Wordsworth és Coleridge vitájában
1. Felvetés: a Wordsworth–Coleridge vita egy új eleme
William Hazlitt 1823-ban a Liberal hasábjain megjelent My First Acquaintance with Poets című esszéjében leírja azt a néhány napot, melyet Wordsworth és Cole-ridge társaságában töltött. Találkozásuk 1798 tavaszán történt, az angol romanti-kus költészet paradigmatiromanti-kusnak tartott kötetének, a Lírai balladák születésének idején, a Wordsworth és Coleridge közötti alkotói egymásrahatás, sőt, szimbió-zis egyik legintenzívebb időszakában. Bár az ekkor még pályája elején álló Hazlitt ámulattal hallgatta a költőket és verseiket, későbbi munkásságából kiderül, hogy nem sok mindenben értett velük egyet. És bár az esszé nem éppen tényszerű vis-szaemlékezés – így pl. Hazlitt nem csak néhány napot, hanem három hetet töltött a költők társaságában (Wu 2005: 83) –, arról árulkodik, hogy már ebben az időben sem nagyon tudták megértetni magukat egymással. Hazlitt, mikor egy hónappal korábban először találkozott Coleridge-dzsal, megpróbálta akkor már készülő (s majd 1805-ben megjelenő) első filozófiai művének (An Essay on the Principles of Human Action) gondolatait elmagyarázni, de, mint írja, nem sikerült megértetnie magát a költővel (Hazlitt 1958: 10). Az 1798 tavaszi találkozás leírásában is talál-kozunk ilyen esettel. „Metafizikai vitába keveredtem Wordsworth-el,” írja Hazlitt,
„miközben Coleridge a csalogány különböző hangjait magyarázta [Wordsworth]
húgának, de egyikőnknek sem sikerült teljesen világossá és érthetővé tenni, amit mondani akartunk.” (“I got into a metaphysical argument with Wordsworth, while Coleridge was explaining the different notes of the nightingale to his sis-ter, in which we neither of us succeeded in making ourselves perfectly clear and intelligible.” [Hazlitt 1958: 15–16]).1 Ez a passzus Wordsworth Szemrehányás és felelet és Visszaadva a kölcsönt (Expostulation and Reply, illetve The Tables Turned, mindkettőt fordította Mattyasovszky Brigitta, lásd Szenczi 1982: 18–21; az ere-detiket lásd Brett – Jones 1991: 104–106) című verseinek háttere – e versekben Wordsworth egy „Matthew”-nak nevezett alakkal vitatkozik, és a kritikai konszen-zus szerint a versek a Hazlitt-től idézett epizódot örökítik meg (lásd pl. Gill 1989:
1 A dolgozatban előforduló idézetek, ha másként nem jelzem, a saját fordításaim.
139). Vagyis az idézett mondatban azt, hogy „egyikőnknek sem sikerült” (“neither of us succeeded”) megérteni a másikat, elfogadottan úgy kell értenünk, hogy sem Wordsworth-nek, sem Hazlittnek nem sikerült megértetnie magát a másikkal.
Úgy gondolom azonban, hogy van a mondatnak egy másik értelmezési lehető-sége is, amely szerint az „egyikőnknek sem” vonatkozhat arra is, hogy ahogyan Wordsworth-nek és Hazlittnek nem sikerült megérteniük egymást, úgy Coleridge és Dorothy Wordsworth sem jutottak megértésre az ő párhuzamosan zajló beszél-getésükben. Azon túl, hogy nyelvtanilag ez a jelentés lehetséges, azért is hajlok erre az értelmezésre, mert ellenkező esetben a Coleridge és Dorothy párhuzamos beszélgetését megemlítő tagmondat a mondandó szempontjából lényegtelen kül-ső körülmény megemlítése volna, s ez nehezen képzelhető el, ha felidézzük, hogy Coleridge néhány héttel az epizód előtt írta A csalogány című versét (1798 áprili-sában; Hazlitt látogatása késő májusban történt; The Nightingale, fordította Góz Adrienne, lásd Coleridge). Éppen ezért nem tűnik jelentéktelen részletnek, hogy Coleridge, ahogyan a versben, úgy az anekdotában is a csalogány dalát „magyaráz-za.” Mikor Hazlitt 25 évvel később az esszéjét írta, már ismerte Wordsworth verseit, melyek megörökítették a vitájukat. A feltevésem az, hogy a Coleridge és Dorothy vitájáról szóló félmondat olvasható bújtatott kritikai észrevételként, amely a Haz-litt és Wordsworth vitájáról szóló verseket összekapcsolja Coleridge A csalogány című versével, méghozzá az általános értetlenség, az egyetértéshez nem vezető be-szélgetések kontextusában.
