• Nem Talált Eredményt

tam..." — folytatja tovább a vallomás, az elemzésekkel bő teret adva az olvasónak (egykor a hallgatónak), hogy maga is így tegyen. A tudós felkészültségű professzor a műhöz tehát önmaga emberségét adja, a maga teljességét, és korántsem pusztán a tudományait.

Egy kitűnő hozzáértő belső indítékokból fakadt minitanulmányainak értő és ön-álló foglalata a kötet, amelynek külön kiemelnénk még írói és nyelvi szépségeit, el-mélyülten tudományos és beavatottan szakmai ismeretekkel rendelkező, és mégis ért-hető megfogalmazásait. Ebben a formában is Lyka Károly emlékét, élményt terem-tőén sima megközelítéseit idézi a kötet, amelynek megállapításai visszafogottak bár.

de mégiscsak rajzolják írójuk ízlését és stílusigényeit. Azt is, amivel néha vitába szán nánk, de elevenségük és ihletettségük lehengerel, az író korántsem kíván egy-tzg'y szubjektív vallomásból törvényt kerekíteni. Szavával egy értő ember szól a sok-hangú kórusból, szívesen olvasnánk más szólamok összegyűjtött hasonló írásait, meg-nyitó szövegeit. Akár a másik fél jogán összeállt köteteket. Mint (mondjuk) Kassákét pár hónap előtt.

Egy korunkból való ember tehát, akinek írásai olvasása közben elgondolkodha-tunk, akiről kitűnik az is, hogy a leginkább hozzáértők és a legtájékozottabbak, ta-lán a legelfogulatlanabbak közül való. Oda kell figyelnünk arra, amit elénkbe tár.

Akár azokra is (hiszen hitele van), akikről megnyilatkozik. Nagy- és kismesterekre, akiknek fel tudja fedezni és tárni értékeit, akiknek művészete egyként a humani-tásban gyökerezik. És ugyanígy a megnyitó személyének tudománya, szakmai és mű-vészetpedagógiai munkássága, alkotó művészete is. Még abból is tanulhatunk, ha egynémely kérdésben és választásaiban olykor ellentmondhatunk neki. (Magvető, 1978.)

BODRI FERENC

M ŰTE REMLÁTOGATÁS

Kopasz Mártánál

Nehéz föladatra kértek meg tisztelői: üssem helyre, amit az egyik kritika „el-rontott". Itt ez a szép kiállítás, és itt az írás. Az egyik szép, sőt nagyszerű, a másik pedig nem az. Gorombábban mondták, de kár lenne idézni.

Ilyen megbízatást nem vállalhatok, a kritikussal vagy a művész vitatkozzon, vagy egy másik kritikus. Tisztelnem is kell annyira, ha tisztesség vezeti tuHát, ahogy az alkotót tisztelem. Aki kimondja a véleményét, nem dobálhatom meg. De nem szalaszthatom el az alkalmat, hogy rákérdezzek, hiszen Kopasz Márta is a kritiká-val kezdi.

— Ügy látom, áldja a szerencse sok lelkesedővel, és veri a sors a kritikával.

Belül melyik győz?

— Ez az egy volt eddig, ami nem a szám íze szerint íródott. Általában meg-értéssel, lelkesedéssel szokott beszélni rólam a kritika. Nem is kívánok kíméletet azért, mert 68 éves vagyok, de furcsán hangzik, ha azt írják, hogy enervált vagyok.

Mindjárt arra gondolok, Istenem, miben tükröződhet, hogy szívbeteg vagyok? Fiata-labbat biztosan nem vág annyira mellbe ez a szó, mint egy idősét. Rossz esztétikai mellékhatása van a szónak. Mondja azt, hogy fáradt a kép. Az enerváltban valami dekadens van.

— Mióta élvezi a közönség kegyeit?

— Negyvenéves alkotói és művésztanári munkálkodásom beszegése ez a kiállí-tás a Bartók Béla Művelődési Központban. Amikor az egyetemre kineveztek lektor-nak, 1938-ban, akkor volt az első tárlatom az aulában. Tavaly lett volna esedékes a jubileum, de elhúzódott a debreceni kiállítás miatt.

