• Nem Talált Eredményt

Egy kisepikai szüzsé forma- és funkcióváltása

In document a régi magyar irodalomban (Pldal 23-49)

Korábban egy tanulmányban vázoltam, milyen általános törvényszerűségeket sikerült megállapítanom az elmúlt másfél évtizedben a kisepikai szüzsék életéről, megjelenési formáiról és változásaik szabályszerűségeiről.1 Ezúttal megkísérlem megmutatni, milyen jellegű szüzsétörténeti vizsgálódások végeredményeként születtek az általános megfi-gyelések. Egyetlen szüzsé megjelenéseit, fejlődését fogom bemutatni: ebben éppen úgy tudjuk az általános folyamatokat megfigyelni, mint a cseppben a tengert, ahol a vízösszetétel vizsgálható, de a hullámzás vagy a cunami nem: vagyis bizonyos jellegek megmutatkoznak rajta, mások tanulmányozásához más vagy több szüzsé vizsgálata szükséges.

A szüzsé, amelyet bemutatok, az ephesusi özvegy története (AaTh 1510-BN 1459x),2 amelynél – ahogy már Kis János kommentálta a maga változatát – „nem lehet kopottabb ó mesét képzelni”:3 története csupán az írott változatokat tekintve is a kétezer évet közelíti. Az indiai eredetű szüzsé korán elhasadt keleti4 és nyugati változatokra;

leszármazásuk sztemmáját Weber Arthur így rajzolta meg:5

1 S. Sárdi Margit, „Középkori témák a folklórban és az irodalomban”, in Folklór és irodalom, szerk.

Szemerkényi Ágnes, 102–115 (Budapest: Akadémiai Kiadó, 2005).

2 Vö. Antti Aarne and Stith Thompson, The Types of the Folktale, (Helsinki: Academia Scientiarum Fennica, 19612); Berze Nagy János, Magyar népmesetípusok, 2 köt. Pécs, 1957.

3 Kis János, „Az ephesusi matróna”, in Kis János, Versei, kiad. Kazinczy Ferenc, 2:155–159 (Pest:

Trattner, 1814), 155.

4 Az elnevezés hagyományos, de valójában nem pontos: csak az Európába a 18. században bekerült kínai változatot nevezik „keletinek”.

5 Weber Arthur, „A hűtlen özvegy történetének egy ismeretlen alakja”, Irodalomtörténeti Közlemények 21, 4. sz. (1911): 423–444.

indiai ősalak

2.indiai alak kínai változat héber változat 1.arab alak

Voltaire

Pancsatantra Daça-Kumara Kirk vezir perzsa alak 2. arab alak (arab-perzsa-török)

Petronius Talmud

Zabára Hét bölcs mester perzsa fordítás Petrichevich Horváth Európában több mint másfélezer évig csak a nyugati változat volt ismert. Ennek első megfogalmazását Petronius Arbiter (1. sz.) hagyta ránk Satyriconjának 111‒112.

fejezetében: Eumolpos a Tarentum felé vivő hajóúton meséli el sikamlós, anekdotikus történetként, hogy élt Epheszoszban egy igen erényes asszony, aki megözvegyülve úgy gyászolta férjét, hogy nem akart megválni annak sírboltjától. Étlen-szomjan siratta, egy szolgáló lévén mellette. Ezenközben a közelben kivégeztek egy gonosztevőt, és holt-testét őrizni odaállítottak egy őrállót, aki életével felelt a holttestért. Az őrálló meglát-ta az özvegy lámpásának fényét, elment hozzá, rávette az evésre, s meghódítotmeglát-ta. Míg éjszakákon át vigasztalta, a gonosztevő holttestét a hozzátartozók ellopták. Az őrálló öngyilkosságra készülve búcsút vett az özvegytől, az azonban („éppoly könyörületes, mint amilyen erényes” lévén) nem akarta elveszíteni mindkét legkedvesebbjét, ezért kivétette és a keresztre szegeztette vele szeretett férje holttestét.6

A középkorban több forrás megőrizte a szüzsét. Egyik úton belekerült a Tal-mud-kommentárokba, és innen olvasmánnyá lett, földolgozta például József Zabára (Spanyolország, 12. sz.) Élcek könyve c., makámában írt művében, a Róka/Sakál és a Párduc párbeszédébe ékelve;7 Az özvegy fogadalma című poémája8 1577-ben

Kons-6 Petronius, Satyricon, ford. Horváth István Károly, utószó, jegyz. Szepessy Tibor (Budapest:

Magyar Helikon Könyvkiadó, 1972), 126–129.; Petronius, Trimalchio lakomája, ford. Révay József (Budapest: Európa Könyvkiadó, 1977), 221‒224.

