• Nem Talált Eredményt

EGY ISMERETLEN BARTÓK-LEVÉL TÖRTÉNETE

In document tiszatáj 1978. MÁJ. * 32. ÉVF. (Pldal 65-76)

A mester több, mint az ezermester

Zongoratanárnőm tanácstalan volt, énektanárom pedig (Kacsóh Pongrác tanfolya-mának átképzettje) nem akarta megérteni a kérdést. Az egyoldalú dúr-moll zene-pedagógia ideje volt ez. Hosszas tanácstalanság után mégis kitaláltam valamit.

A lexikonhoz fordultam s onnan tudtam meg, hogy „egyházi" skálák is vannak.

Segítségükkel megoldottam a magam izgalmas kérdését: paraszt énekeseim mixolíd, illetőleg dór hangnemben énekeltek.

Zenei nyomozásom eredménye ú j gyűjtésre sarkallt. Már jócskán telt a kotta-füzetem, amikor az 1925—26-os tanévben gimnáziumom diákpályázatot írt ki dalla-maikkal együtt gyűjtendő népdalokra. Örömmel adtam be pályázatomat 44 népdal-lal, köztük hosszú szövegű balladákkal. A júniusi záróünnepélyen hirdette ki az eredményt Bertalan tanár úr. Két pályamunka érkezett be s a díjat Bor Imre iskolatársam nyerte meg száz „legnépszerűbb népdal" összegyűjtésével; kiemelte tanárunk a halasi Murgács Kálmán, a nagyhírű Fráter Lóránd és mások nótáit.

Iskolatársam szegényparasztok gyermeke volt, s kenyérkeresetből bőgőzni szokott kisebb cigányzenekaroknál. De a tanár úr jellemezte az én kisebb gyűjteményemet is: „A másik pályázó Bartók Béla tévedéseibe esett."

Ekkor hallottam életemben először Bartók nevét. Nem így édesanyám, aki ott-hon elővett a leánykori dobozából egy névjegyet: özv. Bartók Béláné. A névjegy hátulján kézírással a pozsonyi tanárnő elbocsátó jelmondata volt a tanítóképezdét végzett kedves növendéke számára: „A mester több, mint az ezermester." Édesanyám Pozsonyban hallotta hangversenyezni a szőke Bartók Bélát, „tévedései"-ről azonban semmit sem tudott.

Kudarcom nagyon bántott. Végigjártam énekeseimet, de nem lettem okosabb:

a kottákon nem volt javítani való. Talán nem gyűjtöttem eleget, vagy szűk az éne-kesköröm? Szerencsére többször is kijutottam a környékbeli pusztákra: Kötönybe, Bodoglárra, Zsanára. Barátok, halasi parasztfiúk vittek az ismerőseikhez, akik szí-vesen énekeltek; számukra még érdekes is volt, hogy a leírt gombócokból mindent kiénekel a városi legényke. A tapasztalatom nem módosult: itt is „egyházi" hang-nemekben énekeltek a juhászok, gulyások, napszámosok.

Egyetemi és zenekonzervatóriumi éveim alatt Szegeden sok minden megvilágo-sodott előttem. A Tisza-parti nagy Somogyi-könyvtárban megtaláltam Bartók Béla A magyar népdal című alapvető művét, amelyből a magyar zenefolklór egészét meg-ismertem, benne a parasztdalok stílusrétegeit és típusaik fő példáit. Elégtétel lett számomra ez a mű, mert igazolta lejegyzéseim helyességét, és feloldotta aggályai-mat. Vakációkban hazajárva, kezdtem kritikus szemmel nézni a hajdani környeze-temet. Rendszeres újság- és folyóirat-olvasó lettem s így megösmertem azt a hiva-talos fővárosi és tudatlan vidéki frontot, amely Bartók és Kodály ellen puskázott, de a haladókét is, amely visszalövöldözött rájuk. Persze az is kiderült,"'hogy a kis-kunhalasi Bertalan tanár úr Bartók vihart okozott könyvének megdöntésére és Hu-bay Jenő lesújtó véleményének támogatására írta ki annak idején a népdalgyűjtő diákpályázatot. Szeged fejlett zeneéletében szintén az ellenzők tábora uralkodott. Az új zene előadására irányuló tárgyilagos kezdeményezések sorra hajótörést szenvedtek a helybeli Filharmonikus Zenekar és a nagyobb kórusok tagjainak ellenszenvén: a parasztvárosok egyik központja nem ismerte fel a paraszti népkultúra megújító erejét.

