f K A N D A I S T V Á N
kanonok.
1832—1899.
A váczi székesegyházi káptalan szomorodott szivvel jelenti, hogy ngos és főtisztelendő Kanda István székes-egyházi főesperes, kanonok és kegyes alapítványi gondnok 1899. január 17-én életének 67-ik és áldozárságának 43-ik évében a haldoklók szentségeinek ajtatos felvétele után, csendes ima között, Istenben elhunyt. A boldogult hült teteme f. hó 18-án d. u. 4 órakor fog koporsóba tétetni, f. hó 19-én d. e. 1/29 órakor beszenteltetni és a székes-egyházban tartandó gyászszentmise után a középvárosi temetőben a feltámadás napjáig elhelyeztetni. Yáczon, 1899, január 17. Az örök világosság fényeskedjék neki!
P é c s , jan. 22. Indítvány egyházmegyei irodalmi líör alakitása iránt. —
K. A-d. tollából a „P. K." legutóbbi számában a következő lelkes és tanulságos inditvány jelent m e g :
Amit oly régen hangoztatunk, a „Pécsi Közlöny"
mult számainak egyike a papok irodalmi működését vette bonczkés alá.*) A jeles czikk sajnálattal kénytelen
konsta-*) Majd arra is rátérünk. Szerk.
tálni, hogy a papok intelligencziájukhoz mérten nagyon is keveset törődnek az irodalommal, a sajtó terén pedig csak ismert nevekkel találkozunk. Mennyi hézag van irodalmunkban, melyet papságunknak kellene betölteni, betöltésére pedig képesiti képzettsége, kvalifikácziója és a papság hallgat ! Pedig amig mi pihenünk, hallgatunk, addig nem pihen és nem hallgat más, fölhasználják az alkalmat, s irnak helyettünk mások megrontására, a lelkek örök veszedelmére. Nem akarok kiterjeszkedni hittudo-mányi könyveink fogyatékos voltára, hisz teológusaink tudják jól, hogy a külfölddel szemben mennyire hátra vagyunk ; nem a hitbuzgalmi művekre, a melyek csak idegen munkáknak magyar mezbe öltöztetése, de eredeti dolgokkal nem dicsekedhetünk ; nem a belletrisztikára, mert ebben igen sok plagizátorral találkozunk; nem a többi tudomány-ág művelésére, csak a sajtóban kifejtendő munkásság érdekében emelem föl szavamat.
A sajtóban való munkálkodásra a papnak ideje, alkalma és tehetsége is van — ebben én igen csekély kivételt ismerek. A mi az imából és munkából ideje fen-marad, fordítsa publiczisztikai munkálkodásra. Bizony némely községben, ahol a lelkipásztor működéséből, meg-feszített munkásságából nem sok lelki örömet érez, való-ságos áldás reá nézve az irodalmi munkálkodás. Ha abban a községben nem értik meg, megértik a sajtó utján más-hol és megszívlelik tanítását, melyet hivei ellenszenvvel fogadnak.
De nem akarok épen egyoldalú lenni. Minden pap abban az irányban fejtsen ki irodalmi munkásságot, a melyhez kedve van. A theológus, a filozófus, aszkéta, belletriszta megtalálja terét, csak akarni kell, s talentu-mait, Isten által adott tehetségét értékesítenie. Akinek mije van, az követeltetik is tőle, különösen a paptól, aki-nek a mai korban általános missziója van, hogy minden-kioek mindene legyen.
Alkalma is van rá. A kör, melyben él, a társadalmi mozgalmak nem hagyhatják őt érintetlenül, de a körül-mények is mintegy rákényszerítik. Hány község van, a hol a lelkész kívánva sem beszélhet, intelligens emberek-kel, nincs, akivel terveit közölje, s az észlelt jelenségek, a társadalmi és politikai bajok fölött eszme-cserébe bo-csátkozzék ! Ott van a sajtó ! Ott a papiros, közölje rajta észleleteit, mert tehetsége is van hozzá ! A laikus nem is aggályoskodik írói hivatása fölött, neki megy bátran, merészen, nincs más képzettsége, mint az enczyklopoedia, mely czikkeinek megírásánál előtte nyitva van, s a melyből a szükségeseket kibetűzi.
