• Nem Talált Eredményt

JORDAN RADICSKOV: ZŰRZAVAR, JANUÁR — KÉT DRÁMA

In document tiszatáj 1978. MÁRC. . 32. ÉVF. (Pldal 70-73)

Két ember — több ember — áll, jön-megy a színpadon és beszél. Egymás mellé.

Közlésük célja, hogy mondanivalójuk lényegének közölhetetlenségét bizonyítsa. Amit ők — egymástól — nem tudhatnak meg. A közönség viszont, az egymáson elcsúszó szavakból, a többszörösen visszaverődő, gellert kapott értelemből igen.

Két ember — több ember — áll, jön-megy a színpadon, s körülöttük a tárgyi világ rekvizítumai. Meghatározott célú rekvizítumai. De attól, hogy kézbe veszik őket, attól, hogy ott vannak, ahol vannak, úgy használják őket, ahogy használják, e • meghatározott cél furcsamód meghatározatlanná, meghatározhatatlanná válik.

Vagy nagyon is meghatározottá, mert funkciójuk a mindközönségesen meghatáro-zottal szemben annak épp az ellenkezőjére fordul. S így — közvetve — mélyebb síkon épp a dolgok lényegét fejezi ki.

Körülbelül ez a groteszk színpadi technika.

Veszélyes technika — személytelenítve tárja fel a kapcsolatok — ember és ember, tárgy és ember kapcsolatának — magvát. Vagy torzulását. Vagy hiányát.

Mint a kórboncnok, vagy mint a sebész kése.

Aki a szikével nem bánik biztosan, ne is vegye kézbe. Aki hozzáértéssel for-gatja, lelke rajta: így olyasmit is láttathat, amit a hagyományos eszközökkel csak sejtetni lehet.

A szike nem ismer érzelmet. Nyilván ezért van az, hogy a groteszk színmű 68

szereplői ritkán körülrajzolt, társadalmilag is meghatározott személyek. Társadalmi kötődésük többnyire csak jelzett, közlendőjük — vagy közlésképtelenségük — több-nyire általános.

Az meg éppenséggel ritka, hogy egy groteszk színmű szereplői parasztok legye-nek, s nem a vásári komédiák fajankói, a népi játékok stilizált mesefigurái.

Márpedig Jordán Radicskov két groteszkjének, a Zűrzavarnak, és a Januárnak parasztok a hősei; valóságos parasztok, a mai bolgár faluból szalajtott, hagyomány-hordozó, és az újjal barátkozó-hadakozó falusiak.

A Zűrzavar egyik szereplője az elbitangolt disznaját keresi-keresi, hiába, a másik döglött rókát nyúzna, mert a róka — amint azt közli is mindenkivel és mindenki közli vele is — csak tetteti, hogy döglött; fölfal az mindent, aztán meg-szökik. Aztán hajtóvadászatot rendeznek, együtt, a falu kutyáira, s megmaradnak nekik a veszett bolhák: így keverednek el a zűrzavarba — de hogy mi ez a zűr-zavar, ki tudná megmondani? Zűrzavar. Amin ki gólyalábon igyekszik átlábolni, ki meg a tőgyét, a hatalmas tőgyét keresi, ki zászlót bont benne, hogy lobogtassa, ki meg ordítozik. Lelkesedésében? Persze, nem akármilyen zűrzavar ez a zűrzavar, van különleges városi zűrzavar i s . . . de erről csak hallomásból értesülünk. A darab vége visszaszámlálás, mint a rakéták kilövésekor . . . ki számol vissza, kire? . . . aztán a parasztok levetik busómaszkjaikat és a fehér farkasok indulójára kimasíroznak a színről.

Vérbeli groteszk, egyetlen hatalmas, nevetős fintor, s kínunkban, félértetlen-ségükben nevetősen fintorgunk rajta magunk is. Aztán értelmezni próbálunk: mi is az az elveszett disznó? A hagyomány? Kit kell megnyúzni, hogy föl ne falja mindenünket, hiába, hogy döglöttnek látszik? Miféle kutyákat hajkurászunk világ-életünkben, hogy a balháikat megörököljük? És a zűrzavar? Az micsoda? Talán a forradalom lenne? Vagy az is, más is? Vagy egyszerűen csak a rend hiánya, a bizonytalanság? Az életforma bomlása? A faluba betört új? Értelmezzük, de egy-értelmű megoldást nem találunk. Radicskov nem szolgál vele, minket is kinevet;

azt mondja, teremtsük meg mi is a magunk faluját, ki-ki a magáét. Egy azonban biztos: az elbitangolt disznó itt disznó, nemcsak jelkép, a róka is róka, a balhák is balhák, a lókötő is lókötő. A falu falu. Mindent összevetve a paraszt itt nagyon is paraszt: bolgár paraszt, társadalmi valóság, s az ő valóságos közérzetéről, gond-járól, tájékozatlanságáról vagy tájékozódhatnékgond-járól, zűrzavaráról szól ez a vaskos,, korántsem szürrealista-szimbolista, de groteszk komédia.

