• Nem Talált Eredményt

Esterházy Péter: Fancsikó és Pinta

In document tiszatáj 1976. SZEPT. *30. ÉVF (Pldal 98-101)

Az úgynevezett fiatal írók első nemzedéke nyolc-tíz év óta f u t a pályán, t u c a t n y i

"SZOT- és József Attila-díjat kaszírozott be, és kis könyvtárra való könyvvel bizo-nyított — vagy éppenséggel leleplezte tehetségtelenségét. Közülük n é h á n y a n u g y a n — valódi fiatalként — vállalkoztak fölfedezésekre, s bekapcsolódtak a folyton t a v a -szodó irodalom permanens esztétikai forradalmába, á m a többség legföljebb (jogos) egzisztenciális gondjai fölhánytorgatásáig jutott, amelyből hovatovább „kikonszolidálódik". Ne aggódjunk értük; az irodalmi élet is szociális nagyüzem, j u t t a t k e n y e -ret m i n d e n k i n e k . . .

A könyökömön jön m á r ki a kiskorúsító, lekezelő fiatal írózás, olyasféle, m i n t a csendőrpertu, ezért külön hangsúlyoznom kell, hogy n e m becsmérlem Esterházy Pétert, amikor fiatal írónak nevezem. Ugyanis az. Első remeklésében, a Fancsikó és Pintában teljes fegyverzetben lép az olvasó elé: mindent tud, ami az írói m e s t e r -séghez nélkülözhetetlen. Báj, játékosság, eredeti h u m o r lengi be a fiatalosan gazdag képzelettel, fölényes írói biztonsággal szőtt történetet, amely az irodalom és a szerző ifjúsága lényegéből következően újító kísérlet minden rétegében; a nyelv kezelésé-től a cselekmény vezetésén át a szerkezetig.

A Fancsikó és Pinta első pillantásra novellafüzér, melyben egy kisfiú (egyke) hancúrozik-álmodozik képzeletében két kitalált pajtásával; Fancsikóval és Pintával, miközben a szereplők jópofa mondatokat váltanak egymással. Ha figyelmesen olva-sunk, és megfogadjuk a butuskán bölcs Fancsikó esztétikai tanácsát, l e b o m l a n a k előttünk az írás egymásra boruló hagymahártyái: a beszélyek, ábrándozások, sztorik, játékok egységgé szerveződnek, s kitűnik belőlük egy család széthullásának története, mégpedig az utóbbi évtizedek háttere előtt. P á r sorban is szívszorító a b a r b á r u l lemészárolt zsidó szatócs tragédiája; finoman árnyalt az ötvenes évek elejének meg-jelenítése (horul a szurok, egy kartondoboz emlékére), mikor is a kisfiú n e m c s a k áldozatnak mutatkozik, de csibészebb énje, P i n t a révén bűnös maga is: (búcsú). Az elegáns építkezés lehetővé tette olyan kitűnő „kitekintő" d a r a b bekomponálását, m i n t az („annu"), a magányba őrült szép leány d r á m á j a : „Annu egyedül élt. (Az a p j a meghalt, az a n y j a bent ült a belső szobában és sopánkodott.)"

Az anya kissé haloványabb figurájától eltekintve a jellemek gazdagok, az egész anyagnak megfelelően többrétegűek, a szerzőnek általában sikerül a h á t t é r b e n (mö-göttük) maradnia, kivéve a „balett k é t gyerekkézre" fejezetet, mely kissé d i r e k t r e sikerekedett, és az „apámnak megered a n y e l v e . . . " címűt, melyben az egyébként remek Apa inkább az író, mint a s a j á t stüusában részletezi a főbérlőjénél elfogyasztott ebédet. Valamennyi a l a k j á t fölényes, á m sohasem fölényeskedő iróniával á b r á -zolja a szerző; ez ritka képesség az egész jelenlegi magyar prózában, a közvetlenül előtte járó úgynevezett fiatal írónemzedékben pedig fehér h o l l ó . . .