Tehát az irodalmi munkásság a papságnak hivatása Föl kell emelnie szavát nemcsak a szószéken, az iskolá-ban, az egyesületi életben, hanem az irodalomban is. A bűn ott is grasszál, nem hagyhatja azt szó nélkül.
Ugyan hol volna a mi katholikus társadalmi életünk kath. sajtó nélkül? Tizenkét év előtt még olyan volt a kath. társadalom, mint az a mező, melyet az Ur Ezechiel prófétának lélekben megmutatott : tele száraz csontokkal ! Es a kath. sajtó mintegy kérdezte : Jövendölj ember fia ! Putasne vivent ossa ista? Gondolod-e, hogy ezek a cson-tok, élni fognak. A kath. sajtó harsogtatta e szavakat:
Ossa arid a audite verbum Domini! Száraz csontok
hall-játok meg az Ur szavát! És a száraz csontok mozogtak, mert lélek jött beléjök, a kath. társadalom az egyesületi élet által lelket kapott ! Ma ezt az életet ápolni szent kötelességünk, ha elszárad, elsatnyul, mi leszünk a hibá-sak ; elitéi Isten, mert a girát kamatoztatásra adta, elitéi a kath. társadalom, mely tőlünk várja szóban, tettben és Írásban a direktívát, másképen kérdezni fogja tőlünk : Tu es magister in Izrael, et haec ignoras? Te mester vagy Izraelben, és ezeket nem tudod ?
Már most ez a fontos kérdés, miképpen lesz meg-oldható ? Egy elfogadott sablonos jelszava van az egye-sületi életnek : az egyesülésben rejlik az erő ! Alakítson az egyházmegye papsága egy irodalmi kört, ugy mint az erdélyi és szatmári egyházmegye papsága. Orgánumról nem is kellene külön gondoskodni, itt van a „Pécsi Köz-löny", mely katholiczitásával eddig is kiérdemelte a bi-zalmat. Az egyházmegyei irodalmi körnek föladata volna iróit tömöríteni, tagokat gyűjteni, akiknek kötelességévé volna téve az irodalmi munkálkodás, különösen a katho-likus sajtó terén !
Annyi kitűnősége van az egyházmegyének, hogy iro-dalmi köre nem maradna hátra tekintélyben a már meg-levő köröknél ! Ez volna az egyedüli mód, hogy a papság vállvetve dolgozzék a sajtóban, adná jelét tudományos-ságának olyan müvekben, melyek után eddig hiába sóhaj-toztunk ! A központi papság lenne a vezető, a püspöki székhely lenne a sziv, mely az életet, a vért szolgáltatná az egyházmegyei klérus testébe.
Csakis ez a megoldása a sokszor tárgyalt kérdésnek.
A nemes ambiczió, a kedv csakis egyesületi élet által kelthető fel. Külön választva előtérbe léphet az önérdek, mely a jó ügynek rovására esik, mely igen sok nemes eszmének okozta halálát. Az érdek, mihelyt nyilvános-ságra jön, gyanússá teszi azt az irót is, aki hivatásból fog tollat kezébe. Az egyesülésnél ez ki van zárva.
Teremtsünk tehát egyházmegyei irodalmi kört, virá-goztassuk föl a katholikus irodalmat, ezt kívánják, elvárják tőlünk azon lelkek, kik szomjúhoznak az igazság után !
Szombathely. Visszapillantás a jan. 15-iki piispök-szentelésre. —
A szent ténykedés előtt Vidos Lajos, püspöki titkár felolvasta az „apostoli felhatalmazás"-t (kinevezési ok-mány). Azután a koadjutor a felszentelő püspök előtt térdelve elolvasta az esküformulát, melyben ünnepélyes fogadást tett, hogy az apostoli székhez hű és engedelmes lesz élete utolsó perczéig s mindabban, mi a kath. vallás és egyházalkotmány körébe vág, vele mindenkor egye-sülve marad. Az eskü után mindkét kezével megérinté az evangeliumos könyvet e szavakkal: „Isten engem ugy segéljen és az ő szent evangéliuma".
Az apostoli felhatalmazás felolvasása és az eskütétel után következett az úgynevezett „vizsgálat (examen)", melyben a felszentelendőhöz 18 kérdést intéz a felszentelő püspök. Ezek a kérdések részint az általa megtartandó egyházi törvényekre, részint az igaz hitre vonatkoznak.
