• Nem Talált Eredményt

Istennek egy jámbor szolgája szerint egész életünknek csak két részből kellene állni : a

In document Religio, 1858. 1. félév (Pldal 92-97)

szent-miséhez való előkészületből és az utána való hála-adásból. I g y lenne aztán a mi életünk egy folyto-nos szent-mise ; í g y lenne az áldozár áldozat, melynek megemésztő tüze a szeretet, utolsó áldása a mennyország. . . . Úgy legyen.

F á b i á n János.

Van-e szüksége e nemzedéknek í'egybe-szédre ?

A szent beszédek osztályzatában nem utolsó helyet foglalnak az úgy nevezett fegybeszédek, melyekben a lel-kipásztor, hiveit a köztök uralgó tévelyek s bűnök miatt feddi; miért is e nemű. beszédek helyesebben f e d d b e -s z é d e k n e k volnának mondandók. Ilynemű be-szédek annál méltóbbak figyelmünkre, minél inkább látjuk egyfe-lől itt-ott az egyházi beszédekben a világi jó-hangzathozi simulást, a kedélyek szenderítő ringatását, s a müveit (?) érzelem s az udvariasság megsértésétőli túlságos tartózko-dást lábra kapni ; és minél inkább szükséges másfelől arra is szorgosan ügyelni, nehogy fegybeszédek alkalmazásával többet ártson a szónok, mint a mennyit használna; szőlőjé-ben a fattyuhajtásokat elmetszeni akarván, érzékeny vesz-teséggel magát a tőt sértse meg ; vetéséből a gyomot kiir-tani igyekezvén, kirántsa vele együtt a búzát is ; s ekkép beteljesedjék rajta a közmondat: „Adtál Uram esőt, de nincs köszönet benne !"

Tekintsünk immár szét az U r által gondviselésünkre bizott szőlőnkben, s a szerzett tapasztalás s észleléseink nyomán k é r d j ü k : „Van-e szüksége a jelen nemzedéknek fegybeszédre ?" . . Ha e kérdést a finnyás hallgatók nagy*)

*) E jelzőt egyetemesen kérem vétetni, mert egyes helye-ken, kivált n a g y o b b városokban korántsem o l y n a g y a hallgatók serege. Ezek, ellenkezőleg azon tapasztalattal, h o g y a leggyengébb szent beszédből is lehet valamit tanulni, azt hiszik, h o g y ők, művelt létökre már mi ú j a t sem tanulhatnának ; holott vizsgálatra v o n a t -ván, még a hittudomány abc-jében is tudatlanoknak

tapasztal-tatnának.

seregéhez intéznők, s e kérdésnek fölkiáltás általi eldönté-sét czéloznók, úgy bizonyára a kevesek igenlő óhajtását vagy egykedvű „nem-bánomját" a roppant többség „nem kell ! nines szükségünk rá !" dörgő kiáltása fojtaná el, ha-sonlóan az életbiztosító keserű orvosságot megátalkodottan visszautasító gyermek daczosságához.

Csakhogy az a baj , mikép az orvosok tartanak a be-teg fölött vizsgálatot, de a bebe-teget nem híják meg a consi-liumba.

A kérdés : „szükségesek-e korunkban a fegybeszé-dek," azonos ezzel : van-e az egyház kertjében gyomlálni, irtani való, vagy sem? uralkodik-e Istennek országában e földön mindenütt szigorú keresztény rendtartás és fegye-lem, vagy sem? j ó lábon áll-e minden? tiszteletben tartat-nak-e az Isten és az egyház törvényei ? él és virágzik-e mindenfelé a hit ? gyümölcsözik-e egyiránt a ker. szeretet ? Ha az utóbbi kérdésekre nemmel kényteleníttetünk felelni, úgy az előbbire viszont igennel keilend válaszolnunk, még pedig annál határozottabban s nagyobb nyomatékkal, minél igazoltabb a tagadó válasz.

