54
ten tiszteletére ültek ünnepet, kit mint a világosság istenét e napon Vajanonak neveztek. Este a halmokon gyújtott tüzekkel tudósítot-ták a messzebb lakó papokat, hogy másnap megülik a fő ünnepet.
Megvolt ez ünnep az ugor népeknél is. Erre mutat a finneknél a Zuhanuskoion-Iván napi ünnepiesen feldíszített lombos nyírfa, a finneknél és észteknél mai napig divatos Szent Iván-esti népszo-kások és mulatságok; különösen pedig a mordvinoknál ekkor ülik Angel Patäinek, a főistenasszonynak nagy ünnepét. Mily nagy ün-nepélyességgel ülték meg e napot pogány őseink, megítélhetjük onnan, hogy még a keresztyén magyaroknál is sokáig fennmaradt, s a vele járó kihágások miatt korlátozni kellett, amint erről Inchof-fernél ezeket olvassuk: „A magyaroknál a vele együtt járó bámula-tos világítási és tűzijátékok, valamint a tüzek körül ropni szokott ünnepi tánc, tobzódás és zajos kedvcsapongás következtében né-melykor csaknem babonává fajult, míg aztán némileg korlátolta-tott.”2
Ma azonban, úgy tapasztaltam, e nap különösebb megünneplé-se a magyarok közt kevésbé divatos. Annál inkább el van terjedve a felvidéki tótok és németek között. Körmöcbánya vidékén kivált Jánoshegyen ülik meg nagy buzgalommal. Ennek keresztyéni oka is van, mert a jánoshegyi templom Keresztelő Jánosnak van szen-telve. Két kis legenda fűződik ehhez. Régen, mikor még János-hegy, s a szomszédos Konessó, Blaufusz, Alsó- és Felsőturcsek igen kicsiny falvak voltak, s ezért külön templomot nem építhet-tek, külön papot nem tarthattak, elhatározták, hogy közös erővel építenek templomot a központra, a Jánoshegyre. Ki is szemeltek e célra helyet a mostani úgynevezett régi templom mellett, hozzá-fogtak a munkához, de mikor már majdnem az egésszel készen voltak, egy éjjel az épület összeomlott. Háromszor ismétlődött e szomorú esemény. Végre egy, a mostani templom helyén álló bo-korban síró fiút találtak, kiben Keresztelő Jánosra ismertek rá. Ez azt mondta, hogy ha boldogulni akarnak, a bokor helyére építsék a templomot, s nevéről nevezzék el. Úgy is tettek, s így kapta a falu
2 Barna Ferdinánd: A mordvaiak pogány istenei és ünnepi szertartásai.
Budapest, 1897.
56
a Jánoshegy nevet. A templom oltárán lévő üvegszekrényben ma is láthatni a kisfiú szobrát. Azt is mondják, hogy régen, mikor a mostani Jánoshegy helyén még csak egy-két ház állott, megjelent ott az Isten anyja tiszta fehér ruhában, s az emberek szeme láttára ismét eltűnt. Utána egy szép kis fehér bárány jött, s megálló he-lyében elkezdé első lábaival a földet kaparni, mire a gödörből forrás fakadt. Az emberek aztán melléje egy vörös tornyot építet-tek. Egyszer a faluban egy öregasszony megvakult, és súlyosan megbetegedett. Azt kívánta, hogy vigyék a szent forráshoz. Odaér-ve nagy csodálkozásukra a kút mellé ezüstkupa és ezüstkanál volt láncolva. A beteg asszony ivott a kút vizéből és megmosta szeme-it. Azonnal meggyógyult. Ez időtől fogva igen sokan látogatták a gyógyító erejű szent kutat. Egy éjjel azonban valami nagy úr uta-zott keresztül a falun, kinek egyik lova vak volt. Felhasználta a jó alkalmat, s megmosta a lova szemét. A ló vissza is kapta látását, de a víz elvesztette gyógyító erejét. Később az ezüstkupát és -ka-nalat is ellopta valaki. Mások azt mondják, hogy a vörös torony régibb a kútnál; ott találták már, mikor az erdőt kiirtották. Kelet-kezése körülményeit azonban nem tudhatni, „de az bizonyos, hogy nem emberkezek emelték.”. A forráskaparó bárány emlékeztet Szent Kelemennek, a bányászok védőszentjének legendájára. Szent Kelement ugyanis Traján császár a Chersoneusba száműzte. A sziget lakói, de különösen a bányákban dolgozó keresztények a víznek nagy hiányát érezték. Ivóvíz közelben nem volt található, igen messziről kellett szállítani. Ezért sokszor majdnem elepedtek szomjúságukban. Kelemen ez ínséges állapoton segíteni vágyván, Istenhez fordult, s nagy buzgósággal kérte, szánja meg nyomorú-ságukat, s mutasson nekik közelben forrásvizet. Míg Kelemen imádkozott, feltűnt szemei előtt a bárány, mely egy szikla tetején állván, első jobb lábát fölemelvén, bizonyos pontra mutatott. Ezt Kelemen Isten kétségtelen útmutatásának vévén, másokkal együtt fölment a sziklatetőre, s ásni kezdett. A víz azonban nem jelentke-zett. Végre Kelemen maga vette kezébe a kapát, s jól figyelembe vevén a pontot, melyre a bárány mutatott, azon a helyen a földbe vágott. Alig történt meg a kapavágás, a víz azonnal felbuggyant, friss csergedező patak eredett, melyből a bányamunkás
keresztyé-nek és pogányok egyaránt olthatták szomjukat. E csoda láttára igen sok pogány a keresztyén hitre tért.3
Körmöcbányán és vidékén már vagy két héttel János napja előtt mesterinasok és a bányászok, zúzó- és kohómunkások gyermekei összeállanak, nagy rudat vesznek ketten vállukra, s utcáról utcára járnak alkonyattájban, sajátságos dallamos hangon kiabálva: „Habt’s keine alte Körbchen, Besen, Bierfässer?” A rossz seprőket, kosara-kat a gazdasszonyok év közben rendesen félrerakosgatják, s ilyen-kor odaadják nekik. János-nap előtt való este fölmennek a körül-fekvő hegyekre, s szürkületkor a máglyára rakott lomot meggyújt-ják. Az égő máglyákat körültáncolják, keresztülugorják. A Kálvá-ria-hegyen néha mécsesekből kirakják e betűket: H. J. T. (Heiliger Johannes, der Täufer). A tűz közepére állított pózna tetejére ezüst-forintost, egy üveg bort vagy más effélét tesznek. Mikor a tűz javában ég, egy nyaláb zöld gallyat, vagy rossz kosarat dobtak rá.
