• Nem Talált Eredményt

Barátok

ERDEI FERENC LEVELESLÁDÁJÁBÓL

Több százra tehető azoknak a leveleknek a száma, amelyek — sokszor cso-dával határos módon — megőrződtek Erdei Ferenc felszabadulás előtti levele-zéséből. E levelek egy csoportja a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumával, illetve a szegedi egyetemen eltöltött évekkel kapcsolatos. Hozzáférhető számos Erdei Ferenchez írt Ortutay Gyula-, Tomori Viola-, Reitzer Béla-, Bibó István-levél, egy-két Buday György, Gáspár Zoltán, illetve Hont Ferenc által írt le-velezőlap. A tanárok közül Surányi-Unger Tivadarnak Erdeihez adresszált leve-lei hozzáférhetők. Ugyancsak megőrződtek — ha nem is teljes számban — Erdei Ferencnek a kollégista társakhoz írt levelei.

Az egyetemi évek alatt érthetően elsődlegesen nem levél útján érintkeztek.

De e korszakból is fennmaradtak levelek: Erdei heteket töltött szülővárosában, Makón, Reitzer katona volt, Bibó huzamosabb időt töltött ösztöndíjasként kül-földön. A diploma megszerzését követően Bibó, Ortutay, Reitzer Budapestre költöztek. Tomori Szegeden maradt, Erdei Makón tevékenykedett s valameny-nyien megfordultak Nyugat-Európában s a külföldön való tartózkodás mindig alkalmul szolgált a levélírásra.

E széles körű — kiadványokkal, a mozgalmi élettel, folyóirat-alapítással kapcsolatos — levelezés módszeres feldolgozása kiegészítheti s árnyalhatja azt a képet, amelyet Ortutay Gyula, Baráti Dezső, Tolnai Gábor rajzoltak vissza-emlékezéseikben a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumáról és annak utóéle-téről. A kollégium történetét először Csaplár Ferenc dolgozta fel módszeresen.

Úttörő munkájában gondosan hasznosította az ekkor rendelkezésre álló kézira-tokat, forrásmunkákat, a levelezésük azonban könyve írásakor még nem vagy csak részben volt hozzáférhető.

Csaplár Ferenc a Művészeti Kollégium tizenöt tagjáról ad számot. Ezek között találjuk Erdei Ferencet, Ortutay Gyulát és Reitzer Bélát is. Bibó István azonban nem volt tagja a kollégiumnak, őt Csaplár Bálint Sándorral, Joó Ti-borral, Ádám Lászlóval és Schiffert Györggyel együtt rokonszenvező, patronáló tagként említi azok sorában, „akik valamely oknál fogva nem léptek be vagy akiket nem vettek be a Művészeti Kollégiumba".

Nem lehet feladatunk, hogy e helyütt tisztázzuk Bibó István távolmaradásá-nak okát, itt és most csak, azt kívánjuk jelezni, hogy Bibót, Ortutayt és Reit-zert, később Erdeit, Reitzert és Bibót szoros szálak fűzték egymáshoz, hogy e kapcsolatok jóval a Művészeti Kollégium felbomlását követően a Márciusi Front toborzódása idején s a negyvenes évek elején is megőrződtek. Ortutay Gyula, Bibó István és Reitzer Béla már a gimnáziumi évek alatt közel kerül-nek egymáshoz: a szegedi piarista gimnázium azonos osztályának növendékei.

Az .érettségit követően, 1929-ben, Ortutay magyar—latin—néprajz szakos hall-gatóként a bölcsészettudományi karra kerül, Reitzer és Bibó a jogtudományi kart választja. Erdei is ebben az évben kerül joghallgatóként az egyetemre.

Az első évben a Bethlen Gábor Kör agrársettlement mozgalmában ismerkedik meg Erdei Ortutayval. Kapcsolatuk — mint említettem — később is szoros, de barátsággá e kapcsolat nem érik; Erdei Ferenc először Reitzer Bélával, majd Bibó Istvánnal kerül szoros barátságba. Amikor egymásra találtak, a szegedi fiatalok között egy külön csoportosulást képeztek, a kor normáit, a keresztény 44

