Az európai költészettörténeti kontextus

Ezekből az állásfoglalásokból megállapítható, hogy a magyar irodalomtörténetben aránylag széles körben elterjedt nézet, hogy a régebbi költészet a retorika alapjain nyug-vó alkalmi költészet, amelyben a szubjektivitásnak nincs tere, s csak a 18. század végén kialakuló élményköltészettel válik lehetővé a szubjektivitás lírai artikulálása.

Ez a séma igen elterjedt a német irodalomtörténetben is – talán innen került át a magyar irodalomtörténetbe. Egy a közelmúltban megjelent, oktatási célokra készült líraelméleti és -történeti tankönyv (Arbeitsbuch Lyrik) történeti áttekintése pl. a líra történetében négy nagy korszakot különít el: a barokk kort az alkalmi költészet, a fel-világosodás korát a tanköltemények, a Sturm und Drangtól kezdődő időszakot az él-ményköltészet művelésével jellemezve, a modernség jellemzőjeként az élél-ményköltészet problematikussá válását, a nyelvi megalkotottság előtérbe kerülését nevezve meg.¹⁸ A német irodalomtörténet az új, a szubjektivitás kifejezésén alapuló költészeteszmény megjelenését rendre a fiatal Goethe verseihez (pl. Willkommen und Abschied) köti. Így tesz Hiltrud Gnüg A lírai szubjektivitás létrejötte és válsága, illetve Bernhard Sorg A lírai én című könyvében: mindketten a hegeli szubjektum-fogalomból indulnak ki, s azt ta-lálják, hogy ez először Goethe költészetében jelenik meg, a barokk költészetben viszont nem lelhető fel.¹⁹ Egy újabb, a lírai kifejezés kérdését tárgyaló monográfiában lényegé-ben hasonló úton halad Stefan Jaeger is, annyiban módosítva az elfogadott képletet, hogy a szubjektivitás első jeleit nem Goethe, hanem Hölty költészetében fedezi fel.²⁰

Az élményköltészettel szembeállított alkalmi költészet fogalma alatt olyan költői alkotásokat szokás érteni, melyek értelmüket egy adott helyzetben nyerik el, kontextus-hoz kötöttek, hatásorientáltak, s melyekben nem egy individuális jegyekkel rendelkező beszélő, hanem egy általános alany nyilvánul meg, a retorikai-poétikai előírások szerint megalkotott szövegben.²¹ Az ilyen fajta versek írása igen elterjedt volt a 17. században, s ezért kétségtelenül a korszak jellegzetes költői alkotásmódjáról van szó. A régi költészet mint alkalmi költészet a modern elvárások felől tekintve sokáig csak mint a szubjektív önkifejezésnek teret nem biztosító, esztétikai értékkel nem rendelkező alkotási mód volt értelmezhető, s az ilyen negatív ítéletek irodalomtörténeti mellőzöttségét is meg-alapozták. A 20. század második felében a korszakkal foglalkozó irodalomtörténészek

18 Kirstin Felsner, Holger Helbig und Therese Manz, Hg., Arbeitsbuch Lyrik (Berlin: Akademie Verlag, 2010), 27–36.

19 Hiltrud Gnüg, Entstehung und Krise lyrischer Subjektivität: vom klassischen lyrischen Ich zur modernen Erfahrungswirklichkeit (Stuttgart: Metzler Verlag, 1983); Bernhard Sorg, Das lyrische Ich:

Untersuchungen zu deutschen Gedichten von Gryphius bis Benn (Tübingen: Niemeyer Verlag, 1985).

20 Stefan Jaeger, Theorie lyrischen Ausdrucks. Das unmarkierte Zwischen in Gedichten von Brentano, Eichendorff, Trakl und Rilke (München: Fink Verlag, 2001), 161–196.

