• Nem Talált Eredményt

Ügy tűnik, a magyar irodalom ama bizonyos „gogoli emeletre", a világirodalmi szintű próza magaslatóra legelébb a memoárregények műfajával jut föl. A lírai val-lomásosság termékenyebb talaja nálunk az epikának, mint az ábrázoló objektivitás.

A személyes sorsok konkrétsága gyakrabban kínál alkalmat meditációra, írói gon-dolkodásra, mint a művészi fikciók képzeletvilága. Bizonyítékul elegendő tán, ha címeket sorolok elő: Kassák Angyalföldjétől és Móricz Életem regényétől kezdődően Déry ítélet nincsén és Sütő András Anyám könnyű álmot ígérén át Németh László Homályból homályba című hatalmas ciklusáig. A legújabb nyomós érv Illyés ön-életrajzi remeklése.

A Beatrice apródjai abba a vonulatba tartozik, mely a Puszták népével indul s a Hunok Párizsban kötetével folytatódik. A „lába" és a „feje" után a trilógia „de-reka". Az együvétartozás azonban korántsem egyformaság. A Puszták népében több a szociográfiai elem, a Hunok Párizsban emlékrajzában pedig az esszészerű gon-dolatmenet. A Beatrice apródjai nemcsak a színtér fölcserélésében különbözik tőlük

(Ozora és Párizs után Pest!) — hanem írói szándékban is. A modern történelmi regény jellegzetességeivel. „Föladatomul azt érezvén, hogy egy korszaknak, egy kor-osztálynyi időnek valamiféle lényegét sajtoljam ki" — írja művéről Illyés. A regény bonyolult belső rétegezettségéből — kayseri értelemben vett „környezetregény", ön-és nemzedéki tudatelemző esszé ön-és „nevelődön-ési" (nem pedagógiai!) regény egyszerre

— a legerősebb szólam a történelem ábrázolásáé.

A történelem az író számára nem pusztán tények és eszmék halmaza, hanem emberi tapasztalat; közérzet, melyet korhangulat határoz meg; a történelmi cselek-vés és sors emlékekből fölidézhető élménye. Egyszóval — megelevenedett élet. Feszült-sége, hogy vonzó otthon és kísérteties lápvilág egyszerre, pontosabban: egymás mellett.

Idill és tragikum. A Lehel-piac, a Váci úti híd, a budai gőzfürdő rabelais-i látványa, a bérkaszárnyák udvarának és konyháinak illata, „mindannak az újfajta szépségnek ele-mei, a vaskos valóságnak mindaz a meggyönyörködni- és fölfedeznivalója, amit An-gyalföldként hordok magamban". Aztán Ady pocsolyássá lett magyar Ugara, mely-ből a logika szabályai helyett csak az érzelmek „Ariadne-fonalán" lehetett akkor menekülni, a „talajtapogató lépések után úgy vágva csapást, hogy rajta mások is tán előbbre jussanak, kifelé az ingoványból, a történelemnek egyik légszomorúbb posványából." A Beatrice apródjai vallomásának leglényege a személyes kiinduló-pontú — s közben a műfajt is megújító — reális történelemábrázolás. Az úgyneve-zett történelmi regény históriai „nullpontján" — midőn a hagyományos típus (a szólamos didakszis és az etikai pátosz harsánysága miatt, vagy a történészi alapos-ság túlhajtása és a romantikus kuriózumkeresés olcsóalapos-sága okán) már kimerült, a manapság divatos „áltörténelmi" regény pedig a műfaj fölfrissítése helyett csupán a műfaj ironikus paródiájának a föladatát volt képes vállalni — Illyés munkája

út-85

törő jelentőségű tett. A dráma után a regényt is „ráalkalmazza" történelmi nemzet-tudatunk alakításának föladatára.

A regény építkezése az errilékezőképesség „összerakó játékában" valósul meg.

