Isten ajándéka

1952 nem átlagos esztendő. Maga RM javasolja: alakítsanak bizottságot a televízióadás bevezetésére. Mondhatnánk, hogy ő a magyar televíziózás atyja, bár ez akkor – talán a meg-valósítás késése miatt – nem hangzott el. Gerő helyeselt: „Az agitációnak, a propagandának, a népnevelésnek a televízió sokkal tökéletesebb, teljesebb eszköze, mint a rádió... előnye, hogy ez a jövő. A televízió elterjesztésével új pénzlefölözési lehetőséghez jutnánk.” Előre is hozzák a kísérleti adást 1954. május 1-jére, és a rendszeres adást is meg akarták kezdeni ekkor (ám ez, mint szinte a tervgazdaság minden tétele, csúszik, mégpedig négy évet). 1952-ben került először terítékre a Dunai Vízerőmű is. Az előterjesztés szerint Budapest felett és alatt is két-két erőmű építhető. A visegrádi erőmű tervezését el is kezdik, arra számítva, hogy az ötvenes évek végén már áramot fog termelni. (Az építkezésről 1977-ben születik államközi szerződés, de 1992-ben egyedül Szlovákia építi fel Bősnél a máig egyetlen erőművet.)

Ám rendkívülivé nem ilyen csip-csup ügyek, hanem Rákosi Mátyás hatvanadik születésnapja teszi az évet. Már hét hónappal korábban – RM háta mögött – bizottság alakul az ünneplés előkészítésére (vezető Révai). A nagy nap menetrendje: 1. Ünnepség az Operában (beszél Gerő). 2. A Szabad Nép közli a KV Rákosihoz írott levelét és vezércikket (Révai). 3. A DISZ fáklyás felvonulása a Sztálin úton. 4. Március 9-én délután kultúrműsoros pártnapok, iskolai ünnepségek. 5. Rákosi Mátyás tanulmányi verseny, Rákosi Mátyás-ösztöndíj. 6. Szobra megmintázására Kisfaludi Strobl Zsigmond, arcképének megfestésére Poór Bertalan kap megbízást. Verseket, elbeszéléseket és drámai műveket íratnak RM életéről. 7. A miskolci egyetemet róla nevezik el. 8. A Munkásmozgalmi Intézet készít egy „tíz ív terjedelmű kiadványt” az életéről. 9. Kiállítást rendeznek harcairól, és születésnapi ajándék-kiállítást.

Nem készül viszont Rákosi-játékfilm, és gyűjteményes munkái sem jelennek meg, sem kézírásos börtönjegyzetei (létükről nem tudunk), illetve tanulmányokat és cikkeket sem írnak róla. Csak szerényen. Legalábbis a Sztálin 70. születésnapjára rendezett ünnepségsorozatnál szerényebben. (A Munkásmozgalmi Intézet elkezdi gyűjteni az „alulnézeti”

visszaemlékezéseket. Csak a kisemberek – testvérek, iskolatársak – emlékeznek, Gerő és Révai hallgat.)

RM inkognitóban járja a várost, hogy jobban megismerje az emberek véleményét. Egy moziban, amikor a film előtti híradóban átadják neki augusztus 20-án az első kenyeret, kitör a vastaps:

– Éljen Rákosi! Éljen Rákosi! – Rákosit öröm önti el, ám a következő pillanatban valaki nagyot csap hátulról a fejére: – Tapsolj, kopasz, mert e miatt a strici miatt elvisz az ÁVO!

Mátyás azt jelenti: isten ajándéka. A magyar párt benne egyik alapítóját ünnepli. 1952 elején a Rákosi nevét viselő csepeli nagyüzem munkaversenyt indít a tiszteletére. Február elsejétől a Szabad Nép A szeretet albumai címmel közli a felajánlások fakszimiléit. Ömlenek a fogadalmak. A pártközpont portája panaszolja, a küldöttségek „a vállalásokat egy ablakon keresztül a futárszolgálat levélátvevőjének kénytelenek átadni”. Az ajándékokat már átveszi RM titkársága. Szegedi történelemtanárának a lányától megkapja a papa noteszét RM

történelemosztályzataival. Egy szegedi asszony a dadájának adva ki magát – „Édes Matyikám!” –, tüzelőt kér. „Ki az aláíró, derítsék ki. R.” Az eredmény nem ismert. A sajtó diadaljelentésektől hemzseg. A tatabányai vájár, Loy Árpád „Termelj ma többet, mint tegnap”

jelszóval indít mozgalmat (Kossuth-díjat kap). RM most is túlteljesít: „február végére ígérte a hús- és zsírjegy megszüntetését”, de a hó vége előtt megszüntetik őket.