21 Az alkalmi költészetről lásd: Wulf Segebrecht, Das Gelegenheitsgedicht: ein Beitrag zur Geschichte und Poetik der deutschen Lyrik (Stuttgart: Metzler Verlag, 1977).

erőfeszítései arra irányultak, hogy az anakronisztikus megközelítéssel szemben rámutas-sanak a barokk poétika retorikai alapjaira, s hogy a barokk költők retorikai tudatosságá-nak demonstrálásával változtassatudatosságá-nak a modern korban elterjedt negatív értékítéleten.²² (A magyar irodalomtörténetben is megfigyelhető az a tendencia, hogy a 20. század utolsó évtizedeiben a modern esztétikai elvárásoktól poétikai megoldásaikban látvá-nyosan különböző, s ezért többnyire kevéssé méltányolt régi szövegek éppen retorikai megalkotottságukra hivatkozva váltak méltányolhatóvá.)

Az alkalmi költészet és az élményköltészet ilyenfajta, elsősorban a német iroda-lomtörténetben meghonosodott, de a magyarban is fellelhető szembeállítása roppant sematikus, s a kora újkori költészetre vonatkozó újabb elemzések fényében mindenkép-pen árnyalandó.²³ Az újabb elemzések egyrészt arra mutatnak rá, hogy már a 17. szá-zadban, az alkalmi költészet keretein belül, ezek szabályait módosítva is lehetséges volt individuális tartalmak megjelenítése.²⁴ A líratörténeti elemzések azt mutatják, hogy az élményköltészetnek nevezett líratörténeti formáció előzményei fellelhetők már a 17. századi költészetben is (Gryphius, Günther), s ennek fényében szerencsésebbnek mutatkozik az élményköltészet különböző történeti alakváltozatairól beszélni.²⁵ Más-részt az is megállapítható, hogy a líra élményköltészetként számon tartott szegmen-sébe tartozó szövegek, vagy legalábbis ezek egy része is a retorikai stratégiák tudatos alkalmazásáról tanúskodik.²⁶ A lírai szubjektivitás kérdésköre, legalábbis a kora újkor periódusát tekintve, korántsem lezárt probléma, az újabb kutatások az eddigi nézetek felülvizsgálatának szükségességét jelzik.

Erre legnyomatékosabban egy, az alkalmi költészetről nemrégen kiadott tanul-mánykötet hívja fel a figyelmet – érdemes itt Volkhard Wels a kutatás újabb eredmé-nyeit is összegző előszavának legfontosabb megállapításait összefoglalni. Az alkalmi költészetként számon tartott korpusz alaposabb vizsgálata azt mutatja, hogy poétikai jellemzőit tekintve korántsem homogén szövegcsoportról van szó, s hogy e szövegek között is felfedezhetők individuális megnyilvánulások, Az alkalmiság tehát nem fel-tétlenül jelent egyúttal személytelenséget is, egy adott alkalomra (pl. valaki halálára) személytelen és individuális versek egyaránt keletkezhettek. Wels szerint nem meg-győző az az érvelés, amely a kora újkori poétikákra alapozva tekinti a barokk költé-szet meghatározó vonásának az alkalmiságot, a személytelenséget és a retorizáltságot.

22 Wilfried Barner, Barockrhetorik. Untersuchungen zu ihrer geschichtlichen Grundlagen, (Tübingen:

Niemeyer Verlag, 1970); Joachim Dyck, Ticht-Kunst: Deutsche Barockpoetik und rhetorische Tradition, (Bad Homburg: Gehlen Verlag, 1966); Segebrecht, Das Gelegenheitsgedicht...

23 A magyar irodalomtörténetben pl. Rónay György Ányos Pálról szólva azt méltatja, hogy versei között az alkalmi költészet hagyományával szakító szubjektív élményeket megjelenítő darabok is megtalálhatók. Rónay György, „Ányos Pál”, Vár ucca tizenhét 2, 2. sz. (1994): 132–136.

24 David Heyde, Subjektkonstitution in der Lyrik Simon Dachs (Berlin: de Gruyter Verlag, 2010).

25 Michael Feldt, Lyrik als Erlebnislyrik: Zur Geschichte eines Literatur- und Mentalitätstypus zwischen 1600 und 1900 (Heidelberg: Winter Verlag, 1990), 45–72.