— Ugorjunk vissza negyven évet!

— Amikor friss diplomával hazajöttem, tapasztaltam, a fametszőknek milyen erős tábora van Szegeden. Buday György mondta, még a dúcait is katalogizálják tisztelői. Hívott, tartsak velük. Tagja volt a Szegedi Grafikabarátok Egyesületének, de itt voltak azok a grafikát szerető, művelt és jópénzű emberek is, akik áldoztak is a művészetért. Minden pénteken a Hungária Rózsaszín termében tartották cseredél-utánjaikat. Ott volt Déri Ernőné, a Déri-féle bicikli-nagykereskedés

részvénytöbb-92

K O P A S Z M A R T A : A ZENE M Ü Z S A J A

K O P A S Z M A R T A : L E Á N Y A Z O L A J O S K O R S Ö V A L

ségének a tulajdonosa, szíve-lelke ennek az egyesületnek. Saját nevére szóló 150 ex librise volt például. Lusztig István ügyvéd, Némedy Gyula ügyvéd, Kolozs Lajos, Palócz Sándor szintén ott volt. Szeged művészettörténete ma is számon tartja őket.

Némedy benne volt abban a csoportban is, amely ösztöndíjjal taníttatta külföldön Erdélyi Mihályt. A kalapossegédet külföldi akadémiákra járatták! Nagyon jó szemük volt, ha őt pártolták.

— Tehát rögtön grafikusnak indult.

— Az első kiállításom festményekből állt. Bár grafikán végeztem, tanáraim azt mondták, a festészethez van érzékem. Kiváló aktokat rajzoltam, főiskolás koromban ösztöndíjat is nyertem vele. Maga festő, nem grafikus, mindig azt mondták taná-raim. De a grafika kötelező volt, hiszen arra iratkoztam be, abból diplomáztam.

Mondjuk úgy, hogy két vágányon indult az életem.

— Első kiállítása hogyan került az egyetemre?

— Buday György akkor ment ki Londonba, helyére hívott meg az egyetem a lektorátusra. Akkora tiszteletben állt Buday, hogy három évig utána küldték a fize-tését. Én viszont nem kaptam semmit, csak a műtermet. Egyszer aztán Banner pro-fesszor azt mondta, igen határozottan, hogy kapja a pénzt Kopasz Márta, ha Kopasz Márta dolgozik. Heti két óra tiszteletdíjáról volt szó. Negyedévenként 86 pengő.

— Mit tanított?

— Attól függött, mit kívántak a tanszékek. A földrajzosok azt kérték, térkép-rajzolásra tanítsam meg a hallgatókat. Hadd álljanak bátran meg a fekete tábla előtt, tudjanak hamar, a gyerekeknek imponálva jó vázlatot rajzolni. Tudjanak szí-nes krétákat használni. Az állattani intézet részére szíszí-nes szemléltető grafikonokat készítettünk temperával. A régiségtudományi intézet kérése az volt, régi csatok, ve-retek ábráit tanítsam lerajzolni. A művészettörténeti tanszéken három évig szintén fizetés nélküli tanársegédként-asszisztensként dolgoztam. Bátran vállalhattam, hiszen a lektorátusi díj akkor már a hátam mögött volt. A kiskasszából így is kaptam ötven pengőt minden hónapban.

— Művészi föladatot tehát nem adott az egyetem.

— Rajztanári munka volt. Orvosok, kémikusok kérték, tanítsam őket famet-szésre. Rajzkészségi gyakorlatok címen futott a többi. Csak a művészettörténeti tan-szék írt elő fejrajzot, tárgycsoportok természet utáni festését, de alkotói, művészi megbízatást nem kaptam.

— Festői témái?