A párttitkárok körlevelet kapnak, hogyan kell a félmilliónyi hallgatónak foglalkoznia RM életével az esti politikai iskolákon. Értesítés az ünnepeltnek: „életének feldolgozása serkentőleg hat a termelésre”. Tízíves életrajzát a börtöntárs, Réti László írja, de munkája

„sok javításra, alapos átdolgozásra szorul” – végül nem jelenik meg. (Egy legenda a kéziratból: a karlsteini vár mellett állt egy időjárás-jelentéseket sugárzó rádióállomás. 1919 végén egy éjjel RM egy társával lefegyverezte a távírászt, és németül leadta: „Lenin elvtársnak! Korvin Ottót és társait holnapután felakasztják. Kérjük azonnal távirati ellenrendszabályok foganatosítását a magyar kormány felé. KMP.” Korvinékat kivégzik.) Réti kéziratából a moszkovita Illés Béla író fogalmazza meg a Történelmi lecke című brosúrát.

Ő tud írni és mesélni is. Hősét összehozta Bebellel, a huszonegy éves kereskedelmi levelezőt a Német Szociáldemokrata Párt hetvenhárom éves, nagybeteg alapítójával. Ebben is annyi az igazság, mint Rákóczi és Rákosi „találkozásában” a soproni Fehér Ló Szállóban (ott laktak mindketten), Marx és Engels meg RM útjainak kereszteződéséről nem is beszélve.

Nyilvánvaló, ezek a kapcsolatok is predesztinálták arra, hogy „pártunk és népünk bölcs vezére és tanítója” legyen. Bár RM felhívta a történészek figyelmét: amit nem ő tett, ne írják a javára, mégis megjelent: „A kormányzó tanács a 27 éves népbiztosra bízza Salgótarján védelmét, mert senki sem gyűlöli nála jobban az ellenséget.”

A Rákosi Mátyás élete képekben című album készítésében a retusőr vitte a prímet. Ő tüntette el az „oda nem illő” figurákat, sőt egy csoportképből Sztálin–Rákosi duót fabrikált. A borító és a színes melléklet a Poór Bertalan helyett beugró Csáki-Maronyák József két festménye (Kossuth-díj).

– Örök rettegésben élt az ember, mert akadtak Rákosinak olyan napjai, hogy nem is lehetett róla elfogadható képet készíteni – mondja a fotóriporter Rév Miklós –, ezért a fiókomban volt vagy száz különböző méretű kép róla, balról, jobbról, szemből, mosolygósan, komolyan.

Retusőr kollégám olyan ügyes kezű volt, hogy a jó felvételről szinte csak az emulziót ragasztotta föl, mert ha vastag a felragasztott fej, akkor a klisézés során árnyékot vet, és látszik a turpisság. A képek kilencven százaléka a fej utólagos bevágásával lett „feljavítva”.

A festőművész Ék Sándort állítólag RM kérte meg, hogy készítsen róla egy olyan képet, amit a dolgozók szívesen kiakasztanak a lakásukban... Nem ült neki modellt, hanem javasolta:

örökítse meg, amikor Salgótarjánban vezeti a csapatokat! A Munkásmozgalmi Intézetben mutattak neki egy négyszer-négyes filmen egy gombostűnyi fejet, hogy az Rákosi. (Kutatták is

„hadvezéri” ténykedését. A legbőbeszédűbb salgótarjáni vöröskatona azt mondta: „Elmentem az Országházba, hogy Kun Bélától kapok parancsot. Rákosi elvtárs a folyosón jött.”)

Iskolai ünnepélyeket tartottak. (1. bevonulás, jelentéstétel Rákosiról... 4. Úttörőavatás... 6.