Már pedig bármennyire fényesek is helylyel-helylyel a ker. hitélet nyilatkozatai, s nagyszerűk az isteni s feleba-ráti szeretet áldozatai : de tagadhatatlan még is, miszerint e fénydús képnek árnyoldala sem hiányzik. Úgy látszik, mintha korunk a kiválás és elkülönzés kora, a megrostálta-tás ideje volna; „cribramur sicut triticum, utmanifestentur filii Dei et filii hominum."

A világ hasonlít önnönmagához. A jó mindig vegyes a roszszal. A ki azt hitetné el magával, miszerint most már minden a legjobb lábon áll, az nagy csalódásban élne, er-dőtől nem látná a fát.

Minden korban, csaknem ugyanazok a jónak szint-úgy, mint a rosznak jelenségei. Legbiztosabb hévmérője a világ erkölcsi állapotának Krisztus urunk mondata : E x fructibus eorum cognoscetis eos. Igen, gyümölcseiről is-merhetjük meg a kort. H a a fa, mely magát szőlőtőnek mondja, kökényt terem ; vagy a mely magát fügefának len-ni állítja, bogyót érlel, az már nem jónak a jele. Hány ker.

katholikusnak csak puszta neve van még meg, gyümölcse, cselekedetei pedig egészen mások. Korunk egy óriási lé-péssel előbbre haladt az immoral itásban ; korunkban a bűn nem rejtekben többé és álarcz alatt üzi gonosz játékát, ha-nem nyilt szemtelenséggel lép föl, s öntetszelgve dicsek-szik ; korunkban hitetlennek, s azzal együtt erkölcstelen-nek lenni, divat. Legszomorúbb állapot az, midőn az elme-beteg tart másokat tébolyodottaknak ; a károk leg veszélye-sebbike, melyet a beteg el nem ismer, melyről tudni, hallan i nem akar. Ilyen a mi korunk.

Ki mondja tehát, hogy korunknak nincs szüksége fegybeszédekre ?

Az ó-szövetségben a Teremtő közvetlenül közleked-vén az emberi-nemmel, maga osztogatott fegyintelmeket ős szüleinknek, atyailag óván őket a j ó és gonosz tudásá-nak fájától, s óvása megvetőire kérlelhetlen szigorral mond-ván ki az ítéletet. (Gen. III, 17—19.) Utóbb a prófétákat bizta meg akaratának tolmácsolásával ; irataikat fölütvén,

—m 85 a fegybeszédek egész sorozatát találandjuk föl bennök. Vé-gül az idők teljében saját szent fia személyében szólalt meg ; s ha a Jézus tanításait kivonatban följegyző evangé-listák iratait átlapozzuk : a kinyilatkoztatott hitczikkelyek és erkölcsi szabályok közé a fegybeszédek egész lánczola-tát lelendjük szőve, melyek leginkább előkelő írástudók és pharisaeusok ellen irányozvák.

A sikertelen, erkölcsi javulás nélkül elhangzott isteni fegyszózatot előbb-utóbb szomorú vég érte. Az elvesztett paradicsom, Sodorna és Gromorha, Assyria és Babylon, a vízözön, Jeruzsálem pusztulása, szomorú emlékek!

Az Isten, miként egy igazán szerető atya tenni szo-kott, ki akkor is jót akar, midőn büntet, megmutatta a cse-csemő korát élő emberi-nemnek, mit képes tenni, s mit fog is tenni vele, lia s most a fölserdültet, jam enim non sumus parvuli, az adott leczkén okulni hagyja ; az adott intelmeket azonban, nehogy feledékenységbe menjenek, szolgái által ismételtetni kívánja : „Clama, ne cesses, szól az U r lelke Sión őreihez, quasi tuba exalta vocem tuam et annuncia populo meo scelera eorum et domui Jacob

pecca-ta eorum." (Isaiae L V I I I , 1.) „Sicut misit me Pater et ego mitto vos," mond a Mester apostolaihoz. (Joann. XX, 21.)