26 Olaf Kramer, Goethe und die Rhetorik (Berlin: de Gruyter Verlag, 2011).

Egyrészt, mert e poétikák léte nem jelenti azt, hogy a költői gyakorlat ténylegesen a bennük található szabályokhoz alkalmazkodott, másrészt pedig azért, mert a poétikák többnyire nem is tartalmaznak előírásokat az egyes alkalmakra készülő költeményekre vonatkozóan. Wels szerint téves az a felfogás, amely a retorikai tudást valamifajta szö-vegek előállítására alkalmas gépezetként fogja fel; a retorika ugyanis alapvetően nem normatív, hanem deskriptív szabályrendszer, amely a grammatika és a logika mellett a szövegek elemzését szolgálta. A deskriptív szabályok ugyan kamatoztathatók voltak az alkotásban is, de miként nem beszélhetünk grammatikus költészetről, a retorikus költészet fogalmának sincs sok értelme. Az alkalmi költészet koncepciójának kialaku-lása meglátása szerint alapvetően az érzékenység ideológiájának a 18. század második felében való megjelenése és dominánssá válásának következménye. A 18. században nem a szövegalkotás retorikai módja tűnik el, hanem a stíluseszmény változik, a ba-rokk mesterkéltséggel szemben az uralkodó eszmény a természetes stílus lesz, azaz olyan stíluseszmény, amelynek azt a képességet tulajdonítják, hogy autentikusan képes kifejezni az érzelmeket, lelki tartalmakat. E tézist támasztja alá az is, hogy az alkalmi költészet fogalmát a német poétikai gondolkodásba csak Gottsched vezette be, s a fo-galom a 18. században pejoratív értelemben vált használatossá. Az alkalmi költészettel kapcsolatban gyakran hivatkozott Opitznál, mint általában a barokk poétikákban, az alkalmi költészet fogalma nem is létezik: Opitz szerint a költészet mindig alkalomhoz kötött, de csak a gyenge és a jó költemények között tesz különbséget. Wels szerint a kora újkori költészet csak abban az értelemben nevezhető alkalminak, hogy mindig konkrét kommunikációs helyzethez kötött, de az alkalmi költészet fogalmát végső soron inkább csak szűkebb értelemben véve, a házasságra, születésre, halálra írt ver-sek jellemzésére tartja értelmesen használhatónak. Az élményköltészet új eszménye, amely a retorikát az autenticitás szolgálatába állítja, ezzel szemben olyan kommuniká-ciós helyzethez illeszkedik, amelyben a megszólított nem konkrét olvasó, hanem egy imaginárius közönség.²⁷

E megjegyzések egyrészt arra figyelmeztetnek, hogy általánosító tételek helyett érdemes a konkrét versek elemzéséből kiindulni; másrészt azzal a tanulsággal szolgál-nak, hogy a szűkebb értelemben vett alkalmi költészeten belül is lehetségesek többé-kevésbé individuális megnyilvánulások. A szubjektivitás költészetbeli megjelenési formáit keresve azonban sokkal kézenfekvőbb példákat is találhatunk, legalábbis, ha

27 Volkhard Wels, „‚Gelegenheitsdichtung’: Probleme und Perspektiven ihrer Erforschung”, in Theorie und Praxis der Kasualdichtung in der frühen Neuzeit, Hg. Andreas Keller, Elke Lösel, Ulrike Wels und Volkhard Wels, Chloe 43, 9–31 (Amsterdam: Rodopi Verlag, 2010). Szintén azt a nézetet problematizálja Stefanie Stockhorst is, miszerint a barokk költészet a poétikai szabályok követésén alapulna. Mint arra a német anyagot vizsgálva rámutatott, a költői gyakorlat általában megelőzte a poétikát és hatott is arra: semmiképp sem igaz ezért, hogy a poétikai kézikönyveket követték a 17.

századi német költők. Stefanie Stockhorst, Reformpoetik: Kodifizierte Genustheorie des Barock und alternative Normenbildung in poetologischen Paratexten (Tübingen: Niemeyer Verlag, 2008), 15–17.