Esterházy Péter tehetségének legerősebb vonása briliáns nyelvi ereje. Tökélete-s e n tud magyarul. (Prózánkban Tökélete-sajnoTökélete-s ez Tökélete-sem gyakori erény.) T u c a t j á v a l idézhetnék

>96

költők dicséretére váló gyönyörű mondatokat; például: „a hasonlat fehér nyakán vércsík csordul nyakékként". Képi nyelv ez, anyanyelvünk érzékletességével élő, de nemcsak a választékosságban jeles, mint általában a népi írók nagyjainak írásai, hanem sokkal inkább abban — s ez a fő erénye —, ahogy a legegyszerűbb szavak mélységét tömören, de rendkívüli intenzitással föltárja. Amikor Anya a kitelepítési végzéssel megjelent a szobában „valami éktelenül súlyos papirost tartott a kezében:

egészen belegörbült". Vagy Apa szeretőjének látogatásakor: „Fancsikó és Pinta föl-ravatalozta az anyámat. A csengetésre Fancsikó berúgta a csöndet az ágy alá. Anyám az ágyon. (...) Keresztként feszültem az ajtókeretben. A nő átlebbent rajtam. (...) Ekkor egy pillanatig (mely alatt fölordíthat az ember fia: Istenem, miért hagytál el engem?), egy ráncos pillanatig értelmetlen keresztként feszültem fölfelé és oldalvást.

(...) Fancsikó (...) anyám kedves mondatait gyűjtötte össze a szobában, minden-honnan előhúzgálta őket, a padló réseiből, az ágy alól, az ágyból, a csillárról..."

Nem idézek tovább, jobb, ha a kedves olvasó kézbe veszi a könyvet, s maga gyö-nyörködik a teljes anyagban; ismétlem, nem a föl-föltündöklő szóritkaságokban, hanem abban a nyelvben, melyen itt és most beszélünk, gondolkodunk. Esterházy nyelve őrzi nyelvünk képi, érzéki hagyományait, egyúttal ú j j á is teremti őket. Nem extenzíven, hanem intellektuális intenzitással épít néha játékos, máskor (vagy éppen ugyanakkor) drámai képeket a legegyszerűbb szavakból. Ezek a képek úgy foglalnak magukba ősi mítoszokat, hogy egyúttal beléjük fér a két szülője szeretetlenségére feszített mai- kisfiú legendája, Anya örökös megcsalatottságának mártíriuma, a gyön-géd képzelet fájdalmas szimbóluma, a butuskán bölcs Fancsikó, aki „egyszerre tud szeretni és látni".

Abban a bizonyos „bezzeg az én időmben" — nyolc-tíz éve — a szerkesztők nem nézték jó szemmel, ha egy kezdő a Fancsikó és Pintához hasonló kísérleti mű-vel állított be hozzájuk. A kísérlet jobbára a „szent öregek" előjoga volt. Nemzedé-kem formabontással kísérletező tagjai jobbára elvéreztek, némely bölcsebbek viszont azt találták ki, hogy előbb valamilyen úton-módon írónak, vagy legalább fiatal író-nak nyilváníttatják magukat, s majd utána foglalkozíró-nak irodalommal. Nem csoda, hogy öregedni kezdtünk . . . időnap e l ő t t . . .

Pár hónapja éppen ezeken a lapokon örültem nyilvánosan Balázs József jelent-kezésének. Esterházy Péter más típus, mást lát a világból mint a Magyarok szerzője.

Nem akarok nemzedéket csinálni belőlük (mondjuk hozzájuk csapva még, mintegy példálódzva, Hajnóczy Pétert, vagy Temesi Ferencet), ehhez hiányoznak a feltételek.

Most Esterházynak örülök: végre egy fiatal! (Magvető, 1976.)