„Qui vos audit, me audit, qui vos spernit, me spernit."

(Luc. X, 16.) „Ecce dedi vobis potestatem calcandi supra serpentes et scorpiones et super omnem virtutem inimici."

(Luc. X, 19.) „Praedica verbum, insta opportune importune1' argue, obsecra, increpa;" így biztatja sz. P á l Timotheust (2. Tim. IV, 2.) mintegy prófétai lélekkel látván eljönni azon időt : „cum sanam doctrinam non sustinebunt, sed ad sua desideria coacervabunt sibi magistros prurientes auri-bus." (U. o.) „Argue cum omni imperio," hagyá meg sz.

Pál Titusnak. (Tit. II, 15.) „Omnis scriptura divinitus in-spirata utilis est ad docendum, ad arguendum, ad corripien-dum." (2. Tim. III, 16.)

Azon bűnök, melyeknek szemléletére az Isten harag-j a mindinkább föllobbant, ezek valának : bálvány-imádás és hamis Istenek tisztelete az igaz Isten mellőzésével, a bu-jaság, a megismert igazsággal megátalkodottan daczoló, Szentlélek-elleni bűn, összekötve a próféták megvetésével s üldözésével.

Az Isten a tőle való elpártolást hontalanság- s szám-űzetéssel, a bujaság förtelmeit tűz- és vizözönnel, a Szent-lélek sugallataivali daczolást végpusztulással fenyítette.

Nem ismerjük-e föl e bűnökben korunk árnyoldalának főbb vonásait?

A bálvány-imádás nem gyakoroltatik ugyan napjaink-ban köztünk oly massive, mint hajdan a pogány népek közt;

Graume azonban „A társadalom testén rágódó féreg" czímü jeles müvében megmutatta, miszerint bizonyos neme a po-gányságnak keresztényeink közt is létezik. A ker. hit vilá-gának földerültével ugyan senki sem oly botor többé, hogy egy Jupiter, Mercurius, Bacchus vagy Venus durva és kü-lönben is sohasem létezett alakjaiban a pogány isteneket tisztelje ; ez a kor fölvilágosultságával és szellemiségével

(!) ellenkeznék. De vájjon nincsenek-e a pogány bálvány-szobrok eszményeinek bálványozói korunkban is az úgy ne-vezett keresztények sorában? Szolgáljon a sok közöl né-hány jelenet mutatványul a keresztény pogányságot illető-leg napjainkban. íme, hogy bókol és hajlong, esik térdre és imád ott valaki egy ujabbkori Venust, kinek pedig, Is-ten ments, hogy különben csont-merev térdei az U r házá-ban, Istene s Megváltója jelenlétében meghajolnának. Ko-runkban a 12—14 éves leánykák már jobban vannak be-avatva a gyönyör istennőjének titkaiba, mint néhány évti-zed előtt 18—20 éves hajadonaink.