a romanisztika vagy az anglisztika hagyományait vesszük szemügyre. Legalább Hegel óta szokás Petrarca Daloskönyvében a modern szubjektum egyik első megnyilvánulási formáját látni, és e megközelítés nyilvánvalóan kiterjeszthető a reneszánsz petrarkista költészetre is. A szerelmi líra története ily módon szorosan összekapcsolódik a szub-jektum történetének általános kérdéseivel.²⁸ Az utóbbi évtizedek irodalomtörténeti elemzései azonban azt is nyilvánvalóvá tették, hogy a modern autonóm szubjektum fogalma nem vetíthető vissza a kora újkorra, hanem a szerelmi költészetben megnyilvá-nuló szubjektivitás történeti kontextualizációjára és történeti megértésére van szükség.

A modern szubjektum érzelmi mélysége („Innerlichkeit”), a szélsőséges izoláltság és az egyszeriség tudata e kor költészetében nem fedezhető fel, a szubjektivitás itt alapvetően a szerelemmel összefüggő érzelmi állapotokra való reflexiót jelent.²⁹

Michael Bernsen A lírai beszéd problematizálása a középkorban című monográfiá-jában arra mutatott rá, hogy Petrarca költészete voltaképpen nem kezdőpontja a szub-jektivitás történetének, mivel a 14. században a szubszub-jektivitásnak a szerelmi költészet-ben való megjelenítése már jelentős hagyományra tekinthetett vissza.³⁰ E hagyomány kialakulásának döntő mozzanatát Bernsen abban a fejleményben látja, hogy a szerelemi költészet elszakadt az udvarlás pragmatikus szituációjától s benne a szerelemre való reflexió vált meghatározóvá. E fejleményt igen részletesen dokumentálja Giacomo da Lentini (1210 k.–1260 k.) költészetében, rámutatva többek között, hogy a szerelem interiorizálásához és reflektálttá válásához jelentős mértékben hozzájárult a szeretett személy szívbe metszett képének metaforája. A történeti elemzés szerint a szerelemről való lírai beszéd szubjektivizálódását Dante Új élete megállította, amennyiben Beatricét Isten felé mutató jelként jelenítette meg; Petrarca viszont más utat választott s elmélyí-tette a szerelemre való reflexiót.

Az újabb irodalomtörténeti munkák nyomatékkal mutatnak rá, hogy a Daloskönyv szubjektivitása nem értelmezhető egyszerűen a modern szubjektivitás múltba való ve-títéseként, hanem csakis a történeti kontextus figyelembevételével adható magyarázat arra, hogyan válhatott lehetségessé, hogy a szubjektivitásnak a Petrarca művében meg-jelenő változata a hatástörténet során a modern szubjektivitás előzményeként értel-meződjön; ez persze a Daloskönyvben megformálódó szubjektivitás és a szubjektivitás modern alakzatai közötti különbségek felmutatásának szükségességét is magával vonja.

E kérdéskör részletekbe menő diszkussziója itt nem lehetséges, annál is kevésbé, mert a

28 Roland Hagenbüchle, „Subjektivität: Eine historisch-systematische Hinführung”, in Reto Luzius Fetz, Roland Hagenbüchle, Peter Schultz, Hg., Geschichte und Vorgeschichte der modernen Subjektivität, I. (Berlin: de Gruyter Verlag, 1998), 1–89.

29 Lásd pl. Claudio Giunta, „Poesia antica e poesia moderna (a proposito di un libro recente di Guido Mazzoni)”, Nuova rivista di letteratura italiana, 2005, 231–251.

30 Michael Bernsen, Die Problematisierung lyrischen Sprechens im Mittelalter. Eine Untersuchung zum Diskurswandel der Liebesdichtung von den Provenzalen bis zu Petrarca (Tübingen: Niemeyer Verlag, 2001).

Daloskönyv esetében egymástól igen különböző megközelítési módú elemzések létez-nek; itt csupán néhány releváns eredmény említése lehetséges.