Az egyetemi fiatalság körében azonban hívei is. támadtak. Tápay Szabó László-nak, az Est-lapok csillagos cikkei írójának újságíróképző előadásain 1929-ben meg-ismerkedtem Buday György fiatal rajzművésszel, a későbbi világhírű fametszővel, aki barátokat gyűjtött maga köré és megteremtette a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumát. Központi témánk az agrárnépesség szociális nyomorának elemzése volt, de a parasztság folklórértékeit is felmutattuk. Tanyai kiszállásaimról — nem kis veszedelemmel — cikkeztem a szegedi Délmagyarország című napilapban (1930) s a fiatalok Szegedi Kis Kalendáriumában (1932) közreadtam 9 parasztdallamot (több szöveggel) Buday György illusztrációival. Kibővült a kiskunhalasi népdalgyűjtésem

is, és már valóban a Kiskunságot képviselhette. Bartók könyvének rendszerét utá-nozva, gyűjteményemből 120 népdalt sajtó alá rendeztem, és összehasonlító tanul-mányt írtam róluk. A kollégium könyvsorozatot indított Buday Boldogasszony bú-csúja című fametszetsorozatával 1931-ben, és 1934-ben Radnóti Miklós Üjhold című verskötete, valamint Ortutay Gyula Nyíri és rétközi parasztmesék című gyűjteménye

ÍUUyuf Jt. C w & ű , « *

Lcr

¿Jj- ' áyf. — üAuct^f Ült- [/firfa, f te**

i ^ S k a c i j e t J a ^ . fa. AfajoA.

mM->.

SÖe

(U

A

H

- G&d&b nJktJo 'jJJ- k^TeutJi OJ&jhJÜ.

elf*pJLu.{ ^tkéiku. tiy ¿¡g'fayto pLtK

után a „Kiskunsági parasztdalok"-at is meghirdette. Ekkor lépett be életembe ú j r a Bartók Béla, de most már személyesen.

A szegedi hangversenyrendező iroda ugyanis plakátokon Basilides Mária és Bartók Béla együttes Schubert-estjét hirdette a Tisza Szálló nagytermében 1935 kora tavaszára. Buday Györggyel együtt megvettük olcsó jegyeinket, én azonban — előre kitervelve —, a hangverseny napján még délelőtt fél 12 órakor elvittem gyűj-teményemet Bartóknak. A Tisza Szálló portáján az első emeletre irányítottak, ahol egyenruhás boyt találtam. Névjegyem nem lévén, csak egy papírlapra írtam a neve-met azzal, hogy 120 népdalt hoztam Kiskunhalasról. A boy bevitte az írásomat a folyosó egy távoli szobájába, majd újból megjelent és intett, hogy jöhetek. Izgatot-tan siettem oda, hogy bemenjek, de az ajtó mögül megszólalt egy fátyolos tenor-hang: „— Bocsásson meg, kérem, de most nem vagyok olyan állapotban, hogy önt fogadhatnám; a gyűjteménye azonban nagyon érdekel, és szívesen átnézném a hang-verseny után a szálló éttermében, ahol majd vacsorázom." Elnézést kértem az alkal-matlankodásért s megígértem, hogy a hangverseny után felkeresem. Távozásomkor a boy felvilágosított, hogy pihen a művész űr.

A koncert telt házzal folyt. Mi, kevés pénzű diákok a fénylő parkettes tánc-terem legvégén, a széksorok mögött ácsorogtunk. A taps felzúgott, amikor Basilides Mária, Operaházunk híres altja hosszú fekete ruhában, egyszerűen hátrafésült sötét hajjal megjelent a dobogón. Engem azonban most csak az őt követő kísérője, Bartók Béla érdekelt. Már ötven év fölött volt, őszülő világos hajjal, alacsony termetű, és a hosszú szárnyú frakkjában rendkívül vékonynak tűnt. Ö hát az a zeneszerző, aki nemcsak a magyar, hanem az egész világ zeneéletét a sarkaiból fogja kifordítani.