A kép a múlt emlék-, élmény- és tapasztalatmozaikjaiból ötvöződik egybe, miközben felmorzsolódik tér és idő hagyományos egysége. Az író a modernség „kényelmi út-jain", gyakori „időtakarító átvágásokkal" siet a lényeg felé, a történelem logikai rendjének fölismeréséig. (Gide hasonlatával élve: a jegenye is akkor nő a legmaga-sabbra, ha minél többször átültetik.) A színtér és időpont filmszerűen gyors váltá-sainak a tudat a gazdája. Az ábrázolás nem rekedhet meg a beleélés és múltidézés elsődleges (ösztönös) szintjén, tér és idő különféle rétegeit kell egymásra halmoznia, hogy a kép történelmi igazsággá telítődjék „Épp oly gyors láncolatban, akár az erdős hegyek és ködgörgető napok, úgy suhantak el és gomolyogtak ott mellettem — néha ugyancsak színes tablókként — a népek sorsát alakító események... S magam is csak később tudhattam meg, mi volt a stratégiájuk — a rendjük" —, vallja műve geneziséről az író. A korabeli szellemi élet alkalmatlan volt a tudatépítő szerep be-töltésére (s hogy a mű ideológiája legyen), a történelem menetének később megvilá-gosodó tanulságait kellett hát visszavetíteni a múltra. Innen ered az ábrázolás fes-tőéhez hasonló módszere: időnként elhátrálni a készülő képtől a távlatosság, az értelmezhetőség pozíciójáig, s ellenőrizni: az jelenik-e meg a vásznon, ami belül él az alkotóban. Védekezni kell a „regényesítés" és az adatokhoz tapadó „empirizmus"

végletei ellen, szüntelen vizsgálni, vajon „a kép, mely eddig éles vonalakkal állt az emlékezet falán, a kétely fuvallatára" megremeg-e. Híven idézi-e — a tényeken túl

— a történelem levegőjét? Illyés az ábrázolás hűségére stílusával is törekszik; amely hol „a történetírás és a lélekvizsgálás okfejtéséhez" illő hűvösen tárgyilagos fogal-mazás, hol pedig — ha maga a valóság is groteszk — az igazságot „a szenteskedés felülete alól előreccsentő" (Aragonra, Eluardra utaló) „helyénvaló szentségtörés".

Illyés tehát a magyar történelmi regény modern képletét teremti meg. Némiképp Proustra emlékeztetőn? A reminiszcencia oly távoli, hogy analógiává semmiképp se fejleszthető. Illyést nem az emlékezés mechanizmusa érdekli, hanem „tartalma" — igazság- és valóságértéke. A folyamat, a működés helyett az eredmény, a tanulság megírása. Inkább okulásul, mint gyönyörködtetésül.

„Beatrice apródjai" — a történelem gyermekei. A Tanácsköztársaság nagy histó-riai élményében eszmélő nemzedék: „partra segítő övük" a történelem. Azonban eszmény és valóság egyidejű és ellentétes ihletésében élnek. „Mint mikor túlfűtött szobába jeges léghuzatot eresztenek, úgy járt fejemben a világ: a megtapasztalt és a megvalósítható" — olvassuk az írói önjellemzésben. „Hit nélkül nem lehet jövőt ala-kítani. De legelőször a tényeknek kell hinni" — hangzik szavuk, miként egy kiált-vány. A tények pedig: a húszas évek ellenforradalmi Magyarországa. A dantei (s bizonyos értelemben Vörösmartyt idéző) szimbólum elsődleges jelentése szerelemre, ifjúságra vonatkozik, fontosabb értelme azonban a forradalmár magatartás vállalása, a földi talajon állva is csillagokba pillantó. „A kockázat kéje" hevíti őket, íratlan erkölcsi törvényük „az érzelmi lovagiasság" és „a végzetmegvető és sorskihívó bátor-ság" — a veszély közegében is. A mozgalom még nem dermedt számukra paragra-fusokká: „szigorú egyház" és „kemény iskola" egyszersmind. Távlatos helyzetmeg-ítélést azonban hiába várnak tőle: nép- és nemzetvédelem ügye csak kevesekben kapcsolódik össze. A közgondolkodást bizonytalanná teszi, hogy a haladás dolgát a proletariátus, a hazáét viszont az ellenfél monopolizálja. így a nemzedék egységét irányzatok sokfélesége szabdalja. Weszelyék társasága a tudományos szocializmus, Szegiék köre a Kassák-féle forradalmi avantgarde irányában tájékozódik, Lusztigék viszont a „cselekvéstudomány", a politikai tett emberei. Illyés memoárregénye e nemzedék kései — fél évszázad múltán summázott-összegezett — programadása:

„hűség a magyar baloldal eszményéhez, és ennek alapján számba vevése minden ú j igazságtalanságnak"; emberi, osztály- és nemzeti elnyomásnak. Egyszersmind nem-zedéki önvizsgálat: miképp felelt meg e generáció a történelmi elvárásoknak, nem rejlik-e tragikum a tisztázás megkésettségében. Az eligazodásnak azonban csak

anyaga, terepe a múlt — értelme, iránya (tanulságai révén) a jövő. A ma is hasz-nálható s megszívlelendő.

Illyés Közép-Kelet-Európa tágasságában és bonyolultságában gondolkodik. A XX.

századra kialakult súlyos történelmi csomót — jól látja — nem lehet (mint például 1919 őszén) a kibogozás türelmes alapossága helyett Nagy Sándor-i karddal ketté-vágni. Szemérmes elhallgatások, egyoldalú kompromisszum (lett légyen bár „az első fasiszta ország" vagy a „bűnös nemzet" téveszméivel megideologizálva) — nem gyó-gyítják, hanem üszkösítik a sebet. A múltat kölcsönösen kell bevallani s vállalni: a szülőföldjükről elűzött vagonlakók sorsát is, a „félmillió földönfutót Európa köze-pén, Harlem feketéinél megszégyenítőbb kivetettségben"; a szellemi skizofréniát is, amiért „az emberi és nemzeti szabadságjogok védelme, amely világszerte a haladás élcsapatának hagyománya volt, elvakult maradiaknak adott eszmei fegyvert". Vég-letes teóriák, ahelyett hogy kifejtenék ellentmondásaiból, elkendőzik az igazságot.

Illyés sorra cáfolja őket. A Magyar Tanácsköztársaságot idegen monopóliumként ér-telmező fajvédő propagandát, hiszen „mintha az ösztön zsigereit hála tudná működ-tetni, az átszármazottaknak épp a legjobbjai sajátították el az ország mélyebb lelki formáit". Továbbá ama nacionalista módon igazoló, osztályszempontokat tagadó magyarázatot, mely 1919 leverésébe históriai igazságtevésként a történelmi Magyar-ország összeomlását próbálja belelátni. Ugyanis a kisantant imperializmus Párizsból, Londonból ösztönzött és támogatott katonai akciója „körvadászi módon, kerítőfalká-san", Buda 1541-es elestére emlékeztető „beszivárgással" a forradalommal védekező magyar munkásosztályt terítette le; népünk XX. századi szabadságmozgalmában nem a Szent István-i állameszme átmentésének kísérletét, hanem a „boldog testvérkarba rohanást" gáncsolta el. Végül a térség modern történetét az akció-reakció reflex-szerű váltakozásaként tárgyaló objektivista elméletet is elutasítja. „Hogy nem hatás-visszahatásról van szó, nem valamiféle ingalengésről, arra a bizonyíték, hogy ez a fölgyűlt szenvedély hatvan év után sem csitult: a visszahatás, a visszalengés növek-vően egyirányú" — olvassuk meggondolkoztató érvelését. Illyés álláspontja a József Attila-i értelemben vett megbékélés, a „rendezni végre közös dolgainkat" eszméje;

nem megalkuvás árán, hanem a jogegyenlőség viszonyainak közepette. A benesi he-lyett a lenini modell fölvállalásával.

