Heltai Gáspár élettörténetét csak részben ismerjük, német műveiben Caspar Helth, latin műveiben Heltus vagy Heltensis néven szerepel, magyarul csak fel-nőtt korában tanult meg.17 Múltunk egyik legmozgalmasabb korszakában, a 16.
században élt, részese volt a század nagy szellemi mozgalmának, a reformáció-nak, híven követte Dávid Ferencet. Egy személyben lelkész, író és könyvnyom-tató,18 kolozsvári nyomdáját Hoffgreff Györggyel közösen vezette.
A szakirodalomban szinte közhellyé vált, hogy Heltai műveiről úgy lehet leginkább beszélni, ha az unalmas teológiát félretoljuk, hiszen ő maga is így tett.19 Heltai először katolikus, evangélikus, majd 1569-től unitárius hitű lett, ek-kor bízta meg János Zsigmond egy spanyol szerzetes, Reginaldus Gonsalvius Montanus álnéven írt művének magyarításával. A Sancte Inquisitionis hispanicae artes című alkotás megjelenésének körülményeiről, annak esetleges íróiról Ba-lázs Mihály bőséges adatot szolgáltat, ismertetve a külföldi szakirodalom
állás-15 Péter Lajos, ford., Két könyv az egyedülvaló Atyaistennek, a Fiúnak és a Szentléleknek hamis és igaz ismeretéről, bev. Balázs Mihály, Az Erdélyi Unitárius Egyház Gyűjtőlevéltárának és Nagykönyvtárának kiadványai 2 (Kolozsvár: Unitárius Egyház, 2002), 9.
16 Uo., 217.
17 Erdő János, „Heltai Gáspár. Az »igaz keresztény vallás« prédikátora”, Keresztény Magvető 80 (1974): 4:203–217, 203.
18 Tonk István, „Heltai Gáspár, a nyomdász”, Keresztény Magvető 110 (2004): 4:447–451, 447.
19 Balázs Mihály, „Heltai Gáspár és a felekezetek”, Keresztény Magvető 110 (2004): 4:391–406, 391.
pontjait, majd mindezeket összevetve a Hálóval.20 A mű minden valószínűség szerint a sevillai San Isiodoro kolostorból megszökött tizenkét szerzetes egyiké-nek műve, a lehetséges alkotókat két személyre szűkíti a szakirodalom, Antonio Del Corróra és Casiodoro de Reynára. Szerkezete azt mutatja, hogy a mű egy ember munkája. A rengeteg oda-vissza utalással arra enged következtetni, hogy nem utólag illesztették össze. Az Artes egyik fontos üzenete a vallási toleran-ciára való törekvés és annak hirdetése, a spanyol inkvizíció pusztításait látva és láttatva. Blandrata György, a fejedelem udvari orvosa, vélhetően kapcsolatot tartott fenn a Kálvin által castellionistáknak nevezett társasággal. Az Artes te-hát az ő közvetítésével kerülhetett János Zsigmond kezébe.21 Sebastian Castellio (1515–1563) francia teológus, a vallási tolerancia egyik nagy hirdetője volt, aki jelentős hatást gyakorolt az Artes szerzőjére, többek között azt vallotta, hogy halállal büntetni a vallási tévelygőket olyan lenne, mintha a doktor a beteget megölné ahelyett, hogy megpróbálná meggyógyítani.
