőív kitöltői iskolások voltak) a kisiskolás gyerme-keknek kötelező volt a beszéd- és értelemgyakorlatok című tantárgy (adamikné jászó 2006).

Ezeken az órákon a tanítók a szabatos, érthető beszédre is tanították a kisdiákokat, így a helyes, a hallgató számára jól feldolgozható beszédtempó alkalmazására is. Ez a tárgy nap-jaink iskolarendszeréből hiányzik, s bár a retorika helyet kapott az érettségi témakörei között, kötelező iskolai beszédgyakorlatokon nem vesznek részt a tanulók.

A fiatalokkal készített felmérésből kiderül, hogy ők is képesek reálisan, az idősekhez nagyon hasonlóan megítélni az idősek és a saját beszédük jellemzőit. Az idősek beszédének kapcsán ők is nagy arányban jelölték meg a szótalálási nehézséget és a kevésbé jó memóriát.

Ugyanakkor eltérően ítéli meg a két korosztály azt, hogy az idősek sokat beszélnek-e, illetve a hallással, megértéssel kapcsolatos folyamataikat. Amíg az idősek nem tartják magukat bőbeszédűnek, a fiatalok több mint fele pont az ellenkezőjét gondolja róluk, ráadásul megem-lítik, hogy az idősek ugyanazokat a dolgokat mondják el többször. Ennek az oka az, hogy az idősek célemlékezete az idő előrehaladtával nagymértékben romlik; azaz nem emlékeznek arra, hogy egy történetet kinek meséltek már el, annyira figyelnek magára az elmesélendő történetre (g^Opie et al. 2010). (Ugyanakkor a forrásemlékezetük teljesítménye, azaz az arra való emlékezés, hogy kitől hallottak egy történetet, csak kismértékben marad el a fiata-lokétól; gOpie et al. 2010.) Amíg az idősek több mint fele úgy ítéli meg, hogy jól érti a fiatalok beszédét, és csak ritkán kell visszakérdeznie, addig a fiatalok épp ellenkezőleg, több mint 50%-ban gondolják azt, hogy gyakran nem értik meg az idősek, amit mondanak nekik, ezért többször kell ugyanazt elismételniük.

A fiatalok saját beszédükre vonatkozóan hasonló kritikákat fogalmaztak meg, mint az idősek (trágár és szleng kifejezések gyakoribb használata, pontatlanabb artikuláció). Ugyan-akkor igyekeznek pontosabban, válogatottabb szókinccsel beszélni, amikor az idős korosz-tály tagjaival beszélgetnek.

A kérdőívekre kapott válaszokból kitűnik, hogy fontos lenne a generációk közötti gya-koribb kommunikáció, egymás világának (szókincsének, gondolkodásmódjának) alaposabb megismerése is.

időzítés és megakadásjelenségek

 5.1. Bevezetés

A fiatal felnőttek spontán beszédének fonetikai-pszicholingvisztikai vonatkozásairól számos ismeretünk van, ugyanakkor keveset tudunk az időskori spontán beszédről. A felnőttek és az idősek verbális képességeit általában tesztekkel szokták vizsgálni, amelyek során definíció-kat kell mondaniuk, képeket megnevezniük, különböző szavadefiníció-kat/mondatodefiníció-kat/szövegeket ismételtetnek meg velük, vagy egyéb módon kell szavakat előhívniuk (vö. kemper 1987;

schmitter-edgecOmbe et al. 2000; kemper–sumner 2001; janse 2009). A spontán beszéd elemzése ugyanis a komplexitása miatt túlságosan időigényes, ráadásul a tudományos elem-zések mellett a gyakorlatban (pl. egy orvosi vizsgálaton) is nehézkesen lehetne elvégezni.