A csalogány fontos mű a két költő egymásra reagáló verseinek dialógusában.
A Coleridge által megformált verstípus egyik darabja, melyet épp e vers alcímében nevez „társalgó vers”-nek (conversational poem). Ezek a versek jellemzően valami hétköznapi szituációból kibomló meditációk, melyek egy beszélgetés egyik olda-lát tartalmazzák – egy baráttal való beszélgetések, aki azonban nem szólal meg e versekben, de akihez Coleridge beszélője a szavait intézi, s így könnyed, társalgó, bensőséges hangot ütnek meg metafizikai spekulációi. Versmértékük blank verse (vagyis rímtelen ötös jambus), amely a korban jellemzően sokkal nagyobb léleg-zetű, hosszabb értekező művekben volt használatos; Coleridge társalgó hangnemű rövid blank verse művei formai újítást jelentettek. Ez az újítás hatással volt Words-worth-re is, aki több művében – így egyik leghíresebb versében, a Sorok a tinterni apátság felett-ben is – alkalmazta Coleridge társalgó verseinek formai megoldásait, szerkezetét. A csalogány nem az első ilyen verse Coleridge-nak: 1795 augusztusára datálható a The Aeolian Harp, a Reflections on Having Left a Place of Retirement 1796 októberében született, a This Lime-Tree Bower my Prison 1797 júliusában, a Frost at Midnight pedig 1798 februárjában, vagyis 1798 tavaszán, A csalogány szü-letésének idején Wordsworth már jól ismerte Coleridge kísérletező, újító társalgó verseit. Ugyanezen a tavaszon Wordsworth is írt egy sor dialogikus lírai költe-ményt, köztük a Hazlittel való beszélgetést megörökítő Szemrehányás és felelet és Visszaadva a kölcsönt című két, egymással összetartozó verset. De a Lírai balladák
ezen a tavaszon született darabjai között egyéb dialogikus versek is vannak Words-worth tollából, mint pl. a The Last of the Flock, a We are Seven, az Anecdotes for Fathers, de a később született (és a kötet második, 1800-as kiadásába bekerült) Two April Mornings és annak párverse, a The Fountain is a dialogikus versek közé sorol-ható. A kritikában ezeket a verseket ritkán kezelik összetartozóként, nem dialogi-kus voltukat tartják legfontosabb vonásuknak; a Szemrehányás és felelet és a Vissza-adva a kölcsönt verspárt pl. más (nem dialogikus) versekkel társítva az ún. „krédó versek” közé szokás sorolni, melyekben Wordsworth a természet hatásairól vallott nézeteit fogalmazza meg, szinte doktrinálisan. Mi több, a dialogikus versek ezen csoportját Coleridge társalgó verseivel sem szokás összefüggésbe hozni.2 Words-worth és Coleridge ebben az időben folyamatosan reagáltak egymás verseire, egy-fajta költői párbeszédet tartottak fenn azzal, ahogy idézték, visszhangozták vagy épp korrigálták, átírták egymás verseinek egyes formai és tartalmi elemeit, képeit, kifejezéseit a saját verseikben. Coleridge társalgó verseit és Wordsworth dialogikus líráját azonban a kritika nem tekinti e párbeszéd részének. Így pl. Paul Magnuson, Wordsworth és Coleridge költői dialógusának egyik legalaposabb elemzője, A csa-logány tárgyalását azzal fejezi be, hogy a költők narratív költeményeinek dialógusa ekkor már összefonódik