úri Magyarország magatartási mintáit tekintve mindenképpen rendhagyó cso-portosulást. Bihó István édesapja az Egyetemi Könyvtár .igazgatója volt, Erdei Ferenc apja makói hagymás, „sült paraszt", ahogy „jobb" úri körökben akkor nevezték, Reitzer Béla pedig zsidó polgárcsalád gyermeke, a Turul Bajtársi Szövetség hangadó elemei szerint idegen elem. Bibó, Erdei, Reitzer e. normákat magukra nézve nem tartották elfogadhatónak; a Művészeti Kollégisták által vallott demokratikus elveket, a tehetség, a tudás tiszteletét a mindennapokban, a barátválasztásban is érvényesíteni kívánták. Levelezésük ugyanakkor arról tanúskodik, hogy a valóságos társadalmi távolságok, előítéletek s az ezekkel összefüggő beidegződések észrevétlenül valamennyiükben nyomokat hagytak, hogy kapcsolatuk őszinteségéért és egyenlőségéért önmagukkal is meg kellett küzdeniük. A gazdag levélanyagból most csak Erdei, Bibó és Reitzer Béla leve-leiből közlünk néhányat s azok közül is elsősorban azokat, amelyek barátságuk keletkezéséről, belső feszültségeiről s elvbarátsággá alakulásáról tudósítanak.

Az olvasó nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy az utolsó közölt levél dátuma 1936. augusztus 5., Erdei ekkor huszonhat, Bibó és Reitzer huszonöt éves volt.

A levelek egyébként érdekesen tudósítanak a műhelymunka igényéről, és szigorúságáról is számot adnak. A közölt levelekben ezt Erdei Ferenc Makó város szociográfiája című írásának szigorú és elvszerű bírálata példázza. Erdei e műve végül kiadatlan maradt, illetve — erről említés történik — egy fejezete jelent meg a Magyarságtudomány című folyóiratban.

Az itt közzétett levelek Erdei Ferencné Majlát Jolán és i f j . Bibó István tulajdonában vannak. Másolati példányaik az ELTE BTK Szociológiai Tanszé-kének könyvtárában találhatók. (Erdei Ferenc levelezése. Nylv. sz. S—137/78.

Raktári szám: E 6.)

BIBÓ ISTVÁN — ERDEI FERENCHEZ Bécs, 1934. jan. 16.

Kedves Ferencem!

Mostanában apró irataim között kezembe került egy 6X8 cm nagyságú notesz-lapra írt elmefuttatásod a „saját föld bírása" nevű életcél-monstrumról; errőí eszembe jutott az a nem túl szép mód, ahogyan búcsú nélkül elutaztam Szegedről.

Azóta csak Bélától hallok rólad egyetmást, de azok is főleg abban állanak, hogy .ő sem igen hall rólad semmit. Nem annyira az elbúcsúzás aktusának elmaradását bá-nom, hanem azt, hogy tulajdonképpen a hadsereg kötelékéből való eltávozásod óta nem tudom, hogy mit csinálsz, min dolgozol és főleg, hogy mit gondolsz. Bevallom, hogy még egy évvel ezelőtt is, mikor Bécsbe kerültem, szívesen letagadtalak magám-nak téged, illetve az általad képviselt gondolat- és ténykomplexumot és bizonyos megnyugvással süllyedtem belé a velem hasonló előfeltevésű emberek közé. Most azonban amúgy is súlyos krízisben van a képességem, hogy az emberekkel könnyen és felületileg kontaktusba lépjek és az előfeltevések terén is, ha nem is adom fel őket, de feltétlenül egy-két lépéssel beljebb vonultam velük; így azután a hasonló előfeltevésűekkel való közösségem épp úgy megszakadt, mint az ellenkezőkével való.

Magamról nincs sok írnivaló: járok az egyetemre: szerepelek Vedress szemináriumá-ban, amelyik nem jobb, sőt valamivel gyengébb Prof. Horváthénál. Ezek az itteni németek igen mozgalmasak, de alig gondolkodnak a saját fejükkel s amit nem értenek, azt legalább is rendszerezik. Emellett az Isten sem tudná őket lebeszélni a tudományos munkáról. A zsidó hitfelekezetűek pont ilyenek azzal a különbséggel, hogy azok ezenfelül esküsznek valamely tanra — rendesen egy okos zsidóéira — és azt alkalmazzák.

Nagyon szeretnék Rólad hallani valamit: ha van kedved és időd, írjál!

Sok szeretettel üdvözöl barátod

Pista

ERDEI FERENC — BIBÓ ISTVÁNHOZ Makó, 1934. jan. 25.

