• Nem Talált Eredményt

Van egy esszéje a hazugságról. Ebben a kisebb-nagyobb emberi hazugságok, a hazug viszonyok és kapcsolatok olyan gazdag tárházát, változataik több zongorára kiterjedő skáláját vetíti elénk, hogy olvastán úgy érezzük, a hazugság a legősibb és legeredetibb emberi műfaj, velünkszületett életforma, sőt, bizonyos fokig a történe-lem és a társadalom egyik mozgatóereje. Persze Danojlic csak azért hiperbolizálja ennyire a kérdést, hogy annál mélyebbre hatolhasson a lényegébe, s valóságos „pszi-choanalízisét" adhassa e jelenségnek, amely szerinte az emberi kapcsolatok egyik rákfenéje, sőt, a történelem rákfenéje is. Szubjektív ez így? Igen. De már mondtuk, hogy líráról van szó tulajdonképpen. És nem is minden vonatkozásában szubjektív.

Danojlié ugyanis nem rest gondolkodni, sőt, amennyire műveiből kikövetkeztethetem, a gondolkodást tartja a legalapvetőbb emberi vonásnak, a létezés értelmének és for-májának. Éppen ezért minden fölvetett problémának a mélyére igyekszik látni, s tör-ténetiségében szemléli, ízekre szedi a hazugságot is, hogy aztán valóságos anatómiai vizsgálatnak vesse alá. S bár talán kissé furcsa képzettársításnak tűnik, hogy fen-tebb „pszichoanalízisről" beszéltem, de akinek alkalma lesz elolvasni a hazugságról szóló esszét, kénytelen lesz elismerni, hogy a szerző valóban a jelenségek „lelkét"

tárja föl.

Egy nemrégiben készült interjúban Danojlic bevallja, mennyire kötődik a faluhoz és a parasztságfaluhoz, amelyből jött: „Falun születtem és nőttem fel. Ezzel m a j d -nem mindent megmondtam magamról. A falu az én titkos támaszom, kétségeim és ihleteim forrása, költői képeim b á n y á j a . . . Nem, nem idealizálom a parasztokat, ellenkezőleg! Egyszerűen az övék vagyok. Az, ami a parasztsággal történik a modern történelemben, nagyon fontos és figyelemreméltó. Azt hiszem, a mi századunk úgy fog szerepelni a történelemben, mint a parasztság kipusztulásának a s z á z a d a . . . "

Ezek olvastán talán furcsának tűnik, hogy egyik hosszabb esszéjének címe Pamflet a szülőföld ellen, amelyben ilyenek olvashatók: „Szülőföld — a szellem szakadatlan, elviselhetetlen, ádáz önmarcangolása. Ha rágondolok, mintha titkos ellen szólítana valódi nevemen. Már maga a szülőföld gondolata is megbénít, béklyóba ver, zavarttá tesz. Rossz álom, a tűnt dolgok elérhetetlen végtelenje, az élet első és utolsó f á j -dalma — mindez egyszerre, egyazon pillanatban." Vagy másutt: „Nem kívánok rosz-szat a szülőföldemnek, de úgy gyűlölöm, ahogy magát a megtestesült rosrosz-szat lehet csak gyűlölni..." Furcsa ellentmondásnak tűnik, holott valóban szó sincs ellentmon-dásról. Danojlic ugyanis minden verbális állítása ellenére mélységesen szereti szülőföldjét, szűkebb pátriáját, mert tulajdonképpen arról ír. Csak azt a sok nyomort, f á j -dalmat, keserűséget, szenvedést nem szereti, amely az ott élő embereknek, paraszti őseinek a történelem során kijutott. S főleg azokat nem szereti, akik központi fűté-ses városi lakásaikban dicshimnuszokat írnak erről a még mindig nem könnyű pa-raszti életformáról, ö segíteni akar a szülőföldjén, s ezért nem dicséri, hanem a hibáit tárja föl. S fékezhetetlen dühvel támad azok ellen, akik bármikor és bárhol, a világ bármely táján a szülőföld szeretetét alantas célokra, a népek egymás ellen uszítására akarták fölhasználni. A nacionalizmusnak egy talán kissé szubjektív, de nagyon érdekes és elgondolkoztató költői megfogalmazását olvashatjuk ebben az esszében. „A nacionalista lelkesedés rendszerint nem más — mondja egy helyütt —, mint a kétségbeesettek és csődbejutottak kocsmai tombolása, akik megfosztva min-den reménytől, az utolsó lehetőségbe, a múltba kapaszkodnak, hogy a szülőfölddel és a történelemmel való e fiktív kapcsolatban netán szilárdabban és biztonságosabban éreznék magukat a világban... A nacionalizmus a reményvesztettek szellemi közös-sége, "utolsó vallása azoknak, akik már semmiben se hisznek. Mindenütt, ahol a jövő látóhatárára homály borul, magától felüti a fejét, mint egy néptörzs reflexe, hogy a sötétség terhe alatt is megőrizze a maga létét. A reményüktől megfosztott, létükben fenyegetett egyének szívesen emelik magasabb szintre személyes c s ő d j ü k e t . . . A szó legtágabb értelmében vett élet — a jelen és a jövő világa — csődöt mondott; az emberiséggel való testvéri közösség valamiért megvalósíthatatlan és értelmetlen: a nacionalizmus e totális vereség nyilvános beismerése, a csalódottak fortissimóra hangszerelt gyűlölete, akik kegyelettel fordulnak saját kétségbeesésük és regionális kiúttalanságuk felé, mint a legprimitívebb közösséghez, amely könnyen befogadja, és