Rákosi-csapatzászló átadása. 7. Avató elvtárs beszéde... 11. Pionír-induló.) Beszédvázlat a Rákosi elvtárs 60. születésnapján tartandó ünnepségekre. („A *-gal jelölt részeknél az előadók soroljanak néhány odaillő helyi példát.”) Műsoranyag Rákosi elvtárs születésnapjának megünnepléséhez. 20 ezer példány. Székesfehérvárott az új színház, a Dózsa György tér, a falvakban a főutcák kapták volna RM nevét. Bár ez a javaslat eltörpült az 1949-es moszkvai ötlet mögött, hogy Sztálinról nevezzék el a Holdat, RM szerényen hallgatott. Révai mondta ki:

micsoda ötlet, hogy a Dózsa György teret akarják átkeresztelni, és épp színházat akarnak róla

elnevezni? Budapesten sem lesz utcája, vidéken pedig „ellenőrizhetetlen, hogy méltó utcák, terek lennének-e kiválasztva”. Viszont a rákosi vipera 1952-ben rákosréti viperára változtatta a nevét. Megjelent a boltokban az Ada nevű csokoládészelet – Ada RM szülőfaluja (és 1956 után Rákosival együtt ez is eltűnt).

Az Ethnográfia „Rákosi Mátyás elvtárs 60. születésnapja: a magyar díszítőművészet fejlődésének hatalmas forrása” címmel bemutatja a kétes értékű születésnapi ajándékokat, megállapítva: „az új magyar népművészet kibontakozása is” az ő nevéhez fűződik. (Az Iparművészeti Múzeumban még őriznek néhány fióknyi hímzett párnát, abroszt, falvédőt, rajtuk körülvirágozott vörös csillag, 60-as szám és Rákosit köszöntő mondat.) Kiskunhalason a legjelentősebb állami megrendelés a Sztálin születésnapjára készült, 150 cm átmérőjű halasi csipketerítő volt, majd 1952-ben a Rákosinak rendelt párja. (Részben erre a több millió forintos megrendelésre alakult meg a Kiskunhalasi Háziipari Szövetkezet.) A kőszegi Nemez-és Posztógyárból előre megérdeklődték, hogy Rákosinak Nemez-és a feleségének hányas lába van.

(„Ha házicipőt szeretnének készíteni, 41-es férfi- és 36-os női cipőt készíthetnek.”) A közpénzből sokan bőkezűek.

A tervvel ellentétben az Akadémia elnöke Rákosi Mátyás és a magyar tudomány címmel ír értekezést és tudományos ülésszak tárgyalja kapcsolatát a történettudományhoz. Magyar írók Rákosi Mátyásról címmel antológiát adtak ki. (Az utókor felrótta és rója a harminchárom szerzőnek a lelkes sorokat.) Jól jártak a mellőzöttek – Kassák Lajos, Németh László, Szabó Lőrinc és mások –, mert ők számításba sem jöhettek. Tersánszky Józsi Jenő viszont beküldte A nadrágtartó-gyáros című elbeszélését, ebben a főhős mániája, hogy nadrágtartós szobrokat készíttet magáról. Nem közölték. A kötet szerzője volt többek között Benjámin László, Cseres Tibor, Déry Tibor, Háy Gyula, Illyés Gyula, Nagy László, Örkény István, Somlyó György, Szabó Pál, Veres Péter, Zelk Zoltán. Illyés felidézte, hogy 1926-ban a Rákosi-per alatt ő volt a L’Humanité újságírójának a tolmácsa, ám rá nem is volt szükség, mert Rákosi olyan jól tud franciául. (Illyés állítólag két évvel azelőtt írta a kor legjelentősebb ellenzéki művét, ám valami véletlen csoda folytán az Egy mondat a zsarnokságról című vers egyetlen példánya sem került illetéktelen kezekbe.)

Idézetfutam az írásokból: „Lenin egy pillanatra sem vette le szemét Rákosi arcáról, és Rákosi úgy érezte, hogy Lenin belelát, keresztüllát rajta, mint a tiszta üvegen.” „Azelőtt Kossuthnak hívták, most Rákosinak nevezik.” „A világ legtermészetesebb dolga, hogy Rákosi elvtárs mindig velünk van, köztünk jár.” „Tudom, mire és miért születtem. / S hogy mindig te őrködsz felettem” – mert ő a magyar nép apja, fia, sőt szentlelke is.

RM meghódította a „társadalmi, kulturális korlátokat” nem ismerő – képregénnyel rokonítható – diafilmet is. „A Lúdas Matyi és a János vitéz legalább annyira elnyerte a közönség tetszését, mint a Rákosi Mátyás harcos élete és a Nyuszi Pista kalandjai.” A magyar diákok 16 lapos táviratot küldtek neki Leningrádból, a Debrecen tengerjáró matrózai a Földközi-tengerről köszöntötték. A svéd eszperantó szövetség Prágába címzett sürgönye is megérkezett.

