másképpen az etikáról és az etikus kapcsolatokról
Figyelembe véve az etikai kódexek és sztenderdek korlátait, hogyan kellene gon-dolkodniuk, érezniük és cselekedniük a szociális munkával foglalkozó oktatók-nak és gyakorlati szakembereknek anoktatók-nak érdekében, hogy elősegítsék a mun-kánk alapját képező etikus gyakorlatot és kapcsolatokat? Bár erre a kérdésre nem tudunk végérvényes választ adni, a következőket gyümölcsözőnek gondoljuk a párbeszéd kialakításához.
Először is, mi lehet a következménye annak, ha az etikus kapcsolatok jelenlegi koncepcióját megváltoztatjuk? Ha a kódexek és sztenderdek előírásai és szer-ződésszerű irányelvei által vezérelt zárt és statikus kapcsolatokat (Hugman 2003) a megbeszélésre és változásra nyitott folyamatorientált és párbeszédes kapcsolatok felé tereljük? Ahogy Hugman (2003: 1028) állítja, „az etikának a morális lények (emberek) közötti kommunikáció elérésének módjaival kell foglalkoznia, nem pedig eszközként annak meghatározásával, hogy bárkinek (személynek) hogyan kell gondolkodnia vagy cselekednie”. Egy ilyen változás biztosítaná, hogy a környezet (kontextus), a kultúra, a közösség, a történelem
és az idő a kommunikáció és az etikus döntéshozatal elengedhetetlen elemévé váljon. Ez azt is eredményezné, hogy az etikai problémák megoldására használt felülről lefelé irányuló, szociálismunkás-központú modellt felváltaná a szociális munkás és szolgáltatást igénybe vevő közötti kontextusbeli együttműködés.
Tudjuk, hogy az ilyen képlékeny eljárás szorongást vált(hat) ki, mert nincs egyér-telműen meghatározva, hogy mi a jó vagy helyes, és mi a rossz vagy helytelen.
Az ilyen fajta szorongás, félelemérzet főleg a hallgatóknál és a kezdő szakem-bereknél gyakori, akik nagyon is szeretnék megtanulni, mi a „helyes” módszer a gyakorlatban. Részben, mert az embereket vonzzák a szabályok – mert ezekkel megszilárdíthatják azt, ami sosem lehet egyértelmű –, és határt akarnak szabni a végtelennek és a megismerhetetlennek. Walker (1998) szerint a morálfilozófusok, akik az elméleti-jogi modellt alátámasztó feltevések alapján dolgoznak „hajlamo-sak […] a tényt szükségszerűségként, a történelmi helyzetet örökös állapotként, a normát természetesként, a társadalmi konstrukciót a természet akarataként, a be-leegyezést, jóváhagyást önzetlenségként, a társak közötti egyetértést, összhangot objektivitásként és a saját, sokszor megkérdőjelezhető álláspontjaikat szakértői,
»tudományos« véleményként beállítani” (Walker 1998: 26).
Másodszor, gondoljunk azokra a lehetőségekre, melyeket az adná, ha a különbsé-geket az emberiség lényegeként és szépségeként értelmeznénk, ha kíváncsisággal és érdeklődéssel hallgatnánk a másik világképét, ha felfedeznénk minden ember-ben az egyediséget, és legjobb képességeink szerint ellenállnánk a ’kisajátítás-nak’. Az ilyen felfedezések által mindannyian gazdagabbak lennénk.