Kérem, minek jele ez, s hova fog ez vezetni? Amott egy másik — bizonyos elhírhedt színésznek emlék-szobrát süvegeli meg, ki neki valamikor játéka vagy művei által egy pár jó órát vagy estét szerzett, meglehet előkészüle-tül az örök kárhozatra ; kinek különben a szégyentől meg-pirulna az arcza, ha társai előtt feledékenységből magára ke-resztet vetni, vagy fővegét az üdvünkért fölfeszített Isten-ember keresztfája előtt leemelni találná ; (nehogy valami-kép faimádónak látszassák.) Hányan (keresztényeket ér-tek,) nem ünneplik napjainkban is Bacchus kereszténytelen feriáit nagyobb készülődéssel, pompával s okvetetlenség-gel, mintsem a ker. ünnepeket ? (ezeket talán épen soha és sehogy sem ; s azért még is keresztények ?) Nem mindannyi pogány istenségek-e ezek finomabb kötésben ? — Az arany bornyunak sem hiányzanak korunkban a keresztények közt bálványozói. Sz. Pál (Ephes. V, 5.) a pénz túlságos szere-tetét, a fösvénységet bálványi szolgálatnak mondja. (Hány kereszténynek egész elméje, minden gondolata éjjel nap-pal üzletén? . . . . halhatatlan lelke számára pedig egész éven át egy árva perczet nem talál.) E bálványt, a pénzt, az ujabbkori pogányok Istennek trónjába ültették, neki tu-lajdonítván a világ kormányzatát. S valóban, mit más úton eszközölni nem lehet, m i t a jog és igazság nem b i r , azt a pénz véghezviszi ; arany kulcscsal, azt tartja a világ , minden zár megnyílik. — S lia ez ujabbkori pogányoknak a régiekkeli összehasonlítása végett az imputatio szigorú sza-bályait veszszük alkalmazásba, vájjon melyik oldalon mu-tatkozandik magasabb foka a betudásnak : amott-e az ó-kori pogányok közt, kik a kinyilatkoztatás kegyajándokát nél-külözvén s az egy Istennek tulajdonnevét nem ismervén Őt mindenütt, még az ismeretlenben (ignoto) is keresték ; vagy emitt az ujabbkori pogányok közt, kik a fönsőbb fölvilágoso-dás kegyadományával dicsekedvén, az Istent mindenünnét száműzik s az ő tulajdon nevét jelentéktelen névmássá de-gradálják? Ha Jézus a jeruzsálemi templomban, mely Isten valódi haj lékainak, a mi egyházainknak, csupán előképe volt, a pénzváltókat és vásárosokat, kik pedig a templomnak szánt romai pénzeket váltották föl zsidópénzre s templomi áldo-zatul odaadandó állatokat adának-vevének a templom pit-varában, — oly vétkeseknek találá, hogy őket első föllépése alkalmával, hevenyében kötelekből font ostorral kikorbá-csolá ; mit keilend Ítélnünk a mi időnkben azon uracsokról, kik a templomot a színháztól meg nem különböztetvén, a templom kellő közepén vagy épen szentélyében, közbot-rányra , a nők seregén legeltetik szemeiket s ekkép a

szentegyházat a s z ó valódi értelmében latrok barlangjává teszik?(Vagy ilyesmit csak tűrni kell? ')

Időnkban azt mondogatják, a tekintélyek korszaka l e j á r t , s ebben van is valami ; ellenben (ezt tapasztaljuk) az önszeretet, önbálványozás, az érzékiség erőt vőn az em-bereken ; az önmegtagadás , az alárendeltség, a függés , a tehetségek korlátoltságának elismerése s bevallása megne-hezült , s ím épen ez kútforrása az erkölcstelenséget táplá-ló hitetlenségnek, valamint ugyanaz kútforrása volt a bál-ványozásnak is. „A bálványozás, (mond Bossuet) ha szo-rosan vizsgáljuk, eredetét a saját magunk iránti mély von-zódásból vette. Ez találtatta föl velünk a hozzánk hasonló isteneket ; azon isteneket, kik valójában nem voltak egye-bek szenvedélyeink, gyöngeségeink és bűneink alá vetett embereknél: olyképen, hogy a hamis istenségek neve alatt valójában saját eszméiket, gyönyöreiket imádták a pogá-nyok." (Történet szelleme. Danielik 49. 1 ).