Követségek, de nyugati cégek és társaságok, baráti egyesületek is üdvözölték. Négyjegyű számokból álló táviratra ráírva piros tintával: kínai hieroglifák. (RM-cetli: „Már van egy üdvözlet a kínai íróktól, mit csináljunk velük?”) Martin Andersen Nexø kézzel írt levélben köszöntötte. Párizsból egy öreg francia kommunista üdvözölte, aki 1923-ban találkozott vele.

Néhány kiválasztott személyesen gratulálhatott neki. Az Akadémia küldöttségével RM nyelvészkedett: „A macska szót a jakutok maskának mondják, az iker őnáluk ikere.” A SZOT-küldöttségnek azt mondta: „Aki ebéd után lefekszik, száz évig él!” Az ÁVH egy Dzerzsinszkij-szobrot adott neki. Saját titkársága egy tál ibolyával köszöntötte. Gratuláció

közben csörgött a telefon, és amikor letette a hallgatót, azt mondta: addig jó nekünk, amíg Sztálin elvtárs él!

Az előestén tartották a párt és a kormány díszünnepségét az Operaházban, ahová a miniszterelnök Dobi István hívta meg Rákosit. A kor szokásai szerint az elnökségben az ünnepelté a főhely. „Széttéphetetlen egységbe kovácsol bennünket a hű szeretet a legelső magyar ember, Rákosi Mátyás iránt” – köszöntötte Dobi. Gerő lózungjai után RM arra emlékezett, hogy közvetlen tanítványa lehetett a korszak „két legzseniálisabb tanítójának”, Leninnek és Sztálinnak. Az ünnepi műsorban fellépett az ÁVH énekkara, de a sárpilisi ének-és tánccsoport is.

– Falunk minden nyolcadik lakóját, száz embert vittek fel tíz napra, Budapestre – idézi fel a néptanító Bogár István. – A Duna Szállóban laktunk, és csasztuskák születtek arról, milyen a fürdőszoba, mi van benne. A nagy napon este hatkor kellett az Operaházban jelentkeznünk.

Száz ember, a nők sárközi szoknyában, ez már látvány! Betereltek bennünket egy szobába és egyszer csak úgy vettük észre, mintha be lennénk zárva. Nyolc óra, kilenc óra, tíz óra, de bizony értünk nem jött senki. Dörömböltünk, ha valakinek ki kellett menni. Három asszony elájult, injekciót kaptak. Egyik énekesünk odajött hozzám: Pista bácsi, mi innen soha az életben nem megyünk haza! Három éjszaka csak azon gondolkodom, hogy mit énekelünk mi?

Mit énekelnénk, népdalt. De milyet? Gondoljon csak a végére! Odagondoltam és elfehéredtem. Tizenhat perces műsorunk ezzel a dallal fejeződött be:

Egye meg a fene magát, ameddig éri a kabát,

ne úgy egye, mint a hagymát, reszelje meg, mint a tormát!

Ha naponta kétszázan ellenőrizték is a próbákon a műsort, csak változtatni kellene, ám Toki Horváth zenekara egy másik szobában volt bezárva! Nem tudom, hogyan ment a műsor, de a végén rám szóltak, menjek ki, hajoljak meg. Dehogy megyek! Kipöndörítettek a függöny elé, és ahogy felnéztem a díszpáholyra, láttam, tapsol Rákosi. Befordultam a színpadra: emberek, megyünk haza!

Akkoriban mondogatták: a párt nem egy, hanem egy és fél ember: Rákosi az egy, és a többi fél.

A Szabad Nép 1952. március 9-i, vasárnapi számából a világ majdnem minden hírét kiszorította az ünneplés. Az első oldalon Rákosi-kép, az MDP KV és a Minisztertanács levele az ünnepelthez, alatta az SZKP PB üdvözlete. A harmadik oldalon Révai vezércikke az adai szatócsgyermek adoptálásáról: aki „a magyar munkásosztály fia és neveltje”. Vezéri művészetének legnagyobb teljesítménye, hogy az „1945-ben még kisebbségben lévő kommunisták meg tudták verni a még szám szerinti parlamenti többségre támaszkodó ellenséget”. A kínai és a koreai táviratot Mao, illetve Kim Ir Szen jegyzi, a szovjetet a személytelen PB, de ő – Ő! – nem írta alá. Ám minden kommunista párt köszönti; két és fél oldalon üdvözlégyeiket közli az újság. Köszönti a többször amputált katolikus püspöki kar is.