Még az akusztikai fonetikai kutatások többségét is – a kontrollálhatóság, a változók minél kisebb számra való csökkentése érdekében – szavak, mondatok felolvasott anyagán szokták végezni (bővebben lásd a 6. fejezetben). Ugyanakkor a folyamatos beszédből számos infor-máció nyerhető a beszélő beszédtervezési folyamatairól, azok nehézségeiről és általában a kommunikációs képességekről. Ezek az információk – amennyiben eltérnek a tipikustól – ráirányíthatják a figyelmet egyes mentális zavarokra is. Megváltozik ugyanis a spontán beszéd és az önellenőrzés pl. az Alzheimer-kór vagy a Parkinson-kór hatására (m^cn^amara et al. 1992; h^OFFmann et al. 2010; L^ee et al. 2011). Ahhoz azonban, hogy tudjuk, mihez képest változik meg, az szükséges, hogy a természetes öregedésnek a beszédprodukcióra tett hatását is ismerjük.

 5.1.1. A beszédprodukció általános modellje

A beszédprodukció legáltalánosabban elfogadott modellje L^eveLt (1989) nevéhez fűződik.

L^eveLt szerint a beszédprodukció a makrotervezéssel kezdődik, amikor a beszélő megter-vezi, milyen üzenetet, milyen céllal kíván közölni; ez a tervezés még főként képi formában történik. Ezt szinte azonnal követi (esetleg párhuzamosan zajlik vele) a mikrotervezés, amelynek során megkezdődik a beszédaktusok nyelvi formába öntése. A makrotervezés és a mikrotervezés együttesen hozza létre a preverbális üzenetet, amely az átalakító (g^óSy 2005: 87) bemeneteként szolgál. Itt történik meg a preverbális üzenet nyelvi formába öntése, a grammatikai kódolás és a fonológiai kódolás. Az előbbinek eredménye a lemmák

szintaktikai struktúrákba rendezése, az utóbbi során pedig megtörténik a lexémák előhí-vása a mentális lexikonból. A fonológiai kódolás során a megnyilatkozás számára létrejön egy fonetikai terv (másképpen belső beszéd), amely az artikulátorban biztosítja az artikulá-ciós tervezést. Ezt követi maga az artikuláció.

A beszédtervezés bármely szintjén létrejöhet diszharmónia, ami a felszínen általában temporális eltérésekben és/vagy megakadásjelenségekben realizálódik, vagyis a megakadá-sok segítségével betekintést nyerhetünk a beszédtervezési folyamatokba (gOLdman-eisLer

1958; FrOmkin 1973; LeveLt 1989). A megakadásjelenségek „a spontán beszéd artikulációs, percepciós folyamatosságát megakasztó, illetve a köznyelvi normának ellentmondó” külön-féle jelenségek (g^óSy et al. 2009: 258).

5.1.2. A megakadásjelenségek

A megakadásokat a magyar pszicholingvisztikai kutatásokban két nagy típusba szokás sorolni: bizonytalanságból származó megakadások és hibák (góSy 2003). A bizonytalansági megakadások azok a jelenségek a beszédben, amelyek megtörik a beszéd folyamatosságát, ugyanakkor a tartalmához nem járulnak hozzá. Ilyenek bizonyos néma szünetek, a hezitálá-sok, a nyújtáhezitálá-sok, az ismétlések, az újraindítáhezitálá-sok, a töltelékszavak és a „szünet a szóban”

jelenségek (góSy 2005). A bizonytalansági megakadások utalhatnak a beszélő tervezési bizonytalanságaira, illetve az önellenőrzési folyamataira. Tehát megjelenhetnek akkor, ami-kor a beszélő nem tudja, hogyan folytassa a mondanivalóját, nem találja a megfelelő szót vagy grammatikai formát, elbizonytalanodik a kiejtendő szóban, illetve annak ejtésében, vagy ellenőrzi a saját beszédprodukcióját, és ha hibát észlel, akkor javítja azt (macLay– o^SgooD 1959; L^aLLgee–c^OOk 1969; g^ósy 2005).

A néma szünetekről gyakran nehéz eldönteni, hogy mikor jelennek meg fiziológiai szük-ségletként, szándékos tagolásként vagy hatásszünetként, illetve mikor tekinthetők megaka-dásnak. Ezért ezeket a jelenségeket a temporális sajátosságoknál tárgyaljuk, a megakadások-hoz nem számítottuk megakadások-hozzá. A hezitálás vagy másképpen kitöltött szünet a magyarban a leggyakrabban semleges magánhangzóként (ö-szerű hangként) realizálódik, de előfordul-hat még m, öm, öh stb. formában is (vö. horváth 2010).