Illyés gondolatmenetében 1919 emléke tiszta fénnyel ragyog. Hozzá való viszo-nya a hűség szép emberi példája. Nem mintha nem látná hibáit: Károlyi „tőrbe ejtését", a „rohamosztagos merészséget", mely gyöngítette „tömeg és vezetés szerves, szimbiózisos együttműködését" (például a nemzetiszín zászló mellőzésével, a paraszt-ságot sújtó hadikommunisztikus intézkedésekkel), a forradalom „kihirdetése" mögött rejlő készületlenséget, az antant ígéreteiben bízó naivitást. Mégis eszmény maradt számára, mert egybekötötte a proletár osztályharc és az emberi-nemzeti szabadság-harc ügyét, haza és haladás eszméjét. Ragaszkodásának alapja — otthonossága a munkásság életében, önmagán vett erőszak, illetve a szimpatizánsok megilletődött-sége nélkül, bámulatos természetességgel mozog ú j életformájában: Kassák puritán, kemény törvényű Angyalföldjén épp úgy, mint Nagy Lajos színesebb, a lumpenpro-letariátus felé (kettős veszélyt hordozón) nyitottabb világában, az Oktogon, a Ke-leti-pályaudvar és a Boráros tér határolta háromszögben. A külvárosi galéria: Aga-rász úr, a vasutas apa s Aranka—Szonja dosztojevszkiji portréja nem kevésbé re-meklés, mint az otthoni emlékekkel is támogatott Jani fiúké vagy a cecei Lajos bá-csié. A „belülről látás" személyessége, az érzelmi kötődés közvetlensége azonban sose terem gondolkodásbeli elfogultságot vagy beszűkítő ítéletet. Miként Rácegres-pusztán, Illyés ú j provinciája: a Bajza utcai kétszobás lakás fölé is az egyetemes tájékozódás égboltja borul. A sors szűkösségére a korlátot-dogmát nem tűrő, utópiát s illúziót a realitással szembesítő intellektus szemléleti tágassága felel. Sinkó morá-lis paradoxonát, Károlyi távlatos, de eszköztelen politikáját és Jászi tudományos igényű társadalomelméletét, Kassák és Veres Péter eltérő forradalomértelmezését nem lehetne nagyvonalúbban és méltányosabban megítélni. Az író pártossága az 87

objektivitás, elkötelezettsége a tárgyilagosság, szenvedélye a józanság, a közvetlen érdekek fölé emelkedés mérlegelő képessége.

A történelmi freskó monumentalitását érzékenyen rajzolt, árnyalt önarckép hite-lesíti. A markáns színek nagy felületeit finom, apró rezdülések impresszionizmusa.

Nem kontrasztként. A történelemábrázolás pillanata egybeesik a férfivá éréssel.

„1919 októberétől tekinthetem magam olyan emberi lénynek, akivel ma is szót cse-rélhetnék" — vallja meg az író azonosságukat. A történelem ugyanis az ember pró-bája. A barátságot, a társadalmi kapcsolatok szövődését história és biológia egyfor-mán támogatja: érzelmi védekezés az elnyomás ellen, ugyanakkor kielégülése a ban-dába tartozás kamasz ösztönének. Az ellentmondást csak önmagában szereti, ha rajta kívül tapasztalja, küzd ellene. Összekötő „híd-szellem" — „talajhű" természet és nyugtalan, helyét örökösen változtató intellektus kettősségével. „Távolba néző eszménykereső", aki a valóság, a „kézzelfoghatóság" konkrétumába veti horgonyát.