Kedves Istvánom, leveled úgy ért, mint dicső pályánk intő és szemrehányó szó-zata tengernyi hitványságaim közepette. A dolog úgy értendő, hogy én egy szikrával se vagyok jobb deák, mint amilyennek te ismertél és a vegyes szigorlat óriás kígyóként csinál belőlem holmi pór Közben pedig erősen szorongat egyrészt Bélánk, olykor barátságának megvonásával fenyegetvén, másrészt vitézünk S.,1 hol a te állapotodra célzó kecsegtetéssel, hol pedig mord nem értéssel korholván magatartásomat. Hiba azért nincsen, ha csak az nem, hogy én is olyanféle válságban vagyok, mint Te csakhogy ellenkező előjellel az a képességem, hagyogat u.i. el, hogy dolgok velejének merjek neki menni és bátorsággal álljam a küzdelmet. Suttyomban érzem, hogy ez csak átmenet és az öregkedéssel együttjáró szükségszerű tünet, amely kellően vissza fog higgadni és újra leszek keményebbinú ifjú. Ami a társadalmi be-tagolódást illeti az a kilátás, hogy csakugyan olyan hagyma aljamester leszek, leg-alább egyelőre, amilyennek te megprognoszkáltál. S. atyánk is erősen biztat ez irányban és mindenható segítségét ígéri. Véreim természetesen méginkább biztatnak.

Azt sem hallgathatom el azonban, hogy bizakodásaim mellett olykor setét két-ségek vesznek elő és kívántatják velem a meg nem bolygatott parasztállapotot, amely azonban nyilvánvalóan komiszabb minden másfajta állapotnál. Kedves Istvánom, én valószínűleg sok görcsöt képeztem számodra és ezen túl is háborgatlak olykor bizo-nyosan, de ha teheted, tekints el ilyesmitől, ez már velemjáró udvartartás, az is, hogy egy hét múlva válaszolok mint jelen esetben is, ni.

A császárok városába nagyon atyafiúi üdvözletet küld nehézéletű barátod Ferenc ERDEI FERENC — BIBÖ ISTVÁNHOZ

Makó, 934. jan. 25.

íme Istvánom mire a levél elmegy 3 hét is eltelt fölöttem és én csak egy vegyes szigorlattal vagyok könnyebb, mint leveled vételekor. Persze ugyanúgy ment ez is, mint többi vizsgáim a Közjog kirántotta alólam a gyékényt azaz kitüntetést. Mind-amellett a tavasz közeledtével kedélyállapotom is gyarapszik és némelyes munkál-kodásba vagyok belekezdve.

Tárgyaltam édesapáddal bizonyos szociográfia ügyében,2 jövő számban hozza különlenyomattal egyetemben. Egyébiránt az alföld-kutatás irányában is szólott és olyasmit pedzett, hogyha te hazajössz tavaszon, szűkebb kerettel „újra" munkába állítjuk az ifjú erőket,3 de sőt előbb is tán. Valószínűleg ez Téged igen messziről érdekel, dehát most ez nekem kellene valamelyest és emiatt teszem szóvá.

Tudósíthatlak afelől, hogy 1—3 gyakornok kreáltatik egyetemünkön diplomás állástalanok elhelyezése jeligével. Béla sok akadállyal küszködik ugyan, de való-színűleg befut. Egyébként S.-nak nagy kanala van Pesten, állandóan odajár és a szemináriumát is országossá, sőt országpolitikussá fútta fel: rengeteg öreg hivatal-nokot hoz és olykor pestieket is levarázsol miközben Szeged városfejlesztése taglal-tatik gazdasági és szociálpolitikai szempontból olyan éktelen zajjal, hogy mi Bélával mukkanni sem tudunk, nem értjük egymást egyszerűen.

Most folynak bizonyos ösztöndíj folyamodások előkészítései, én is kirukkolok majd valami település-gazd.-tani programmal4 és várom utána a jószerencsét azon az alapon, hogy bolondnak bolond a szerencséje.

Űjra üdvözöllek Istvánom és rögtön postára is adom a levelet

Feri

46

BIBÓ ISTVÁN — ERDEI FERENCHEZ.

Genf, 1935. febr. 7.

Genf. 1935. febr. 7.

Kedves Ferencem!

Immár több hónapja akarok és készülök Neked írni, de abbéli igyekeztemben és halogatásomban, hogy Neked egy igaz és megörvendeztető levelet juttassak min-den levélbeli és egyéb munkát — időben — Eléd helyeztem, nem is beszélve arról a harminc levelezőlapról, amelyeket karácsonykor szétküldtem az emberek előtti kedvességem növelése céljából és jó Édesanyám szigorú — kérésére. Bélánknak most ment egy levél két hónap előtti levelére feleletül — ebből nyilván kitetszik utol-sóságom.