A spontán beszédben gyakran előforduló nyújtás (azaz egyes beszédhangok időtartamá-nak a környezetéhez viszonyított perceptuálisan érzékelhető meghosszabbítása, vö.

B^óna 2007) a mentális lexikon aktiválásának nehézségére utal, de jelezheti azt is, hogy a beszélő nehezen találja a megfelelő grammatikai formát. Az idegen nyelvű szakirodalom gyakran a hezitálás kategóriájába sorolja a nyújtást (giannini 2003; peters 2003), így is hangsúlyozva a két jelenség hasonlóságát.

A hezitáláshoz hasonló funkciójúak, a diszharmónia egyfajta feloldását segítik a töltelék-szavak, amelyek megítélése nem egyértelmű a szakirodalomban. A pragmatikával foglalkozó nyelvészek diskurzusjelölőknek tartják ezeket a nyelvi elemeket, és vitatják a töltelékszavak

hagyományos (nyelvművelői) értelemben vett létezését. Ugyanakkor a dis kur zus jelölők kö-zött is elkülöníthető egy olyan csoport, amely elemeinek beszédtervezési funkciójuk van (dér–markó 2010). Úgy véljük, hogy a pragmatika és a pszicho ling visz tika „vitáját” főként terminológiai probléma okozza, mert ugyanazon funkciójú nyelvi elemeket két különböző terminussal illetik. Ezért indokoltnak látjuk meghagyni a pszicho ling visz tiká ban hagyomá-nyos terminust (amelyet egyébként a nemzetközi szakirodalom ma is használ, vö. fillers, filler words; Lease et al. 2006; Wang et al. 2010), és a töltelékszavakat a többi, a beszédtervezési fo-lyamatokra utaló jelenséggel együtt tárgyalni. Definíció szerint töltelék szónak tekintjük azo-kat a szavaazo-kat vagy szókapcsolatoazo-kat, amelyek funkciójuazo-kat tekintve a diszharmónia egy-fajta feloldását segítik (g^óSy–h^orváth 2009).

Az ismétlés egy teljesen kiejtett szó újbóli kimondását jelenti, az újraindításkor egy rész-ben kiejtett szót ugyanazon szó teljes kiejtése követi. Az ismétlés érinthet egy szót, de a köz-lés egy hosszabb részét is (h^orga 2008). A „szünet a szóban” jelenség a szón belül bárhol megjelenhet (a szótőn belül, avagy morfémahatáron), és különböző szintű tervezési nehéz-ségre vagy önmonitorozásra utal a megjelenés helyétől függően (góSy 2008a).

A hibák a beszédtervezés és kivitelezés összehangolatlanságából jönnek létre, és a beszédtervezés bármely szintjén megjelenhetnek (g^óSy 2005). A következőkben a hibák definiálását g^óSy (2004) alapján adjuk meg. A 2004-es kategorizáció szerint a fogalmi elő-készítés szintjén jön létre a freudi elszólás és a malapropizmus (ezeket a 2004-es „Nyelvbot-lás”-korpuszban önálló kategóriaként tüntettük fel, 2009 óta a korpuszban a téves szó kate-góriájába soroljuk őket; a mindenkori kutató feladata, hogy részletesebb elemzéssel elkülönítse őket a többi téves szótalálástól, vö. g^óSy et al. 2009). A freudi elszólás során a beszélő olyan szót vagy több tagból álló közlést mond ki, amelyet nem szándékozott, s ezál-tal kellemetlen helyzetet teremtett. Például a következő megnyilatkozásban az eladó a legol-csóbb szó helyett a legócskább szót ejtette ki (az ebben az alfejezetben szereplő példákat a „Nyelvbotlás”-korpusz 1–4. részéből válogattuk, vö. g^óSy et al. 2004; 2005; 2006; 2007):

Ezt vegye meg, mert ez a legócskább. Hasonlóan kellemetlen és árulkodó a következő példa, amelyben az étkeznek szót cserélte fel a beszélő az éheznek kifejezésre: Ebben a helyiségben éheznek az otthon lakói. A malapropizmus megjelenésekor a beszélő egy általában idegen eredetű szót hibás jelentésben használ. Például: a férjemnek chipset ültetnek a szívébe (chipet helyett); a fagottok nagy testű hajók voltak (a fregattok helyett).

