Aurelianus félénken nyitott be kis felesége műtermébe; szíve hatalmasat dobbant, mikor az elképzelt, megálmodott szoborcsoport agyagmintáját meglátta magasodni Sorana dolgozóasz-talán.
A művésznő fél könyékre dőlve vizsgálta a kis modellt; halvány mosollyal bólintott férjének.
Aurelianus megértette; máris odalépett mellé, két erős karjába fogta a kimerült teremtést, sápadt arcára forró csókot nyomott.
- Győzelem! Ugye, édesem, győzelem az anyagon? Végeztél hát ezzel a hatalmas feladattal?
Megalkottad a lebegő Psychét, amint Zephyrus lágy szellőkön ringatja isteni férje karjaiba?
- Igen, Aurelianusom - felelte Sorana, sápadtsága és kimerültsége ellenére meglepően határo-zott hangon. - S most, hazatérésünk kéthetes fordulóján, felszabadítlak önként vállalt „rab-szolgaságod” alól. Csak mint gondos és jó férjemet kérlek, légy segítségemre a szobor körüli ügyes-bajos dolgok elintézésében. Ugye, kedves, jó Aurelianusom, segítségemre leszel ebben?...
- Mindenben, Soranám - ígérte az ezredes -, legfőbb ideje, hogy te kipihend magad, s azalatt én lebonyolítok minden szükséges tennivalót. S az alkotás feszültsége sem oldódott még fel benned: majd jó barátok közt, vidám társaságban, a mi csodálatos öblünkben fogod elfelejteni a nehezet, és egyben erőt gyűjteni egy újabb műhöz. Jó lesz így, édesem?
- A lehető legjobb - suttogta a nagy művésznővé ért „kis táncosnő”. Lecsukódó pillái boldog álmot őriztek.
Másnap Aurelianus befogatott a homokfutóba, gondosan becsomagolta az agyagmintát, és bevitte Rómába.
Tudta, hová kell mennie, egyenesen Sacconius Varro műterme elé hajtatott. A híres márvány-művész régi ismerőse volt. Sorana első sikerült alkotását, a „Kis táncosnő”-t a borostyán eredeti után először vele faragtatta márványba Aurelianus. Ez a kis márványszobor olyan kecses és bájos volt, hogy birodalomszerte talán még jobban vásárolták a művészet kedvelői, mint mikor borostyánból készült. Sacconius Varro műterme a Janiculus tövében, a Via Vitel-lián nem is dolgozott más cégnek abban az évben, csak Barbiusnak. Bár Aquileia meglehetős távolság volt Rómától, ha márványmunkája volt, Barbius ezután is Varro műhelyébe vitte.
Az ezredes már a mester előtt állt, és átadta neki a Psyche-szobor agyagmintáját. Sacconius elképedve gyönyörködött az agyagmintában, és sokáig töprengett, hogy merje-e vállalni a márványba faragást: ez a csodálatos szobor, márványba faragva, megsokszorozza műterme hírnevét; és mindjárt közölte is, hogy két hét múlva szállítja az első példányt. Aurelianus megkötötte vele a nagy összegű szerződést. Tudta, hogy Soranának nagy megnyugvására fog szolgálni az eredmény, hiszen a mester csak olyan munkát vállal márványba faragásra, amelynek művészi értéke, sőt sikere felől bizonyos.
Mikor két hét múlva Aurelianus és Sorana fölkereste a janiculusi műtermet, szinte a léleg-zetük is elállt a „márvány menyasszony” tökéletességétől. Nem győztek hálálkodni Sacconius mesternek, aki most már hozzálátott a kis méretű szoborcsoport több példányban való kifaragásához. A kis márványszobrokat a Barbiuscég legügyesebb eladói fogják terjeszteni -számolt be Aurelianus feleségének a dolog üzleti oldaláról; a tulajdonjog ugyan Soranáé, de az ügynökök Barbius utasítására lelkesen vállalták a terjesztést, természetesen a szokásosnál magasabb jutalék fejében.
Már az első tapasztalatok azt mutatták, hogy ez a mű nagyobb sikert hoz alkotójára, mint az első. Purpurio bácsi pénzváltó üzletében egyre nagyobb összegeket írtak Sorana számlája javára. A „kis táncosnő”, vagyis a nagy művésznő vagyona egyre gyarapodott. A legközelebb esedékes Amor és Psyche szállítmánnyal együtt a házaspár is leutazott Karthágóba, hogy a helyszínen győződjön meg a Barbius-cég új területének üzleti életéről; másrészt meg akarták látogatni Volcatius tábornokot, aki éppen egyik afrikai birtokán tartózkodott.
