Banks (2004: 108) szerint „[az] etikai kódex általában egy szakmai szervezet, foglalkozás-szabályozási testület vagy más szakmai szervezet által kiadott írá-sos dokumentum, a tagságot alkotó szakemberek segítése, a szolgáltatást igény-be vevők védelme és a szakma hírnevének megőrzése érdekéigény-ben”. Banks kifejti a kódexek további funkcióit, mint például a szakmai identitás megteremtése és fenntartása, illetve a szakmai irányelvek és a szakmai szabályozás (Banks 2003).
Annak érdekében, hogy figyelembe vegyék a kódexek többoldalú funkcióit, néhány szakmai szervezet úgy határozott, hogy a kódexet összekapcsolja a gya-korlati előírásokkal (Canadian Association of Social Workers [Szociális Munkások Kanadai Szövetsége] 2005). A szétágazó funkciók ily módú összekap-csolása azért problémás, mert az egymástól nagyon különböző célok és az azok-ból adódó funkciók összemosódnak, zavart okozva mind a nyilvánosság, mind a gyakorló szakemberek körében. Úgy véljük, hogy a szabályzó határozatok (me-lyek alapján a dolgozókat értékelik) és a jövőt vízionáló kijelentések (me(me-lyek inspiráló eszményeket képviselnek a szakemberek számára) összemosása zavaró, és kreativitás helyett inkább korlátozott gyakorlathoz vezet.
Eddig három olyan feltevést vizsgáltunk meg, melyeken véleményünk szerint az etikai kódexek és a sztenderdek alapulnak. Feltételezve, hogy az egyetemes foga-lommeghatározás, az abszolutista alapelvek és az ellentétek összeegyeztetésének lehetősége támasztja őket alá, azt állítjuk, hogy ezek a kódexek és sztenderdek nem elégségesek az etikus kapcsolatok megértésének támogatásához és előmoz-dításához.
nélküli elvétel vagy az előjogok birtoklásának és használatának kockázatát érthe-ti (Webster’s Third New Internaérthe-tional Dicérthe-tionary 1981). Az ilyen ’kisajátítás’ a szociális munkás–kliens viszonyban valóban megtörténhet, tekintettel arra, hogy a szakemberek könnyen meghatározhatják a kapcsolat feltételeit, és ezáltal definiálják is a másikat (Weinberg 2005b).
Megnézve azokat a felelősségeket, amelyeket a szociális munkások vállalnak társadalmunkban – mint például a gyermekek elvétele a szülőktől (legtöbbször az édesanyától), vagy ahhoz a döntéshez való hozzájárulás, amikor valakit szándéka ellenére pszichiátriai intézetben tartanak, vagy annak eldöntése, hogy a kórházat elhagyó személy visszatérhet-e vagy sem az otthonába –, láthatjuk a ’kisajátítás’
veszélyeit. Ha komolyan vesszük Cornell etikus kapcsolatokra vonatkozó definí-cióját, kettős felelősségel szembesülünk: a) mindig tisztában kell lennünk azzal, hogy mi teszi a szolgáltatást igénybe vevőt egyedivé és ezáltal bizonyos mértékig meg(ki)ismerhetetlenné és b) fel kell ismernünk a gondoskodás, törődés helyett megjelenő irányítás kockázatát, illetve hatalmunkat a segítő kapcsolatban.
Egyensúlyoznunk kell tehát a szolgáltatást igénybe vevő egyedisége és ennek az egyediségnek és szuverenitásnak a megőrzésével kapcsolatos tudatosság és a között, hogy mindeközben tudjuk, hogy ezt az egyediséget nem tudjuk min-dig tiszteletben tartani, mivel a „harmadik” védelmének szükségessége az etikus kapcsolat lényeges és állandó eleme. Számos filozófus beszél a ’harmadikról’
(pl. Levinas 1991), feltételezve, hogyha csak ketten élnénk a világban, te meg én, mindent meg tudnánk oldani, viszont mindig vannak más emberek, akikre a kettőnk közötti döntések és megállapodások hatással vannak. Ha például egy édesanya egyediségét szeretném megvédeni, az helyesnek tűnik, de ha olyan kis-babája van, aki nem fejlődik rendesen, és felvetődik a gyanú, hogy ez a gondozás hiányából adódik, akkor az anya személyének (szuverenitásának) tiszteletben tar-tására irányuló szándékom ütközik a harmadik, nevezetesen a babája iránti köte-lezettséggel. Azonban, ha a babára, az ő egyediségének megvédésére fókuszálok, az anya szükségleteit és emberi mivoltát sérthetem meg. Bárhogyan is, a szociá-lis munkásnak döntést kell hoznia, és mindig van egy harmadik és még további harmadik (személy) (mint pl. az apa, nagymama vagy – az utcára került szülők esetében – esetleg más, hajléktalanszállón élők stb.).