A nyelvi átalakítás során létrejövő hibák közé tartoznak a grammatikai hibák (amikor a köznyelvi, kodifikált grammatikának ellentmondó szerkezet jelenik meg a beszédben) és a kontaminációk (nyelvi jelek vegyülése a beszédhangok, szótagok, szavak vagy szerkezetek szintjén). A grammatikai hibák lehetnek 1. egyeztetési hibák (pl. aztán, amikor jön az ünne-pek □ jönnek az ünnepek; fontos, hogy a szülők megértsék, hogy mi van a gyerekével □ kükkel), 2. hibás vonzatok (pl. más problémával van szó), 3. ragozási hibák (Úgy érzed, mintha szét akarsz esni!), 4. szintaktikai hibák (Ideális viszonyt fűzte Kazinczyhoz is.), 5. egyéb hibák; ez utóbbiba azok a (nagyon ritkán előforduló) jelenségek sorolhatók, amelyek rossz tőalternánst tartalmaznak (Azért telefonáltam, hogy kapard le a hót □ havat az autóról.

De ki találta ki ezt a szavat □ szót?); fokozási hiba van bennük (Michael Schumacher pedig egyre rámenősen tapad az öccsére. Hogy a szövegben mennyivel rosszul hangzott rosszab-bul hangzott volna, ha…); vagy rossz bennük a szóképző (Néprajzkutatók szerint a régi hagyományok ma újra megelevenülnek □ megelevenednek a magyar falvakban.) (B^óna 2009b). A kontaminációra példák: Annyira dinnyis vagy! (dilis × dinnye); a brazilok-nak durkolt (drukkolt × szurkolt); egy cipőben evezünk (egy cipőben járunk × egy csóbrazilok-nakban evezünk).

A mentális lexikon téves aktiválását jelzik a téves szavak (a szándékolt helyett egy másik szót ejt a beszélő; például a délután kettős közepén – kellős közepén helyett; a gólyák költe-kező madarak – költöző helyett), a téves kezdések (beszédhang vagy hangsor, amelyről egy-értelműen megállapítható, hogy a beszélő nem a megfelelő szót kezdte el kiejteni, de ezt ész-revette a teljes szó kimondása előtt; például benne vagy a tás □ kabátban; egyértelműen mu utalnak az adatok arra…), illetve a „nyelvem hegyén van” jelenségek (TOT-jelenség ’tip-of-the-tongue’; a beszélő megtalálta a lemmát, de a lexéma előhívása nehezített; például össze-tapogattam a szemöldöködet, vagyis a szemedet, vagyis a szemüvegedet; vigyázz, hogy meg ne üssön a □ hát a lökőcske, vagy tudod, a hinta).

Az artikulációs tervezés szintjéhez tartoznak a sorrendiségi hibák: a metatézis, az anti-cipáció és a perszeveráció. A metatézis nyelvi elemek – beszédhangok, szótagok, szavak – felcserélődése; például de ökörmozgót nem tudunk létrehozni (örökmozgót); borozott palack (palackozott bor); és akkor egy legyet ütök két csapásra (két legyet egy csapásra). Az antici-páció a közlés egy későbbi elemének korábbi megjelenése a beszédben („jó hiba”, vö. g^óSy 2002); például nyagy-nagy nyírfa; naptával dicsérd a napot (nyugtával). A perszeveráció egy korábban kiejtett nyelvi elem ismételt megjelenése a beszédfolyamat egy későbbi pontján („rossz hiba”), például csak a mának ének (élek); alkonyattól pirkonyatig tartott a mulatság (pirkadatig).