A vizsgálat után a segédkező pöspökök a felszente-lendőt a konszekráló püspökhöz vezették, kinek kezét térdenállva megcsókolta. Ekkor megkezdődött a szentmise,
RELIGIO. 53 melyet a felszentelő püspök végez, de együtt ténykedik
vele a felszentelendő is a számára felállított külön oltár-nál. A szentmisét a graduáléban előforduló utolsó alle-lujá-ig mondják, mire kezdetét veszi a felszentelés. A segédkező püspökök a felszentelendőt az oltár előtt kö-zépen ülő konszekráló püspökhöz vezetik, a ki aztán imádkozásra hivja fel a körülállókat, hogy a mindenható Isten a püspöki méltóságra kiválasztottat áraszsza el az arra szükséges kegyelmekkel. Ezután a felszentelő és a segédkezők letérdelnek és elmondják a mindenszentek litániáját, melynek végeztével áldás, megszentelés és fel-szentelés kéretik le Istentől a kijelölt koadjutorra, ki az-alatt legmélyebb alázatossága érzetében az oltár lépcső-jénél arczra borul. A litánia elmondása után a felszentelést teljesítő püspök a felszentelendő vállaira és nyakára teszi az evangeliumos könyvet, jelezve ezzel azt a fontos kötel-met, mely Isten igéjének ugy szóval, mint tettel való hir-detésében a püspök vállaira nehezedik.
E r r e következik a püspökszentelés lényeges cselek-ménye : a fölszentelő és segédkező püspökök mindkét kezüket a felszentelendő fejére teszik és mondják : „Accipe Spiritum Sanctum" „Vedd a Szentlelket." Ezt követi a felszentelési imádság, majd a „Veni Creator Spiritus" kez-detű hymnus, továbbá a felszentelendő fejtetejének és kezeinek szentelt krizmával való megkenése, hogy „a Szentlélek ereje mind az ő belsejét eltöltse, mind külsejét oltalmazza".
Miután igy a püspök belső felszentelése végbement s vele a Szentlélek kegyelmének teljessége közöltetett ugy, hogy magas hivatalát az egyház javára gyakorolhatja, most ezen hivatal az ő hármas ágazatában, mint legfőbb pásztori, papi és tanitói hivatal, a megfelelő hármas jel-képben is átadatik, t. i. a pásztorbot, püspöki gyürü és evangeliumos könyv átnyújtása által a megfelelő imádsá-gok kíséretében. E r r e az újonnan felszentelt püspököt a felszentelő és segédkező püspökök békecsókkal üdvözlik.
Ezután a felszentelő és az újonnan felszentelt püs-pök folytatják a szt. misét az offertoriumig bezárólag ; miután ezt elolvasták, az u j püspök a felszentelő püspök-nek, ki az oltár előtt ül, két égő gyertyát, két kenyeret és két, borral telt hordócskát ajánl fel. Ezután folytatják a sz. misét együttesen a felszentelő püspök oltáránál ugy, a mint a misekönyvben elő van irva. Csak egy konsze-králandó ostya készíttetik elő és a kehelybe annyi bort
öntenek, mely ugy a felszentelő, mint a felszentelt püspök számára elegendő ; utóbbi azután mindkét szin alatt áldo-zik még pedig ugyanazon sz. ostyából és ugyanazon ke-helyből, melyből a felszentelő püspök már előbb egy részt magához vett. Ezen együttműködés megható jelképe azon egységnek, élet és szeretetközösségnek, mely a kath.
egyház főpásztorai között, valamint ezek és Krisztus U r u n k között létezik !
Kommunió után, közvetlenül az utolsó evangelium előtt a felszentelő püspök az infulát az uj püspök fejére teszi, a keztyüket felhúzza a felszentelt kezére, a g y ű r ű t pedig ujjára ; megfogja ezután az uj püspök jobbját, a segédkező püspökök egyike pedig balját s igy a püspöki trónra ülteti (intronisatio) s kezébe adja a pásztorbotot.
E k k o r a felszentelő püspök megkezdi a „Te Deum
lau-damus" hymnust, mely alatt a segédkező püspökök az u j püspököt körülvezetik a kápolnában, hogy megáldja a jelenlevőket.