Itt vagyok negyedik hónapja Genfben, előadásokra járok, ismerkedem, olvasok és írok: mindent összevéve mégis nehéz megmondani, mit csinálok. Tudományom-nak mindjobban nyelvemen járó tolvajnyelvével azt mondhatnám: figyelem a nem-zetközi jogközösség integrálódásának folyamatát. Nagyképű pesszimizmussal azt:

hallgatom azt a sok beszédet, ami ennek a nemzetközi közösségnek az egymáshoz-közetlenségét hivatott eltakarni. Mondhatnám azt is, hogy nem csinálok semmit:

mindenesetre azonban a semmittevésem sok mozgással járó semmittevés. Be vagyok iratkozva egy Institut Universitaire des Hautes Studes Iifternationales nevű egyetem-utáni jellegű főiskolára, melyet Rockefellernek valamelyik — petróleumtól szagtalanított

— alapítványa tart fenn. Az intézet központi gondolata a béke és a nemzetközi kö-zeledés. Van azonban benne egy pár okos ember, aki a meglevők igaz és csúnya ábrázolását tartja a leendők megszebbitésének előfeltételéül; viszont az igazi és vér-beli „népszövetségi" szellem inkább a jelenlevőben való hit főleg betűkben és szó-ban való zengedezésében éli ki magát. Igaz, hogy az ilyen szó-mágiának is van valami effektív hatása; ha tízezer ajak ezer évig mondja szavalókórusban, hogy:

„a Kellogg-paktum eltörölte a háborút", akkor ez maga is eltöröl a háborúból egy-két hüvelyknyit, de ennél egy-két nap alatt többet cselekedhetnék egy okos Világ-hódító. Csak ha akadna ilyen, ki biztosít, hogy okos lenne?

Volt az Institut-n egy nagy békevita is Malinowski (meghívott előadó) előadása után, aki az etnológia teréről átkalandozott a háború szörnyűségére, amit is találóan éles nyelvvel és nyugateurópai értelemmel taglalt. Én azonban, mint bár — burzsuj tagja egy mégis proletár nációnak, igen rosszallottam, hogy tíz-húsz férfiú, kik jöve-delmüket, autójukat és jólszabott ruháikat a nemzetközi együttműködés intézmé-nyeinek virágzására alapozzák, a legőszintébb hivőséggel bizonyítják, hogy a háború nem „érdemes" és nem „fizetődik ki" senki számára sem. Az egyik emlegette — a jugoszláv ügy idején voltunk —, hogy Magyarország számára sem. Erre engem meg-indított a lélek s ahelyett, hogy kormányunk nevében tiltakoztam volna a háború szellem vádja ellen inkább a Horváth Barna5 példáját terjesztettem elébük meg-kérdezvén, hogy vájjon ugyanaz-e a háború egy gazdag ifjú házas (?) és egy özvegy munkanélküli vagy egy bantunéger számára? Érdekes módon nem értették a példa élét, mely nem a béke-gondolat ellen, hanem az érdekelten hipokrita békevágy ellen szólt. Ehelyett belekapaszkodtak a bantu négerbe s a gyarmati népek állapotának mellékvágányára terelték a kérdést.

Kedves Ferencem, nagyon régen hallottam felőled. Igaz, tudom, hogy a makói szövetkezetnél valóban elkezdtél valamit — hogy mit, előttem csak nagy vonalakban ismeretes. De mégkevésbé ismeretesek számomra a Te befelé való cselekedeteid, mert igazság szerint a katonaságtól való kijöveteled óta nem beszéltem Veled igazán.

Ami magamat illeti, azt hiszem, agyajárásom alapjában egyféle maradt, csak éppen realistaságom (és inkább nem-forradalmiságom) szigorú megtartásával az abszolút Értékek nagy igénylésére jutottam, ami nem is éppen ellentétes, sőt nagyon termé-szetes. Most is az jó Bocskay fejedelem szavával élvén „az dialektikához és retori-kához nem tudunk (sajnos, mi tudunk), az dolgot ő magát nézzük", de az nézésből nem következik az dolgoknak megtartása és megmaradása. Igazában inkább a