Az artikulációs kivitelezés hibája az egyszerű nyelvbotlás, amely lehet betoldás, helyet-tesítés vagy kiesés. Azokat a jelenségeket soroljuk ebbe a kategóriába, amelyek létrejötte másképp nem magyarázható. Ilyenkor feltehetően jó volt a motoros program, az artikulációs mozdulat „megbotlik” (g^óSy 2004b). Például: igyekezett becsapolni másokat (becsapni); azt nem tudom, mi vany ott (van); a női encipáció (emancipáció).

Vannak olyan jelenségek, amelyek egyszerre több tervezési szintet is érintenek, vagy nem dönthető el róluk egyértelműen, hogy melyik szinten jött létre a diszharmónia. Nagyobb tervezési nehézségek esetén a megakadások egymást követően, sorozatosan is előfordulhat-nak a beszédben (g^óSy 2012).

A megakadásjelenségek gyakorisága és a beszédtempó, illetve az artikulációs tempó szoros összefüggésben állnak egymással. Egyrészt a tempóértékek megmutatják a tervezési folyamatok és a motoros működések gyorsaságát, másrészt a tempó gyorsulásával nő a hibák gyakorisága (g^ósy 2003; b^óna 2006), a lassulásával pedig a bizonytalansági megakadásoké (góSy 2000a).

 5.1.2.1. a

Az időskori beszédben jelentkező megakadásokkal viszonylag kevés tanulmány foglalkozik, és a gyakoriságra vonatkozó adatokban nincs egyetértés a szerzők között, pedig ennek óriási a gyakorlati jelentősége az öregedés fokozatainak kutatása, ill. megismerése mellett.

Az Alzheimer-, illetve a Parkinson-kór esetén ugyanis (ahogyan fentebb már említettük) vál-tozik a megakadások és a hibajavítások aránya (pl. mcnamara et al. 1992).

A fiatalok (20–30 évesek, más kutatásban 25–35 évesek) és az idősek (65–90 évesek, más kutatásban 55–92 évesek) beszédprodukciójának az összevetése során egyes szerzők arra az eredményre jutottak, hogy nincs különbség a megakadások gyakoriságában a két életkori csoport között (duchin–mysak 1987; Leeper–cuLatta 1995); míg mások arról szá-moltak be, hogy az idősek beszédprodukciójában több a megakadásjelenség (yairi–cLiFtOn

1972). Hét angol anyanyelvű, 100–103 éves, mentálisan ép idős ember beszédének vizsgá-lata során azt találták, hogy a matuzsálemi korúaknál hasonló gyakorisággal adatolhatók ugyanazon típusú megakadásjelenségek, mint a 70–80–90 éves beszélőknél: azaz az életkor előrehaladtával a beszéd folyamatossága nem változik (searL et al. 2002). Egy vizsgáltunk-ban idősödők, idősek és százévesek megakadásait elemeztük a gyakoriság tekintetében.

A bizonytalansági megakadások az életkor előrehaladtával tendenciaszerűen ritkultak, a hibák gyakorisága azonban nőtt (Bóna 2012c).

A magyarra vonatkozóan menyhárt Krisztina (2003) vizsgálta, hogy milyen különbsé-gek vannak a megakadásjelensékülönbsé-gek gyakorisága és típusai között az életkor függvényében.

Az adatközlők három életkori csoportból kerültek ki: 9–12 éves iskolások, 22–45 éves felnőt-tek és 60–90 év közötti idősek voltak. Az eredmények szerint a gyermekek beszédében szig-nifikánsan gyakrabban fordultak elő a megakadásjelenségek, mint a másik két életkori cso-portnál; ugyanakkor nem volt különbség a fiatal és középkorú felnőttek, illetve az idősek beszédprodukciója között. A megakadásjelenségek típusainak aránya is hasonló volt az egyes életkori csoportokban, a leggyakoribbak a néma szünetek és a hezitálások voltak (menyhárt 2003). A szünetek gyakoriságát külön kutatásokban is elemezték, ezekben az adatok nem mutattak statisztikailag szignifikáns összefüggést az életkor és a szünettartás aránya között (g^OcsáL 2000).