7 Weber Arthur („A hűtlen özvegy történetének egy ismeretlen alakja”, 444., lásd a fentebbi ábrát) szerint a Talmud-kommentárok és Zabára műve két külön származási, illetve befogadási utat jelentenek.

8 Krausz Sámuel (Krausz Sámuel, „A hűtlen özvegyasszony irodalmából I–II.”, Ethnographia 15 (1904): I:265–272, II:311–314, 311.) szerint e mű esetleg nem Zabára műve, hanem egy még korábban élt névtelen szerzőé.

tantinápolyban nyomtatásban is megjelent.9 Ebben az özvegy megszereti ugyan az őrálló nagyurat, de arról nem esik szó, hogy oly hamar megcsalta volna elhalt férjét.

A történet így is az asszonyi álnokságot példázza, mert az őrálló vonakodik megcsú-folni a halottat, az asszony maga ássa ki férjét, sőt, mivel a kivégzett lovag kopasz volt, önmaga meg is „kopaszosítja”; majd pár nap múlva arra kényszeríti a nagyurat, hogy vegye őt feleségül.

A másik úton belekerült a Hét bölcs mester (Historia septem sapientum; nálunk Ponciánus históriája címen ismert) történetfüzérébe mint az egyik mester meséje (leg-korábbi kézirata a 13. századi innsbrucki kézirat, amely a Gesta Romanorumot is tar-talmazza).10 Szerepel aiszóposzi meseként is. Földolgozta Marie de France aiszóposzi meséi között (Fables, 12. sz. vége), Jacques de Vitry (1160–1170 k.‒1240), Étienne de Bourbon (Speculum morale, 1180 k.‒1261 k.) és még sokan mások.11

A szüzsé Magyarországon is ritka jól dokumentált (lásd 1. melléklet: Biblio-gráfia), és rengeteg az előfordulása (lásd 2. melléklet: A szüzsé előfordulásai magya-rul). Magyarországon először latinul találkozhatunk vele a Hét bölcs mester első hazai szövegét őrző, latin nyelvű Sztárai-kódexben (ELTE Egyetemi Könyvtár és Levéltár, Cod. Lat. 25. 96r–97r., másolta Sztárai Máté Váradon 1474-ben Egervári László püs-pöki kormányzó rendeletére). Száz évvel később, a Zabára-nyomtatvány keletkezésé-vel egyidőben, szinte egyszerre ketten is magyarra fordították: 1571‒1574 között Hel-tai Gáspár németből (Georg Rabe és Weygand Han Frankfurtban, 1565-ben kiadott Die sieben weisen Meistere nyomán)12 és egy ismeretlen fordító latinból (az 1512-ben Strassburgban megjelent kiadás 1526-ban Bécsben kiadott utánnyomata alapján), ezt a fordítást 1573-ben Blasius Eberus adta ki Ecchius Salm pozsonyi grófnak, dunántúli főkapitánynak enyingi Török Ferenc özvegyével, guthi Országh Borbálával tartott

es-9 Krausz, „A hűtlen özvegyasszony irodalmából I–II.”. Fordítása: Krausz Sámuel, „A hűtlen özvegyasszony irodalmáról”, Politikai Hetiszemle 11, 33. sz. (1905): 9‒11.

10 Wilhelm Dick, Die Gesta Romanorum nach der Innsbrucker Handschrift vom Jahre 1342 und vier Münchener Handschriften, (Erlangen und Leipzig: A. Deichert’sche Verlagsbuchh. Nachf. [Georg Böhme], 1890).

11 Karl Warnke, „Die Quellen des Esope der Marie de France”, in Forschungen zur romanischen Philologie.

Festgabe für Hermann Suchier, 161–284 (Halle an der Saale: Max Niemeyer, 1900).; Hársing István, kiad., „Történetek Udvarhelyi Szeles János XVIII. századi feljegyzéseiből. II. Az keserves menyetske fel akasztja a’ meg holt urát”, Ethnographia 37 (1926): 153. György Lajos, A magyar anekdota története és egyetemes kapcsolatai, (Budapest: Studium, 1934), 118–120. (60. sorszám); György Lajos, Világjáró anekdoták (Budapest: Custos, 1996), 67–68. (32. Hűtlen özvegy).

