Makón 1944. május (17.) 20. és 23. között, a történelmi gettó területére – Vá-sárhelyi u. Kossuth u. Dessewffy (ma Csanád vezér tér), Deák F. u. és a Korona szál-ló által határolt területre, mely magába foglalta a zsidó iskolát, paplakot és men-házat – zsúfolták össze a zsidóságot, ahova a legszükségesebb holmijukat – leltár-ban feltüntetve – vihették magukkal, ahonnan már csak engedéllyel léphettek ki.
A fennmaradó ingóságukat a Deák Ferenc utcai magtárban és a Barcsay utca 8. sz.
közraktárban raktározták el.
A plébániák és parókiák alkalmazottai, a szerzetesek a nap huszonnégy órájá-ban szolgálatórájá-ban voltak. Noha nem lehetett idegeneknek a gettó területére lépni, ők igyekeztek lehetőséget találni arra, hogy apróbb, de létfontosságú dolgokat be-vigyenek a rászorulóknak. A gyógyszer mindennapos cikk volt, amit Emília nővér a többi szerzeteshez hasonlóan a bő köpenye alá rejtve tudta becsempészni, vagy néhány falat ennivalót. Az egyházak elsősorban a saját konvertitáinak sorsát intéz-ték, de ha bírták még, másokon is segítettek. Éjt nappallá téve fáradoztak azon, mint Csepregi prelátus is, hogy minél több embert mentsenek meg. Az áttérések-kel kapcsolatos ügyek, majd a deportálás előli kivételezettségek, mentesítés inté-zése embert próbáló feladat volt akkor. Életeket próbáltak menteni. Nem nézték tétlenül az állami szintű, igazságtalan parancsok végrehajtását. A deportálandók megmentése érdekében a város vezetőinél Csepregi prelátus járt el a római ka-tolikus konvertiták ügyében, ami egyrészt a lakhatási körülményeik gettón kívüli
biztosítása, másrészt a mentesítésükben nyilvánult meg főként. A szerzetesek a napi gondok enyhítésében működtek közre.
A hetvenhét éves, súlyos beteg Teltsch Adolfot1 és a hatvanhárom éves felesé-gét, Domán Gizellát2 a bérpalotából, a Széchenyi tér 8. sz. alatt lévő lakásukból a történelmi gettó Eötvös u. 2. sz. házába költöztették, amit kis védencük, Kovács Ka-tica sehogy sem értett meg. A gyerek hallotta, hogy elvették mindenüket, s csak a legfontosabb dolgokkal mehettek az új helyre. Teltschék személyes hatósági leltá-ra hatvan tételt tartalmazott ugyanúgy, mint a többi hitsorsos családé.
Az árva, akit Telchék karoltak föl Kincses néniék segítségével, egyedül maradt.
Kis barátait, Palit és Öcsit,3 a családjával együtt szintén deportálták, ami a város la-kosságának többségét elszomorította, míg egy részét elégtétellel töltötte el, vagy csak megpróbáltak közönyösek maradni.
Noha titkos volt a deportálás időpontja, mégis kiszivárgott. Emília nővér a gyógyszeres tarisznyáját feltöltve, a szokott módon elindult a gettó irányába, de akkorra már útnak indították a megtört és megalázott embereket. Köztük volt dr.
Kecskeméti Ármin, a neves tudós rabbi, hitoktató is. Emília nővér adott egy pohár vizet annak, akit elért. Odaadta a gyógyszert, amikor épp olyan csendőrhöz ért, aki elfordult, mert tudta, csak segíteni akar a nővér.
Közben Kovács Katica, a mindössze hétéves gyerek, aki nem tudta elfogadni, hogy ismét elveszíti azokat, akiket szeret, elszökött a gettóba Teltschék és a pajtásai után, de már nem találta ott őket, csak a rendcsinálókat. Hallotta, hogy elindítot-ták a zsidókat a Vásárhelyi utcán az újvárosi állomásra. Katica ekkor utánuk eredt a zárda irányába. Hamarosan megpillantotta a tömeget. Elkezdett futni, így beérte őket. Hangosan kiabálva kereste az övéit. A csendőrök egykedvűen ballagtak, nem akartak tudomást venni róla. A kislány hamarosan rátalált az övéire. Öröme nem tartott sokáig, mert Teltschné úgy tett, mintha nem ismernék egymást. Küldte, hogy menjen haza. A gyerek azonban nem fogadott szót, s lekiabálta kétségbe-esésében, hogy már ők sem szeretik, ők is elhagyják, pedig azt mondták, hogy szeretik. Az egyik csendőr már nem bírta a civakodást, és közbelépett, mondván, parancsoljanak már a gyereknek, s vigyék, ha már annyira menni akar. Különben is, miért hagynák itt? Most az övéké, vagy sem? Mert ha az övéké, akkor vinniük kell őt is. Teltschné erősítette, hogy az ő gyerekei már felnőttek, nem is tudja ki ez a kislány. A gyerek azonban erre csak dühösebb lett, és sírva kiabált mindenfélét.