könnyen magába zárja őket." Ezek után talán érthetőbb, hogyan és milyen értelem-ben írhatott egy, a szülőföldjét mélységesen szerető költő pamfletet a szülőföld ellen.

Danojlic az igazságot, az emberi kapcsolatokban megtalálható tisztaságot és be-csületességet keresi. De a becsületesség önmagában nem elég. Sőt, ha butasággal pá-rosul, néha károsabb lehet minden hazugságnál és becstelenségnél, mert ha lehet, még nehezebb küzdeni ellene. Ezt a káros becsületes butaságot és együgyűséget kari-kírozza egyik legújabb műve, az 1977-ben megjelent Hogyan rohant végig Dobrislav Jugoszlávián című esszéregény. A címben szereplő Dobrislav élő személy volt, na-gyon becsületes ember és nana-gyon rossz költő. Az még csak természetes, hogy ez utóbbi hiányosságának nem volt tudatában, de hogy a baj teljes legyen, gyalázatosan rossz verseit végtelen kitartással írta, s még nagyobb lelkesedéssel terjesztette. És sokan akadtak, akik komolyan vették, amikor az ötvenes évek elején elkoptatott jel-szavakat a hatvanas évek közepén sántító ritmusú és nevetségesen rímelő versekbe foglalta. És mindezt a haladás, az emberiség és a világ proletariátusa üdvének érde-kében. Az ilyesmi nem csak az ízlést rontja meg, hanem az emberek gondolkodás-módjára is károsan hat. Küzdeni pedig, mint mondottuk, annál nehezebb ellene, mert nem lehet rásütni a hazugság, legalábbis a szándékos hazugság bélyegét. Az igazi tisztességhez tehát nem elég az őszinteség — tudás, képzettség, gondolkodás is kell hozzá.

Egy másik, szintén 1977-ben megjelent könyvecskéjében, amely a Küszködés a szavakkal címet viseli, nem kis energiát fektet írónk, hogy bebizonyítsa, gyakran még a magukat képzettnek és műveltnek tartó emberek között is mennyi a sarlatán.

Egyetemi tanárok, tollforgató emberek írnak néha hajmeresztő ostobaságokat, csak azért, mert lélekben restek.

Mi akkor tehát az igaz írói-emberi tisztesség? Részleges választ a már idézett interjúból kapunk: „Az író nagyon is felelős! önmagának, saját nyelvének, saját szépségideáljának. Ha ehhez a felelősséghez következetesen tartja magát, minden körülmények között minden más magától megoldódik. A tehetségtelen író a felelőt-lenség, az erkölcstelenség és a százszoros árulás megtestesülése." Ha ezt kiterjesztjük az élet, a munka és az alkotás más területeire is, nagyjából megkapjuk a választ a fenti kérdésre.