CZAKÓ GÁBOR

„...nem vag/ok elégedett"

CSAPLÁR VILMOS : VÁSÁRLÓINK FIGYELMÉBE AJÁNLJUK A ZAPOROZSEC 968-AS TÍPUSÚ GÉPKOCSIT

Fiatal prózaíróink jelentékeny része köztudottan rosszkedvű. Csaplár Vilmost

— legújabb kötete alapján — közöttük is igen előkelő hely illeti meg. A szerző negyedik könyvében nyomasztó, olykor vigasztalanul komor hangulatú írások sorjáz-nak — elgondolkodtató egyhangúsággal. Az elbeszélésekből kibontakozó világot sú-lyos konfliktusok jellemzik — a sivár életek reménytelen vergődését többnyire az erőszak változatainak rettenete kíséri. Az ábrázolt kietlenség méretei és arányai

7 Tiszatáj 97

egyaránt megdöbbentőek — okok és eredmények szigorú vizsgálatára utasítanak.

Az író lényeges kérdéseket feszeget — végletesen általánosított feleletei e m ű v e k tanulságainak és önnön tapasztalatainknak szembesítésére köteleznek. M e r t a rossz-kedvben fogant mű is lehet szépre, jóra és igazra ösztönző, ha az írót megszenvedett eszmék vezetik, ha föl t u d j a mutatni az emberben rejlő megváltó erőket. De a p a r t -talan, homogén elégedetlenség, az ellenpólus nélküli negáció csupán t e r m é k e t l e n szenvelgés lehet, amely nagyhangú nonkonformizmusában is a leglaposabb k o n f o r -mizmus biztos melegágya.

A kötet esszészerű bevezető írása direktebben is megfogalmazza az írói m a g a -tartás és szemlélet lényeges vonásait. (Válaszlevél egy Algériába utazó mérnöknek).

E bevezetés — a helyzet és szándék tisztázásának ígéretével — a kötet többi írásá-nak alaptónusát, gondolkodásmódját is meghatározza. Részletesebben ezért foglal-kozunk vele. A levél az idősebb és fiatalabb generáció életérzésének, m a g a t a r t á s á n a k különbségeit és azonosságait próbálja ütköztetni — egyetemes tanulságokat kereső, filozofálgató fejtegetésekkel fűszerezve a kiragadott példák a l a p j á n fölállított m o -dellt. Az eredmény végtelenül szomorú. A megbecsült, m á r - m á r fényűző életmódú, öregedő mérnök életét egy Bergman-film hősére emlékeztető szorongás h a t j a á t :

„Egy harmadik világháború úgyis elkerülhetetlen." A pusztulás „elkerülhetetlenségé-nek" bizonyosságában a mérnök mégis töretlenül folytatja alkotómunkáját, noha tudja, hogy minden építő cselekvés eleve reménytelen. Csaplár szerint „ez a ket-tősség m a m á r talán a világ minden civilizált emberének gondolkodásmódjából és cselekedeteiből kimutatható". Ez az általánosítás egyszerűen hamis: szerves része annak az aránytévesztésnek, mely a kötet egyéb írásait is jellemzi. A „világ m i n d e n civilizált emberét" Csaplár nagyvonalúan azonosítja a heroikus pesszimizmus elvé-nek megszállott követőivel. Ez bizony tarthatatlan, meggondolatlan állítás. Az író látszólag elítéli a kispolgári vonásokat, bírálata azonban főleg a felszínre, a k ö r n y e -zet, az életmód, a megrögződött szokások iróniával szelídített k r i t i k á j á r a szorítkozik.

A lényegben egyetértenek, hiszen ez „tette lehetővé, hogy a legelkeseredettebb, leg-ellenségesebb hangú beszélgetéseink, vitáink után is ú j r a találkozzunk."

Az ifjúság körében az író szerint még riasztóbb a helyzet: életük, eszmélkedésük

„szinte m á r ezzel a kettősséggel kezdődött". Így alakul ki az összkép és a belőle fakadó feladat: sürgősen tenni kell valamit, m e r t egy megbomlott értékrendű, pusz-tulás szélén tántorgó világban élünk. A szerző kérdéseit a logikusán v á r h a t ó követ-kezmények ihletik: „Vajon meddig lehet együttélni ezzel a kettősséggel szétszakadás nélkül? Nem fenyeget-e máris az a veszély, hogy »az igazságok kiismerhetetlensé-gén« földühödve és kétségbeesve, egy végső mozdulattal ki-ki m á s és más, régi, ú j és ezután születendő elmélet hívévé szegődik?"