És ez a művész most egy másik zenei birodalom: az osztrák népzene nagy folyam-szabályozójának, Schubertnek „tiszta forrás"-ait buzogtatta. Mint ének- és zene-szerző növendék, Bartók Béla bal kezétől hallottam először, hogy Schubertnek basszusai, éspedig hatalmas basszusai vannak!

A hangverseny szünetében Buday György kívánságára együtt tisztelegtünk Bar-tóknál; szóltam Schubert basszusainak értelmezéséről, ő azonban az érdemeket át-hárította a „kitűnő művésznő"-re, és a kiskunsági népdalgyűjtésemről akart hallani.

Tájékoztattam őt halasi élményeimről, a diák-népdalpályázatról és gyűjteményem állásáról, amit majd be fogok mutatni. Buday György is így emlékszik meg erről egyik levelében. A koncerten Bartók a saját műveiből is zongorázott; s ez volt a kialakult új magyar zene megszólalása Szegeden; a ma már népszerű kompozíciói:

Este a székelyeknél, Medvetánc, Allegro barbaro akkor még szinte ismeretlenek vol-tak Szegeden. A hallgatóság azonban nem volt elfogult, itt a hívek volvol-tak többség-ben, s mindkét művészt melegen ünnepelték.

A hangverseny után a Tisza Szálló épülettömbjét kerülgettem sokáig, be-belesve az ablakfüggönyökön és olykor az ajtón is. Az étteremnek alig volt közönsége — az országos szegénység, pénztelenség korszaka volt ez —, könnyű volt hát felfedez-nem Bartókot egy kis társaságban, Basilides Máriával és férjével, Péterfi István budapesti zenekritikussal, továbbá két-három szegedivel, köztük az egyik helyi lap zenei rovatvezetőjével. Kivártam vacsorájuk végét s ekkor egy pincér útján jelent-keztem. Bartók azonnal felkelt, elébem jött, egy távolabbi asztalhoz tessékelt, s az átnyújtott „Kiskunsági parasztdalok" című kottacsomót laponként kezdte olvasni.

Teljes csendben ültünk egymás mellett, a cigányzene sem szólt. Boldog voltam, hogy azt a munkát, amelyet halasi és szegedi környezetemben senki sem értett meg, a legilletékesebb Mester figyelemre méltatja. De még egy meglepetés is várt rám.

Bartók persze azonnal észrevette kéziratomban a saját rendszerét, és egy-egy halk félmondat után újra elmerült a dalokban. A 120 közül körülbelül a harmincadikig jutott, ekkor két kezét rátette a kottákra és rámnézett: „— Amint látom, ez komoly gyűjtemény. Nincs értelme, hogy most végiglapozzam és felületesen mondjak önnek véleményt. De ha megbízik bennem, magammal vinném a gyűjteményét, és részle-tesen átnézve, megírnám róla a véleményemet."

Boldogan hagytam nála gyűjteményemet egy olyan bevezető tanulmánnyal,

amelyben dalaimat az ő könyvével és jegyzeteivel vetettem össze. A Tisza partján járkáltam fel-alá éjfélen túl is, és örömmel volt tele a szívem. Kissé talán búsított a „ha megbízik bennem" kifejezése, hiszen senki másban, csak benne hittem, akinek

„tévedéseibe" estem, amikor önkéntelenül hátat fordítottam Bertalan tanár úr re-ménytelen szélmalomharcának. Az igazi népdalok ismeretében egy ú j zenekultúra felé tapogatóztam, s íme, ezen a Bartók-esten már közel éreztem a szárnysuhogását.

