• Nem Talált Eredményt

A POSZTTRAUMÁS NÖVEKEDÉSRE

1. Gyermeket gyászoló családok ‒ gyász a családban

GYERMEKÜKET ELVESZÍTETT

hullám-vasútját, részben a tagok közti érzelmi kapcsolattól, a családi életciklustól függően.

Ez esélyt, de ugyanúgy nehezítést, veszélyt is jelenthet a család számára. Walsh (2007) azt írja, hogy traumatikus gyász esetén (mint amilyen egy gyermek halála is) nem számíthatunk egyszer és mindenkori, teljes gyászfeldolgozásra. A reziliens megküzdést sem az elhunyt gyermekhez fűződő kötődés megszakításával kell, hogy azonosítsuk ebben az esetben. Ellenkezőleg: a felépülés permanens folyamat, melynek során a gyász számtalan eleme változik és emelkedik ki hirtelenséggel, különösen évfordulók és egyéb kitüntetett életeseményekkor. A traumatikus vesz-teséggel való megküzdés magába foglalja a trauma megtörténtének való értelem-adást, annak beépítését az indentitásba és életútba egyaránt.

Nemcsak egyéni, de családi rezilienciáról is beszélhetünk, amelynek fontos ré-sze a közös jelentésadás, a közös narratíva kialakítása. Optimális esetben, ha a család elégséges támogatást kap, ha fel tudja fedezni és erősíteni erőforrásait, akkor a fájdalmas veszteség ellenére/mellett esélyt kapnak a poszttraumás növekedésre is (Tedeschi és Calhoun, 2004; Schaefer és Moss, 2001, id. Murray és mtsai, 2010).

Ez magába foglalhatja azt, hogy új értékeket fedeznek fel önmagukban és család-tagjaikban, képesek más nézőpontokat is tekintetbe véve értelmezni eseménye-ket, szenzitívebbekké és empatikusabbá válnak, jobban tudják működtetni érzelmi kapcsolataikat. Azáltal, hogy megtapasztalták, a veszteség „túlélhető”, megerősö-dik önbizalmuk és családjukba vetett bizalmuk. Shapiro klinikai modelljében (id.

Murray és mtsai, 2010) – amit családok gyászára alkalmaz – azt mondja: a gyász az identitás és kötődés krízise, ami a korábbi egyensúlyt megbontva új lehetőséget is ad, hogy (poszttraumás) növekedéssel záruljon a stabilizáció folyamata.

A megküzdés többféle feladatot ró a családi egységre és annak tagjaira. A gyász hosszú folyamatában optimális esetben a családnak el kell jutnia az „új egyéni és családi identitás” megtalálásának állapotába. Családként képesnek kell lenniük önmagukat egy tagot elvesztett, de nem elfelejtett, tovább élő családként megha-tározniuk. Egyénként pedig szerepüknek megfelelően kell identitásukba építeni fájdalmas veszteségüket, mint gyermekét elveszített anya, apa vagy éppen testvérét elveszített testvér. Sokszor merülnek fel a gyászolókban kérdések: „Hány gyerek anyja vagyok én valójában?”, „Fiatalabb testvére maradok a meghalt bátyámnak, vagy már én vagyok az idősebb?”. Választ találni nehéz, egységes választ adni nem is lehetséges. Azonban az új indentitás kialakulásához nélkülözhetetlen, hogy ezek a kérdések és a hozzájuk kapcsolódó mély, fájdalmas érzések megoszthatóvá vál-janak.

1.1. A gyász megélését befolyásoló néhány családi jellemző

Számtalan tényező, folyamat befolyásolhatja azt, hogy egy család rendszerként ho-gyan viszonyul, miképp reagál, milyen megküzdéseket alkalmaz, milyen stratégiát választ a családot ért veszteség feldolgozására.