Ne is ámítsuk magunkat azzal, hogy e szellemies bálványimádás vagy ez ú j divatú pogányság csak a fölsőbb úgy nevezett müveit körökben uralg ; ki nem veszi észre, hogy a fönsőbb regiókból sürün száll a l á , mint a ragya pörzsölvén föl a ker. hit és erkölcsiség zöld leveleit az al-sóbb rétegekben is. Helyesen jegyzé meg legközelebb B a-c s á k pleb. ur is ,2) hogy a vallástalanság nálunk szintúgy, mint Prancziaországban , miután a fönsőbb s műveltebb osztályok közt pályáját megfutotta , most a kevésbbé mű-veltek közé csapott, hogy az alsó néposztály kebelében dúl-jon. A hitkételyek olyatén nyilatkozatait hallám úgyneve-zett paraszt-szájból is már, hogy fönnakadt rajta az eszem, miket itt ismételni nem akarok. És habár némely tévelygő-kön czélszerü oktatás és higgadt capacitatio által még se-gíteni lehet i s , de sokaknál perversitas cordis corrupit in-tellectum. Sokan, az általános polgári fölszabadulás után , egyúttal Jézus igáját is le akarnák rázni nyakukról. Ki nem látja ugyanis , miként a hit dolgávali mitsem-törődés, a lélek üdvéveli nem-gondolás lepte meg a tömeget; mikép Isten országának keresésére, ez egy szükségesre, vajmi csekély, az anyagiak megszerzésére pedig csaknem kizáró-lag minden gond fordíttatik. Ki nem veszi észre, misze-rint alig létezik egy ker. község, melyben hitkételyek, meg-rögzött tévelyek vagy egyéb bűnös szokások nemcsak eset-leg föl ne tűnnének , de általán ne uralkodnának is ? Nem csak a fölső körökben, de az alsóbb osztályúak közt is fo-gunk találni kevély , kétszínű , dörmögő, álszenteskedő, a szúnyogot gondosan megszűrő, a tevét pedig lenyelő pharisaeusokat, másokat bujtogató Írástudókat, ravasz He-rodeseket, irgalmatlan dúsgazdagokat, hálátlan poklosokat, hazug Ananiásokat és Saphirákat. Találni fogunk bűnöket,

*) I t t u g y a n azon észrevételt fogriá valaki t e h e t n i , h o g y az ilyetén individuális b o t r á n y o k a t a rendőrség közbejöttével, f e g y -beszéd nélkül is meg lehet akadályoztatni. Azonban ki nem t u d j a , h o g y , n a g y o b b városokban k i v á l t , sokan nem annyira az Istennek lélekben és igazságbani i m á d á s a , mind inkább, kevesbbé helyesel-hető indokból , egymás kedveért jönnek a templomba , kiket pe-dig a rendőrség keze nem érinthet.

*) Lásd ,Tan. lap' f. II. félévi 23. sz.

melyek olyanokul nem is tekintetnek, bűnöket, melyek épen erényekül tudatnak be, és erényeket, melyek bűnökül ro-vatnak föl. Avagy, ki merné a fegybeszédek fölöslegessé-gét vitatni korunkban, melyben a törvény előtti lelkiisme-retes tanúvallomás, alacsony lelkű vádaskodásnak ; a bűnö-sök menhelyezése, hazugsággali kimentése, pártfogolása, becsületes emberségnek ; a lelki irgalmasságnak a bűnösö-ket jobb útra térítő, megdorgáló, föladó vagy büntető té-nyei miveletlen durvaságnak, szeretetlenségnek, szívtelen-ségnek ; az ellenség szeretete s az engesztelődés gyávaság-nak ; a megtorlás és boszu hősiességnek, virtusgyávaság-nak ; a jó-zan takarékosság fösvénységnek, a könnyelmű pazarlás bő-kezűségnek, áldott jóságnak ; az önmegtagadás és testi sa-nyargatás ostobaságnak ; a féktelenség szabadságnak ; a testi kéjekbe való elmerülés boldogságnak ; az evangé-liumi őszinteség, igazmondás együgyüségnek, gyávaságnak ; a csel, fondorkodás, hazugság, csalásbani ügyesség világ-ravalóságnak ; a hitközönyösség, istentagadás, vallástalan-ság fölvilágosultvallástalan-ságnak, a keresztény hivőség biggotismus-nak, az evangeliomi tanácsok követése fanatismusnak ; a vi-lágosság sötétségnek; a sötétség vivi-lágosságnak keresztelte-tik el. Nem mindannyi tárgyai-e ezek a szükségkép tartan-dó fegybeszédeknek. Ki tüntethetné föl korunk eme bajait, nyavalyáit olyanokul, hogy azoknak meggyógyítására a czukros víz is elegendő, és ne volna keserű labdacsok, metsző kés vagy égető vas alkalmazása szükséges ? Sz. Pál legalább hasonló körülmények közt ez utóbbit javalja és parancsolja Titus püspöktanítványának ; miután ugyanis (Tit. II.) előre bocsátotta volna,hogy : „megtagadván az istentelenséget és a világi kívánságokat, józanon és igazlelküen és ajtatosan él-jünk e világon," azt mondja Titusnak „haec loquere et exhortare et a r g u e c u m o m n i i m p e r i o." (Tit. II, 15.)