12 RMNy 322 / RMK I. 87a; Heltai Gáspár, „Az özvegy”, in Heltai Gáspár, Poncianus históriája (Kolozsvár: Heltai Gáspár, 1571–1574?). Modern kiadásai: Heltai Gáspár, „Az özvegy”, in Heltai Gáspár, Poncianus históriája, kiad. Nemeskürty István 115–120 (Budapest: Magyar Helikon Könyvkiadó, 1976) [az 1633-as lőcsei kiadás után].

HeltaiGáspár, „Az özvegy”, in Heltai Gáspár, Ponciánus császár históriája, kiad. Komlovszki Tibor, 459–480 (Budapest: Pátria Nyomda, 1979).

küvője alkalmából.13 Ezekben a változatokban az özvegy még álnokabb (a vonakodó őr helyett maga gyalázza meg férje holttestét, maga ígérteti meg vele, hogy feleségül veszi), és a hullagyalázás még rettentőbb (a jobb hasonlóság végett sebet vág az ar-cán/kiüti két fogát, levágja füleit és „szemérmes testét”)14. A bűnhődés sem marad el, Heltainál megszégyenül (az őr elhagyja, és az özvegy ikreket szül; az ikerszülés a középkorban önmagában is a tisztátalanság gyanúját keltette), Eberusnál az őr megöli az elvetemültet.15 A lőcsei nyomda 17. századi Ponciánus-kiadványai Heltai szövegét adják ki újra meg újra.16

Az Aiszóposz-mesék és származékaik a Zabára-történethez hasonló földolgozást forgalmaznak: az özvegy veszi ki sírjából, de a vitéz köti föl az asszony által csupán hajától megfosztott holttestet; az őr megtartja az asszonynak tett ígéretét, és feleségül veszi őt; a kommentár szerint osztozik a felelősségben („eképpen az jó asszony kettős bűnt cselekedék, melyre az vitéz őtet könnyen reávövé”).17 Ez a típus nagyon hamar elvesztette elítélő morális célzatát, mivel az erkölcsi ítéletet nem epikum, csak a szatiri-kus hang hordozta; a 18. században Udvarhelyi Szeles János természetes egyszerűséggel kommentálta: „Az asszony csak addig siratja holt férjét, amíg elevenre kap” (az is igaz, itt a férj holttestét ugyan felakasztják, de nem gyalázzák meg).18

A keleti (kínai) változat a 18. században került be Európába, amikor a Kínában járt francia jezsuita, du Halde importálta.19 Az ő műve szolgált forrásul Voltaire számára, aki a Zadig második fejezetében (Az orr) dolgozta föl.20 A változat legfőbb jellegzetessége, hogy megkettőzi a tanulságos történetet: közvetve vagy közvetlenül tudomást szerzünk

13 RMK I. 92; Eberus Balázs, kiad., Poncianus historiaia: az az Hét Bölch Mestereknek, mondásit chiwda szép hazonlatosságoval foglalvan, mimodon az Chazar Fiat Diocletianust hetzer halaltul meg mentettet legien (Bécs: Eberus Balázs, 1573).

14 Névtelen, „Poncianus históriája”, in Magyar elbeszélők. 16–18. század, kiad. Gyenis Vilmos és S.

Sárdi Margit, Magyar Remekírók 31–35 (Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1986). Az idézet a 34. lapon.

15 Weber Arthur (Weber, „A hűtlen özvegy történetének egy ismeretlen alakja”, 439.) ezt a változatot Európában Hans Bühel Hét bölcs mester-földolgozásából (Diocletians Leben, 1412.) eredezteti.

16 RMK I. 630; [Heltai Gáspár], Poncianus czaszar historiaia (Lőcse: Brewer Sámuel, 1633); RMK I. 872; Heltai Gáspár], Poncianus czaszar historiaia, (Lőcse: Brewer Sámuel, 1653); RMK I. 1203;

[Heltai Gáspár], Poncianus czaszar historiaia, (Lőcse: Brewer Sámuel, 1676); RMK I. 1238; Heltai Gáspár, Poncianus czaszar historiaia, (Lőcse: Brewer Sámuel, 1633).

17 Névtelen, Magyar Aesopus (Lőcse: Brewer Sámuel, 1673), III. könyv 8. fabula, Edgy néminémű Aszszonyról, és annak meg hólt Uráról.

18 Hársing István kiad., „Történetek Udvarhelyi Szeles János XVIII. századi feljegyzéseiből. II. Az keserves menyetske fel akasztja a’ meg holt urát”, Ethnographia 37 (1926): 153–154, 153.

19 Jean Baptiste du Halde, Description géographique, historique, chronologique, politique et physique de l’Empire de la Chine et de la Tartarie chinoise, 4 köt. (Párizs: Le Mercier, 1735).