Harmadszor, vajon a Melissa Orlie (1997) által kidolgozott etikai jogsértés (’betolakodás’) koncepciója megszabadít-e bennünket attól az irreális elképze-léstől, hogy mindig „helyesen kell cselekednünk”? Orlie (1997: 5) az etikai jog-sértésekre mint „káros hatások”-ra utal, „amelyek nem a szándékaink vagy rosz-szindulatunk miatt, hanem a társadalmi folyamatokban és az identitásokban való részvételünkből óhatatlanul következnek”. Orlie azzal érvel, hogy minden ember, de különösen azok, akik társadalomformáló hatalommal bírnak, hozzájárulnak az etikai jogsértésekhez (betolakodásokhoz). Méghozzá azért, mert a társadalom felelős képviselőiként a szakemberek húzzák meg a határokat, azaz meghatá-rozzák az egészség és a betegség terminusait, azt, hogy mi számít normális állapotnak vagy éppen rendellenesnek, diszfunkcionálisnak. Például, amikor egy szociális munkás úgy dönt, hogy Brown úr nincs elég jól ahhoz, hogy hazamehessen a kórházból, akkor megerősíti azt (is), hogy mit tekintenek
elégségesnek vagy elégtelennek a biztonságos otthonéléshez. Ez az értékelés azonban lehet, hogy Brown úr esetében helytelen, vagy előfordulhat, hogy valaki más esetében is, akit haza lehetne engedni, megtagadják azt, mivel Brown úr esetében már megerősítették az egészség normáját. Vagy valakit, egy „harmadik személyt” elutasíthatnak a rehabilitációs kórházi ellátástól, mivel Brown úr még további ellátásban részesül, és foglalja az adott kórházi ágyat. A tovagyűrűző hatások végtelenek és felismerhetetlenek. Függetlenül attól, hogy a szociális munkások megpróbálnak etikusan cselekedni, lesznek olyan elkerülhetetlen esetek, amikor valaki másnak kárt okoznak, éppen az erőfeszítéseiknek köszön-hetően. Következésképpen, meg kell változtatnunk azt a gondolkodásmódot, miszerint ha a kódexeket és a szabványokat követjük, akkor biztosan megta-láljuk a „helyes” megközelítést (megoldást), és fel kell ismernünk, hogy minden szakember szükségszerűen hozzájárul majd valakinek az akaratlan megsértésé-hez (Weinberg 2005a, 2010).
Negyedszer, milyen szakmai utak nyílnának meg, ha mindannyian nagyobb felelősséget vállalnánk, hogy erkölcsileg aktív, változást hozó cselekvőként já-ruljunk hozzá a dolgokhoz? Mint szakma, mindig is áthidaltuk a szakadékot a gondozás és az irányítás, ellenőrzés, illetve a status quo támogatása és leküzdése között (Abramovitz 1998). Ez magában foglalja a szociális munka gyakorlatá-ba beágyazott ellentmondások megragadását. Az egyenlőtlen társadalmi beren-dezkedést támogató tágabb társadalmi struktúrákat többé már nem tekinthetjük politikai problémának, amely meghaladja a szakember felelősségét vagy elszámoltathatóságát. A szakembereket nagyban gátolják azok a strukturális kor-látok, amelyek között működniük kell, de a kódexek jelenlegi fókusza a szociális munkás és a kliens kettősén van, ami háttérbe szorítja a tágabb, rendszerszin-tű problémákat (Weinberg 2010). Nyomást kell gyakorolnunk a makroszintre, ahol, mint szakemberek, szembesülünk a társadalmi egyenlőtlenségekkel. Vitat-ják, hogy „az amerikai szociális munka etikája megfelelő figyelmet fordított-e az etikai/politikai alapokra a szociális munka gyakorlatában” (Hugman 2005a:
536). Bátornak kell lennünk a szerkezetátalakítással és a neoliberalizmus nyomá-sával szemben, és nem engedhetünk a modern társadalom normatív, szabályalapú irányzatainak, hanem továbbra is küzdenünk kell a marginalizálódottak embersé-gesebb megközelítése érdekében.
Ötödször, mi történne, ha az etikai gyakorlat fókuszát a személyes szociális mun-kás–kliens kettőséről az önreflexió és alázatosság általi saját tapasztalatainkból és ismereteinkből való tanulásra helyeznénk? Finn és Jacobson (2008: 144) Marcia
Abramson munkáját adaptálva megalkotta az Etikai önértékelés keretrendszere című írást. Ez a keretrendszer megfontolásra érdemes kérdéseket vet fel a szoci-ális munkások számára:
• Milyen előítéleteket hozhatsz a munkádba személyes és kulturális háttered miatt?
• Mi az elképzelésed a morálisan jó emberről és/vagy szociális munkásról?
• Melyek az etikai alapelveid, és hogyan rangsorolod őket?
• Milyen erkölcselméleti rendszer alakítja a gondolkodásodat?
• Hogyan értelmezed az emberi természetet?
• Mi a spiritualitás helye a világnézetedben?
• Hogyan kezeled az egyéni jogok és felelősségek, valamint a közjó közötti feszültséget?
• Milyen az erkölcsi hangod?
Ezek a kérdések minőségileg különböznek a jelenlegi kódexekben és sztender-dekben szereplő előírásoktól, és mint ilyenek, a szociális munkások számára az etikai kapcsolatok megvalósításának valós ígéretét nyújtják.