Végül az oltárról ad az u j püspök ünnepélyes ál«
dást, mire az utolsó evangelium és a szentmise utáni imák elmondása után a püspökszentelés magasztos szertartása véget ért s mindnyájan a nagyterembe vonultak, hol azután az asszisztenczia tagjai igaz szeretettel, mély tisz-telettel köszöntötték az u j püspököt s fejezték ki előtte szivük mélyéből jövő szerencsekivánataikat.
Délután 1 órakor megyés püspök ur ő méltósága fényes ebédet adott, melyen ő méltóságaikon kivül a káptalan tagjai (Schwartz Mihály apátkanonok ur kivé-telével, ki betegsége miatt nem jelenhetett meg) és a segédkező papok vettek részt.
Az asztalfőn megyés püspök ur ő méltósága ült, jobbján dr Steiner Fülöp, balján pedig dr István Vilmos és Kutrovácz E r n ő győri segédpüspök foglaltak helyet.
Azután sorban következtek a székeskáptalan tagjai és a már emiitett asszisztáló papok.
Az első felköszöntöt Hidasy Karnél megyés püspök ur ő méltósága mondotta a pápára, majd méltatta azon érdemeket, melyek dr István Vilmost a püspöki rangra méltóvá t e t t é k ; végül pedig meleg hangon mondott köszö-netet az asszisztáló püspököknek a közreműködésért.
0 méltósága után dr Steiner Fülöp, székesfehérvári püspök emelkedett fel szólásra. Nagyhatású felköszöntője
körülbelül a következő volt : E n g e d j e meg méltóságod, hogy a szent meghatottság ezen perczében legelőször is lelkem mélyéből legbensőbb hálát mondjak ugy a magam, mint püspöktársam részéről azon kitüntető bizalmáért, jó-indulatának azon ujabb bizonyítékáért, melylyel minket kegyes volt meghívni ezen szent, ezen oly nagy jelentő-ségű ünnepélyre, melynek horderejét részletezni nem is szükséges. Nem kell hangsúlyoznom, hogy ezen szent ünnepély rendkívül malaszt- és áldásteljes nemcsak köz-vetlenül a szombathelyi egyházmegyére, hanem az egész magyar hazára, egész anyaszentegyházunkra. Örülünk, hogy mi ezen magasztos ünnepélyen részt vehettünk ; örülünk, hogy az u j püspök fejére kezeinket rátehettük és bár érdemetlenül, vele közölhettük méltóságoddal együtt a Szentlelket. Ez nekünk, hálás szivünknek el-felejthetetlen napja lesz. É s midőn ezen hálánknak adok legbensőbb kifejezést, én sem óhajtok magas röptű toasztot mondani, hanem csak lelkem mélyéből szólok, csak lelkem mélyéből veszem a szavakat, midőn azt kívánom, hogy a jó Isten mindnyájunk vigaszára, az Ur Jézus Krisztus dicsőségének előmozdítására, anyaszentegyházunk és édes hazánk jólétére, híveinek örök üdvére méltóságodat még igen sokáig tartsa meg nekünk. (Lelkes éljenzés.)
Ezután Dr. István Vilmos emelkedett fel s körül-belül következőket mondotta: Méltóságos püspök ur ! E n sem akarok toasztot mondani, mert tudom, hogy méltó-ságod nem kedvelője a felköszöntőknek : csak egyszerűen, mély hódolattal meg akarom köszönni méltóságodnak azt
a kegyességet, hogy engem püspökké szentelni méltóz-tatott. De legyen szabad egyúttal megemlíteni, hogy én folytonos és szakadatlan hálával tartozom méltóságos püs-pök atyám iránt, mert mindenemet, a mivel csak birok,
neki köszönhetem. Nem értem én ez alatt azon diszes állá-sokat, melyeket érdemem felül az ő kegyessége folytán elfog-lalni szerencsés valék : t. i. hogy titkáirá kiválasztani, majd káptalanja tagjává kineveztetni, legutóbb pedig maga mellé a püspöki rangra felemelni kegyeskedett, mert ezen állások csak annyiban válnak hasznomra, a mennyiben a velük járó kötelességeket pontosan és lelki-ismeretesen teljesítem. Hanem értem azon lelki javakat, melyekben részesültem azon szerencsés helyzetnél fogva, hogy évek hosszú során át lehettem ő méltóságának tit-kára és mint ilyen, egészen közelről szemlélhettem méltó-ságos uramnak követésre méltó tetteit és arra a meggyőző-désre jutottam, hogy méltóságodat tetteiben mindenkor magasabb szempontok vezérlik. Arra késztetett ez engem, hogy méltóságod tetteit a lélek szemüvegén át nézzem és igy méltóságod egész észrevétlenül az én lelki életemnek megalapítója lőn. Ez az én legnagyobb kincsem, melyért folytonos és szakadatlan hálával tartozom méltóságodnak.