A népi kultúra ilyen áttételes formája akkor még kevesek tápláléka volt, hiszen a gyökereit, a paraszti népdalt is alig-alig ismerték. A legközelebbi társadalmi kör-nyezete, az alföldi tanult réteg csak a torzult formáit észlelte: az ittas parasztok garázda nótázását, s lám, a múzeum előtti halpiac egyik halászcsárdájából (hajdan ónozó Poldinéról volt híres) most is duhaj részegek bömbölték a Kiskunság nótáját:

P o c o r u b a t o , ^ = 7 2

0 — — i * — m i-s — r ~

í ' ? é f y J * ( - 4 - ^

^ H á - r o i n k é - v e l e - v e - l e s i Ü n — I — T . i I —

i á d ,

4 d v / - j , T a g a d d m ö g b á t a - p á d ,

— ^ — i — ? — fs

f - v — ^ — t a - n y á d !

I . . i

{

' V V

- M ö g - t a - g a - d o m , e l i s

\ 0 r 3 r j

f 4 ú a - g y

i

t r"*

o m ,

r r H /

* • y—*—é s ) — rv f

E r - t e d , k e d v e s k i s a n - g y a l o m !

A várakozás ideje következett, kétségekkel és bizakodással. Múltak a hetek, s egy áprilisi napon Buday György csomagot lobogtatva fogadott, amely a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma címére érkezett. A népdalgyűjteményem volt Bartók Béla levelével:

Budapest, II. Csalán út 27.

1935. ápr. 20.

Igen tisztelt Szomjas Űr!

örömmel olvastam végig tanulmányát és a kótapéldákat. A fő baj az — amiről ön persze nem tehet —, hogy nem ismeri az egész anyagot, illetve hogy annak csak aránylag kis része állott rendelkezésére összehasonlítás céljából. Ez a körülmény meglehetősen megnehezíti az összefüggesek helyes meglátását. Részletes megjegyzé-seimet a kéziratába írtam be ceruzával. Sok szerencsét kívánok további munkál-kodásához és maradok igaz tisztelettel

kész hive Bartók Béla

N. b. Azt az állításomat, hogy csak tempó giusto régi hetes van, továbbra is fenn-tartom. Igaz ugyan, hogy férfiak, legények majdnem mindig és mindent, igy az ilyen heteseket is rubato énekelnek. De ez szerintem romlás, mert ezek a l-esek funkciójuk közben (tánc, mulatság) csakis tempó giusto-ban jelennek meg, asszonyok nagyobbrészt igy is éneklik őket máskor is. Ha a férfi-előadás rubato-ját lényeg-hez tartozónak akarnók elfogadni, akkor azt kellene kijelen-tenünk, hogy csak tempó giusto dallam egyáltalán nincs is.

A „Kiskunsági parasztdalok" gyűjteményét a kollégium 19. sz. kiadványaként állandóan hirdette — ezt e sorok írásakor Radnóti Miklós Ú j hold című nekem dedikált verseskönyve hátlapján látom viszont —, de mégsem jelenhetett meg. Elő-fizetője ugyanis csak négy akadt, ahogyan ezt akkoriban Buday Györgynél, a nála vezetett nyilvántartásokból magam is láttam, a kollégiumnak pedig tőkéje nem volt.

De minden méltatlankodásom a kapitalista gazdasági krízis ellen szólt, hiszen 1935-ben maga Bartók Béla is csak a saját költségén tudta megjelentetni román kolinda-gyűjteményét. Budapestre kerültem, és éveken át kerestem kiadót a „Kiskunsági parasztdalok" részére, de a ránkszakadt háború mindent lehetetlenné tett. Benyúj-tott gyűjteményemet csak a negyvenes évek végén kaptam vissza 22 dal híjával.

E veszteség később megtérült, hiszen élethivatásom éppen az etnomizikológia lett, és két évtizedes magnetofonos népdalgyűjtésem hatezer felvételt eredményezett, köztük a Kiskunság 18 községe háromezer-ötszáz népdalvariánssal szerepel. Korai gyűjtésem is belesüllyedt a Magyar Tudományos Akadémia százezernél több példá-nyos népdal-állományába, s egy-két kivételesen egyedülálló dallam mellett a több-ség csak népzenei korképet és időpontot rögzít.