Klaus Hempfer elemzése szerint Petrarca szerelmi költészetének történeti specifi-kuma abból a megfigyelésből kiindulva ragadható meg, hogy a Daloskönyvben a szere-lemről való beszédben különböző, össze nem egyeztethető diskurzusok jelennek meg:

a szerelem egyrészt betegség és szenvedés, másrészt öröm forrása és az Istenhez vezető út. A Canzoniere – véleménye szerint – a különböző diskurzusok összeegyeztetésének lehetetlenségét viszi színre, szemben Dante Vita novájával, mely még arra törekszik, hogy egy diskurzust mint az igazit jelenítsen meg. A modern szubjektivitáshoz képest vett legfontosabb különbség ezen elemzés szerint abból adódik, hogy Petrarcánál a szubjektum még nem rendelkezik szabadon a diskurzusok fölött, nem e diskurzusok forrásaként tételezi magát, hanem az egymással összeegyeztethetetlen diskurzusok met-széspontján jelenik meg.³¹

A Daloskönyv e szerkezeti jellemzője leírható úgy is mint a megtérés-séma de-konstrukciója. Michael Bernsen már említett elemzésében rámutatott: a Daloskönyv szerelemkoncepciójának meghatározó sajátossága, hogy a versek hőse egy szingulá-ris létező iránt lobban szenvedélyes szerelemre, Laura – eltérően Dante Beatricéjétől – nem mutat valami magasabbra, nem Isten jele. Az egyedi létező ilyen fajta közép-pontba állítása eszmetörténeti szempontból a nominalista ismeretelmélettel állítható párhuzamba. A szerelem szubjektuma szempontjából az önreflexió elmélyülését teszi lehetővé, hogy a versek hőse problémaként érzékeli, hogy nem tud megszabadulni ettől a vágytól, az nem adja át a helyét Isten szeretetének.³²

A történeti kutatások arra is fényt vetnek, hogy a Petrarca Daloskönyvében vagy a petrarkista versciklusokban megjelenő szubjektivitás kérdését árnyaltan, több szinten célszerű megközelíteni: megkülönböztetve a tematikusan a szerelmi viszonyban meg-jelenő érzelmi individualitást; az imitatio és az aemulatio gyakorlatában, az elődök kö-vetésében és a mintáktól való eltérésben megnyilvánuló individualizációs lehetőségeket (textuális individualitás), és a beszélő vagy költő tevékenységének öntematizálásában megnyilatkozó reflexív individualitást.³³

E kérdéskör árnyalt megközelítéséhez fontos meglátásokkal járult hozzá Ullrich Langer reneszánsz költészetről írt könyve, melyben rámutatott, hogy a szerelmi köl-tészetben legalább Petrarca óta léteznek olyan költői hagyományok, amelyek nem értelmezhetők a retorikai elméletek kontextusában. Egyrészt azért, mert Daloskönyve szerelmes verseivel Petrarca – eltérően a szónoktól – nem egy meghatározott hatást

31 Klaus W. Hempfer, „Rerum vulgarium fragmenta XXXII: Diskursive Antinomien und die Konkurrenz alternativer Wirklichkeitsmodellierungen in Petrarcas Canzoniere”, in Klaus W. Hempfer und Gerhard Regn, Hg., Petrarca-Lektüren (Stuttgart: Franz Steiner Verlag, 2003), 39–68, 53–55, 63.

32 Bernsen, Die Problematisierung..., 292–319.

33 Jörg Wesche, „Petrarkismus”, in Herbert Jaumann, Hg., Diskurse der Gelehrsamkeit in der frühen Neuzeit: Ein Handbuch (Berlin: de Gruyter Verlag, 2011), 55–84, 74.