— Szegeden akkor még benn volt a néprajz a városban. A torony előtt virág-piac, paprikavirág-piac, a Klauzál téren kenyérvirág-piac, a református templom előtt gyékény-piac, tele tápai és alsóvárosi emberrel. Ezeket a témákat dolgoztam föl, vették, mint a cukrot. Nem a Nyilasy-féle vasárnapi díszruhás nép volt a témám, hanem az élő valóság. A Vlasics bácsi is ezt festette folyton, meg a Heller Ödön is.

— A kisgrafika?

— A nyomorúság vitt rá. Hosszú a történet, majd rövidre fogom, ötvenkettőtől ötvenhatig a főiskolán voltam adjunktus. Vinkler és Major Jenő környezetében a legideálisabb alkotói légkör alakult ki. Vinkler azt mondta, csak fessetek, mert mi-niszteri utasítás van rá, hogy minden főiskolai előadónak tudományos munkát is kell végeznie. A mi tudományos munkánk az alkotás. Innen csöppentem ki hirtelen, váratlanul.

— Hová?

— Általános iskolába.

— Miért?

— Akkor nem tudtam. Mindig azt hittem, bélyeg van rajtam. Minden embernek vannak ellenfelei. Akik soha szólni se mertek, most fölemelték a fejüket, hogy rúg-hassanak rajtam egyet. Rámmondták, mint a farkas-barkas mesében: jaj de rossz!

De senki nem tudta, miért rossz. Vétkem nem volt, se politikai, se más. Nagysokára megnézte a káderlapomat egy kiváló pártember, jó barátom, azt mondta, nincsen

— Mi volt hát?

— Hallgató nélkül maradt a tanszék, két tanár fölösleges lett. Később elfelej-tettek visszahívni bennünket. Gondolom, féltek. Ezekkel valami nagy b a j lehet, ha kirakták őket. Lánc lett belőle.

— Hogy lett ebből kisgrafika?

— Irtózatos nagy lelki bénultság vett erőt rajtam. Jön egyszer az iskolába Bor-dás Ferenc, nagyhírű, szintén a Buday-körből indult festő és grafikus, rendőr ezre-desi rangban, és biztat: fiam, emeld föl a fejed, és dolgozz! Itt van a párizsi kiállí-tás, szedd össze magad, és pályázz. Semmi mással ne törődj, neked dolgoznod kell.

Mondom én: nem vétettem, miért bántottak? A felelet: dolgozz! Lehet nekem még reményem valamire? Dolgozz! Pályáztam, tizenhárom nemzet művészeiből válogatva belekerültem a díszalbumba és érmet is kaptam. Öriási lökést adott. A heti harminc óra mellett, a folyosóügyelet mellett, a napközi mellett még meg tudom csinálni a magam művészi életét?

— Ettől kezdve minden ajtó megnyílt?

— ö n nem érti, mi az, ha valakin bélyeg van. Ha nincsen, de azt hiszik, hogy van, sokkal rosszabb. Divat lett kizsürizni a kiállításokról. Akármit küldhettem, egyet vagy egyet se fogadtak el. És — ne szépítsük — ehhez asszisztáltak néhányan a szegedi kollégák közül is.

— Kisgrafika: elfér egy borítékban.

— Egy borítékban jutottam ki Európába, és európai nevet szereztem. Minden vigasztalásom a boríték. A kétévenként megrendezett nemzetközi kiállításokon a zsűri mindig elfogadta a munkáimat. Párizs, Cannes, Krakkó, Como, Lipcse, Berlin, Varsó, Budapest: kiállítások, szerepeltem. Ez tartotta bennem a lelket, amíg a Tö-mörkény Gimnázium művészeti tagozatára nem kerülhettem. Előtte meg kell emlí-tenem egy nevet. Gulácsy Zoltán, a Hámán Kató iskola igazgatója olyan szertárat segített berendezni, amit szünetekben műteremnek használhattam. Kicsi szoba, te-raszból rekesztették el.

— Kis helyen elfér a kisgrafika. Belefér egy borítékba is. De hogyan fér bele a világ, amit művészetnek mondanak?

— Budapesti professzoraim, amikor értékelték aktjaimat, azt mondták, nagy ér-tékük, hogy aki rajzolta őket, ismeri a monumentalitás titkát.