Bartók szerencsekívánatait a további széles körű munkámmal köszöntem meg, de még ma is dolgozom egy tájegységi népdal-összefoglaláson, amelynek a címe:

„Dalol a Kiskunság".

SZOMJAS-SCHIFFERT GYÖRGY

Megjegyzések Szomjas-Schiffert György írásához

Szomjas-Schiffert György emlékezése fontos részletekkel gazdagítja a Bartók és a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma kapcsolatáról szóló eddigi ismereteinket.

Ugyanakkor szükségessé teszi több, korábban publikált adat helyesbítését.

Buday György az 1970. december 27-én e sorok írójának, majd 1973. június 26-án Szomjas-Schiffertnek küldött levelében a szegedi Tisza Szállóban lezajlott szemé-lyes találkozást 1931 őszére helyezte. Budayt feltehetően az tévesztette meg, hogy Szomjas-Schiffert kiskunhalasi népdalgyűjtésének egy része 1932 elején, az az évi Szegedi Kis Kalendáriumban látott napvilágot. Buday adatát e sorok írója — némi kétkedéssel ugyan — átvette, és a Bartók és a Szegedi Fiatalok című írásában (Tisza-táj, 1971. 3. sz. 254.) tévesen két találkozásról tett említést: egy 1931. éviről és Buday 1935. március 9-én a kollégium nevében Bartókhoz írott, ma a Bartók Archívumban található levele alapján egy 1935. éviről.

Péter László Bartók és Szeged című tanulmányából (Tiszatáj, 1965. 9. sz. 696.) tudjuk, hogy Bartóknak 1931-ben nem volt koncertje a Tisza-parti városban. Szom-jas-Schiffert emlékezése és az általa közölt Bartók levél, valamint Buday 1935. már-cius 9-én Bartókhoz írott levele alapján immár teljes bizonyossággal megállapítható:

Bartók és a Szegedi Fiatalok között Szegeden találkozás csak egyetlen alkalommal jött létre, mégpedig Bartók és Basilides Mária 1935. március 9-i szegedi hangver-senye alkalmával, a hangverseny napján. Buday e napon írott leveléből, melyet e sorok írója 1971-ben teljes egészében közölt, egyébként az is kiderült: a kollégium

tagjai arra számítottak, Bartók a hangversenyt követő napon Szegeden marad, vagy a hangverseny napján már korán Szegedre érkezik, s mód nyílik hosszabb talál-kozásra. Budayék azt tervezték, hogy beszámolnak Bartóknak törekvéseikről, eddigi munkásságukról, megmutatják neki a város népi jellegzetességeit, az alsóvárosi templomot és a napsugárdíszes parasztházakat. Mikor nyilvánvalóvá vált, hogy erre nem kerülhet sor, a hangverseny előtt Buday a kollégium nevében üdvözlő levelet küldött Bartóknak, és eljuttatta hozzá a kollégium kiadásában megjelent Book of ballads című fametszetkönyvét. Ezek után az előzmények után került sor a hang-verseny szünetében a személyes megismerkedésre.

A hangverseny műsora, melyet a Bartók Archívumban található műsorlap alap-ján ismerünk, arról tanúskodik: Bartók és Basilides Mária a szegedi hangversenyt arra használták fel, hogy az ú j magyar zenének híveket szerezzenek. Schubert el-hangzott dalai voltaképp csak bevezették a műsor fő részét: Bartók 15 magyar pa-rasztdalából ballada és régi magyar táncok, I. Rondó, Este a székelyeknél, Medve-tánc, Allegro barbaro című zongoradarabjának, ö t új magyar népdal, Régi keserves, Bújdosó ének, Két párosító, A rab, Tréfás dal és Kanásztánc című népdalfeldolgo-zásának, valamint Kodály Magányosság, Búsan csörög a lomb, Elfojtódás és a Far-sang búcsúszavai című dalának előadását. A koncert magas művészi színvonala, nagy közönségsikere és élénk sajtóvisszhangja Budayék számára saját, Bartókéval rokon törekvéseik helyességét igazolta.