A látogatásnak is, az üzleti útnak is meglepően dús volt az eredménye: a tábornokkal meg-egyeztek egy surrentumi találkozásban. A „szerény nyugdíjából” élő Volcatius mindössze azt kötötte ki, hogy ő látja vendégül nemcsak Soranát és Aurelianust, hanem az egész vendég-sereget. Aurelianus megtiszteltetésnek vette a kedves meghívást, hiszen a múltkori felejthetet-len nyaralás szép emlékeit még most is a szívükben mefelejthetet-lengették. Milyen jó is lesz újra élvezni a Mons Lactarius mézillatát, a Neapolisi-öböl feledhetetlen fény- és vízjátékát és színorgiáit, a matrózkocsmák csípős halászlé vacsoráit, a szálloda pazar kényelmét és az Urbicus-féle dús és ízes reggelizőasztal ételcsodáit!
Sorana ugyan nehezményezte, hogy a szálloda pompás ellátása számba vehető súly-gyarapodást okozott neki akkoriban, de az önemésztő munka azóta lefaragta róla a fölösleget.
Aurelianus súlya egy unciát sem gyarapodott ugyanazon idő alatt, persze ennek az volt a titka, illetőleg természetes magyarázata, hogy az ezredes minden reggel két-stadiumnyi gyors-úszással ellensúlyozta Urbicus étrendjét.
- Idén én is versenyt úszom veled - fogadkozott Sorana, mikor szívélyes búcsú után eljöttek a tábornoktól. - Még öreg gavalléromat, Volcatiust is rá fogom venni az úszásra; látszik, hogy nem sportol, kissé elkényelmesedett, hogy ne mondjam: el is pohosodott. Bár a társastáncok-ban még ma is kifogástalanul megállja a helyét - nevette el magát a fiatalasszony.
Ez hamarosan be is bizonyosodott, mikor a surrentumi találkozáson, a tábornok indítványára, nagy táncmulatság rendezését határozták el. Itt aztán Purpurio bácsi is kitett magáért:
nemcsak nézője, de lelkes résztvevője is volt a táncnak. Különösen a lassú szikinniszt járta szívesen, és a fiatalság nem győzött csodálkozni frissességén és lendületén.
A mostani összejövetelen természetesen részt vett a segédtiszt, Aemilius Macer is. Túl boldo-gan vette át a kitüntető meghívót, és már eleve elhatározta, hogy törik-szakad, egy hosszú táncra Soranát kéri fel táncosnőjének.
Volcatius értett egy jó társaság összetoborzásához: óriási vendégsereg gyűlt össze a „Mons Lactarius” szállóban. A neapolisi hajóállomás ritkán bonyolított le ekkora forgalmat. Duras őrmester alig győzte a vendégeket a kikötőből hazafuvarozni.
Sorana, az est hősnője szebb volt, mint valaha. Ezüstgyöngyökkel díszített estélyi ruhája s a nyakán összekapcsolt gyöngyfüzér az egész hölgyközönséget valósággal megbabonázta. Nem győzték magasztalni szépségét és ízlését. Aurelianus büszke volt művésznő feleségére, ha valamelyik teremben egy-egy ilyen magasztaló szót elkapott. A tábornok volt Sorana egyik leghűbb lovagja; meg is érdemelte a kis művészasszony baráti figyelmét: a terítéke mellett pompázó csodálatos Amor és Psyche szoborcsoport márványba faragott példányát. A művelt, szakértő társaság jól ismerte már a remekművet, mégis újra meg újra megbámulta, nem győzött betelni vele; és megállapította, hogy a lebegésnek és a súlytalanságnak ez a tökéletes megvalósítása mindeddig ismeretlen volt a görög művészetben. Sorana eddig a „Kis táncos-nő” művészeként volt közismert, ezentúl úgy ismerik majd, mint az Amor és Psyche mesterét.