Következtetés
Az a párbeszéd, amit mi itt említünk, megkívánja a szociális munkásoktól, hogy aktívan vegyenek részt egy kritikusan reflektáló folyamatban, legye-nek érzékenyek, tárják fel az etikai jogsértéseket, hibákat, küzdjelegye-nek meg az ellentmondásokkal, és osszák meg másokkal bizonytalanságaikat és zavart-ságukat. Mi, akik szociálismunka-oktatóként rendszeresen abban a helyzet-ben vagyunk, hogy irányítjuk és értékeljük a hallgatók tanulását, tudatában vagyunk annak, hogy a hatalom dinamikája, az erőviszonyok mennyire gá-tolhatják az érdemi párbeszédet; a hallgatók csak vonakodva mondják el az igazat, és félnek, amikor az osztályzásra kerül sor. Tapasztalataink szerint hasonló hatalmi erőviszonyok befolyásolják a gyakorlati szakemberek etikai problémákkal kapcsolatos diskurzusokban való részvételét is. A munkaadó megrovásától és/vagy a szakmai szervezetek fegyelmi eljárásaitól való fé-lelem mindig ott lehet a gondolataikban, és ez a féfé-lelem megakadályozza az aktív, őszinte és elkötelezett párbeszédet.
Nem egyszerű dolog megszabadulni ettől a félelemtől, de úgy gondoljuk, hogy az etikai kódexek és a gyakorlati sztenderdek céljának és funkciójának tisztázása egy köztes lépés lehetne, ami fokozná az oly szükséges párbeszé-det. Különösen a következőket javasoljuk:
1. Az etikai kódexeket szakmai értékeink és meggyőződéseink inspiráló nyilatkozatává kell átalakítani, szabályozási vagy fegyelmi funkciók nélkül. Ez biztosítaná az értékek egyértelmű megfogalmazását a szakma és a nyilvánosság számára, és iránymutatóként szolgálna a szakmai fejlő-déshez.
2. A gyakorlati sztenderdeket el kell választani ezektől az ösztönző, inspirá-ló nyilatkozatoktól, helyette minimális gyakorlati előírások szabályozási nyilatkozatává kell válniuk. A minimális előírások, normák hangsúlyo-zása elismeri a szakemberek autonómiájának fontosságát a kapcsolatok és az összefüggések sokféleségében való eligazodásban. Hangsúlyozniuk kell a kötelességet, az elkötelezettséget és a helyes eljárásmódot, vala-mint meg kell határozniuk azokat a tetteket, amelyek fegyelmi eljárást vonhatnak maguk után. Ez biztosítaná a szakmai elszámoltathatóságot és a lakosság védelmét.
3. A kontextuális, folyamatalapú etikus kapcsolatok összetett problémáival kölcsönösen támogató és oktató párbeszédes folyamatokon keresztül kell foglalkozni, ami különbözik bármely más szabályozó folyamattól. Ez biz-tosítaná, hogy büntetéstől való félelem nélkül haladhassunk a párbeszéd és az újragondolás felé.
Összefoglalva, a jelenleg a kódexekbe és a sztenderdekbe beágyazott deduk-tív, egyoldalú és felülről lefelé irányuló folyamat, amely középpontba helyezi a szakembert, mintha ő egyedül cselekedne, soha nem teremt etikus kapcso-latot. E helyett az etikára a szociális munkás és a szolgáltatást igénybe vevő közötti folyamatban lévő kapcsolatként kell tekintenünk.
Fel kell ismernünk azokat a strukturális korlátokat és paradoxonokat is, amelyek a gyakorló szakemberek mindennapi tapasztalatainak részét ké-pezik, miközben a gyakorlatot politikai tevékenységként határozzuk meg, ami vagy megerősíti a társadalmi egyenlőtlenségeket, vagy a társadalmi át-alakulás felé visz. Valódi etikus kapcsolat kialakításához olyan modellt kell
ösztönözni, támogatni, amely az együttműködést és a párbeszédet hangsú-lyozza, és a szociális munkást nem különálló személynek látja, hanem olyannak, aki összekapcsolódik a szolgáltatást igénybe vevővel. Azáltal közeledhetünk a legmagasabb etikai elvárásainknak megfelelő kapcsolatok felé, hogy felismerjük az etikai jogsértés (betolakodás) és a kisajátítás veszélyeit, és értékeljük azok egyediségét, akikkel dolgozunk.