A Háló egyik nagy érdekessége, hogy a vallási toleranciára utaló, illetve az azt tárgyaló részeket Heltai szinte nyom nélkül elhagyja fordításában, helyette olyanokat ír bele, amelyek az eredeti műben nincsenek. Kiemelendő, hogy ezek-nél a részekezek-nél kerül előtérbe Heltai újítása, az érzékletes és kifejező nyelvi erő;
a keresztényekhez, máskor fejedelmekhez, olykor magához az ördöghöz intézett mérges, prédikátoros dörgedelmek, melyek az Artesből hiányoznak.22 A Háló saját kútfőből származó részeiben Heltai újonnan tanult antitrinitarizmusát sulykolja az olvasóba, egy helyütt odáig merészkedik, hogy az inkvizíció spanyolorszá-gi áldozatait szentháromságtagadókká nyilvánítja.23 Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy Heltai szinte szisztematikusan elhagyja vagy átalakítja a mű azon részeit, ahol spiritualizmusra akár halvány utalás is történik. Ez min-den valószínűség szerint nem csupán annak köszönhető, hogy éppen 1570-ben érkezett Erdélybe Lengyelországból a szászok prédikátora, Elias Gczmiedele,24 hanem Heltai ezzel a művel határozottan nemet mond a kollégium falai között is otthonra lelt spiritualizmusra.25 Az említett részek eliminálásával tehát teológiai állásfoglaláson érjük a fordítót.
Egy másik esetben a spiritualizmus elhagyására Utasi Csilla hívta fel a fi-gyelmet A részegségnek és tobzódásnak veszedelmes voltáról való dialógusa kapcsán; ta-nulmányában részletesen tárgyalja az eredeti, Sebastian Franck által írott művet és annak Heltai-féle magyarítását. Ennek kapcsán arra a következtetésre jut,
20 Balázs Mihály, „Heltai Hálójának forrásáról és eszmetörténeti hátteréről”, Irodalomtörténeti Közlemények 97 (1993): 2:167–196.
hogy az átírás során a Von dem greuchlicen Laster der Trunckenheit kihagyott részei dogmatikai okokból nem kerülhettek a magyar műbe. Noha Heltai az érvelés menetén és a hivatkozások sorrendjén keveset változtat, ezzel is gyökeresen át-alakítja a traktátus eredeti teológiai álláspontját. Heltainál a részegség legfőbb problémája az, hogy az ember nem lesz tovább méltó tagja a vallási közösségnek, Franck műve ellenben azt mondja, hogy az iszákosság legrosszabb következ-ménye, hogy az ember képtelenné válik az isteni és a spirituális szféra érzé-kelésére és megközelítésére.26 Ezek alapján talán még inkább túlzásnak tűnhet Nemeskürty azon megállapítása, hogy Heltai bármilyen formában is megismé-telte volna Franck lelki fejlődésének útját.27
Nem meglepő tehát az sem, hogy a fentebb említett Ézsaiás-hely Heltai Há-lójában kicsit másképpen jelenik meg. A szász prédikátor az előszó erőteljes stílusában cáfolja a pilises papokat, akik Krisztus öröktől fogva való születéséről ugyanazt gondolják, mint a Szentháromságról, mégpedig azt, hogy ezeket soha senki nem értheti meg, még az angyalok és arkangyalok sem „mehetnek a vé-gére”. Erre hozzák példának a háromságosok Ézsaiás 53-at, melyben ez áll: „Az ő születését ki mondhatja meg?” „Hopp mint illik a bot a tegezbe!” felkiáltással gúnyolja Heltai az ellenfeleit, a katolikusokat, és szerinte az ördögtől megva-kított felekezet azt vallja, hogy nem lehet megérteni, noha a Bibliában benne van, és ha a Bibliában benne van, akkor a végére is lehet menni, hiszen azért íratta a Szentlélek a prófétákkal és az apostolokkal a Szentírást, hogy megol-vassuk és megértsük. Krisztus maga mondja János 5-ben: „Tü vizsgáljátok az Írást; az teszen énrólam tanúbizonyságot.” Az érvelés folytatódik: ha senki nem értheti meg Krisztus öröktől fogva való születését, akkor maguknak miért ma-gyarázzák?28 Cáfolat azonban nem következik, Heltai nem érvel azzal, hogy az ószövetségi részt nem kellene szó szerint Krisztusra olvasni. Miután felmondja a háromságosok álláspontját az öröktől fogva való születésről, csak annyit fűz hozzá, hogy otrombaság efféle tudományokat behozni a keresztény gyülekezet-be, mert ezekről sem a próféták, sem az apostolok nem tudnak.