Minek is magyaráznunk? Hisz akkor értjük a legjobban, ha nem értjük. A zűr-zavar zűrzűr-zavar marad akkor is, ha a tőgye után kapkodunk, ha gólyalábon próbá-lunk átgázolni rajta, ha zászlót lobogtatva éljenezzük. Mert zűrzavar. Mert azért zűrzavar.

A kötet másik darabja, a Január, műfaji meghatározása szerint téli poéma.

De lényegét tekintve ez is groteszk játék. Igaz, homogénebb, költőibb, mint a Zűrzavar. De semmivel sem egyértelműbb. A falusi kocsmában összeverődött pa-rasztok érthetetlen események tanúi; Szuszo fakopácsát elviszi a lúdvérc, de vissza, is hozza. Hogy elvigye újra. Petar Motorov, aki meg se jelenik a színen, csilingelő szánon húz el a kocsma előtt, hogy lovai nélküle érkezzenek vissza a szánnal, s a.

szán ülésén Motorov puskája mellett egy meglőtt farkas üljön. Hová lett Motorov?

Ki tette fel a meglőtt farkast a szánra? A kocsmatöltelékek sorra hajtanak el, hogy megfejtsék a rejtélyt, de mind helyett egy-egy újabb meglőtt farkas érkezik vissza, s- ugyanaz a puska, de eggyel-eggyel mindig kevesebb golyó van benne. Szuszo a.

végén hat zenészt indít útnak a farkasok ellen, abban a biztos tudatban, hogy hat ember akár puszta kézzel is megbír egy farkassal. S ha nem, ha mégis megjönne a szán, majd elmegy ő, s végére jár a titoknak. Aztán megjön a szán. S Szuszo, mintha titkot közölne, közli a közönséggel: — Hallottátok?... Megjött a szán, s odakint vár bennünket!... Megjött értünk a szán, a szán, mondom, a szán, megjött értünk a szán!... Nem halljátok?!... A szán, megjött a szán!

A halál? — kérdi a néző. A lét értelmetlenségét, érthetetlenségét példázná ez a

poéma? A közös erővel is legyőzhetetlen véget, az elmúlást? Aminek, hiába minden ravaszkodás, nem lehet túljárni az eszén? Amit még a művészet — a hat zenész — sem képes megszelídíteni? Amivel mindenkinek magának kell szembenéznie?

A megmagyarázhatatlan, amire parasztjaink érthetetlen és értelmetlen magyará-zatokat keresnek, lúdvércben és giroszkópban, amiről azt se tudják, micsoda? Vagy egyszerűen csak ú j népmesét fakaszt Radicskov az ősi és eleven hagyományból, önmaga mulatságára és a mi ámulatunkra? Naiv, csodálkozó, mesehallgató paraszt-emberekké változtat bennünket, huszadik századi nézőket is?

Mivel műveli ezt a varázslatot? Miért nem maradunk kívül a játékon, mint a legtöbb groteszk színmű nézője, akinek csak az agyához, s nem a szívéhez szól a darab? Talán azért, mert a mesélő maga is eleven közösséget érez a groteszk mese hőseivel, maga is azonosul velük, maga is mesehős? Ezek a modern paraszt-grotesz-kek ugyanis közvetlenül a népi kultúra talaján nőttek. Radicskov nem rekonstruálja, amit ábrázol. Hanem éli — de modern és európai íróként éli. Magabiztos termé-szetességgel építkezik az elemeiből. S ahol szüksége van rá, modern anyagokat használ. A korszerű irodalom igényeit tiszteletben tartva.

Nem tudom, be fogják-e mutatni Magyarországon a Zűrzavart és a Januárt, őszintén szólva nem nagyon bízom benne. Színházi embereink, s talán a közön-ségünk ínye is szelídebb ízekhez szokott. A groteszkből is csak a jámborabbját szoktuk. S az újat többnyire megcsócsálva. S ráadásul Radicskov közege túlságosan ismerős ahhoz, hogy exotikumnak érezzük, de ahhoz már idegen, hogy magától értetődően mozogjunk benne. Kár. Már csak azért is, mert a népi demokratikus országok többségének színházi irodalma közönségünk számára majdnemhogy fehér folt. S ami még nagyobb baj, az írók, a színházak számára is az. Vagy protokoll.

Pedig, mint Radicskov példája bizonyítja, van mit fölfedeznünk.

Többek között ezért is jelentős esemény Radicskov két kitűnő drámájának köz-readása, amiért az Európa Kiadót, s kiváltképp a népnyelvet és a tudákos modern-séget ízesen és mondhatóan, színpadot kívánóan ötvöző fordítót, Juhász Pétert illeti köszönet s dicséret. (Európa, 1977.)

GÖNCZ ÁRPAD

HÉZSÖ FERENC: ALFÖLD

„Kelj fel és beszélj"

In document tiszatáj 1978. MÁRC. . 32. ÉVF. (Pldal 70-73)