Ezek a tényezők, illetve ezek dinamikája változhat, attól függően, hogy ki az elvesztett személy. Gyermek/testvér/unoka elvesztése speciális gyászt indít el. A

halál, mint alapvető szeparációs élmény aktivizálja a kötődési rendszert és a kötő-dési viselkedést. A szakirodalom sokszorosan kiemeli a kötődéselmélet alkalmaz-hatóságát a családi rendszer működésére. A kötődések, a kötődési kapcsolatokban levő elvárások, kötődési viselkedések, interakciók, ennek nyomán kialakuló self-, kapcsolati és családi reprezentációk, családi történetek és rituálék konstruálják, át-szövik a családot, az adott családra jellemző speciális mátrixot létrehozva. John Byng-Hall (2006) az attachment paradigmát a családi működésre adaptálva létre-hozta a „biztonságos családi bázis” koncepciót. A biztonságosan kötődő családok a krízisekkel, traumákkal, veszteségekkel való megküzdést optimálisabban oldják meg, és nagyobb az esélyük a poszttraumás növekedésre is. Ennek ellenére Byng-Hall is kiemeli, hogy még a biztonságos családi bázisú családok esetén is előfor-dulhatnak olyan krízisek, életesemények, traumák, melyek átmenetileg nehézzé teszik, megkérdőjelezik a tagok számára a biztonságérzet megélését, meglétét. Egy ilyen traumává váló esemény lehet egy kötődési személy elvesztése, esetünkben egy gyermek halála, illetve hosszú betegsége során a remény és kétely közti gyöt-rődés, az elvesztéstől való folyamatos félelem.

A családi működés dimenziót illetően több családterápiás irányzat, családi di-namikával foglalkozó elmélet egyetért azzal a körkörös (cirkuláris) modellel, mely a családokat a fl exibilitás, a kohézió és a kommunikáció mentén jellemzi (Olson, Russel és Sprenkle, 1979).

Ezek a dimenziók és az ezeket alkotó összetevők minősége határozza meg azt, hogy egy család kiegyensúlyozottan vagy kiegyensúlyozatlanul, problémásan vagy problémamentesen funkcionál. A kohézió a családtagok közti érzelmi kapcsolat mentén az elkülönülés és függőség dimenzióját határozza meg. A kohézió szem-pontjából a kiegyensúlyozott családok az összetartó; kiegyensúlyozatlanul, vagyis nem optimálisan működő családok pedig az összefonódó és a szétesett családok. A fl exibilitás dimenziójában a kiegyensúlyozott családokat a rugalmasság, a kiegyen-súlyozatlan családokat a merevség és kaotikusság jellemzi. A mindezeket közvetí-tő, ugyanakkor a cirkularitásnak megfelelően megerősítő kommunikáció a pozitív illetve a negatív pólus mentén írható le (Olson, Russel és Sprenkle, 1979).

Az, hogy egy család ezen dimenziók mentén hogyan írható le, befolyásolja azt, hogy miképp fog a haláleset után működni, a tagok hogyan viszonyulnak egymás-hoz, a családban mennyire lesz megengedve az egyes tagoknak a saját, autonóm gyászolás, hogyan változnak, vagy maradnak stabilak a szerepek, az alrendszerek határai, és a kommunikációs mintázatok. A család, mint rendszer gyászát, és a csa-ládtagok „saját jogon” való gyászolását ezek a tényezők befolyásolják. A saját jogon való gyászolás azt jelenti, hogy elfogadott az, hogy máshogy gyászolnak a szülők és a gyerekek: a gyász függ az életkortól, a nemtől, az elhunyttal való kapcsolattól.

Abban az esetben, ha a családot alapvetően a kiegyensúlyozottság jellemezte, nagyobb az esély arra, hogy a halálesetet követően a családi rendszer gyásza, és a tagok gyásza is optimálisan alakuljon.

Ennek egyik jellemzője lehet az, hogy idővel a család minden egyes tagja ál-tal közösen, együttesen konstruált, koherens, megosztható történet alakuljon ki a

gyermek elvesztésével, a múlt és jövő megírásával kapcsolatban. A koherencia, a koherens történet létrehozására és megosztására való képesség növeli a család biz-tonságos bázis funkcióját, segít a kohézió, a fl exibilitás vonatkozásában a kiegyen-súlyozott működésben. Amennyiben a család olyan súlyosan traumatizálódik, vagy a trauma nem oldódik, nagy a veszély arra, hogy a családi történet fragmentált, töredezett lesz. A fragmentumokat okozó élmények nehezen kapnak jelentést, amennyiben nincs közösen létrehozott és megosztható értelmezési keret, amely-ben ezek értelmet és létjogosultságot kaphatnának. A koherens narratíva létreho-zására a kiegyensúlyozott családoknak nagyobb az esélyük. A narratíva létrehozása is hozzásegít az átélt trauma feldolgozásához: a történet létrehozása önmagában segítheti a gyászfeldolgozást, valamint az elaborált és koherens történetek a későb-biekben családi erőforrásként is funkcionálnak. Ugyanakkor a trauma és krízis kon-cepciónak megfelelően (miszerint esély van a magasabb szintű újraszerveződésre) esély van arra is, hogy a nem kiegyensúlyozott családok esetében is legyen a gyászt követően fejlődés a szerepek, határok, kommunikációs minták átalakulásával.