A táncestély remekül sikerült, Urbicus ugyancsak kitett magáért. Az ételek és italok csodála-tosak voltak, az ünnepi est fényét emelte az öböl felett kidagadó telihold. Mindig bűbájos volt a holdtölte a Neapolisi-öbölben, de ma este - talán a vendégek tiszteletére - az öböl sötétkék vize is szinte ünnepélyesen fodrozódott és csacsogott, mintha láthatatlan feketerigók beszél-getnének a sziklapartokon.
Végre a víz játéka elcsöndesedett. Utána már csak a szálloda termeiből szűrődött ki némi zsongás vidám muzsikaszó kíséretében. Néha egy-egy hangos dobbantás riasztotta meg a jó-kedvű fiatalságot a kordax ricsajos forgatagában, aztán ezek a vad hejehuják hamarosan elhallgattak, és engedelmesen helyet adtak a sima és szelíd szikinnisz hullámzásának. Ezt járták legszívesebben a fiatalok és az idősebb urak egyaránt, mint például a jó ötvenes Purpurio bácsi, aki tánc közben egy korty bort sem ivott, hanem csak hólébe hűtött mézes citromszörppel hűsítette magát.
A hangulat mind magasabbra csapott, és egyszer csak azon vette észre magát a társaság, hogy a fiatalság eltűnt, mégpedig szertelen jókedvükben lerohantak a partra, és a holdvilágos öböl-ben nagy éjszakai úszóversenyt tartottak. Hűvöskés volt ugyan a víz, de ők egyetlen lendülettel belevetették magukat, kacagva úsztak, fölszabadultan, és nem nyugodtak addig, míg az ezredesi két stadiumot le nem úszták. Sorana sem maradt el a férfiak mellett; egyszer aztán a vízilabdázást is megelégelték, és visszamentek a táncterembe.
Felfrissülve, kiélvezve a holdfény-fürdő minden izgalmát és gyönyörűségét, a társaság jólesőn hallgatta a tábornok érces hangját:
- Hölgyek, urak, asztalhoz! Kezdődik a vacsora!
A kisportolt, tehát kiéhezett vendégeket nemigen kellett biztatni: szinte rohammal foglalták el az asztalok mellett sorakozó karosszékeket. Mikor mindenki elhelyezkedett, a tábornok felállt, jobb kezében magasra emelte finom, kehelyszerű poharát, és így szólt:
- Hölgyeim és uraim, hadd mondjam el, hogy ez a mai vendéglátás nem közönséges vacsora és táncestély, hanem egy ünnepi alkalom megragadása. Éppen ma egy hónapja annak, hogy a mi szeretett és nagyra becsült művésznőnknek, Aelia Soranának, Aurelianus ezredes feleségének új remekműve került ki a márványfaragó Sacconius Varro műhelyéből. Ez a remekmű pedig nem más, mint az Amor és Psyche két főalakjának mesteri ábrázolása. Talán annyi érdemem van a szobor születésében, hogy én hívtam fel az ifjú pár figyelmét Apuleius regényére, abban is a bűbájos történetre, amely így megragadta a művész fantáziáját. Íme, itt áll előttem az eredetinek kicsinyített másolata. Mindenkinek figyelmébe ajánlom a szobron Psyche könnyed lebegését, amint szinte repül a láthatatlan Zephyrus szárnyain, és Amornak azt a mozdulatát, amellyel finoman átöleli Psyche karcsú derekát. A szerelmesek tekintete felgyúl és összevillan: ezt a jelenetet egyetlen görög művész sem ábrázolta, úgyhogy a kezdeményezés dicsősége, a kivitelezés tökéletessége egyaránt Sorana érdeme. Aurelianus, te osztozol feleségeddel ebben a dicsőségben, tehát légy az első köztünk, aki őt köszöntöd.
Aurelianus erre teletöltötte finom serlegeiket surrentumi aszúval, koccintott feleségével, szerelmesen a szemébe nézett, és arcát finoman megcsókolta. A vendégek lelkesen tapsoltak.
Az emelkedett hangulat a tartózkodó Aemilius Macert is elkapta: egyszer csak azt indítvá-nyozta, hogy menjenek ki a fülledt teremből a nagy teraszra, s ott folytassák a táncot. Ezt a vendégsereg hangos helyesléssel fogadta, s aki abbahagyta az evés-ivást, az azonnal a teraszra indult. Az áramlás szüntelenül tartott a szállónak a kikötő fölé tornyosuló teraszára: itt annyi hely volt, hogy akár százan is elfértek volna. A vacsora- és táncmulatság-vendégek azonban nem voltak ennyien, kényelmesen el tudtak tehát helyezkedni, sőt még a zenészek is elfértek.