kívánt elérni a befogadóban. Másrészt, mert e szerelmes versek alanya nem is tesz ele-get a szónokkal szemben támasztott követelményeknek: nem értelme vezeti, hanem a szenvedély fogja, s ezáltal nem rendelkezik azzal a retorikai etosszal, amely a meggyőzés egyik feltétele.³⁴ A rétor beszéde is lehet ugyan szenvedélytől fűtött, de esetében ez a meggyőzés eszköze; a szerelmes viszont nem meggyőzni akar. A Daloskönyv énjét ezért Langer szembeállítja a szónoklat alanyával, illetve az ókori költészetben megjelenő szubjektummal, és az „egzisztenciális szingularitás” terminusával jellemzi. E szingula-ritás egyrészt azt jelenti, hogy Petrarca költeményeinek tárgya az itt és most, az egyedi lelki állapot, de másrészt azt is, hogy nyelvi megalkotottságukban az egyediség, a hagyo-mánytól való eltérés mozzanatai lelhetők fel. Langer szerint a retorikai költészetfelfogás jelentőségét hangoztató irodalomtörténészek túlzottan is óvakodnak, hogy olvasataik ne legyenek anakronisztikusak, ne modernizálják Petrarcát, holott Petrarca tényleg mo-dern, jóllehet ezt a modernséget csak a korabeli poétikai eljárásokhoz viszonyítva lehet megérteni és méltányolni.

Más megközelítést alkalmaz, de hasonló következtetésre jut Karlheinz Stierle is.

Stierle a költészeten belül a líra fogalmát azáltal határolja el, hogy az felfogása szerint nem rendelkezik konkrét pragmatikus funkcióval – eltérően a használati költészet kü-lönböző változataitól, amelyek valamilyen meghatározott, költészeten kívüli diskurzus realizálásaként értelmezhetők. A líra szubjektumát mint problematikus, saját identitását kereső szubjektumot határozza meg. Véleménye szerint először Petrarcánál jelenik meg ez a fajta lírai szubjektum, itt figyelhető meg először, hogy a költői szubjektum önmagát teszi tárgyává. Igen fontos meglátása, hogy a szűkebb értelemben vett líra megjelené-se a befogadás szempontjából is lényegi változást jelent. A befogadó alany ugyanis ez esetben nem értelmezhető sem pragmatikusan meghatározott szubjektumként, akinek cselekvési diszpozícióját valamely diskurzus megváltoztatja, sem pragmatikus szerep-ként, amelyet a valós befogadó eljátszandó szerepként magára ölthetne. Ehelyett a líra azt nyújtja a befogadónak, hogy belülről tapasztalja meg egy komplex identitás lehe-tőségeit. Minthogy e líra első képviselőit a reneszánsz korszakában fedezi fel, történeti nézetben azt állapítja meg, hogy a régebbi és a modern líra között nem tapasztalható alapvető, lényegi különbség.³⁵ Ezzel az állásponttal szemben joggal vethető fel, hogy ily módon a líra túlságosan is leszűkített fogalmát kapjuk, amely a modern kori költé-szetnek is csupán egyetlen szegmensét jellemezheti. Ennek ellenére Stierle álláspontja mindenképpen tanulságos abból a szempontból, hogy a befogadás lehetséges mintá-zatai és a költői művekben megjelenő szubjektivitás közötti szoros összefüggésre igen pregnánsan mutat rá.

34 Ullrich Langer, Lyric in the Renaissance. From Petrarch to Montaigne (Cambridge: Cambridge University Press, 2015), 1–48.

35 Karlheinz Stierle, „Die Identität des Gedichts – Hölderlin als Paradigma”, in Odo Marquard, Hg., Identität, Poetik und Hermeneutik 8 (München: Fink Verlag, 1992), 505–552, 521–522.