gon-dolkodás módjára nézve békétlenkedem, mintsem a cselekvésére. Kissé meghasonul-tam azzal a zsidósos agyajárással, amely az igazság útját a módszerben, az ellent-mondástalanul egységes rendszerben és a logikus formulákban, továbbmenve az állítások relativitásában s a tudományos értékindifferencia lepedőjében takart erköl-csi értékelésekben kereste. Zsidósosnak nem azért nevezem, mint a zsidók ennek szerzői volnának vagy érte felelősek, hanem mert ők visszhangoztak rá a legőszin-tébb és a leglángolóbb hittel. Európai betegség ez nagyon. Szép és értékes példája itt ennek Kelsen, akinek itt buzgó szemináriumi hallgatója vagyok. Nagyon közvet-len és zseniálisan okos ember, de nekem Horváth valahogyan igazabb. A Kelsen tiszta jogtanaival valahogyan úgy van az ember, mint a vékony sárgarépa pucolásá-val: addig kaparjuk róla a földnek piszkát, míg minden húsa is lemegy s csak a rostja marad meg. Kelsen esetében ez a rost méltó a megszemlélésre, de nem ele-gendő az élet táplálására.

Bélától — megérdemelten — rég nem kapok hírt. Most erős az elhatározásom, hogy — ha vénen és szégyenkezve is — végigcsinálom a katonaságot. Lehet, hogy meg fogom bánni, de eddig már annyi általam ismert igaz emberben keltett rossz emlékekkel vegyes respektusok és annyi erős emberen változtatott valamit, hogy úgy érzem, veszítenék vele, ha kihagynám az életemből. Te mit gondolsz?

Kedves Ferencem, nem tudom, megérte-e ez a levél, hogy ily sokára született meg: Te mindenesetre ne nézd gyarlóságomat, hanem írj minél előbb, mert nagyon szeretnék hallani Rólad, a munkádról s a bennedlevőkről, nemkülönben amit tudsz, a szegediekről főleg Béláról, Müvkollbeliekről s Alma Materünkről.

A minél előbbi viszontírásig sok-sok szeretettel ölel

Bibó Pista S. Bibo. Geneve. 36. av. Champel.

REITZER BÉLA — ERDEI FERENCHEZ Kistelek, 1935. aug. 19.

Kistelek,6 935. augusztus 19.

Drága jó Ferencem,

életjelet kívánsz tőlem: íme, még élek, mert meg nem haltam. Sőt nemcsak élek, hanem néha — ünnepi, ritka percek — még gondolok is Rád, ha egyáltalán van időm gondolni valamire, ami kívül esik a mozgalmas ürességen, ami körülvesz.

Ilyenkor pedig türelmetlenül és keserű szájízzel vágyakozom utánad, kedves bará-tom és jó reménnyel arra az időre, mikor maradéktalanabbul lehetünk hívek és társak. Ne is haragudjál, hogy így kell kipréselni belőlem ezeket a sorokat: nem előztél meg engem csak a puszta írásban, napok, sőt hetek óta készülődöm és írom a levelet, csak épen a tollat kézbevennem nincs időm.

Az egész gyakorlat nem volna ilyen terhes, h a . . . Hiszen Neked többször emlí-tém, milyen érdekes ágazata a tömegmozgatás és tömegrombolás modern tudomá-nyának a tüzér-mesterség. És mindez itt derül ki legjobban a gyakorlatban. De az élmények, melyek ezzel a gyakorlati tanulással kapcsolatban, annak ürügye alatt érik az embert, teljesen lerontják az ízét: a „tüzérség" teljesen lehomályosul a „ka-tonáskodás" strapái, verítékes fáradságai, öncélú megerőltetései és a kisteleki por és piszok, nyomorúság súlya alatt. Ezért nem jutok az íráshoz vagy fizikailag, vagy lelkileg. (Ma pl. Szent István királynak ünnepe előtt való délután, mikor már muszáj megírnom a levelet, reggeli fél három óta talpon vagyok és pokoli hőségben dél-utáni háromkor értem vissza, ebédeletlenül, szurtosan, elepedve.)

Űgy nem mondhatom egyébként, hogy tanulság nélkül való az itt töltött idő.