Danojlic költészetéről írva sokan kiemelik nyelvezetének gazdagságát, képalkotó képességét, eredeti szimbólumait, azt a gördülékeny rímelést, amely tökéletesen al-kalmazkodik a modern formához és tartalomhoz. Mindez igaz. Számomra azonban mégsem ez teszi vonzóvá a költőt és gondolkodót, hanem az a céltudatosság, amely-lyel mindig, még gyermekverseiben is az igazságot kutatja. Az igazság persze nem egyszerű, s ha megtalálnánk, ha teljesen sikerülne föltárnunk, életünk valószínűleg értelmét vesztené. Ettől azonban nem kell tartanunk, az aggodalom egyelőre fölös-leges. Viszont az az esztétikai gondolkodás és az az életmű, amely teljes erejével, minden energiájával e cél felé törekszik, mindig szimpatikus, mert ezt nevezik em-beri és művészi tisztességnek. S e tisztesség, ha tudással és tehetséggel párosul, képes megvalósítani azt a szépséget, amely az ember életének és létének bizonyos beteljesedést ad, s ha csak pillanatokra is, örömet okoz. Ez a fajta írói-művészi-alkotói magatartás — s tegyük hozzá, emberi magatartás — a legmagasabb szintű elkötelezettség, amelyről egyelőre tudunk.

PREDRAG STEPANOVIC

75

Egy hasznos kapcsolattörténeti könyv

Az elmúlt évben Jugoszláviában, Újvidéken látott napvilágot Dávid András Mos-tovi uzajamnosti. Poglavlja o jugoslovensko-madjarskim kulturnim i knjizevnim ve-zama (A kölcsönösség hidjai. Fejezetek a jugoszláv—magyar kulturális és irodalmi kapcsolatokról) című kötete.

A jeles újvidéki kutató műve többet nyújt, mint amit az alcím sejtet, mivel a szerző lényegében kronologikus rendben ad áttekintést a jugoszláv népek és magya-rok közötti irodalmi és kulturális kapcsolatokról a honfoglalástól szinte napjainkig.

Túlnyomórészt természetesen az utolsó száz év jelenségeivel foglalkozik, mert erre a korszakra vonatkozólag bővebben rendelkezik megbízható adatokkal. így többek kö-zött olvashatunk Petőfi költészetének és Madách Tragédiájának délszláv fogadtatásá-ról. Veljko Petrovic, a zombori születésű szerb költő és író, Miroslav Krleza, a ná-lunk elsősorban drámáiról ismert nagy horvát író magyar vonatkozásairól, valamint a Nobel-díjas Ivo Andric műveinek magyar recepciójáról, s végül vázlatos áttekintést kapunk a jugoszláv—magyar kapcsolattörténeti kutatásokról is.

Abból a körülményből, hogy Dávid András kereken tizenkét évszázad kapcsolat-történeti jelenségeit egy viszonylagosan kis kötetben dolgozza fel, természetszerűleg adódik, hogy csak a legfontosabb eseményeket tárgyalhatta részletesebben. Meg kell azonban mindjárt az elején jegyeznünk: ez a mű mindenekelőtt a jugoszláviai és magyarországi nemzetiségi iskolák tanítói, tanárai számára igen értékes kézikönyv.

Ezen túlmenően hasznos tudományos segédkönyv is lehet, elsősorban azért, mert a témára vonatkozó szinte valamennyi adat egy kötetben található, másrészt pedig gaz-dag jegyzetanyaga miatt, mely további kutatómunkára is ösztönözhet.

A régebbi korokkal foglalkozó fejezetek közül azokat emelhetjük ki, melyekben a szerb és horvát népköltészet, valamint a magyar történelem és irodalom kapcsola-tairól van szó. Ezen a területen, ahol a szerző nagyrészt saját kutatásaira támaszkod-hat (elegendő talán, ha kiváló bölcsészdoktori értekezését — Hiteles magyar hősök a délszláv népek énekhagyományában — említjük) fölényes biztonsággal kezeli az anyagot, akár a szerb és horvát hősi énekek magyar alakjairól — Nagy Lajosról, Hu-nyadi Jánosról, Székely Jánosról, Mátyás királyról és másokról — beszél, akár arról a hatásról szól, melyet a délszlávok népköltészete a XVI. századi széphistóriáinkra (például Béla király és Bankó leánya) és a reformkori költészetünkre gyakorolt.