Epen azért szakadatlanul fogom kérni a Mindenhatót, hogy a reám bizott teendőket azon szabatossággal és áhítattal végezhessem, melyet méltóságodtól láttam és tanultam ; szivem mélyéből kérem a Mindenhatót, hogy méltóságodat, mint az erényeknek mintaképét, még sokáig engedje ragyogó csillagként tündökölni papjai előtt ! Isten éltesse !
Lelkes éljenzés követte a szép felköszöntőt, melynek lecsillapodta után a segédpüspök ur ő méltósága az asszisztáló püspököknek mondott hálás szívvel köszönetet azon kegyességükért, hogy felszentelésükre ide fáradni méltóztattak. Mivel viszonozhatnám — úgymond — méltó-ságtok ezen kegyességét? Mivel én ma méltóméltó-ságtok közre-működésével lettem püspökké, azért Isten kegyelmére támaszkodva, püspöki ténykedésem áldásaiban akarom méltóságtokat részesíteni. Minden püspöki ténykedésem-ben Isten szent áldását fogom lekönyörögni méltóságtokra és mindig hálásan fogok visszaemlékezni azokra, kik püspökké szenteltetésemnél lényeges tényezők voltak. Isten éltesse méltóságtokat ! (Lelkes éljenzés.)
Vácz, jan. 18. Kanda István kanonok. (1832. jul.
17. — 1899. jan. 17.)
A „Váczi Közlöny" külön kiadásban a következő nekrológgal gyászolja a váczi egyházmegye papsága egyik díszének és kedvességének ngs. és ft. Kanda István fő-esperes-kanonoknak elhunytát.
Lelkünkben a mélységes fájdalom keserűsége, szeme-inkben ugyanezen fájdalom könyüje, ajkunkon a zokogó panaszszó ; és bármerre tekintünk, bármerre fordulunk, bárkivel találkozunk, beszélünk széles e városban, mind-egyiknek lelke, szeme, ajka csupa fájdalomról, csupa részvétről beszél, mert az egész várost lelkét megrázkód-tatta az a szomorú valóság, hogy az a Kanda István kanonok, az a vjó Kanda bácsi," a ki csoda folytán meg-menekedett nem is olyan régen, a gyilkoló fegyver élétől, most a betegség gyilkoló fullánkja fölött nem tudott győ-zedelmeskedni és tegnap hajnalban visszaadta lelkét Te-remtőjének.
Önkénytelenül a könyek zápora árasztotta el sze-münket, mikor kedden reggel a Roskoványi busán zengő
ércznyelve tudtunkra adta a szomorú hirt, mely nem le-pett ugyan meg bennünket, mert el voltunk készülve a legrosszabbra is, de mégis bíztunk, hogy annyi ima, annyi zokogó könyörgés, annyi szent mise-áldozat, annyi szent áldozás, melylyel papok, apáczák, egyszerű hivek, de külö-nösen a szegények, nyomorultak, betegek és azok, a k i k k e l a boldogult ez életben egyáltalán jót tett, mintegy meg-ostromolták az ég Urát, megbírja még menteni ez élet-nek. De hiába ! Isten akarata erősebb, mint bármilyen imádság, bármilyen könyörgés és Isten ugy akarta, hogy a „jó Kanda bácsi" meghaljon: placita enim ei erat anima illius, propter hoc eduxit eum de medio iniquitatis. Kedves volt lelke Istennél és azért szólította ki őt e világból.