Fordította: Babos Tímea
Irodalom
Abramovitz, M. (1998): Social work and social reform: An arena of struggle. Social Work, 43. pp. 512–526.
Aotearoa New Zealand Association of Social Workers. (2008): Code of ethics. Can-terbury, New Zealand: Author.
Asquith, M.–Rice, K. (2005): Social work ethics: Practice and practitioners. New Global Development, 21. pp. 10–17.
Banks, S. (2003): From oaths to rulebooks: A critical examination of codes of ethics for the social professions. European Journal of Social Work, 6. pp. 133–144.
Banks, S. (2004): Ethics, accountability and the social professions. New York, NY:
Palgrave.
Beck, U. (1992): Risk society: Towards a new modernity. London, UK: Sage.
Briskman, L. (2001): A moral crisis for social work: Critical practice and codes of ethics. Critical Social Work. 2. (1.)
Canadian Association of Social Workers. (2005): Guidelines for ethical practice.
Retrieved from http://www.casw-acts.ca/sites/default/files/attachements/
CASW_Guidelines%20for%20Ethical%20Practice.pdf
Cornell, D. (1992): The philosophy of the limit. New York, NY: Routledge.
Dominelli, L. (2004): Social work. Theory and practice in a changing profession.
Cambridge, UK: Polity Press.
Finn, J.–Jacobson, M. (2008): Just practice: A social justice approach to social work. (2nd ed.) Peosta, IA: Edie Bowers Publishing.
Freud, S.–Krug, S. (2002): Beyond the code of ethics, Part II: Dual relationships revisited. Families in Society, 83. pp. 483–492.
Hugman, R. (2003): Professional values and ethics in social work: Reconsidering postmodernism? British Journal of Social Work, 33. pp. 1025–1041.
Hugman, R. (2005a): Exploring the paradox of teaching ethics in social work practice. Social Work Education, 24. pp. 535–545.
Hugman, R. (2005b): New approaches in ethics for the caring professions. New York, NY: Palgrave Macmillan.
Jayaratne, S.–Croxton, T. A.–Mattison, D. (2002): Race, practice behaviors and the NASW Code of Ethics. Journal of Social Service Research, 28. (3.) pp.
65–89.
Levinas, E. (1991): Otherwise than being or beyond essence. (Lingis, A. Trans.) Boston, MA: Kluwer.
Loewenberg, F.–Dolgoff, R.–Harrington, D. (2000): Ethical decisions for social work practice (6th ed.). Itasca, IL: F. E. Peacock.
Mullaly, B. (2006): Forward to the past: The 2005 CASW Code of Ethics. Cana-dian Social Work Review, 23. pp. 145–150.
Orlie, M. A. (1997): Living ethically, acting politically. Ithaca, NY: Cornell Uni-versity Press.
National Association of Social Work. (2008): Code of ethics. Retrieved from http:// www.naswdc.org/pubs/code/code.asp
Nova Scotia Association of Social Workers. (2008): Code of ethics and standards of practice. Halifax, Canada: Author.
Parton, N. (2000): Some thoughts on the relationship between theory and practice in and for social work. British Journal of Social Work, 30. pp. 449–463.
Vetlesen, A. J. (1994): An inquiry in the preconditions of moral performance.
University Park: Pennsylvania State University Press.
Walker, M. U. (1998): Moral understandings. A feminist study in ethics. New York, NY: Routledge.
Webster’s third new international dictionary. (1981): Unabridged. Vol. 1.
Chicago, IL: Encyclopaedia Britannica, G. & C. Merriam.
Weedon, C. (1987): Feminist practice and poststructuralist theory. (2nd ed.) Cambridge, MA: Blackwell Publishers.
Weinberg, M. (2002): Biting the hand that feeds you and other feminist research dilemmas. In: Van den Hoonard, W. C. (Ed.): Walking the tightrope: Ethical issues for qualitative researchers. Toronto, Canada: University of Toronto Press. pp. 79–94.
Weinberg, M. (2005a): A case for an expanded framework of ethics in practice.
Ethics and Behavior, 15. pp. 327–338.
Weinberg, M. (2005b): The mother menagerie: Animal metaphors in the social work relationship with young single mothers. Critical Social Work, 6.
Weinberg, M. (2010): The social construction of social work ethics: Politicizing and broadening the lens. Journal of Progressive Human Services, 21. pp. 32–44.