Ám közben őrzi belső függetlenségét: sajnálkozásra mosoly, féltésre hetyke gesztusa a válasz. Mindenekelőtt önmagán akar úrrá lenni: a félelmet, a Rossz „velünk szüle-tett cinkosát" magából kiűzni. Ellentmondása azonban egyensúly. Idegenkedik ter-méketlen pesszimizmus és a reményt „spirituszlángon forraló" optimizmus végletei-től. Földön járó, köznapi Prometheusz. Nem az irodalmon át szemléli az életet, ha-nem önelvűen. (önéletírása többek közt ebben is különbözik Németh Lászlóétól, aki számára az Élet a Mű nyersanyaga; ötletként, témaként, sugallatként tapasztalja.) Nem elvont relációkban, hanem konkrét, személyes, eleven kapcsolatrendszerként.

A vers ugyanis nem magába zárt autonómia, a rendeltetés hitével készül, mint „fik-tív levél" az utókornak. Mint pályakezdő lírai költő, Illyés a művészi én és a társa-dalmi ember kiegyenlítődésének ars poeticáját fogalmazza meg. Múzsája „Massen-mensch" — a tömegember; szerepjátéka (mint Petőfié) „mély beleélő ösztön, sőt tudatos sorsvállalás" — az egyéniség rejtőzködő, öndúsító mimikrije helyett. Illyés emlékiratának fő mondandója: a történelem nemcsak kint, a világban zajlik, ben-nünk is. Sors is, de humánus valóság is: mint öntudat, erkölcs, világkép, cselekvés.

Kölcsönhatás van köztük. A történelem emberarca: hogy egyéni sorsképek összege.

A regény legszembetűnőbb művészi kvalitása — az elemek mesteri illeszkedése.

A roppant anyagot könnyeden hordozza a gondolati váz, események, eszmék és port-rék kristályosan tiszta logikai rendbe állnak. Jellemzés és elbeszélés, ábrázolás és meditáció, korkép és fejlődésrajz, dokumentum és líra egymást alakítón gazdagítja.

Megjelenítő és értekező próza egyszerre, de nem hibrid, hanem ötvözet. Mese és ref-lexió egymásból fakad. A múltidézés pátosza és iróniája egyetlen téma kétféle va-riációja. Az ifjúi lelkesedés súlytalansági lélekállapota és az érett férfikor higgadt fegyelme: föloldott konfliktus. Illyésnek ma is írói lételeme az igazságot elkiáltó bátorság, a formaújító merészség, a gondolkodás termékeny rugalmassága. Az ön-magához való hűség eredménye: remekmű. Revelációszerűen ható alkotás, a hetve-nes évek legnagyobb magyar regénye. (Szépirodalmi.)

GREZSA FERENC

Fontos Sándor festményeire először 1967-ben, a Nemzeti Galéria nagy szegedi retrospektívjén figyeltem fel, elkötelezett híve azonban csak 1976-ban, a Mednyánszky Teremben látott tárlata n y o m á n lettem piktúrájának. Hogy m i fogott meg leginkább a képeiben? Talán az a felszabadult, tág lélegzetvétel, amelytől szinte megnőni lát-szott az ember k ö r ü l a világ. Emlékszem, képei m a j d szétfeszítették a kicsiny, Ta-nács körúti galéria falait, holott tematikáikban nem volt semmi r e n d k í v ü l i : virágzó barackfákat ábrázoltak, meg aranysárgában h u l l á m z ó kukoricaföldeket. De milyen szeretettel, gyöngédséggel és gráciával, s mennyi természetes ethosszal volt itt min-den megfestve! M i n t kritikus, m i n d i g igyekeztem kerülni a nagy szavakat, de akkor mégis v a l a m i olyasmit írtam, hogy a Fontos Sándor szelíd tájképeiből nagyobb perspektívák rajzolódnak ki, m i n t némely forradalmi kompozícióból.