Napjaink modern interakcionista gyászelméletei többféle megközelítést ötvöz-nek a gyászt illetően (pl.: életpálya modellek, szociális konstrukcionista modellek, rendszerszemlélet). Narratív módszerek használatát szorgalmazzák, ennek fóku-szában pedig az értelemadás, jelentéstulajdonítás (meaning making) áll. Az intim, közeli veszteségeket az identitás alakulásának részének tekintik. Az ebben a szem-léletben dolgozó szakemberek nem pusztán abban segítenek a családoknak, hogy megértsék és menedzseljék a gyász tünettanát és lezajlását, hanem abban is, hogy mindeközben jelentésteli narratívát alakíthassanak ki önmagukról, családjukról és a világról (Murray és mtsai, 2010).

1.2. Családtagok speciális gyászélményei

Amikor egy családban egy gyermek meghal, a környezet gyakran elfelejtkezik ar-ról, hogy nem csupán a szülők, hanem a gyermekek is gyászolnak, életkoruknak megfelelő módon. Az életben maradt testvérek sok esetben „elfelejtett gyászo-lók”. A gyerekekre ilyenkor egy környezet által is megerősített speciális szerep juthat, nekik kell „megérteni”, sok esetben „vidámmá tenni” a szülőket. Gyakran olyan explicit, vagy implicit üzeneteket kapnak, mellyel azt közvetíthetik, hogy

„most már csak ők maradtak”, „ők adják meg a szülők számára az élet értelmét”,

„nekik kell erősnek lenniük”. A halott gyermek testvére pedig egy megoldhatat-lan helyzetbe kerülhet: az idealizált halott testvérrel lehetetlen rivalizálni a szülők szeretetéért, nem „illik” haragudni a halott testvérre, akkor sem, ha az pszicholó-giai szempontból „jogos”, és a gyászfolyamat szempontjából indokolt és hasznos, fontos lenne. Ezeknek a gyermekeknek lelkivilágát gyakran a „túlélő bűntudata”

jellemzi. Mindemellett ezek a gyermekek azt érzik, hogy a szüleiket nem tehetik még szomorúbbá semmivel, főleg nem a meghalt testvérükről való beszéddel. Így egyedül maradnak félelmeikkel – vajon ők tehetnek-e testvérük haláláról, vajon meghalnak-e ők is –, magukra maradnak bűntudatukkal, fájdalmukkal, és gyakran

a szülők elvesztésének félelmével. Mivel a szülők és gyakran a tágabb család élete a meghalt (korábban hosszasan beteg) gyermek körül forog, a szülők mélységesen szomorúak miatta, ezért az életben maradt testvér érezheti azt, hogy őt kevésbé szeretik, mint meghalt testvérét, fantáziálhat róla, hogy neki kellett volna meg-halni, hisz mivel őt – úgy érzi – kevésbé szeretik, az ő halála kisebb szomorúságot okozott volna a szülőknek, rokonoknak. Ez az érzés, és az ebben rejlő félelem, magányosság, ennek megoszthatatlansága növeli az életben maradt testvérben amúgy is meglévő bűntudatot, félelmet, szomorúságot, és a megoszthatatlanság magányát. A gyerekek azt érzékelhetik, hogy „le vannak tiltva” bizonyos kérdé-sek és érzékérdé-sek; vagyis az a tudattalan családi üzenet, hogy a halott testvérről nem kérdezhetnek, hiszen azzal csak szomorúságot okoznak szüleiknek, ez pedig még tovább növeli a tőlük való távolságot és a magányt. Magukra maradnak számtalan kavargó kérdéssel, gondolattal, érzéssel. Mivel kénytelenek alkalmazkodni az adott helyzethez, önmaguk és szüleik védelmének érdekében „megtanulnak” színlelni:

úgy tesznek, mintha nem lennének szomorúak, azért, hogy a szülők szomorúságát ne fokozzák, vagy éppen letiltják magukban az öröm átélését vagy kifejezését, hisz nem lehet/szabad örülni ott, ahol gyász van.