— Bocsánat: apró grafika és monumentalitás?

— Nézze meg a willendorfi Vénuszt, vagy az Íródeákot. Két kicsi szobor, alig huszonnégy centi. Kivetítheti mozivászonra, akkor is tökéletes. Benne van a monu-mentalitás. Aki a titkot ismeri, függetleníteni tudja magát a méretektől.

— Titokzatosan hangzik: aki a „titkot" ismeri.

— Sokat gondolkodtam rajta, amikor esztétikát tanítottam. Sok összetevőjére már rájöttem, de teljességében még nem tudtam szavakba fogalmazni. A szakiroda-lom is adós még egzakt meghatározásával.

— Nem érzi magát kicsinek, amikor kicsi művet alkot?

— Ha teljes, akkor nem.

. — Következtetésként elmondhatjuk, az se érezze fölöslegesen nagynak magát, aki hatalmas köztéri szobrot csinál?

— A méret nem számít. Ott vannak az egyiptomi Ramszesz-szobrok, nagyban is tudnak monumentálisak lenni. Ellenben sok szobor van, ami csak méretben nagy, de nem nyűgözi le az embert. Ott van viszont Varga Imre a lépcsőt járó, emberméretű, tehát köztéri szoborként elég kicsi Leninnel. Nagy alkotás, monumentális mű.

— Bocsánat a főkönyvelői kérdésért. Hány ex librist készített életében?

— Nem sokat, bár legtöbben erről ismernek. Réthy István főtitkárunk mondta, nem szereti azokat, akik évente ötszázat csinálnak. Az évnek háromszázhatvanöt napja van, gyanús, aki vécén ülve, sétálva, utazva folyton ezt csinálja. Tessék el-képzelni, mi tartalma lehet egy olyan művész alkotásának, aki naponta másfelet megcsinál? Az már ipar, nem művészet.

•94

— Tehát?

— Dániában bibliográfiát állítanak össze Európa kisgrafikáiról, abból követhe-tem, ki mennyit csinál. Soha nem fordul elő, hogy világklasszis évente húsznál-har-mincnál többet adjon ki a keze közül. A nem világklasszis viszont termel, futó-szalagon.

— Tehát?

— Nem hiszem, hogy egész életemben 150—180-nál többet csináltam volna.

— Érdekes a játék. Jön a kuncsaft, bejelenti, ezt kérem.

— Amikor még fiatal az ember, és szeretné, ha sok munkája lenne, alaposan kikérdezi a megrendelőjét. Legtöbbször vázlatot is hoz az illető, de ebből kínszen-vedés, izzadságszagú ex libris lehet csak. Kell a fiatalnak a pénz, ezt is megteszi.

Beleteszi, mi a hobbija, mi jellemző rá.

— Valójában címer lesz belőle.

— Ilyesmi. Amikor már neve van az embernek, a megrendelő alázatosan ír: ha a művésznő ráér, ha jó kedve van, kérem, csináljon nekem kettőt, bármit, örömmel fogadom. Ilyenkor a hátam mögé teszem a levelet, nem csinálok semmit. Amikor nagyobb munkához nincs kedvem, de mütyürkézni szeretnék, amikor rám jön az ex libris-láz, egyre-másra eregetem ki a kezem közül a gondolatokat. Elküldöm a vázlatokat, válaszolnak, elfogadják. Most már ez megy: bármi, ami tőlem való. Van tíz megrendelőm ebben a pillanatban is, de nem érek rá, a kiállításom dajkálásával vagyok elfoglalva. Ha időm lesz, akkor születik az ex libris.

— Hányféle tehát a piac, a megrendelő?

— Van a címeres, aki a magára jellemző ábrákat kéri. Van, akinek az a fontos, csak a neve rajta legyen, és van, aki teljesen szabad kezet ad. Nekem ez a jó, az utóbbi, és azt hiszem, ő jár legjobban.

— Nincs ebben valami divat is?