A szubjektivitás megnyilvánulásának a szerelmi költészet mellett fontos terepe a vallásos-meditatív költészet is. E téren lényegesen kevesebb elemzés született, mint a szerelmi költészet esetében. Ezek közül érdemes itt megemlíteni Günter Butzer tanul-mányát, mely Gnüg és Sorg már említett munkáit bírálva fejti ki, hogy a kora újkori me-ditatív költészet csak akkor ítélhető meg méltányosan, ha abban nem a modern szubjek-tivitást keressük, hanem a szubjektivitás kora újkori formáiból indulunk ki. A meditatív líra népszerűségének hátterében az állandó önreflexió szükségessége, az egyén hitének megfelelő erősségében való kétely áll. Günter Butzer Foucault hatalomelmélete által inspirálva a szubjektivitást normalizáló hatalmi praktikák eredményének, a meditatív lírát pedig a kora újkor egyik fontos szubjektivitás-generátorának tekinti. Felfogása sze-rint a meditatív líra tulajdonképpen az uralkodó vallásos-erkölcsi norma begyakorlását teszi lehetővé.³⁶ Ez persze meglehetősen egyoldalú megközelítés, hiszen nem számol azzal, hogy az irodalom az erkölcsi normához nem csak egyféleképpen, affirmatívan viszonyulhat; de nem veszi tekintetbe azt sem, hogy a szubjektum szempontjából a meditatív líra fontos teljesítménye lehet, hogy lehetővé teszi saját identitása kialakítását.

4.

Talán e mégoly vázlatos áttekintésben is sikerült néhány olyan szempontot felvetni, amelyekből kiindulva valamelyest árnyaltabban lehet újragondolni a régi magyar költé-szet történetét, régi és modern költékölté-szet viszonyát. Ezt alátámasztandó a következőkben Balassi Bálint költészetének néhány aspektusát kiemelve igyekszem konkrét példán is rámutatni az említett szempontok relevanciájára. Az természetesen nem követel ma-gyarázatot, hogy Balassi költészete a régi magyar irodalom azon szegmensébe tartozik, amely – Kecskeméti Gábor már idézett szavaival – „a posztromantikus esztétikai kívá-nalmakat is képes kielégíteni.” Ugyanakkor a szakirodalomban kevés válasz lelhető fel arra vonatkozóan, miben is állna Balassi verseinek irodalmisága, modernsége. Mint ar-ról a bevezetőben esett szó, Horváth János Balassi modernségét a dalforma felé mutató jegyekben vélte felfedezhetőnek. Egy újabb dolgozatban Horváth Iván – Philipp Sidney költészetelméletére hivatkozva – a versek fikciós voltában jelölte meg azok különleges, költői vonását: azaz abban, hogy Balassi versei esetében nem dönthető el, igaz vagy hamis állításokat fogalmaznak-e meg.³⁷ Úgy gondolom, a fentiek fényében másfajta

36 Günter Butzer, „Schicksale des lyrischen Ich”, Sprache und Literatur, 83 (1999), 3–15.

37 Horváth Iván, „A magyar vers a reneszánsz és reformáció korában”, in Jankovits László és Orlovszky Géza, szerk., A magyar irodalom történetei I., (Budapest: Gondolat Kiadó, 2007), 239–

254. A fikciósság fogalmának a költészetre való alkalmazásakor komoly problémának tűnik, vajon mit jelentene egyáltalán az igazságköteles állítás lírai, különösen szerelmes versek esetében. Egyrészt, mert – legalábbis az újabb irodalomtudomány álláspontja szerint – a versekben nem az empirikus szerző szólal meg, másrészt mert az érzelmi állapotok szubjektív természetűek és nem ellenőrizhetők.

lehetőségek is adódnak: a szubjektum szétszakítottságának tematizálása, a lelki folya-matokra való reflexió is olyan elemként értékelhető, amely alkalmas lehet költészettör-téneti helyének meghatározására.

A szubjektivitás történeti alakzatainak vizsgálata szempontjából különösen érde-kesek azok a versek, amelyekben a különböző lelki képességek egymáshoz való viszonya tematizálódik. Arra a jelenségre, hogy Balassi egyes verseiben megtaláljuk a szubjek-tum különböző képességeinek megnevezését, az utóbbi időben Székely Júlia hívta fel a

A szubjektivitás történeti alakzatainak vizsgálata szempontjából különösen érde-kesek azok a versek, amelyekben a különböző lelki képességek egymáshoz való viszonya tematizálódik. Arra a jelenségre, hogy Balassi egyes verseiben megtaláljuk a szubjek-tum különböző képességeinek megnevezését, az utóbbi időben Székely Júlia hívta fel a