A XIX. század első felében — mint tudjuk — kedvelt volt nálunk a Toldy Ferenc által

„szerbus manier"-nak nevezett versforma. A rím nélküli tízes sorokkal magyar nyel-ven először az Azzán-aga című balladában találkozhatunk, melyet Kazinczy 1789-ben fordított le (németből), és 1813-ban tett közzé. A „szerbus manier" művészi tökéletes-ségre Vörösmarty költészetében jut (Hedvig, Csák, Földi menny), majd végül még Petőfi Sz. J. kisasszony emlékkönyvébe című versében szólal meg.

Említésre méltó a kötet szerzőjének költői tehetsége is. Szemléltetés céljából, mondanivalójának illusztrálására több magyar költeményt ügyesen ültet át szerb-horvát nyelvre. Csengő, gördülékeny sorokban nemcsak hű fordítást ad, hanem álta-lában az eredeti szöveg hangulatát is jól érzékelteti.

Dávid András elsősorban irodalomtörténész, s így teljesen érthető, hogy munká-jában főleg az irodalmi kapcsolatokkal foglalkozik, annál is inkább, mivel ezen a téren saját és más szakemberek előmunkálataira, tudományos eredményeire is tá-maszkodhat. Egy ilyen átfogó téma feldolgozásában természetesen több nemzedék kutatásának gyümölcseit is tekintetbe kell venni, és az időtálló megállapításokat, eredményeket korunk igényeinek megfelelően kell felhasználni. A szerző, dicséretére legyen mondva, a szakirodalomban általában jól tájékozott, s nemcsak a könyv alak-ban megjelent műveket, hanem a gyűjteményes kiadványokalak-ban és szakfolyóiratokalak-ban található tanulmányokat, cikkeket is ismeri, bár itt — magától értetődően — némi hiányok is előfordulnak.

r

Az érdemes újvidéki kutató könyvének olvasása közben felmerül azonban a kér-dés, mi tekinthető irodalmi kapcsolatnak. Vajon Petőfi katonáskodása Marburgban (Maribor), Zágrábban (Zagreb), Károlyvárosban (Karlovac) irodalomtörténeti kapcso-lat-e? Igaz, a magyar költő itt írta néhány ifjúkori versét, de mivel ezeken az ottani emberek, az életforma és irodalom semmilyen nyomot nem hagyott, a fenti kérdésre adott válasz véleményünk szerint csak tagadó lehet. Dávid eltúlozza a „jugoszláv táj"-nak Petőfi költészetére gyakorolt hatását, mint ahogyan az is merész állítás, hogy Jakov Ignjatovic, a szentendrei születésű szerb regényíró rajzolta meg a „költő leghűbb portréját" emlékirataiban, felidézve Petőfivel való egyetlen találkozását a

„Komlókert" nevű vendéglőben.

Talán több kapcsolattörténeti elemet találhatnánk a múlt század nyolcvanas évei kiemelkedő költői egyéniségének, a szerb Vojislav Iliének Na cardi (A csárdánál) című versében, melyben a költő a magyar szabadságharc egyik szerb anekdotáját dolgozza fel: egy szerb és egy magyar lovas véletlenül találkozik a pusztán, de ahe-lyett hogy kardot rántanának, a szerb katona javaslatára belépnek a csárdába, hogy koccintsanak egymással.

A magyar szabadságharc témájánál maradva, nem értjük, miért nem említi Dávid a horvát romantika, az illirizmus legnagyobb költői egyéniségének, Ivan Mazu-ranicnak 1848-ban kiadott kétnyelvű röpiratát A horvátok a magyaroknak. Felelet az 1848-ik márciusi és áprilisi magyar hirdetményekre. Annál is inkább, mert itt még felcsillan az együttműködés reménye, „a magyar korona alatt élő összes népek és nyelvek egyenlősége" alapján. Szólni kellett volna arról is, hogy az említett nagy horvát költő ifjú korában magyarul kezdett verselni, és első, nyomtatásban napvilá-got látott műve egy magyar nyelvű óda volt, melyet a diákköltő 1832-ben Ürményi Ferenc fiumei kormányzóhoz intézett.

Mint már említettük, a szerző a régebbi korszakokkal is foglalkozik. Ezek a feje-zetek azt a benyomást keltik, mintha Dávid nem minden esetben érezné az elmúlt korok hangulatát, mintha kissé nehezen tudná magát a régi évszázadokba beleélni.