CSAPLÁR FERENC

Z O M B O R I L A S Z L Ö : H A V A S T A J

Moholy-Nagy László ismeretlen fényképei és elfelejtett versei

Itthon készült fényképei közül eddig mindössze egyet ismertünk, amely 1919 őszén készült a Szegeden tartózkodó és kiállító művészről. A portréfölvételt Hézer Béláné szül. Fischof Ágota (1895—1976), a szegedi Somogyi-könyvtár egykori mun-katársa őrizte meg. (A művész arcképét — más dokumentumokkal együtt — a Tiszatáj 1975. évi 3. száma műmellékleten közölte.)

1974-ben újabb fölvételekről kaptunk hírt. Egy külföldön élő magyar zongora-művésznő — miután olvasta Dénes Zsófia Szivárvány (Gondolat, Bp. 1970) című kötetét — közölte az íróval, hogy a világhírű művész két verse és két fényképe van a birtokában. A művésznő, Mrs. B. Freed szül. Neuwald Margit személyéről annyit, hogy 1898-ban született Érsekújváron, majd édesanyja korai halála után Szegedre került a nővéréhez. A városi zeneiskolába járt, tanára Zucker Simon (1863—1927) zongoraművész volt. Az iskola igazgatójának, Király-König Péternek (1870—1940) a véleménye szerint Neuwald Margit volt az intézet legtehetségesebb növendéke. Év-tizedek óta Angliában él, ahol sikeres zongora- és orgonahangversenyeket adott.

(Legutolsó levelében közölte, hogy a két fölvételt a szegedi Somogyi-könyvtárra hagyja.)

A 17 éves szegedi gimnazista Nagy Lászlónak megtetszett a zeneiskolás Neuwald Margit. Gyakran megvárta és hazakísérte. A művésznő emlékezése szerint Nagy László nem volt udvarló típus, nem mondott bókokat. Komoly, művelt, érdeklődő fiatalember volt, akit a szegedi diáktársadalom fontos tagjaként ismertek. Nagy Laci két verset, és nem sokkal később két fényképet küldött neki. A művésznő a doku-mentumokat eljuttatta Dénes Zsófiának, de akkor nem került szóba a fölvételek közlése.

Amikor az 1976-ban megtalált Moholy-Nagy-verseket akartam közreadni, levél-ben érdeklődtem Dénes Zsófiától a képek hollétéről. Meleg hangú választ kaptam:

Neuwald Margit a Budapesten élő — szintén a szegedi zeneiskolában tanult — unokahúga útján küldte el neki a fényképeket. Címének ismeretében őhozzá fordul-tam. Gyorsan és szívélyesen válaszolt: megígérte, hogy levelet ír Angliába, és elkéri a képeket közlésre. (Kívánságát tiszteletben tartva, a nevét nem írom le.) 1977.

április 30-án kelt levelében értesített az örvendetes tényről, hogy a művésznő át-engedi közlésre a két képet.

Az egyik a 17 éves Nagy Lászlót ábrázolja. A képkivágás alakjából következ-tetve hivatásos fényképész munkája. A kép hátoldala — az akkori szokásnak meg-felelően — levelezőlapként szolgált. Ezen a következő szöveg van:

Neuwald Margit úrleánynak

Érsekújvár

Most már (ha esetleg megijedne rossz kinézésemtől) megnyugtathatom, hogy jobban nézek ki. Egy másik fölvételt majd levélben küldök. Kezeit csókolja

Laci A postára adott kép hátoldalán Mohol község postabélyegzője van, a bélyegzés kelte olvashatatlan. Az említett „másik fölvétel" ismert időpontját figyelembe véve, ez a kép 1912. május vagy június havában készülhetett. Készítésének helyét illetően csak következtetni tudunk. Valószínűsíthető, hogy Nagy László valamelyik szegedi fényképésznél rendelt több képet, és ezekből egyet az iskolai év befejezése után Moholon adott föl.