Valaki hirtelen ráugrik, s kezd kapaszkodni felfelé. Ha leveszi a feltett jutalmat, az az övé, s amennyire csak lehet, geisttá (pálinká-vá) változtatva, együtt költik el. Ha a hegyeken gyújtott tűz szé-pen ég, jó termés, sok gyümölcs lesz.
Jánoshegyen egy legelő közepén rőzséből nagy halmot raknak, ennek a közepébe nagy gallyat, fenyőszálat tűznek, s tetejébe vi-rágkoronát helyeznek. A banda ráhúzza, s a legények és leányok körben táncolnak. Mikor a tűz javában ég, a lányok dobálni kezdik a koronát. A lehullott virágokat felkapkodják, magukkal viszik, s párnájok alá teszik. Éjjel aztán megálmodják, ki lesz a férjök. So-kan azt hiszik, hogy amelyik lány a korona egy darabját kezébe kerítheti, az abban az esztendőben férjhez megy. A gazdák meg a tűz kihamvadása után egy-egy szenes, kihűlt üszköt vesznek fel, s a káposztásföldbe dugják. Ettől jobban tenyészik a káposzta, s nem fogja bántani a hernyó.
Néhol a leányok ez este mezei virágokból font koszorút dobál-nak a háztetőre. Akié fennmarad, az abban az esztendőben férjhez megy. Vagy pedig a körtefára dobálnak koszorúkat, s ahányadik dobásra akad fenn a koszorú, annyi év múlva megy férjhez az
3 Szentek élete V. k. 442. l.
58
tő leány. Szomolnokon a lányok koszorúkat dobnak a vízbe, ahol az még nincs befödve, aztán gyorsan lefutnak oda, ahol már nincs befödve. Akinek koszorúja legelőbb feltűnik, az leghamarább férj-hez megy. […]
Néhol Szent János-este kimennek a lovak legelőjére. Ha valaki ott olyan elveszett lópatkót talál, melyben még minden szög benne van, tépje ki az alatta levő füvet, és dobja bele egy sebes folyású patakba. Amely szálak ár ellen úsznak, azokat vegye ki, s ezekkel bármely zárat kinyithat.
A nógrádi nép azt tartja, hogy Szent János Szent Iván napján keresztelte meg Jézust a Jordán vízében. Ezért e napon valameny-nyi víz meg van szentelve ennek emlékezetére. Ha napfölkelte előtt merítenek a folyóból, arccal kelet felé fordulva és a korsót háromszor mártják bele, akkor ez a víz mindenféle betegség ellen használ, különösen pedig szemfájás ellen.
Olyan asszonynak, akinek meghalt már egy-két gyermeke, Já-nos-napig semmiféle gyümölcsöt sem szabad enni, mert különben gyermekei nem kapnak enni az égben. Ha mégis megkívánja, ak-kor abból a gyümölcsből előbb annyi gyermeknek adjon, ahány gyermeke meghalt.
Görgény környékén azt mondják, hogy ott van elásva Dárius kincse, ahová János napján a nap első sugara esik. Olvastam, hogy Moldvában e napon a gyermekeknek korán érő, édes, úgy nevezett kógyis almát osztogatnak.
Még a szentjánosbogárnak is csodatévő ereje van, amelyről Er-délyben a dési rege azt tartja, hogy Keresztelő János előtt, mikor üldözték, ilyen kis bogarak világítottak, s innen kapta a nevét. Kör-möcön azt hiszik, hogy ha a lány szentjánosbogarat a kályhán meg-száraszt, ezután megtöri, s a legénynek borban beadja, a legény ak-kor szerelmes lesz belé, hogy csakúgy reszket utána.
Nagyon mélyen gyökerezhetett a néphitben ez ünnep, hogy annyi idő múltával is még annyi emléke maradt fenn. Sőt néhol, például Micsinyén (Zólyom megyében) a tótok körültáncolván a tűzet, énekelnek is, és ez éneknek mind a szövege, mind a dallama igen régi, s még őspogány éneknek tartják. (7)
_______________