„Hoc autem scio (mondja ugyanazon apostol 2. Tim. III.) quod in novissimis diebus instabunt tempóra periculosa : erunt homines seipsos amantes, cupidi, elati, superbi, blasphemi, parentibus non obedientes, ingrati, scelesti, sine affectione, sine pace, criminatores, incontinentes, immites, sine benignitate, proditores, protervi, tumidi et voluptatum amatores magis quam Dei, habentes speciem quidem pieta-tis, virtutem autem ejus abnegantes, penetrant do-mos et captivas ducunt mulierculas oneratas peccatis, quae ducuntur variis desideriis ; semper discentes et nunquam ad scientiam veritatis pervenientes . . . . qui resistunt ve-ritati, homines corrupti mente, reprobi circa fidem." Nem korunk bajainak leghívebb rajza-e ez? Ezek után kitűzvén a fegybeszédek anyagát : „Omnis s c r i p t u r a d i v i n i -t u s i n s p i r a -t a u-tilis es-t ad docendum, ad arguendum, ad corripiendum, ad erudiendum in justitia, ut perfectus sit homo Dei, ad omne opus bonum instructus," a IV. feje-zet 1. sz. versében az Istenre s az élőket és holtakat ité-letendő biróra, Jézus Krisztusra kényszeríti Timotheust :

„Praedica verbum, insta opportune , importune, argue, obsecra, increpa."

Mintha azonban hallanám némelyeknek a fegybeszé-dek ellen intézett észrevételeit, Timotheushoz intézett és imént (2. Tim. IV, 2.) idézett szavait : „Praedica

ver-8 7 bum in o m n i p a t i e n t i a , " használván föl, s ezek

nyomán a lelkipásztornak különösen a béketűrést kötvén szívére, annyival is inkább, mivel Krisztus urunk is azon tanácsot, illetőleg tilalmat, adja tanítványainak egy ismere-tes példabeszédben, hogy a konkolyt ne szedjék külön, „ne forte colligentes zizania, eradicetis simul cum eis et tri-ticum ; sinite utraque crescere." (Matth. XIII.) Ez idézetek azonban csupán a fegybeszédekben megtartandó kellő óva-tosságra intenek, mire nézve magam is azt állítom, hogy a fegybeszédek mindenestre a lelkipásztorkodástan szabá-lyainak szigorú megtartása mellett alkalmazandók, és na-gyon is fontolóra veendők a körülmények, az idő, a hely, a hallgatók dispositiója, hangulata, miszerint a fegybeszéd sikerrel tartathassák. Ezeknek figyelembe nem vétele mel-lett fegybeszédei által valóban többet árthat a szónok, mint használna. Szent Pál ugyan a béketűrést ajánlja, de nem határtalanul ; mert a mellett szigorúan int : „Hangoztasd az