Például nem mindegy, milyen nyelven beszélt Janus Pannonius gyerekkorában? Ezt a kérdést felesleges feltenni már csak azért is, mivel biztos megoldásra a szerző sze-rint sincs semmi remény. Ami eszmei és művészi szempontból lényeges, az mégiscsak a költő latin nyelven írt, kiváló humanista költészete, mely mind a magyar, mind a horvát és talán még az olasz népnek is közös irodalmi öröksége és kulturális hagyo-mánya.

Verbőczi István Tripartitumának 1574-ben készült horvát nyelvű fordításával kapcsolatban a szerző nagyon helyesen mondja, hogy ez a jogtudományi munka, a nemzetek felett álló feudális osztályok emlékeként maradt fenn. Ebből az is követke-zik, hogy a nemzetek feletti osztályok képviselőit sem lehet mindig egyértelműen egy nemzethez sorolni. Nem kell tehát azon sem csodálkoznunk, hogy Gregori... — az ismeretlenség homályába burkolt magyar költő — verset írt Jaksics Demeter, azaz Dmitar Jaksic szerb vitézről, s hogy ezt a Mohácsnál elesett Paksy János fel is je-gyezte. A szerb származású hős a költőnek és a másolónak is egyszerűen Mátyás király vazallusa volt, aki mind a törökök elleni harcokban, mind a király diplomáciai szolgálatában érdemeket szerzett. A guszlár, a szerb vagy horvát népi énekes, éppúgy nem „magyarokat" látott Hunyadi Jánosban és a többi magyar származású hősben, hanem olyan férfiakat, akik vitézül harcoltak az akkori legveszélyesebb, legnagyobb ellenség, a török ellen.

Félreértések elkerülése végett hangsúlyozni szeretnénk: Dávid András könyve igen hasznos, értékes mű, melyet a szakmabeliek is haszonnal forgathatnak. A fenti észrevételeket és a még lejjebb következő kisebb megjegyzéseket nem azzal a szán-dékkal írjuk le, hogy a kötet kétségkívüli értékeit vitassuk, hanem azért, hogy a remélhetőleg hamarosan megjelenő második kiadásban (hiszen az első csak 2000 pél-dányban látott napvilágot) a kisebb pontatlanságokat könnyebben lehessen helyesbí-teni és hogy esetleg még némi kiegészítésekre is sor kerülhessen.

A szerző említi Junije Palmotié XVII. századi horvát drámaíró magyar

vonatko-zású dicsőítő énekét, de nem szól magyar hősöket felvonultató és részben Budán ját-szódó drámáiról.

Talán említést érdemelt volna P. Kanavelovic (XVII. századi horvát költő) húsz énekből álló eposza Könyves Kálmánról, amelyben a magyar király dalmáciai ter-jeszkedéséről is szó van.

Kissé furcsa a szerzőnek az az állítása, hogy a magyar felvilágosodásnak „arisz-tokratikus" jellege volt. Mintha számára a „nemesi" és az „arisz„arisz-tokratikus" jelző ugyanazt a tartalmat fedné.

Megjegyezzük: Szász Károly nevű matematikusunk is volt, itt azonban a lelkész és püspök Szászról van szó.

Dávid András részletesen és kellő hangsúllyal tárgyalja Csuka Zoltán irodalom-közvetítő tevékenységét. Köztudott: az ismert fordító nevéhez több mint 200 szerb, horvát, szlovén és macedón irodalmi mű átültetése fűződik, ami világviszonylatban is egyedülálló. Hatalmas teljesítményével, irodalomtörténeti jellegű munkáival, a le-fordított alkotásokban megjelentetett elő- és utószókkal, valamint személyes baráti kapcsolatai révén Csuka az utóbbi évtizedekben egyik legjelentősebb élő összekötő láncszem a magyar és a jugoszláviai irodalmi élet között. Életműve önmagáért beszél, ám — úgy gondoljuk — túlzás azt mondani, hogy fordításait egy sorba lehet állítani az eredeti jugoszláv művekkel. Éz egyrészt lehetetlen, másrészt Csuka Zoltán és óriási, egyedülálló munkássága nem igényel felnagyított, frázisszerű dicséretet.