1 Teltsch Adolf (1867–1944)
2 Teltsch Adolfné Domán Gizella (1881–1944)
3 Weisz Pál és Weisz Imre a Tisza utcai játszópajtások. Később felveszik a Bárdos vezetéknevet. Kati-ca és Pali barátkozott elsősorban, Öcsi, kisebb lévén háttérbe szorult.
Emília nővér is figyelmes lett rájuk. Fölismerte Katicát. Míg a csendőr lelassított és elfordult, elkapta a kislányt, s bő köpenye alá rejtve belépett vele az egyik ka-pubejáróba.
Először tusakodtak, míg megnyugodott Katica, akit bevitt a közeli zárdába, ahol elmagyarázta neki a történteket, s próbálta megnyugtatni, hogy Teltschék szeretik, s épp azért tettek úgy, mintha nem ismernék, mert meg akarták védeni őt. Ezt per-sze akkor még nem értette a kislány, noha nagy valószínűséggel így maradt Kovács Katalin életben, s jó időre egyedül a Teltsch villa szuterénjében...
*
Makóról 1606 főt deportáltak 1944. június 16-án Szegedre, majd onnan a ha-láltáborokba június 25-28. között, akiknek többsége életét vesztette. Mire a vég-ső megoldásig eljuttatták a deportáltakat, számos támadás kereszttüzébe kerültek a bevagonírozottak. A vasúti vonalakat angolszász és amerikai repülők bombázták, hogy lassítsák a deportálást, melynek következtében a magyar és német légvéde-lemmel számtalan ütközetet vívtak meg.
A Teltsch házaspár a Strasshofba irányított vonaton volt 1944. június 27-én, de onnan Auschwitzba szállították őket, ahol százezrekkel együtt meggyilkolták őket.
Eközben itthon, a hátországban, Makó város polgármestere szigorúan bizalmas jelzéssel dr. Csepregi Imre pápai prelátus úrnak címzett levélben kérte, hogy fo-lyó hó 30-ig a hivatalban szíveskedjék bejelenteni mindazon pótolhatatlan irata-it és vagyontárgyairata-it (állami anyakönyvek, felekezeti anyakönyvek, történelmi be-csű levéltári anyag, nagy értékű festmények, múzeumi tárgyak), melyeket légitá-madásoktól kevésbé veszélyeztetett területre kíván átszállíttatni. A kimutatásban és a csomagolásban a szerzetesnővérek segítettek. Egyre erőteljesebbé vált a har-cokra való felkészülés, az itt maradottak védelme mellett a kulturális értékek men-tése és a köziratok biztonságba helyezése.
Emellett június 30-i keltezéssel a Csanád-egyházmegyei Főtanfelügyelőségnek elszámolt a makói római katolikus egyházközség az 1943/44. iskolai évről. „... a be-iratkozási díjak jó részéből lábbelit vásároltunk ebben az ínséges időben, amikor a tanulók igen szegény szülei nem kaptak sem cipőt, sem javításra utalványt. ..”4
Kovács Katicát és a hozzá hasonló sorsú gyerekeket az egyház karolta föl, hogy minél kevesebb kiskorú váljon utcagyerekké. Az apácák megszervezték, hogy azok a keresztényi lelkületű családok, akik még bírják, felváltva segítsenek be az árva gyerekek ellátásába.
4 SzIK PL Makó. 1513/1944.
A
United Press vatikáni tudósítója beszámolt a Vatikán erős diplomáciai tevé-kenységéről. XII. Piusz pápa többször hosszabb megbeszélést folytatott Spellman1 New York-i érsekkel. A megbeszélések főleg az európai béke körül folytak.Weiszäcker2 vatikáni német követ előzőleg ugyancsak a pápai államtitkárságnál ér-deklődött a pápa békeintervenciójának kilátásai felől. A Svenska Dagbladet New York-i jelentése szerint Taylor3 mindennapos vendég volt a Vatikánban. Stimson4 hadügyminiszter ugyancsak tárgyalt a pápával. A lap szerint szövetséges körökben nem értettek egyet a pápa ama felfogásával, hogy tárgyalások útján megegyezéses békét lehetne létrehozni, amely azonban nem jelentene kapitulációt. Az ankarai rádió úgy tudta, hogy a németek a pápa útján béke után tapogatóztak.5