Az író rögzítette kép — véleményünk szerint — művészileg sem hiteles. N e m -zedékek egészét megítélő, súlyosan pesszimista tételét az író a mérnök kispolgári eszméivel s egy házibuli borgőzös társaságának dilettáns fecsegéseivel szemlélteti.

Szituáció és végkövetkeztetés bántó feszültséget rejt. Ellentmondásos az írói m a g a tartás is. E folyamat feltételezett realitása esetén a mély elemzésen alapuló, az é r t é -keket védelmező megoldás, a kiút keresése: etikai követelmény. A tendencia puszta leírása, a tükörtartás egyszerű gesztusa a kívülállás kényelmes, b á r erkölcsileg n e m túlzottan magasrendű nézőpontját sejteti. A válasz elmaradása e folyamat végzet-szerűségét sugallhatja. Csaplár — az írás n y ú j t o t t a lehetőségekkel — a személyiség elveszített harmóniájának, biztonságérzetének visszaszerzéséért próbál küzdeni. Meg-győződésünk azonban, hogy az általános tudathasadás folyamata — oly módon és mértékben, mint a szerző véli — nem létezik, illetve többnyire csak azon körökben lelhető föl, amilyenek a levélben is szerepélnek. De akkor értéke, jelentősége — enyhéri szólva — kétséges. A kötetet intonáló levél így n e m emelkedik föl a köz-érdekűség szintjére: privát ügy marad.

Aránytévesztésnek t a r t j u k a Találkozás egy kutyával és egy macskával című elbeszélés végső konzekvenciáit is. A honvédségnél megalázott, esendő antihős az erőszak változatainak, az emberiesség végletes hiányának folyamatos élménye révén

>98

F r a n z Kafka-i végkövetkeztetésre jut: mindenki „őrvezető", az emberi természetben

— bármely pillanatban elszabaduló — szadista ösztönök rejlenek. Az emberi ártat-lanság arctalan erőknek van — tehetetlen játékszerként, a cselekvés legkisebb esélye nélkül — szüntelen kiszolgáltatva. Az egyedüli hiteles magatartás így valóban csak ez lehet: „ . . . gyönge vagyok és erősíteni kell magam, hogy mindent kibírjak. (...) És ha elég kitartó és óvatos leszek, marad m a j d valami kis terület, amiben mozog-hatok. És ez az én szabadságom." A dinamikus cselekmény kíméletlen logikája szerint a kisszerű hős életében indokoltnak tűnik a tébolyhoz közelítő konzekvencia és az ennek adekvát magatartás. Közhely, hogy az egyedi — az irodalmi alkotásban

— általánosabb tendenciákat is megelevenít. Az őrvezetőkből, állat-emberekből álló világ kiúttalanságot tükröző képét igen erős túlzásnak, a valóságos arányokat eltor-zító hiperbolának érezzük.

Nem törekedtünk a kötet valamennyi elbeszélésének bemutatására. De a kiraga-dott példákból is világosan láthatjuk, hogy a beérkezés küszöbén álló fiatal író indokolatlan végletességgel ítéli meg a társadalmat, az embert. Talán divatból. Talán azért, m e r t a puszta tagadás mindig könnyebb és egyszerűbb, mint a valóságos gondok megoldására, emberi tisztaságra és helytállásra ösztönző írói program és m a g a -tartás.

Kiforrott, biztos íráskészség jellemzi a kötetet. A szuggesztív, erőteljesen képie-sítő, markáns stílus finom árnyalatokat is hűen jelenít meg. A felsorolások és szó-halmozások az atmoszférateremtés próbált eszközei. Az összetettségük ellenére dinamikus mondatok pergővé, feszessé teszik a dikciót. A kötet formai erényei két-ségtelen tehetségre vallanak. Ez a tehetség azonban jóval többre hivatott. (Magvető, 1915.)

BALOGH ERNŐ

In document tiszatáj 1976. SZEPT. *30. ÉVF (Pldal 98-101)