Kicsit árnyaltabban lehetne megfogalmazni Az ember tragédiája délszláv fogad-tatásáról szóló fejezetet. Nem helytálló az a kijelentés, mely szerint a jugoszláv olvasóközönség Madách örökbecsű alkotása iránti érdeklődése Petőfi költészetének széles körű népszerűségét is túlszárnyalta. Annál is inkább, mivel a szerző más he-lyen maga mondja: a Tragédia hűvös fogadtatása elodázta színre vitelét. Petőfi köl-tészete — főként a múlt század második felében — annyira közkedvelt volt a dél-szláv olvasóközönség körében, hogy népszerűségével egyetlen magyar író vagy költő sem vetekedhetett. „ . . . talán sehol sem fogadták úgy be, nem érezték annyira magu-kénak, nem fogadták szinte örökbe, mint nálunk, különösen a szerbeknél. A szerbek még a nevét is a maguk módján, bizonyos hazai gyöngédséggel ejtették »Petefija«, mert híre távoli településeinkig is eljutott, s mert lefordított versei utat törtek ma-guknak a legszélesebb rétegekhez..." — írja Veljko Petrovic, századunk jeles szerb költője és írója, egyik, 1965-ben megjelent esszéjében.

Dávid természetesen említést tesz több magyar nyelven kiadott szerb, horvát és szlovén irodalmi műről. Az magától értetődik és szinte törvényszerű, hogy néhány fordítás elkerülte figyelmét. Ezért megemlítünk itt néhány, véleményünk szerint jelentősebb kiadványt, melyekkel a második kiadást esetleg ki lehetne egészíteni.

A Gyulai Pál által szerkesztett Olcsó Könyvtárban, 1903-ban látott napvilágot a sok-oldalú szerb író, Branislav Nusic egy kötete Egy káplár emlékeiből címen, mely válo-gatott elbeszéléseit tartalmazza. 1941-ben az említett Crnjanski-regényen kívül, Ivan Cankar, a századforduló szlovén irodalma kiemelkedő egyéniségének A szegénysoron című regénye, és a horvát Slavko Kolar ítéletnap című elbeszéléskötete jelent meg.

Még megjegyeznénk, hogy az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején a buda-pesti színházakban Miroslav Krleza drámái közül nemcsak a Glembay Ltd-1 adták nagy sikerrel, hanem a trilógia másik két darabját is, az Agóniát és a Lédát.

Nem érthetünk egyet a szerzőnek azzal a véleményével, mely szerint a múlt század harmincas éveiben Pest-Budán szerb nyomda működött volna. A félreértés valószínűleg abból adódott, hogy 1825 és 1864 között valóban itt nyomták a Letopist, a szerbek első irodalmi és tudományos folyóiratát, mely még ma is rendszeresen megjelenik Üjvidéken, és a szerb könyvek túlnyomó többsége is Pest-Budán látott napvilágot az említett időben. Ekkor végezte itt kultúrmissziós munkáját a Matica srpska, az első szerb irodalmi társaság is. Ezért általánosan elfogadott az a véle-mény, hogy mai fővárosunk volt a múlt század első' felében az egyetemes szerbség általános kultúrközpontja. A könyvek és egyéb szerb nyelvű sajtótermékek azonban

nem egy „szerb nyomdában" készültek, hanem a budai Egyetemi Nyomdában, mely-nek akkor privilégiuma volt a cirillbetűs kiadványok nyomtatására.

Az előttünk levő könyv kiállítása tetszetős, annak ellenére hogy fűzött formában adták ki. Különösen a szakavatott kézzel kiválasztott illusztrációk érdemelnek di-cséretet.

A recenzió olvasója is megállapíthatja, a fenti megjegyzések, észrevételek nem csökkentik a könyv kétségtelen erényeit, de esetleg hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a következő kiadás még megbízhatóbb és hasznosabb kézikönyv legyen.

PÖTH ISTVÁN

ZOLTANFY ISTVÁN: KETTEN

79

Néhány gondolat két NÉKOSZ-könyvről és a NÉKOSZ-ról

Mottó: „Külön tanulmányt kellene — és érdemes is lenne — írni, mély társa-dalmi elemzéssel, mert csak így lehetne megérteni és megmagyarázni igazán az 1946—47-ben megalakult 88 kollégium igaz történetét — hogy is mondjam csak — társadalmi valóságból kiindulva, nem önálló „NÉKOSZ-öntudatként", hanem a magyar változások szerves részeként. Egy ilyen elemzés keretében lehetne helyére rakni a népi kollégiumi mozgalmat, igazságot szolgáltatni a

„túlkapásokkal", kritikákkal szemben is, de saját magunk mindent megszépítő fiatalkori reminiszcenciájával szemben is."