Saját elővizsgálatainkban azt találtuk, hogy az életkor mellett a beszédtípus is hatással van a megakadásjelenségek gyakoriságára: a nehezített beszédfeladatban mind a fiataloknál, mind az idősek beszédében gyakoribbá váltak. Ugyanakkor eltérő módon nőtt az altípusok gyakorisága, a nagyobb mentális erőfeszítést igénylő beszédfeladat esetében a fiataloknál a bizonytalansági megakadások aránya nőtt, az időseknél a hibáké (Bóna 2010a, 2010b).

A megakadásjelenségek közül időskorban az egyik leggyakoribb, magának a beszélőnek is legfeltűnőbb jelenség a szóelőhívás nehézsége (vö. 4. fejezet). Ez a már említett TOT-jelenség, a téves szó és a téves kezdés gyakoribb megjelenéséhez, valamint hosszabb szüne-tekhez vezethet (burke et al. 1991; hOrváth 2006; bóna 2010a). Számos kutatásban vizsgál-ták célzott kísérletekkel a szóelőhívás sajátosságait fiatal és idős korban. Az egyik

leggyakoribb módszerrel, a képmegnevezéses tesztekkel végzett kutatásokban megállapítot-ták, hogy bár az idősek több hibát ejtenek a tárgyak és a cselekvések megnevezésében, mint a fiatalok, a két életkori csoport közötti különbség csak akkor válik szignifikánssá, ha az idős csoportot 70 évesek vagy annál idősebbek alkotják (nichOLas et al. 1985; barresi et al. 2000;

m^ack^ay et al. 2002). Az idősek több ritka, régies szót ismernek, mint a fiatalok (l^IBárDI 2001), és 70 éves korig ezzel kompenzálni tudják a szóelőhívási nehézségeiket (vö. s^chmitter -edgecOmbe et al. 2000).

A szóelőhívási nehézséget számos nyelvi tervezési szint befolyásolhatja – a szemantikai, lexikai vagy fonológiai folyamatok –, a kutatások azonban azt mutatják, hogy az időseknek elsősorban a fonológiai szint aktiválása okoz nehézséget (b^urke et al. 1991; b^urke–s^haFtO 2004). Erről a leginkább a „nyelvem hegyén van” (TOT) jelenségek árulkodnak. Egy kísér-letben a TOT-jelenség gyakoriságát természetes körülmények között vizsgálták: a résztve-vők négy héten át vezettek naplót a saját szótalálási nehézségeikről. Az idősebbek több TOT-jelenséget produkáltak, mint a fiatalok, különösen a tulajdonnevek előhívásakor (főként azon személyek nevének előhívásakor, akikkel ritkán kerültek kapcsolatba) (burke et al. 1991).

Hasonló eredményt kaptak a laboratóriumi körülmények között elvégzett tesztekben is.

h^orváth (2006) tíz 66–84 év közötti és tíz 23–37 év közötti magyar anyanyelvű személy szó-keresési folyamatait vizsgálta. A kísérletben részt vevőknek az volt a feladatuk, hogy a hal-lott definíciók alapján nevezzék meg a keresett szót, amilyen gyorsan csak tudják. A megne-vezendő szavak között volt köznév, ige, melléknév és híres emberek tulajdonneve is.

Az idősek teljesítménye mind a helyes aktivációk számában, mind a reakció gyorsaságában elmaradt a fiatalokétól. A leggyengébb eredményt a tulajdonnevek aktiválásában mutatták (ebben a kategóriában a sikeres aktiválás az időseknél mindössze 38% volt; 6065 ms átlagos reakcióidővel); míg a legjobb eredményt a főnevek előhívásában érték el (66%-nyi helyes aktiválás, 3369 ms átlagos reakcióidővel). A tulajdonnevek előhívása okozta a legnagyobb nehézséget a fiatalok számára is, de az ő esetükben nem volt akkora a különbség a legjobb eredményt hozó főnévelőhívás (71% sikeres aktiváció átlagosan 1321 ms alatt) és a legke-vésbé sikeres tulajdonnév-előhívás között (58% helyes aktiváció átlagosan 1348 ms alatt).