A fiatalság azonnal folytatta a táncot, ízlett a surrentumi aszú és a mézes citromlé egyaránt.
Mindenütt Sorana új remekművéről beszélgettek, s a társaság most már csak Psychének hívta a hajdani „kis táncosnőt”. Aemilius Macer odáig merészkedett, hogy miközben a szépséges művésznővel járta a dallamos és lassú szikinniszt, tánc közben háromszor is odasúgta neki, igaz, hogy alig hallhatóan:
- Psyche!
A jókedv még hajnal felé sem lohadt, és a fiatalok szívesen táncoltak volna akár kivilágos kivirradtig. Senki sem tudta, hány óra lehet. Ebben a pillanatban Duras őrmester ostorpatto-gása belecsördített a hajnali madárcsicsergésbe.
- Hat óra van! - kapta föl a fejét a tábornok. - Az őrmester rohan a postahajóhoz az Acta Diurnáért!
Ez az ostorpattogás lett a mulatság záróakkordja: a társaság úgy érezte, hogy reggel hat órakor végre illik hazamenni. Már a magasra csigázott hangulat is kezdett lelohadni, kissé mindenki fáradt volt.
A legszebb élmény Aemilius Macernak jutott ezen az éjszakán: hosszasan táncolhatott álmai asszonyával; jól tudta, hogy ennél többet sohasem kaphat Soranától; jól tudta, hogy most a szürke hétköznapok következnek, szolgálat és végeérhetetlen szolgálat az ezredes mellett, súlyosbítva az elfojtott szerelem érzésével... De - így állapodott meg magában - álmodozni ezután sem lesz tilos - Psychéről, akit hosszú percekig a karjában tarthatott.
Kinézett a fényárban fürdő öbölbe: a kelő nap tűzfényében az öböl most csöndes volt, csak a vörös visszfény festette káprázatosan ragyogóra az enyhén fodrozó, gyöngyöző hullámjátékot.
A „segédtisztek gyöngye” belebámult a tündöklő víztükör vakító játékába, és szerelmes fiatal-emberek szokása szerint arról ábrándozott, hogy ez a langyos, fodrozó kékség ölelte a szép-séges Psyche-Sorana gyönyörű testét. Eszébe jutott versenyúszása a fiatalasszonnyal: Sorana bizony jó fél-stadiumnyival elhagyta Aemilius Macert, aki a vereség után lógó orral mászott ki a partra. „Úgy látszik, nemcsak szobrásznak kiváló, hanem úszónak is. És különben is, hiába minden - ő Aurelianusé, csak álmodozni lehet róla, bár tulajdonképpen az is veszélyes!”
A felkelő napot nem bántották ilyen gondok: fénye továbbra is tűzvörösbe vonta az öböl játékos vizét. A távoli Capreae sziget déli partján fölsejlettek a reggeli derengésben az apró parti villák. Egymás után értek a partra a halászok, és friss reménnyel indultak napi munká-jukra; s mikor ütött-kopott bárkájukba beszálltak, azzal a titkos reménnyel indultak ki az öböl rejtélyes vizére, hogy estére vagy szirén akad a hálójukba, vagy legalábbis egy mázsás, kövér harcsa. És titokban máris a „Kövér Krokodilus”-ban várható csípős és zamatos halászlére gondoltak.
A görög nevek tolmácsolásában az akadémiai helyesírás megkövetelte fonetikus átírást alkal-maztuk, de változatlanul hagytuk a magyarban meghonosodott alakokat (például Athénai helyett Athén szerepel a szövegben). Az Amor és Psyche című fejezet görög tulajdon- és helyneveit viszont latinos alakjukban szerepeltetjük mint így megrögződött kultúrtörténeti fogalmakat. Több más nevet a szereplők nyelvi hovatartozása szerint vagy a miliőtől függően hol görögös, hol latinos formájában használtunk (Knidosz vagy Cnidos, Ékhó vagy Echo stb.). A magyar szókincs szerves részévé vált latin földrajzi neveket és kifejezéseket (Szíria, Dácia, szenátor, szenátus stb.) magyar formájukban adjuk.