Ez a többoldalú felelősség gordiuszi csomót teremt számunkra, megoldhatalan problémát: a társadalom érdeke, hogy legyenek olyan személyek (mint pl. a szociális munkások), akik időnként felügyeletet (kontrollt) gyakorolnak, hogy
megvédjék a legkiszolgáltatottabbakat, akik nem tudják megvédeni magukat.
De ez a kényszer (szükséglet) annak valószínűségét hordozza magában, hogy a kliens rendkívülisége/egyedisége sérül, ami kárt okozhat. Viszont a gordiuszi csomóval ellentétben, itt nincs egy végleges és merész megoldás. Különböző okokból kifolyólag a kódexek, szabványok és az etikai döntéshozatali módszerek jelenlegi struktúrájukban és felhasználásukban nem tudják megragadni az etikai kapcsolatokban rejlő összefüggéseket (kontextualitást) és összetettséget. Ezen okok közül most kettőt tárunk fel.
Különbség
Egyediségünk különbségeink révén mutatkozik meg, ezért a másik ’kisajátítása’
ellen való védelem érdekében kulcsfontosságú mind az egyéni, mind a kont-extuális különbségek felismerése és figyelembevétele. A kapcsolati tapaszta-latok etikáját a különbségek közepette nem lehet elvont alapelveken keresztül szabályozni. A határok megszegésének kockázata miatt például több kódex és/
vagy szabvány említi a kettős kapcsolatok elkerülésének fontosságát. Az ame-rikai Szociális Munkások Országos Szövetsége (National Association of Social Workers) gyakorlati normái szerint „[a] szociális munkásoknak óvatosnak kell lenniük és kerülniük kell az érdekkonfliktusokat, melyek gátolják a szakmai mérlegelést és az elfogulatlan megítélést” (NASW 2008: 106a). Hasonlóképp, a kanadai szabályzat 2.4.1-es szakasza így szól: „[a] szociális munkásoknak gondosan kell eljárniuk a kettős vagy többszörös kapcsolatok megítélésekor (értékelésekor) az ügyfeleik szükségleteinek és jólétének védelme érdekében”
(Canadian Association of Social Workers 2005: 12).
Ám sok közösség létezik, melyekben a kettős kapcsolatok mindennapo-sak. A távoli, elszigetelt, illetve vidéki területeken vagy rezervátumokban, esetleg a meleg és leszbikus közösségekben előfordulhat, hogy a szociális munkások és a szolgáltatást igénybe vevők közelebbről ismerik egymást, és életük számos területén – a szakmai kontextuson kívül is – kapcsolatban állhatnak egymással. De annak a nüansznyi finomságait, hogy ezt hogyan tárgyaljuk meg tiszteletteljesen és erőszakmentesen, a kódexek nem tudják leírni, még akkor sem, ha – mint a NASW-kódexben – az utasítások szak-mai megközelítésükben elfogadóak abból a szempontból, hogy felismerik és elfogadják, hogy egyes esetekben a kettős kapcsolatok elkerülhetetlenek.
Vegyük példának a Nova Scotia-kódexet és gyakorlati sztenderdeket,
me-lyek kifejezetten megkövetelik, hogy „a szociális munkásnak ne legyen […]
üzleti kapcsolata a klienssel, ne kölcsönözzön pénzt a klienstől (vagy) ne adjon kölcsönt a kliensnek. […]” (Nova Scotia Social Workers Association 2008: 13 [2.3.1c]) De mi van akkor, ha a szociális munkás egy első nemze-tekbe tartozó őslakos,2 aki egy rezervátumban él? Tételezzük fel, hogy egy szintén őslakos ügyféllel dolgozik, aki ugyanúgy a rezervátumban él, és akinek a fia egyetemre szeretne menni. Fennáll a helyzet, hogy a szociális munkás tagja annak a tanácsnak, amely dönt arról, hogy ennek a kliensnek a fia részesül-e kisebbségi támogatásban a továbbtanuláshoz. Még ha a szociális munkás ki is vonja magát a döntés alól, a titoktartást és a kapcsolatot érintő problémákat meg kell vitatni. Hogyan nyilvánul meg a titoktartás a rezer-vátumban élő szociális munkás részéről, ha a gyakorló szakember egyúttal szomszéd és barát is? Hogyan oldja meg a szociális munkás a kapcsolatban felmerülő problémákat, különösen akkor, ha a szolgáltatást igénybe vevő feltételezi, hogy támogatni fogja ezt a hitelt, hiszen ez a fiú egyetlen esélye a továbbtanulásra? Úgy gondoljuk, hogy ezek az eshetőségek az élet vele-járói egy rezervátumban, de nem zárják ki az etikus kapcsolat és a helyes gyakorlat lehetőségét.