Látszik tehát, hogy a Disputa és a De falsa módszerével ellentétben a Hálónál nem elsődleges szempont, hogy bibliai helyekkel jól alátámasztott érvekkel cá-folja a háromsághívőket. Habár mind a két korábban említett mű célja a meggyő-zés, de Heltainál az érvelés sokkal erőteljesebb és kevésbé „tudományos” jellegű.
A Disputa és a De falsa másik közös vonásra, hogy mélyebb teologizálást köve-tően kerül elő a bibliai hely. Mint említettem mind Válaszúti, mind a De falsa írója hivatkozza Kálvint, aki nem azt mondja az Ézsaiás 53.8-ról, hogy a Fiú kettős
26 Utasi Csilla, „»Nincsen jobb, hogy az ember az ő hivatalja szerént vigyázzon és dolgot tegyen«: Heltai Gáspár A részegségnek és tobzódásnak veszedelmes voltáról való Dialógusa”, Irodalomtörténeti Közlemények 111 (2007): 1-3:19–53.
27 Balázs, „Heltai Gáspár…”, 392.
28 Heltai Gáspár, Háló, jegyz., utószó Kőszeghy Péter (Budapest: Balassi Kiadó, 2000), 19–20.
természetét vagy annak istenségét jelentené, hanem az eklézsiára vonatkoztatja ezt a helyet, azaz, a hívők sokaságára. Ezt felhasználva kérdezi a Disputa és a De falsa is, hogy hogyan gondolhatják a háromságosok, hogy az öröktől fogva való születésről szól, ha Kálvin és egyéb tudós doktorok sem erre értik. A kálvini ér-telmezés előkerül Heltai Hálójában is, a következőképpen: Ézsaiás szól Krisztus urunknak nemzett fiairól, hogy ő újonnan nemzi az választottakat, és azok az ő örökösei igen sokan lesznek, nemcsak zsidókból, hanem az pogányok közül is, annyira, hogy azoknak számát ki nem mondhatja senki.29 A hivatkozás azonban elmarad. Természetesen a prédikátori hevület nem minden esetben ad helyet szakszerű magyarázatoknak, és a környezet is más, hiszen ebben az esetben nem a protestáns Skaricza Máté, hanem kimondottan a pilises papok (és talán a spiritualisták) meggyőzése a cél.
Az, hogy egy fordítandó szöveget Heltai a többiektől vagy akár a forrásszö-vegtől is eltérően értelmez, nem egyedülálló dolog. Láthattuk a Dialógus esetében is, de egy másik remek példa erre a fabulák közül talán a leghíresebb negyven-egyedik esetében. A farkas és a kutya történetében a farkas irigyli a kutyától a gazdája által biztosított jólétet, mígnem észreveszi, hogy a nyakán felhorzsoló-dott a szőr. Mikor kiderül, hogy a kutya nappal láncra van kötve, a farkas azt mondja, tartsa meg nyugodtan ezt a boldog életet, ő ugyan olykor éhezik, de legalább szabadon jár-kel. Heltai értelmezése szerint a fabula azt mutatja, hogy a testi szabadság és a testnek kívánsága szerint való élet nem hasznos az ember-nek, csak rossz következik belőle. Jobb az emberember-nek, hogy az Isten akarata sze-rint a munkában legyen foglalatos, és a társait megsegítse, a testi szabadságban csak eltunyul, elrestül.30 Ellentétben áll tehát ez a tanulság az eredeti műben szereplő, és a teljes 16. századi fabulairodalommal is, hiszen nem tudunk eddig olyan helyről, ahol ez az értelmezés szerepelt volna.31
A második zsoltárról írott dolgozatomban32 azt próbáltam bizonyítani Vá-laszúti György és Enyedi György példáján, hogy mekkora befolyással lehet egy-egy bibliai hely értelmezésére az alkotó, interpretáló környezete. A Disputa és a Háló mind időben, mint térben messze van egymástól, a De falsával azonban más a helyzet. Bizonyosan állítható az is, hogy az 1569-70-ben Dávid Ferenc mellett tevékenykedő Heltai Gáspár tisztában volt azzal, hogy szokás vitairatot írni, abban érvelni. Az összeszedett, rengeteg bibliai hellyel alátámasztott, és ezeket fel is tüntető Disputa látszólag tejesen máshogy érvel; a frissen áttért Heltai he-ves érvelése, szónoklatai maró gúnnyal szólnak a pilises papok ellen, inkább retorikai, mintsem teológiai módszerekkel próbálva meggyőzni őket. A
különb-29 Uo., 19–20.