— Ex libris divat? Maga az ex libris három évszázados divat, de a témákban valóban van divatáramlat. Inkább közhelydivat van. Ha valaki ú j gondolattal jön elő, végighullámzik Európán, amíg közhellyé nem válik.

— Nagy méreg lehet.

— Embere válogatja. Nagy örömöm volt, amikor megteremtettem a szegedi Nap-asszonyt, ezt a boszorkányt, sugárzó fejjel — Boszorkány-anyánk a címe —, nem kisgrafika, de Dániában is közölték, két év múlva a Genovában élő Marangoni, a legjobb olasz fametsző elküldte a kötetét szeretete szignálásával. Kőrajzban a Nap-asszony olasz megfogalmazása is benne van.

— Senki nem mondja, vigyázat, lopnak?

— A legnagyobb megtiszteltetés. Lop az, aki pontosan lemásolja. Lop a kis-kaliberű ember, aki a nagyok morzsáit szedegeti össze, de azon látszik, hogy értéke semmi. Ha egy másik művész saját hangszerén adja elő ugyanazt a témát a saját értékrendjében, olyan mint a zenében: Variációk egy Mozart-témára. A második eset. Amikor a Tömörkény Gimnáziumban megterveztem linó-betűtípusomat, barát-ság kezdődött köztem és egy lengyel művész között. Addig a nevét se hallottam.

Látta az én újévi lapomat, azzal kedveskedett, azzal fejezte ki elismerését, hogy az én betűimmel csinált ő is egy lapot. Megtisztel vele, ha velem egyenrangú vagy nagyobb művész szépnek találja, és fölhasználja.

— A nagyobb grafika?

— Ide nem kell megrendelő, itt nincs semmi megkötöttség, számomra ez a leg-szabadabb műfaj. Amikor Tápén föltört az olaj, akkor csináltam egy metszetet, Sze-ged alá tettem a Földanyát, korsóból önti az olajat. Városom gazdagságát, ú j kor-szakát fejeztem ki vele. Ebből ugrottam át a múzsákhoz. Láng István tartott egyszer előadást a Somogyi-könyvtárban. Őszintén beszélt, lejátszották néhány lemezét, há-borús hangulat, borzalmakkal, halálsikolyokkal és megbékélésekkel, én a rettenete-ken is felülemelkedő emberi szellemet hallottam ki belőle. Hazamentem tízkor, éjfé-lig megterveztem az első múzsát. Kimetszettem, elküldtem a nyomatát Lángnak: én

95

bem tudom, kettőnk közül melyik az apa vagy az anya, de ezt ketten szültük. Ked-ves választ kaptam, és küldött egy gyönyörű lemezt. így kezdődött a múzsasorozat.

— Negyven év után mivel elégedett?

— A Tömörkény Gimnáziumban folytatott munkámmal elsősorban. Kiváló tehet-ségeket indítottam, hozzájárultam, amikor legérzékenyebb az emberi lélek, hogy be-fogadni és alkotni képes legyen.

— A pedagógus örök vigasztalása: tanítványainkban élünk tovább.

— A művészetben elégedettség? Akár a grafikát nézem, akár a festményeket, mindig látok olyat, amire mondhatom, ezt akartam elérni. Mindig vannak azonban közbeeső művek, félmegoldások. Nem titkolom el ezeket se, kiállítom. Eljutni a jó-hoz: küzdelem. Nem szégyenlem megmutatni vereségeimet se. Ez nem enerváltság, hanem küzdés. A grafikában a legegyenletesebb az út, a festményeimben mindig újra meg újra neki kell rugaszkodnom, hogy elérjek valamit. Érzem, nagy volt a szünet, amit a körülmények kényszerítettek rám. Engem tartottak főiskolás korom-ban a nem grafikus típusnak, mégis ott lett kijártabb az út. Nem tudok lemondani egyikről se, festek is, grafikázom is. Két hangszer. Mindkettőn zengést akarok elérni.

HORVÁTH DEZSŐ

In document tiszatáj 1979. AUG. * 33. ÉVF. (Pldal 93-100)