Rövidke recenziómat — amelyben persze volt néhány kritikai természetű észre-vétel is — a művész meleg hangú levélben köszönte meg, s felajánlotta: ha Szege-den járnék, szívesen lát műtermében. Bevallom, a meghívást nem vettem komolyan (afféle udvariassági gesztust l á t t a m benne), á m egyszer, Vásárhely felé menet, mégis megálltam a Károlyi utcában: csak megnézem már, ki ez a festő, aki a n n y i r a ismeri a természetet, hogy csupán a t á j i jellegzetességekre támaszkodva, direkt m o t í v u m o k nélkül is képes megsejtetni azt a hatalmas történelmi utat, amely a régi nadrágszíj-parcelláktól korunk nagyüzemesedő Alföld-képéhez vezetett. A k k o r m á r Szelesi Zol-tán monográfiájából, a „Szeged képzőművészeté"-ből t u d t a m róla, hogy nem fiatal ember, s hogy küzdelmes művészi m ú l t á l l mögötte, mégis meglepődtem, a m i k o r csengetésemre egy tagbaszakadt, joviális arcú, Berzsenyi-szerű jelenség nyitott ajtót, s nem az a vékony, csupaideg festő, akinek érzékeny képei a l a p j á n elképzeltem. A z igazi meglepetés azonban a lakásban ért, pontosabban a n n a k műteremnek titulált szegletében, mert ez olyan p a r á n y i n a k tetszett, hogy sehogysem t u d t a m megérteni:

89

miként születhettek meg benne a Mednyánszkyban látott nagy távlatú képek. Csak később, hogy majd egy órát beszélgettünk, döbbentem rá, hogy Fontos egy tenyér-nyi kamrácskában is hasonló jellegű dolgokat festene, mert azokat az arányokat, melyeket más a műterem méreteiből eredeztet, ő a fejében hordozza. S nemcsak azért, mert több mint húsz esztendőt töltött el tanyasi tanítóként a végeláthatatlan alföldi síkon, hanem mert jellembelileg is „távlatos ember": mindig konokul hitte, hogy a tisztességes munka és a humánus eltökéltség meghozza a maga gyümölcseit.

Most, hogy csaknem egy év után ismét együtt ülünk a szűköcske „Fontos-atelier-ben", óhatatlanul is erre az első találkozásunkra terelődik a szó, amely nemcsak nekem, de talán a Mesternek is örömet okozott, mert azóta sűrűn kapom Szegedről a kiállítási meghívókat, noha a tárlatokat megnézni — szégyen ide, szégyen oda — csak ritkán van érkezésem. Sándor bácsi azonban különb barát és házigazda annál, semhogy ezt szóvá tenné, ravaszkás mosollyal az arcán inkább kirakja elém leg-utóbbi, decemberi kiállítása anyagát: hadd lássam, mit mulasztottam!

És bizony — mulasztottam. Mert ezek a legújabb Fontos-képek messze többek az 1976-ban látottaknál. Azokban — ha emelkedett, költői átírásban is — még domi-náns szerepet játszott a látvány, míg ezekben a látvány ürügyén már a művész vall önmagáról, pontosabban mindarról, ami az elmúlt hatvan év során a vérébe ivódott.

Fontos ma is elsősorban tájképeket fest, ám legújabb tájképeinek már nincsenek konkrét hasonmásai; hogy mi mégis igaznak és valóságosnak fogadjuk el őket, az a művészben felhalmozódott élményrétegek szuggesztivitásából, a lelki emlékképek hitelességéből adódik.

Bármelyik képciklusa jóval többet elárul róla, mint pályafutásának adatai.

1920-ban született Újszegeden, munkáscsaládból. Alig húszéves, amikor mint frissen végzett tanítót, besorozzák. 1946-tól 1969-ig külterületi nevelő a szegedi tanyavilág-ban, közben 1955-ben rajztanári oklevelet szerez a Pedagógiai Főiskolán. 1950 óta gyakorló művész, rendszeres résztvevője a különböző alföldi rendezvényeknek, ö n -álló kollekcióval mutatkozott be Szegeden (1960, 1963, 1965, 1974), Hódmezővásár-helyt (1963), Budapesten (1976), Kecskeméten (1978) és Csongrádon (1979); egyes munkái eljutottak Jugoszláviába, Lengyelországba, Csehszlovákiába, az NDK-ba és a Szovjetunióba. 1976-ban elnyerte Csongrád megye alkotói díját; tagja a dél-magyar-országi művészcsoportnak és a Magyar Képzőművészek Szövetségének.