Neuwald Margit az ígért másik fényképet is megkapta. A kép bal oldalán,

ka-lapját térdén tartva ül a későbbi művész. Mellette öccse, Ákos Az Est 1912. június 27-i, csütörtöki számát olvassa. (A dátumot ifj. Szabadi Tibor szegedi fényképész-mester által készített nagyítás olvasható részei alapján, dr. Berezeli A. Károlyné, a Széchényi Könyvtár munkatársa azonosította. Segítségüket e helyen is megköszö-nöm.) Ez már amatőr fölvétel, minden bizonnyal 1912. június 27-én, Moholon ké-szült. Nagy Ákosról (1896—1939 körül) ez a második fönnmaradt fénykép. A 19 éves orvostanhallgatót behívták (1915), és szinte napok alatt orosz fogságba esett. A há-ború után a Szovjetunióban maradt, magas rangú diplomáciai tisztségeket töltött be, a hírek szerint nagykövet is volt. A legidősebb testvér, a Budapesten élő Nagy Jenő (sz. 1891.) szerint koncepciós per áldozata lett.

*

Magától Moholy-Nagytól tudjuk, hogy gimnazista korában írónak készült. Né-meth Antal körkérdésére válaszolva 1924. július 18-án ezt írta: „6—7 éves korom óta rajzolok. 12 éves koromban verseket kezdtem írni. Kezdő iskoláskorom óta olvasgattam, időnként faltam a szépirodalmi könyveket. író szerettem volna lenni, és Dosztojevszkyt tartottam az »írónak-«." (Kampis Antal: Moholy-Nagy Lászlóról.

= „Bauhaus" szám. A Művészettörténeti Dokumentációs Központ Közleményei. III.

Bp. 1963.)

Verseinek és novelláinak kéziratait Nagy Jenő évtizedeken át őrizte, végül a második világháborúban megsemmisültek. Ma alig néhány versét ismerjük. Péter László a Tiszatáj 1972. évi 8. számában négyet közölt. A Szerelmes verseket.. (1911) és az Anyám (1912) című a Szegedi Naplóban, míg A diadalmas nyak (1918) és az

Idegen titkok sürgönydrótjaként (1918) című Hevesy Iván öt számot megért folyó-iratában, a Jelenkorban (1917—1918) látott napvilágot.

A Neuwald Margithoz írott két versikét Dénes Zsófia közölte a Magyar Nemzet 1974. augusztus 4-i számában, de olvasható a Tegnapi újművészek (Kozmosz, Bp.

1974.) című kötetében is. Kiegészítésül csak annyit, hogy az Árnyas platánok alatt...

kezdetű vers egy újszegedi élmény kapcsán keletkezett. Itt ült Nagy László „a fák alatt", itt találkozott a társnőivel séta közben francia társalgást gyakorló Neuwald Margittal.

N A G Y Á K O S S A L MOHOLON

Bodri Ferenc cikkéből (Tiszatáj, 1972. 8.) tudjuk, hogy Moholy-Nagy 1918 de-cemberében Babitsnak is küldött néhány költeményt, melyeknek nyoma veszett.

Eddig tehát mindössze hat verset ismertünk a művésztől — magyar nyelven.

(Néhányat angolra fordítva közölt Sibyl Moholy-Nagy a férjéről írott, 1950-ben megjelent könyvében.)

A most közreadott négy verssel együtt immáron tízre nő az ismert Moholy-Nagy-versek száma. E költemények az 1910-ben indult szegedi Délmagyarország hasábjain jelentek meg. Egyelőre nem tudjuk, hogy a gimnazista Nagy László ho-gyan került kapcsolatba 1911-ben a Szegedi Naplóval és 1912-ben a Délmagyaror-szággal. (Talán a nagybácsira, dr. Nagy Gusztáv ügyvédre tekintettel közölték a diákköltő verseit.) A Délmagyarország irodalmi rovatának színvonalát ebben az időben olyan nevek határozták meg, mint Gorkij, Ady, Kosztolányi stb. A lap 1912.

október 27-i, vasárnapi számának tárcarovata egyszerre három verset közölt a középiskolás diáktól:

In document tiszatáj 1978. MÁJ. * 32. ÉVF. (Pldal 65-76)