az 1798 tavaszán írt lírai költeményekkel is (Magnuson 1987: 138), ám ezután sehol nem említi az 1798 tavaszán született dialogikus ver-seket. Ehelyett új fejezetet kezd, Coleridge társalgó verseire írt válaszként egyedül a Tinterni apátság-ot tárgyalva. Meglepő a dialogikus verseket illető csend Mag-nuson könyvében, hiszen akár kézenfekvőnek is tűnhet, hogy Coleridge társalgó verseire Wordsworth dialogikus versekben válaszoljon. Igaz, a dialogikus versek formailag legalább annyira különböznek a társalgó versektől, mint amennyire pl. a Tinterni apátság hasonlít rájuk; ha a kritika csoportként látta a dialogikus verseket, akkor „találkozó versek”-nek (encounter poems) nevezte őket, melyekben a lénye-ges közös elem nem az, hogy szereplői beszélgetnek, hanem az az alaphelyzet, hogy a beszélő véletlenül összetalálkozik egy másik alakkal (egy kislánnyal, egy pásztor-ral, egy vénemberrel, egy ismeretlennel, egy baráttal), és szóba elegyedik vele. Úgy gondolom azonban, hogy a formai eltérés nem elég ok arra, hogy elvessük azt a lehetőséget, hogy Coleridge „társalgásaira” Wordsworth a saját „dialógusaival” vá-laszolt (még ha nem mindegyik dialogikus versét érdemes is így olvasni). Hazlitt híres passzusának fent említett értelmezése éppen ezt a lehetőséget villantja fel az-zal, hogy összefüggésbe hozza A csalogányt és a Wordsworth és Hazlitt vitáját meg-örökítő verseket. Továbbmenve, ha a dialogikus verseket Wordsworth válaszaként olvassuk Coleridge társalgó verseire, akkor a formai eltérés maga válik a válasszá:
az, ahogyan Wordsworth versei a beszélgetéseket felépítik, feltevésem szerint
reak-2 Van erre is példa persze: Mary Jacobus szerint Coleridge társalgó versei nyitották meg Wordsworth-ben az inspiráció azon forrását, amelyből az 1798 tavaszán írott lírai versek születtek, köztük a dialogikus versek (lásd Jacobus 1976: 3. és 4. fejezet). Ugyanakkor igen jellemző a máig érvényes kritikai konszenzusra, hogy Jacobus is arra jut: Wordsworth saját társalgó verse a Sorok a tinterni apátság felett.
cióként olvasható arra, ahogyan Coleridge versei bánnak a beszélgetéssel. A két költő vitája ezen versek összefüggésében magáról a beszélgetés, a költői társalgás jellegéről is szól. Az alábbiakban A csalogány és a Szemrehányás és felelet című verseket fogom részletesebben tárgyalni; egyrészt arról szeretném meggyőzni az olvasót, hogy e versek összefüggenek egymással, másrészt azt igyekszem végiggon-dolni, hogy mit mondanak arról, ahogyan Wordsworth és Coleridge a párbeszédes verseket használta, s hogy ez mit árul el gondolkodásukról. A kritika Coleridge társalgó verseit tekinti a romantikus költészet szempontjából lényeges újításnak;
az itt javasolt megközelítés azonban arra enged következtetni, hogy Wordsworth épp a párbeszéd használatának tekintetében Coleridge újítását hagyományosnak találta, és az övétől eltérő utat választott, mikor mondandója számára a verses pár-beszédet tartotta a megfelelő formának. Ezek a különböző megoldások pedig a költők gondolkodásának eltérő elemire is rávilágítanak.