Kezdjük beszélgetésünket egy obligát kérdéssel: hogyan lettél festő?

— Nehezen. A hivatás tulajdonképpen korán feltámadt bennem, de a felszaba-dulás előtt az anyagi lehetőségek hiánya, azt követően pedig a szellemi elszigeteltség jó ideig tétlenségre kárhoztatott. Néptanító voltam Ásotthalmon, amikor szabad időmben, a környező táj és népélet inspirációjára, belső szükségletből festegetni kezd-tem — így próbálva meg kivonni magam abból a keserű szociológiai közegből, amely a kor erőszakos agrárpolitikája nyomán akkoriban körülöttem kialakult.

Semmi komolyabb előképzettségem nem volt, szinte csak magamnak akartam be-bizonyítani: van mód értelmes cselekvésre is. Vaszary és Tihanyi elvont piktúrája volt az eszményképem, de erőmből természetesen csak afféle impresszionisztikus helyzetrögzítésekre futotta; hallatlanul sokat küszködtem a technikával, hisz még a legegyszerűbb festési metódusokat sem ismertem. Hogy valakihez, valahová elme-hetnék tanácsért, az őszintén szólva eszembe sem jutott: makacs voltam, mint a körülöttem élő parasztok, akik haj de sokszor megugrasztották a városból kilátogató tsz-szervezőket. Hát így fövögettem a saját levemben, amikor egyszer betévedt hoz-zám Vinkler László, az akkor már jónevű szegedi festő, aki végre hozzáértőén nyi-latkozott képességeimről. Sosem felejtem el, amit mondott: fiam, te csak akkor lehetsz boldog, ha festeni fogsz! ö volt az, aki 1952-ben, amikor megindult a leve-lező képzés a pedagógiai főiskolán, a hónom alá nyúlt és bevitt a rajz tanszékre, még éppen idejében, hogy lehessen belőlem valami.

.— Milyen volt a főiskolai rajztanárképzés metodikája az ötvenes évek elején?

— Akár hiszed, akár nem, színvonalas. Olyan átfogó stúdiumokra természetesen nem nyílt mód, mint az iparművészeti vagy a képzőművészeti főiskolán, de az

adott-É L E T F A

Ságokhoz képest alapos, sőt merem mondani, egyénekre méretezett képzést kaptunk.

Vinkler nem osztotta az akkori dogmatikus esztétikai normákat, toleráns volt min-den szemléleti elképzeléssel szemben; tudta magasabb szempontból látni a dolgokat, s ezért még valamiféle világképet is adott nekünk. Mindenesetre itt a főiskolán ala-kult ki mai stílusom és problémaköröm első változata, amit formailag a festőiség és a szerkezetesség egyfajta szintézise, tartalmilag pedig a homokos alföldi táj termé-szeti jellegzetességeinek^ illetve sajátos embertípusainak képbefoglalása jellemzett.

Ugyanúgy a paraszti életforma emberi értékeit szándékoztam felmutatni, mint az akkortájt induló fiatal vásárhelyiek.

— Gondolom, a rokonságot észrevéve, magad is törekedtél arra, hogy bekapcso-lódj a vásárhelyi műhely munkájába.

— így igaz. Bár az első lépéseket — s erre máig büszke vagyok — a vásárhe-lyiek tették meg felém. 1963-ban, az üllési művelődési házban rendezett tárlatomat

— így igaz. Bár az első lépéseket — s erre máig büszke vagyok — a vásárhe-lyiek tették meg felém. 1963-ban, az üllési művelődési házban rendezett tárlatomat