A Magyar Munkásmozgalmi Intézet új épületében, a volt Kúria előcsarnokában rendezett Rákosi Mátyás harcos élete című kiállításon látható volt életpályája egyötödének színhelye, egy rekonstruált börtöncella is. Az ajándékok két termet és két emelet körfolyosóját töltötték meg. (1951 őszén átadták az intézetnek a Szabó József utcai villában addig összegyűlt ajándé-kokat. A 416 tételes leltárban, üvegvitrinbe állított gyalupadtól kezdve 30 díszpárnán, 116 különböző albumon át, szerepelt nemzeti színű spárgagombolyag, műszerforraló tál, 131 fém-dísztárgy, 1 Parlamentkupola konnektorral, 1 fém emberfej, 1 bronztigris, vízszűrő gép,

áramfejlesztő, fémtapper, 3 szalmakalap, 12 vegyes szatyor háncsból, 1 cilinder, 1 szív, 1

„brikett szénből”, 5 díszkulacs, 6 állókép, 125 asztali zászló, 3 baba felöltöztetve, 13 nippfigura, 16 üvegvitrin, 14 fokos, 11 gyermekfestmény, 3 ostor, 2 gumilabda, 36 díszhordó, 1 díszdoboz cukrozott csillaggal stb. Ezeket és a kiállítás anyagát a majdani Rákosi Mátyás Múzeum részére gyűjtötték.) A születésnap után a gazdasági osztály értesítette Rákosit a náluk maradt ajándékokról. Például: 12 inganyag, 12 frottírtörülköző, 10 férfi zsebkendő, 2 férfi hálóing, 1 aktatáska, 2 vég férfiruhaanyag, 1 vattapaplan, 2 pár piros papucs, 9 abrosz, 2 gyermeköltöny, fiúnadrág – és egy ünneplésről szóló dokumentumfilm forgatókönyve. Mi legyen velük?

Sok mindent a gyermekotthonnak és a gyermekvárosnak ajándékoztak. RM a kiállítás tárgyait is tovább akarta ajándékozni, de a felesége szólt, hogy előbb „ellenőrizné” azokat. Másfél teherautó ajándékot hordtak fel a villába. Ettől kezdve volt a Lóránt úton két ajándékszoba, és egy 3x5 méteres szőnyegszoba, ahol nem volt semmi más, csak perzsaszőnyegek naftalinban.

A Rákosi Mátyás harcos élete című kiállítást a fővárosban, majd vidéken, több százezren tekintették meg. A vendégkönyvekben oldalakon át csak nevek sorjáznak, de akad néhány bejegyzés is: „Lefkovics Adolfné 83 éves vagyok, kívánok Rákosi elvtársnak, hogy száz évet éljen egészségben! ámen.” „Édes, drága jó, Szeretett édes apám, továbbra is vezessen minket és vezéreljen bennünket a halladás a Szocializmus útján. Szabó Károlyné, Tud. Akadémia dolgozója.” „Az ajándék méltó Rákosi elvtárshoz, Rákosi elvtárs méltó az ajándékhoz. Simon Lajos.” „Ha a szívemet kitehettem volna, azt adnám ajándékul. Sárközi-Kocsis István.”

„Nincs ajándék, mely Rákosi elvtárs drágaságával felérne. Rózsa Béla, VI/b.” „»Milyen jó élni, mennyi öröm van a világon« – mondta Rákosi elvtárs ajándékait nézve Virágh Kati, aki most lesz hatéves.” „A boldogság és meghatottság könnyei nem egyszer elöntöttek, látva azt, hogy ennyi szeretet van itt gyönyörű rendben felsorakoztatva... Köszönöm Rákosi elvtárs, hogy él. Bieber Antalné.”

Rákosi egy külföldi tudósítóval sehogy sem tudja elhitetni, hogy az emberek akár az életüket is feláldozzák érte. Erre becsengeti egyik ávéhás őrét, kinyitja az ablakot és int neki. Az őr szó nélkül kiugrik, és holtan terül el az udvaron. A tudósító megrendül, de kéri, hogy ő választhassa ki a következő őrt. Hiába. Ez is kiveti magát. A harmadikat is kiválasztja, de mielőtt bemennének, odasúgja neki: nem sajnálja feláldozni fiatal életét? A katona halkan azt feleli: de uram, hát élet ez?