30 Balázs, „Heltai Gáspár…”, 394–395.
31 Uo., 395.
32 Varga Réka, „Kik Isten fiai? A második zsoltár a Pécsi Disputában”, Keresztény Magvető 122 (2016): 4:441-452
ség adódhat magából a műfajból is, hiszen mint már említettem, a prédikátori hevület nem feltétlenül hagy helyet hosszú fejtegetéseknek, magyarázatoknak, továbbgondolásoknak. Azt is fontos megjegyezni, hogy Heltai tisztában volt az-zal, hogy zajlik egy disputa, hiszen maga is részt vett néhányon, ismerte a rend-szert és a módszereket. Ez abban érhető tetten leginkább, hogy a Háló elöljáró beszédében a fejedelmet, János királyt kéri arra, hogy lépjen közbe az igaz hit érdekében. Ez a hitvitákon leginkább Meliusék szájából elhangzó kérés, s noha Heltai már elpártolt tőlük, úgy tűnik ebben továbbra is egyet ért velük. Az uni-táriusokra azonban nem jellemző ez a fajta kérés, a Disputa 517. oldalán Válaszúti György így ír:
Adj békességet az fölső fejedelmek között, kiknek birodalmik alatt tartatik életünk, és minden pártoskodásban lévőket enyhíts meg Úristen, minden elöljáró, jó gondviselő hatalmasokat viselj oly csöndességgel, Úristen, hogy mi szegény nyomorodott népek minden háborúszerzőktől, dúlóktól, sarcoltatóktól (…) megmenekedhessünk, és szép békességben élvén, ne-ked, Úristen szolgálhassunk.
Láthatjuk, hogy a toleranciára, a békére való törekvés ebben az esetben is kima-rad Heltai szövegéből, ahogy az Artes átírása esetében is.
Heltai egyszerűbb, az egyszerű logikára épített műveiben felfedezhető hiá-nyosságok tehát bizonyosan nem a véletlen vagy a tudatlanság eredményei. Az látszik körvonalazódni a fentiek alapján, hogy második áttérése után sem ta-gadta meg saját stílusát, a Haló elöljáró és végező beszéde beleillik abba a képbe, amelyet fordítói munkásságáról kialakított a szakirodalom, és az is, hogy Heltai valóban ott is megpróbálja minimálisra csökkenteni a teologizálást, ahol az szol-gálna a mű alapjaként. Az Ézsaiás 53 természetesen csak egy kiragadott példa, messzemenő következtetéseket nem lehet levonni belőle, hiszen az itt mutatkozó módszer az elöljáró beszédben előforduló másik kettő, általa is hivatkozott bibliai hellyel nem hasonlítható össze. Ezek ugyanis újszövetségi helyek, ahol az ilyen vizsgálatnak nem feltétlenül van értelme. De ha csupán egy pillantást is vetünk rájuk, látszik, hogy ezekben az esetekben sem feltétlenül a mély teologizálás Heltai célja, bibliai helyek citálásával. Nagy tudásról és műveltségről árulkod-nak azok a részek, ahol nem tünteti fel az idézett bibliai részt. A konkrét hivat-kozások szándékos eltüntetése azt látszik alátámasztani, hogy inkább műfaji és retorikai különbséget kell észlelnünk a művek között, a praktikus szempontokat is figyelembe véve, nem feltétlenül csak a teológiaiakat.