(Részlet a 3064-es számmal jelölt, volt népi kollégistának a NÉKOSZ-kérdőívre adott válaszából.)

A mottóban megfogalmazott igény jogossága vitathatatlan. Teljesítése viszont fölöttébb nehéz. A NÉKOSZ országos mozgalmával foglalkozó — jószerivel egyetlen nagyobb lélegzetű — történeti tanulmány (Szemere Vera: A NÉKOSZ történetéhez.

Párttörténeti Közlemények, 1975/4.) szerzője is így vall témájáról: „Nagyon sok még benne a szubjektív kötődéseknek a történészt is gátló nehézsége." Nyilván összefügg ezzel, hogy az egyébként szépen szaporodó NÉKOSZ-irodalom java és túlnyomó része nem történetírói munka produktuma. Művelői — lévén maguk is jórészt népi kollé-gisták — kerülni akarván az elfogultság vádját, tudatosan fordultak az objektívebb (vagy a köztudatban annak látszó) műfajokhoz. Ilyen volt A valóság pedagógiája címen 1974-ben közreadott dokumentumgyűjtemény, és ilyen az 1977-ben megjelent két könyv is, melyeknek kapcsán az alábbi sorok íródtak. Az egyik szintén doku-mentumkötet (Sej, a mi lobogónkat fényes szellők f ú j j á k . . . főszerkesztő Kardos László), a másik statisztikai-szociológiai munka (A népi kollégisták ú t j a 1939—1971

— főszerkesztő Illés János). Azonban a választott műfajok sem tették elkerülhetővé vagy nélkülözhetővé a történeti és szociológiai értékelést. Ezt Kardos László, illetve Tánczos Gábor vállalták a kötetekben olvasható bevezető tanulmányokkal.

A két munkát nemcsak a közös alkalom (a NÉKOSZ 30. évfordulója) köti össze, hanem a szerkesztők tudatos törekvése is: közös elhatározással egymást kiegészítő kiadványnak szánták az együttesen mintegy 65 ív terjedelmű könyveket.

Az évforduló alkalomszerűségén túl mi indokolja a terjedelmes műveket, és egyáltalán a NÉKOSZ története, szerepe iránti változatlan érdeklődést? A népi kol-légiumi mozgalom jelentősége már önmagában véve is. De ezen túl a NÉKOSZ sorsa és az a körülmény, amely önmaga valóságos körén messzebb mutató jelentőséget és érdeklődést kölcsönöz a mozgalomnak: a reálisabb nemzeti önismeretre való törek-vésnek és még inkább forradalmunk önvizsgálatának, de kritikájának is egyik fóku-szába került a NÉKOSZ.

Mindez érthetővé teszi, hogy meglehetősen nehéz volna a szóban forgó két kötetről szokványos recenziót írni. Megbocsátható tehát a recenzensnek, hogy élve a lehetőséggel, a lekerekített és kellőképpen arányosított ismertető helyett inkább

né-hány kikívánkozó gondolatot, alkalomszülte meditációt írjon a következő lapokra;

úgy, hogy közben az „időtényezőt" — az eltelt hosszú három évtizedet — nem a

„megszépítő messzeség" szubjektív, hanem a történelmi távlat objektív körülménye-ként igyekszik hasznosítani.

Mindamellett természetesen nem távolodhatunk el a recenzió műfajának köve-telményeitől annyira, hogy legalább néhány megjegyzés erejéig ne méltassuk a kiad-ványokat tartalmi és formai szempontból, végső soron a szakszerűség szemszögéből.