Az ezen példán keresztül bemutatott bonyodalmak párbeszéd segítségével megoldhatóak, e nélkül azonban a kódexek és sztenderdek hamis bizton-ságérzetet keltenek azt sugallva, ha követjük a bennük leírt szabályokat, megkímélhetjük magunkat attól a kemény munkától, ami egy etikus kapcso-lat megteremtéséhez szükséges. Még az olyan szabályzat, mint a Szociális Munkások Új-Zélandi Egyesületének (Aotearoa New Zealand Association of Social Workers) kódexe (2008) – mely kétnyelvű, bikulturális, és ha-tározottan elismeri az őslakos maorik és az európai származásúak közötti viszonyt – sem képes az etikus kapcsolatokhoz szükséges feltételeket elő-mozdítani. Ennek a hiánynak az oka, hogy az etikus kapcsolat egy folyamat, nem pedig egy eredmény, mely ahelyett, hogy személytelen és elvont lenne, nagyon is személyes, és sajátos velejárója az érzelem, nemcsak az ismeret.
Bár a kódexek elveket javasolnak a cselekvés véghezviteléhez, nem tudják figyelembe venni az összefüggéseket (kontextust), az ügyfelek egyediségét vagy a szociális munkások döntéshozatalára gyakorolt hatások jelentőségét.
2 Az Első Nemzetek (First Nations) kifejezést azokra a kanadai őslakos népekre használják, akik nem meszticek vagy inuitok.
Érzelmek mint az etikus kapcsolat szerves részei
Az etika fent leírt hagyományos, abszolutista értelmezése a józan, logikus gon-dolkodásra helyezi a hangsúlyt. Ez az irányzat a felvilágosodás óta jelen van, amikor is a gondolkodást és az érzelmet egymástól elkülönülő fogalmaknak tekintették, és az elmélkedést felsőbbrendűnek tartották az érzelmekkel szemben. A kódexekben a hangsúly a pártatlanságon, objektivitáson és semlegességen van, ami a szakma státuszának és hitelességének növelé-se érdekében – a szociális munka történeti következményeként – részben a freudi elvek és a „tudományos módszer” átvételének tudható be (Abramovitz 1998; Freud–Krug 2002). Ebben a hangsúlyban megjelenik a nemi elfogult-ság is, mivel a férfit egy helyzet felmérésekor racionálisnak és következe-tesen „korrektnek” láttatja, míg a nőt érzelmesnek tekinti, akinek érzelmei elhomályosítják ítélőképességét. De Vetlesen (1994: 159) szerint a szenvedés érzékelése érzelmi kapcsolat a másikhoz, mivel az érzelmek az embereket
„figyelmessé teszik arra, hogyan látják mások a helyzetet [és] összekapcsol-ják a mi látásmódunkat (helyzet észlelésünket) a többi résztvevőjével” (Vet-lesen 1994: 166). Vet(Vet-lesen azt állítja, hogy az érzelmek segítenek felhívni a figyelmet az interperszonális kapcsolatok fontos elemeire. Az érzelmek az elsődleges eszközeink, hogy átérezzük „miként éli meg és észleli a helyzetet, és hogyan érzi magát a másik személy” (Vetlesen 1994: 174). Úgy véli, hogy egy szituációban az érzelmek szolgáltatják az első reakciót, és csak ezután kezdünk el gondolkodni, és megítélni a helyzetet. De az etikai kódexekben nem sok hely van az érzelmek számára, mert deduktív érvelésen alapulnak, miszerint az elvont elvek értelmezése és a helyes döntéshozatal elegen-dő az etikai problémák megoldásához. Ironikus, hogy a szakemberek (f) elismerik az érzelmek és az empátia kulcsfontosságát a terápiás kapcsola-tokban, de ugyanezeket az eszközöket figyelmen kívül hagyják az erkölcsi megítélés során.
Tekintettel az etikai kapcsolatok ellentmondásos és összetett jellegére, a másik egyediségének (különlegességének) védelme érdekében, valamint az érzelemnek az etikai döntések meghozatalában játszott központi szerepe mi-att elengedhetetlen a különbségeink elfogadása és tiszteletben tartása. A kó-dexek és a sztenderdek nem elégendőek az etikai kapcsolatok támogatásához és előmozdításához.