A testvérüket vesztett gyermekek dupla traumát élnek meg: fájdalmas körül-mények között elveszítik testvérüket, továbbá elveszítik a kapcsolatot saját érzé-seikkel, és időlegesen elveszítik szüleiket is, akik saját gyászukba merülve nem képesek érzelmi közelséget, biztonságot igénylő gyászoló gyermekükre fi gyelni.

A gyászoló gyermekeknek szükségük van egy megbízható, fi zikailag és pszicho-lógiailag is elérhető, szenzitív, jelenlevő felnőtt kötődési személyre, valakire, aki időlegesen képes betölteni a szülői támogató funkciókat. A gyermekek által átélt gyász a „bifázisos trauma” koncepciójában (Ferenczi, 1933) is leírható. Nem csu-pán maga a veszteség és a veszteséggel járó fájdalom a traumatizáló, hanem az erre való külvilági reakció is. A gyerekek gyásza gyakran fel nem ismert, el nem ismert a környezet által, így rejtve marad és megoszthatatlanná válik. Ezáltal a gyerekek úgy élik meg, hogy fájdalmuk „nem jogos”, érzéseik nem validálódnak, nem nyer-nek létjogosultágot. Így ezek a nem megosztott, értelmezhetetlen érzések a trau-ma dinamikájának megfelelően fragmentumként trau-maradnak meg, töredezettséget okozva az élettörténetben.

A környezet ellentmondásos üzenetei nem korlátozódnak a gyerekekre. A szü-lők gyakran hasonló, sürgető nyomásnak vannak kitéve a tágabb család, vagy bará-tok, ismerősök által. A sokszor segítő szándékkal emlegetett, fájdalmas mondatok – „Nem baj, majd szülsz egy másikat”, „Isten adta, Isten elvette”, „Ha velem ez történne, én biztosan nem élném túl” – tovább növelik a család izolációját, sokszor inkább lemondanak a panaszokról, és magukban próbálnak megküzdeni élethely-zetükkel, hiszen úgy tűnhet, nem érti meg őket senki.

Hasonlóan, a meg nem értettség kapcsán szigetelődhet el egymástól férfi és nő a gyász során annak ellenére, hogy mindketten szülői vesztséget élnek át.

Cook (1988, id. Rothaupt és Becker, 2007) szerint a gyászoló férfi ak hátrány-ban vannak a gyászoló nőkkel szemben, hiszen gyászuk megnyilvánulásos jegyeit

a nőkéhez hasonlítják, ez a férfi aknál pedig intrapszichésen double-bind hatást idéz elő, miszerint egyrészről elvárják tőlük, hogy erősek legyenek, ugyanakkor kritizálják őket azért, mert nem fejezik ki érzelmeiket. Kutatások bizonyítják azonban, hogy a férfi ak és nők gyásza egyaránt aktív gyermeküket gyászoló szülők körében, pusztán más megküzdési stratégiát választanak hozzá. Amíg a nők érze-lemközpontú megküzdést és támaszkeresést alkalmaznak, addig a férfi akra inkább a probléma-orientált megküzdés, az elfogadás és az önmegtartóztatás a jellemző (Rothaupt és Becker, 2007).

A gyász során a leírtaknak megfelelően elszigetelődhetnek a gyermekek a szü-leiktől, a féri és a nő – mint szülőpár – egymástól, a család egésze pedig szűkebb, illetve tágabb környezetétől. Számtalan mítosz tartja magát máig az (szak)iroda-lomban és a köztudatban egyaránt, melyek szerint a gyászon túl kell jutni, a gyász-ból meghatározott idő alatt meg kell gyógyulni, hogy a gyász, ami az elvárásoktól és előírásoktól eltér, patológiásnak, vagy komplikáltnak tekintendő, függetlenül annak személyes tényezőitől. Mindezek a gyászolókat magányossá, az élményeiket megoszthatatlanná teszik. A segítő szakemberek feladata, hogy segítse az egyéne-ket, családokat, korszerű információt, tudást bocsátva rendelkezésükre és lehető-séget teremtve arra, hogy gyászukat megéljék és kifejezzék, ezáltal a családtagok utat találjanak a gyászukban önmagukhoz, egymáshoz, és hogy közösen felépülve új szociális kapcsolatokat építhessenek ki, vagy korábbiakat ápoljanak tovább.