Mi, a kik az isteni Gondviselés akarata előtt kész-ségesen meghajlunk és tudjuk, hogy keserű sokszor a pohár, melyet Isten akarata nyújt számunkra, bár lelkünk fáj, szivünk sajog a fájdalomtól, azt mondjuk : Isten igy akarta, igy volt legjobban. A boldogult megszabadult a betegség kínjaitól, Páli szent-Vincze és a többi szentek társaságában elnyerte az örök üdvösséget, mi pedig, a kik aggódtunk életéért, a kik részesültünk angyali lelkének áldásaiban, sokkal hatalmasabb pártfogót nyertünk benne ott fenn az Isten trónja előtt.
De azért nem azt mondjuk, hogy örüljünk halála fölött, nem, sírjunk, zokogjunk, imádkozzunk és őrizzük meg a drága halott emlékét ugy, hogy azt ki ne törül-hesse, soha semmi lelkünkből. A temetés napján öltözzék gyászba a város és a hulló könyek zápora öntözze meg az egész utat, a melyen viszik a halottak birodalmába, a gyászos temetőbe annak a nemes léleknek porhüvelyét, mely míg a testtel egyesülve volt, mintaképe volt a pap-nak, az állampolgárnak. Sírjunk, zokogjunk és imád-kozzunk ! Ezt senki sem tilthatja el tőlünk és a drága halott megérdemli / Nyugodjék békével!
* *
„—• — megmutatta neki az Isten országát és a szentek tudományát adta neki, tiszteletet szerzett neki a muuka által és megáldotta munkáit."
Bölcs 10, 10.
Buzgó könyörgéseink, melyekkel felgyógyulásáért esedeztünk, fájdalom nem lőnek meghallgatva. Imádandó bölcseségében másként végzett az élet és halál Ura s őt, kinek napjait a magunkéból óhajtók pótolni, e mulandó világból kiszólitá.
Bár el voltunk rá készülve, mégis leverőleg hatott ránk a gyászhír s könnyeinket visszatartani nem vagyunk képesek. Minden zug hol megfordult, segélyt, vigaszt, ál-dást osztogatott, kiált utána : a szegények és árvák házai a középrendiek tisztes köre, az előkelők diszes koszorúja könnyezi, az iskola és templom gyászolja, emlegeti; — gyászolja a káptalan, melynek disze, — siratja az egész város, melynek szemefénye, a tisztelés, becsülés kiváló tárgya volt. Eleven hite, nemes szeretete, csendes ma-gányba vonultsága, a szenvedések békés elviselése jellemzik őt mint keresztényt és jó papot.
Keresztény és papi élete mindig példás volt, életé-nek minden idejét utánozhatlan munkásságban töltötte.
Nem hagyhatjuk említés nélkül azon tevékenységét, me-lyen mint az ájtatos társulatok egyházmegyei igazgatója
RELIGIO. 55 tanúsított, mint mely ügyben éveken keresztül lankadatlan
buzgalommal fáradozott, lelkiismeretes erénységgel intézve azok ügyeit.
Mint a „Kath. Kör" ig. választmányának tagja a jó ügynek mindenkor szeretetteljes, lelkes pártfogója volt.
Gondos, rendes, mérsékelt, szelid, alázatos, mindenki iránt szeretettel teljes volt ; a híveknek kedves lelkipász-tora, paptársainak kedves testvére, mindenkinek jóaka-rója s tehetsége szerint jótevője ; mindenki egész biza-lommal fordult s folyamodott hozzá. Tevékenysége soha sem szünetelt. Szeretete messze világolt : szenvedők, üldö-zöttek, kicsinyek és nagyok mentek hozzá s találtak nála enyhet, vigasztalást. Dilectus Deo et hominibus ; miként nem volt kit ő nem szeretett, ugy nem volt, ki őt ne
sze-rette volna. Mindig változó egészgégü volt, vigasztalást napi imáiban, szt. elmélkedéseiben, ájtatos olvasmányaiban keresett. Szűz Máriának kitűnően huzgó tisztelője volt, a szt. olvasót egy nap sem hagyta el. A mily példás volt élete, oly szent és épületes volt halála. A köztisztelet- és szeretetben álló férfiú, a köztemetőbe kivánt temetkezni.
Hálakönyek áztatják majd porait. Megszámlálhatatlan sok jót tett életében, pedig gazdag soha sem volt „sicut egentes et multos locupletantes." — Szeretete mindennel bővelkedett „tamquam nihil habentes et tarnen omnia possidentes." Kevés hagyatéka szegény rokonaira és jó-tékony intézetekre maradt. Áldott legyen emléke !