igét, rajta légy alkalmasan alkalmatlanul, feddődjél, esedez-zél, dorgálj." Megjegyzendő még, hogy sz. P á l nem a bű-nök és visszaélések, hanem épen az apostoli buzgolkodás folytán bekövetkezendő üldözések ellenében ajánlja a bé-ketűrést, mert előrebocsátá : „omnes, qui pie volunt vivere, persecutionem patientur, quales sustinui Antiochiae, Iconii, et Lystris." (2. Tim. III. 12, 11.) Hasonlag Üdvözítőnk is fönnebbi példabeszéde által csupán tanítványainak túlzott hevét akará mérsékelni, olyatén hevét, minőtől vezéreltetve például János és Jakab a szállást Üdvözitőnknek megta-gadó samariaiakra tüzet akarának lekivánni az égből, hogy őket fölemészsze ; miként Illés tőn. Ugyanazon Üdvözí-tőnk , ki tanítványait a túlságos heveskedéstől óvogatá, mondá egyszersmind, még pedig mitsem tőrődve a phari-saeusok megbotránkozásával : „Omnis plantatio, quam non plantaverit Pater meus coelestis, eradiecabitur." (Matth.

XV, 13.) Üdvözítőnk fönebbi szavai bizonyára csupán ma-gának az embernek üldöztetését és kiirtását tilalmazzák, de korántsem ellenzik, hogy az erkölcsi konkoly, a bűn, mint olyan az egyházi szónoklat egész hatályosságával jellemez-tessék, a búzától megkülönböztettessék s leendő sorsa le-hető legélesebb vonásokkal ecseteitessék ; mi a fegybe-szédek föladata. Miként tehát a szántóvető zöld buza-vetését szorgalmasan gyomlálja, de azt nem szárazság ide-jén, hanem eső után cselekszi, hasonlóul tegyen a fegyszó-nok i s , de előbb lesse meg az isteni kegyelem harmat-hullását.

Ügy d e , hát ha, a fiatal lelkipásztor kivált, előre látja, hogy netalántáni szigorúbb föllépése által híveinek bi-zodalmát, szeretetét elvesztendi? Mit gyümölcsözend ekkor minden működése? Hetedhét országra elhordják a hirét és kikiáltják, mint békételen, izgága embert ! Hát ha még az a rémséges eset be találna következni : quem mala plebs odit? . . . . Ezek oly argumentumok, melyek, kivált ha nincs a háttérben kire támaszkodni, lefegyvérzik a leg-szentebb szándékkal és fogadalmakkal is fölvértezett ifjú

lelkipásztort. Minek csináljon ő magának erőnek erejével bajt, mikor amúgy békeségesen elélhet. — Őszintén

meg-vallom, miszerint engem a most mondottak birtak leginkább

ez értekezés megírására. Nézzünk tehát az ijesztő rém szeme közé.

A b i z o d a l o m szükséges kellék a népben, hogy a lelkipásztor működése sikeres legyen. De jól megjegyezd, fiatal paptársam, hogy a nép bizodalma korántsem maga a czél, hanem csupán csak eszköz a czél elérésére, mely nem egyéb, mint a gonviselésedre bízott híveknek, Isten törvé-nye szerint, az örök üdvösségre vezetése. E czélnak az eszközt föláldozni soha sem szabad. Aztán jól különböztesd meg az igazi bizodalmat az álbizalomtól. Vegyük például az orvost, kihez a lelkipásztor, mint fegyszónok, úgy is leg-jobban hasonlít, vájjon megnyerendi-e az orvos betegei bi-zodalmát, ha őket szép szavakkal szüntelen csak biztatná, nyavalyájokat csak palliative s nem gyökeresen orvosolná?

Nemde valamennyi beteg orvoslatot óhajt, bármibe kerül-jön is, bármily keserű legyen is a beveendő orvosság és fájdalmas a műtét ? A mely orvos nem képes erre, attól bizalmatlanul forduland el minden beteg. — Igaz ugyan, miszerint a lelki beteg hasonló kivánalma s követelése nem oly hangosan és biztosan nyilatkozik, mint a testi betegé, azonban a lelki orvosnak is mindenesetre azt kell tenni;

mit a halandó az örökkévalóság küszöbén magára nézve

mit a halandó az örökkévalóság küszöbén magára nézve

In document Religio, 1858. 1. félév (Pldal 92-97)