Mindenekelőtt a dokumentumkötethez kívánkoznak ezek a megjegyzések. Dokumen-tumkötet? A bevezető így kezdődik: „Jelen könyvben a népi kollégiumok kisencik-lopédiáját tartja kezében az olvasó..." A bevezető végén viszont ez áll: történeti olvasókönyv. Mármost kisenciklopédia vagy történeti olvasókönyv — fölösleges rajta meditálnunk. Annak kell tekintenünk, aminek nyilvánvalóan mindenki előtt látszik:

dokumentumok válogatott gyűjteményének. Mindenképpen forráskiadvány. Ezzel kapcsolatosan pedig fennállnak bizonyos formai követelmények és tartalmi kívánal-mak. Például az, hogy a hitelesség minél teljesebb biztosítása kedvéért általában törekedni szoktak egy-egy dokumentum teljes szövegének közreadására. Amennyiben mégis elkerülhetetlenné válik néhány részlet elhagyása, a kimaradt részek tartal-mára jegyzetben szokás utalni. A kötet szerkesztése nem alkalmazta ezt a módszert.

Márpedig meglehetősen gyakran bukkan fel a kihagyásokra utaló szokásos három pont a közölt írások szövegeiben. Ilyenformán a szerkesztőknek számolniuk kell azzal, hogy a legjobb indulatú olvasóban is felötlik olykor-olykor, hogy vajon mit tartalmazhat a kihagyott rész.

Nem elhanyagolható követelmény az ilyenfajta kiadványoknál a benne búvárko-dók dolgának a megkönnyítése. Ez nem sikerült a legtökéletesebben. Ha például a kötet dokumentumainak jegyzékében felkelti az olvasó figyelmét ez a cím: A Vég-zett Kollégisták Testülete, akkor hiába próbál rálapozni a megfelelő oldalra, mert a cím után nincs oldalszám. Kereshetné persze a cíin előtt levő szám alapján a 6. sz.

dokumentumot, de ilyenből négy is van a kötetben. A tájékozódás így elég bonyolult, különösen ha számításba vesszük, hogy vannak jól bevált, egyszerű eligazítási mód-szerek: ha a dokumentum címe után kitesszük az oldalszámot, vagy pedig az elsőtől az utolsóig egyvégtében sorszámozzuk a dokumentumokat. Valamelyiknek alkalma-zására már azért is sort kellett volna keríteni, mert a kötetben nincs részletes tárgy-mutató.

A formai követelményeken túlmutat, és már a tartalom terére visz a válogatás munkájának kérdése. Erről is ide kívánkozik egy-két észrevétel. Vagy a gyűjtés, vagy a válogatás során ugyanis — bizonyára jórészt magyarázható okokból — némi egyoldalúság érvényesült. A kívánatosnál kevesebb olyan dokumentum került a kö-tetbe, amely a kollégiumokon kívülálló s politikailag más törekvéseket képviselő szervezetektől, szervektől, személyektől származik, de a NÉKOSZ-t közvetlenül érinti.

(A Györffy Kollégium felszabadulás előtti történetét tartalmazó részekre ez nem vonatkozik.) Szegényebb ezzel a közreadott anyag, kevésbé elevenedik meg az a háttér, jobban mondva közeg, amelyben a kollégiumok működtek. Márpedig ennek a kapcsolatnak, a társadalmi környezettel való kölcsönhatásnak figyelembe vétele, amely a NÉKOSZ tevékenységének minden szférájában nagyon fontos volt, közelebb vitt volna a NÉKOSZ történeti szerepének és jelentőségének teljesebb bemutatásá-hoz és pontosabb megértéséhez is.

Az anyag zömét kitevő, a kollégiumi mozgalom belső életével foglalkozó doku-mentumoknál két aránytalanságot kell megemlíteni. Először azt, hogy fölöttébb sok közöttük a hivatalos jellegű dokumentum — beszéd, jelentés, beszámoló, visszaemlé-kezés —, és meglehetősen kevés a kollégiumok életét, a mozgalom mindennapjait tényekben, apró eseményekben, problémákban közvetlenül rögzítő és tükröző forrás (igaz, ebből a típusból akad néhány egészen szenzációs is, például a naposkönyv-részletek). Ez nyilván az anyaggyűjtés gyakorlati nehézségeivel függött össze első-sorban. A másodszor megemlíthető probléma már talán kevésbé írható az objektív nehézségek számlájára. Az tudniillik, hogy aránytalanul sok a NÉKOSZ-időszakra vonatkozóan az országos vezetés tevékenységét közvetítő „központi" anyag a

kötet-6 Tiszatáj 81