Vas Zoltán, a tervhivatal elnöke már 1949-ben javasolta a Titkárságnak, hogy a Budai Várpalotában kell elhelyezni a legfőbb kormányzati szerveket és az MDP KV székházát – mivel a közlekedés miatt az múzeum, könyvtár, egyetem, kórház céljára alkalmatlan.

Felvetődött, hogy RM is felköltözhetne a királyi várba. Végül 1952 elején küldte át Rákosinak a romokban heverő Várpalota újjáépítéséről szóló feljegyzést, amiben ugyancsak javasolta, hogy RM majd költözzön oda, mondva: „Az épület eddig is hasonló célokat szolgált.” Többé erről nem esett szó.

RM helytelenítette, hogy a Pest felé néző főrészt éveken át romosan hagynák. Gerő szerint a Pest felé néző részt 1954-ben helyre kell állítani. Az újjáépítésről szóló tanácskozáson RM arról beszél, hogy a Vár a nagyhatalom Osztrák–Magyar Monarchia reprezentatív épülete volt, de a császárok és királyok elfogyrak. „A Vár épületét úgy szeretnénk helyreállítani, hogy külseje megmaradjon a régi formában, belül modern, munkára alkalmas helyiségek legyenek...

ugyanez történt a Kremlben” – mondta. A tervezők nagyobb szabású elképzelését kifogásolta:

„Mi egy szegény, háborút szenvedett, munkás-paraszt ország vagyunk.” Azért a bástyából nem lehet istállót csinálni: „silószerűen állítják helyre, holott ha szép csipkésen megcsinálnák, másként hatna”. „Lyka-tanítvány vagyok. Elfogadom, hogy a barokk az ellenforradalom

stílusa, jezsuita stílus... Ezen változtatni nem tudunk... a körpanoráma kérdését ne vessék el, hogy valahonnan látni lehessen a várost.” Gerő: „Ne menjen túl sok [pénz] felesleges dolgokra.” RM: „Az épület jellegével nem egyeztethető össze, hogy ezrével látogassák az emberek.” Meghatározta, hogy két út vezessen fel a Várba, és azt is, milyen szélesek legyenek. A rondella mellett legyen ágyú is, egy kis kert is. (1954 elején kiderült, nincs pénz a helyreállításra, bár az ottani óvóhelyeken már berendezték a párt- és államvezetés bombabiztos szükségirodáit. Noha felmerült, hogy tucatnyi vezető irodája helyett inkább kultúrközpontot, gyermekvárost kellene ott létesíteni, Gerő javaslatát RM és Nagy Imre is elfogadta: ha két-három év múlva az életszínvonal már „lényegesen emelkedett”, akkor építsék csak fel a „biztonságos vezetőközpontot”. Ám 1956 után is ezek a romok uralták Budapestet. Végül 1968-ra mégis kulturális központ lett a királyi várból.)

Elmúlt az 1952-es év, de nem múlt el a szeretet. Az iskolák albumot készítettek RM életéről.

Őrsi gyűléseken a „Ha eljönne hozzánk Rákosi elvtárs” című jelenetet tanulták. Modellek készültek azokról az „ajándékokról” (iskola, úttörővasút, úttörőház, Csillebérc stb.), amelyeket az úttörők tőle kaptak. Vendégeket hívtak, akik „már beszéltek Rákosi elvtárssal, vagy gyűléseken látták őt”. A rajgyűlés végén a legjobb úttörő verses „köszönetet mond Rákosi elvtárs képe előtt a magyar úttörők szeretett édesapjának azért a sok jóért, amit értük tesz”; virággal díszített képe mellett őrséget álltak.

RM 1952 júliusában a vezető testületek ülésein – Sztálin javaslatára hivatkozva – ajánlotta, hogy a párt vegye át a miniszterelnökséget, és „Rákosi Mátyás elvtársat” terjesztette fel miniszterelnöknek. Úgy is mondhatta volna: minket. Ehelyett állítólag koronázásként aposztrofálta a történteket. A legsivárabb esztendőben tehát már nemcsak pártfőtitkár, hanem miniszterelnök is. Elődje a „kisgazda” Dobi István az Elnöki Tanács elnöki székébe került.

Csúcs és szakadék. 1952-re a dolgozók átlagbére kétharmada az utolsó békeévinek (1938).

Feltűnnek a vadsztrájkok. A MÁVAG mozdonyműhelye már 1950-ben be akarta szüntetni a

Feltűnnek a vadsztrájkok. A MÁVAG mozdonyműhelye már 1950-ben be akarta szüntetni a