Megéltem, úgy futólag a nagybirtok élményét. A faluban nyomorult, küzködő pa-rasztok élnek, homokra van építve nemcsak a falujok, hanem az egész életük, egy forgószél mindakettőt odébbviszi. A határban pedig itt a Pallavicini-birtok, majd-nem 100 majorjával, kastéllyal, vadaskerttel, román-stílű templommal és rosszul jö-vedelmező térséges dűlőivel. A széleken kis parasztok küzdenek a bérelt szikkel, a kövérjén a főintézők gyarapodnak. Látnád, hogyan élnek a cselédek a majorokban, 48

milyen törtgerinccel és tuberkolótikus testtel járnak körül és szinte valahogy be-szélni se tudnak, az embernek mindig az az érzése, hogy ezek a nyelvünket sem tudják, sunyi alázatosak. A birtok, ahogy én meg tudom ítélni, nincs jól kezelve.

Rendszertelenül kisebb-nagyobb bérletek vannak kihasigatva belőle és anarchikusan elszórva a különböző szemes termények táblái. De a majorokban sárgálló szalma-hegyek mutatják, mik vannak itt lehetőségek. Az egész vidék az igazi magyar puszta képét nyújtja. Tanya alig, hisz az egész határ egy zsebet szolgál. Majorok között végtelen, fátlan laposok és hullámok. Nagyon kegyetlenül árva rajta az ember, s messze van minden. Különös élmény, pláne, hogy az ember így egy kissé előkelő (és nem szívesen látott) idegen.

Innen nemsokára odébbállunk és megkezdődik vándorlásunk, mely meg sem áll szeptember derekáig. Akkor leszek megint a magam gazdája és lehetek ismét, ha minden segít, a munkám rabja véglegesen és feltarthatatlanul. Az ügyeim állásáról nincsen semmi tudomásom. Hazulról semmi hírt nem kapok, minden stagnál. De valahogy nem izgat most egy csöppet sem ez a kilátás nélkül való várás és közele-dése a felelős munka idejének. A léleknek ebben a szélcsendjében megérlelődött bennem valami nyugodt bizalom aziránt, hogy az igazság, amelyet magunkban hor-dunk néhányan, nem juthat ebek harmincadjára és hogy minden kis élelmesek és ügyeskedő körmönfontak között is meg kell találnunk azt a helyet, melyre a mi küldetésünk — egyre erősebb és most már kétségektől tiszta érzésem — kijelölt bennünket. És a hivatásban való megerősödéssel együtt érzem, a megnyugvás biz-tosságát és azokban a küzdelmekben és munkás napokban, melyekben meg kell merülnünk mind a kettőnknek, míg elérkezhetünk az alkotásig. Nagyon várom már azt az időt, mikor együtt dolgozhatunk, drága Ferencem és remélem, hogy az én veszteglésem alatt Te szorgalmasan gyűjtőd számomra a penzumokat. Érdekelne, hol állasz most a gondolatmenetedben és a tények begyűjtésében. Jó volna, ha leg-alább nagy vonásokban ismertetnéd és problémáidat kicsit felmutatnád, hadd törjem hozzá egy kicsit a fejem. Amellett érdekel, hogyan megy sorod, mit csinálasz,

Innen nemsokára odébbállunk és megkezdődik vándorlásunk, mely meg sem áll szeptember derekáig. Akkor leszek megint a magam gazdája és lehetek ismét, ha minden segít, a munkám rabja véglegesen és feltarthatatlanul. Az ügyeim állásáról nincsen semmi tudomásom. Hazulról semmi hírt nem kapok, minden stagnál. De valahogy nem izgat most egy csöppet sem ez a kilátás nélkül való várás és közele-dése a felelős munka idejének. A léleknek ebben a szélcsendjében megérlelődött bennem valami nyugodt bizalom aziránt, hogy az igazság, amelyet magunkban hor-dunk néhányan, nem juthat ebek harmincadjára és hogy minden kis élelmesek és ügyeskedő körmönfontak között is meg kell találnunk azt a helyet, melyre a mi küldetésünk — egyre erősebb és most már kétségektől tiszta érzésem — kijelölt bennünket. És a hivatásban való megerősödéssel együtt érzem, a megnyugvás biz-tosságát és azokban a küzdelmekben és munkás napokban, melyekben meg kell merülnünk mind a kettőnknek, míg elérkezhetünk az alkotásig. Nagyon várom már azt az időt, mikor együtt dolgozhatunk, drága Ferencem és remélem, hogy az én veszteglésem alatt Te szorgalmasan gyűjtőd számomra a penzumokat. Érdekelne, hol állasz most a gondolatmenetedben és a tények begyűjtésében. Jó volna, ha leg-alább nagy vonásokban ismertetnéd és problémáidat kicsit felmutatnád, hadd törjem hozzá egy kicsit a fejem. Amellett érdekel, hogyan megy sorod, mit csinálasz,