Egy kísérletben arra keresték a választ, hogy miért a tulajdonnevek előhívása okozza az időseknek a legtöbb TOT-jelenséget (b^urke et al. 2004). A kísérlet során az idős és a fiatal résztvevőknek definíciók alapján kellett szavakat megnevezniük, illetve híres emberek fény-képe alapján tulajdonneveket előhívniuk. A kutatásban vizsgálták, hogy a fonológiai előfe-szítés hogyan hat a tulajdonnevek felidézésére. Például a pit szó megnevezése után a homofón (Brad) Pitt név előhívása sokkal sikeresebb volt, mint előfeszítés nélkül, azaz csökkentette a „nyelvem hegyén van” jelenséget is. Ez szintén azt bizonyítja, hogy időskorban a fonoló-giai reprezentációkhoz való kapcsolódás gyengül. Ugyanakkor a homofónok előhívása erő-síti a fonológiai kapcsolatokat, ezáltal növelve a szemantikai szintről a fonológiai szintre tör-ténő átvitel hatékonyságát. A tulajdonnevek előhívása azért különbözhet a köznevekétől, mert a neurolingvisztikai kísérletek szerint máshol vannak reprezentálva az agyban (góSy

2005).

Ezek a kutatások kísérleti helyzetben vizsgálták a lexikális hozzáférés életkori sajátos-ságait; saját elővizsgálataink a spontán beszédre vonatkozóan is megerősítették, hogy a szó-előhívási nehézségek gyakoribbak az idősek beszédprodukcióiban, mint a fiataloknál. Külö-nösen akkor nő meg a lexikális előhívási problémák száma, ha egy hallott szöveg tartalmát kell a beszélőknek felidézniük (B^óna 2010b; 2011a; 2012f).

Magyar anyanyelvű idősekkel végzett szóasszociációs teszteket g^óSy Mária. Az egyik kísérletében (góSy 2000b) értelmes szavak fonetikailag eltorzított formája (pl. noszoj, íjsata, fitámsák) alapján kellett a kísérleti személyeknek létező szavakat előhívniuk. A négy életkori csoportban harmadik osztályos gyermekek (9–10 évesek), (20–21 éves) egyetemi hallgatók, (40–55 év közötti) felnőttek és (72–89 éves) idősek szerepeltek. Az eredmények szerint az idősek aktiválták a legtöbbféle szót, ugyanakkor a gyermekekhez hasonlóan a szókeresésük többször volt eredménytelen, mint a fiatal vagy a középkorú kísérleti személyeké. Az eredeti, torzítás előtti szavak formájának felismerési aránya azt mutatta, hogy az idősek és a gyerme-kek nagyobb mértékben használják fel az aktuális hangzást a szóaktiváláskor, mint a másik két életkori csoport.

góSy másik kutatásában (2001b) egy adott beszédhanggal kezdődő meghatározott, illetve nem meghatározott szófaji kategóriába tartozó szavakat kellett aktiválniuk 13–14 éves gyermekeknek, átlagosan 21 éves egyetemistáknak, illetve 72–89 éves időseknek. A szóelő-hívás szóban történt, egy feladatra másfél percet kaptak a résztvevők. Az idősek a gyerme-kekhez hasonló eredményt értek el az aktivált szavak számában, és szignifikánsan kevesebb

góSy másik kutatásában (2001b) egy adott beszédhanggal kezdődő meghatározott, illetve nem meghatározott szófaji kategóriába tartozó szavakat kellett aktiválniuk 13–14 éves gyermekeknek, átlagosan 21 éves egyetemistáknak, illetve 72–89 éves időseknek. A szóelő-hívás szóban történt, egy feladatra másfél percet kaptak a résztvevők. Az idősek a gyerme-kekhez hasonló eredményt értek el az aktivált szavak számában, és szignifikánsan kevesebb