20 Voltaire, „Zadig, avagy a végzet”, ford. Benedek Marcell, in Voltaire, Összes regényei és elbeszélései, szerk. Horváth Gabriella, Helikon Klasszikusok, 31–33 (Budapest, Magyar Helikon Könyvkiadó, 1965).

egy özvegyről, aki elsietett hűségfogadalmát naiv trükkel játssza ki, hogy minél hama-rabb újra férjhez mehessen (legyezi a sírt, másfelé vezeti a folyót stb.); ezen megbotrán-kozik egy másik asszony, ám férje csellel (magát holtnak tettetve) bebizonyítja, hogy ő sem különb nála, hiszen férje barátjának egészségéért kész volna levágni holt férje orrát.

A Zadig nyomán íródott Verseghy Szentesiné című verse 1806-ban21 és Dugonics Cserei. Egy honvári herceg című honfoglalás kori regénye 1808-ban (ez utóbbi német közvetítéssel, Voltaire 1786-ban Berlinben kiadott fordítása alapján).22 A szüzsé ek-kor virult: a Szentesinével egyidőben Kis János átdolgozva megverselte Petronius tör-ténetét.23 1820-ban a Zadignak e fejezete önálló elbeszélés formájában is megjelent magyarul, fordítója nem ismert.24 1840-ben Petrichevich Horváth Lázár jóvoltából a hazai változatok újabbal bővültek: Horváth, bár Petroniustól kölcsönzött címmel, de

„mozlem hagyomány után” közölt egy Európában alig ismert változatot.25 Weber Arthur a motívumegyezések és nyelvi jellegek vizsgálata alapján úgy véli, egy arabból perzsá-ra fordított szöveget tolmácsolt, de nem közvetlenül perzsából, hanem németből.26 E történetet a keret szerint a sas mondja el Salamon előtt, hogy az asszonyok hűtlenségét és méltatlanságát bizonyítsa. A szemtanú sas két jelenetben látja ember-hőseit: először a menyegzőn, ahol az ifjú feleség hűségesküt kényszerít ki az ifjú férjből, mely szerint megözvegyülve egyikük sem fog új házasságot kötni, másodszor a temetésen és a teme-tőben, ahol a kivégzett zsiványt őrző „kitűnőleg szép” férfi könnyedén elnyeri az özvegy ígéretét, hogy felesége lesz; a távozni akaró férfit az özvegy arra biztatja, maradjon bát-ran, mert ha lelopnák a zsiványt a bitóról, férje holttestével pótolja, s hogy hasonlítson, kezét levágja, szemét kivájja. A férfi azonban leleplezi magát: ő maga az Isten színe előtt tett eskü, így Isten küldötte, s megöli az esküszegőt. Egy emberöltővel később, 1873-ban Vincze Dániel nagyenyedi tanár újra lefordította e muszlim forrást,27 sajnos ugyancsak forrásmegjelölés nélkül.

21 Verseghy Ferenc, „Szentesiné”, in Verseghy Ferenc, Költeményei, kiad. Toldy Ferenc, A magyar nemzet klasszikus írói 25 (Pest: Heckenast, 1865).

22 Modern kiadása: Dugonics András, Cserei, egy honvári herceg: Voltaire Zadigjának magyarítása, sajtó alá rendezte Belia György, utószó Kerényi Ferenc (Budapest: Magyar Helikon Könyvkiadó, 1975).

23 Kis János, „Az ephesusi matróna”, in Kis János, Versei, kiad. Kazinczy Ferenc, 2:155–159 (Pest:

Hartleben K. Adolf, 1814).

24 Kultsár István, kiad., „Rege (Az asszonyi állhatatlanságról)”, Hasznos mulatságok 3, 45. sz. (1820):

353‒356.

25 Petrichevich Horváth Lázár, „Az ephesusi özvegy”, Athenaeum 4, 35–36. sz. (1840): 555–559, 573–575.

26 Weber, „A hűtlen özvegy történetének egy ismeretlen alakja”. 443.

27 Természetesen fölmerül a kérdés, nem Petrichevich Horváth szövegét dolgozta-e át; ám ezt kizárja a mű végső tanulságát összegző mondat nyelve. Ez az eredetiben a szöveg nyelvétől eltérően héberül hangozhatott. Petrichevich latinul adja vissza: „Miután bevégezte történetét a sas, azt adá még hozzá zsidó nyelven: ab una disce omnes.” Vinczénél: „A sas, amint elbeszélését bevégzé, héber szavakkal még hozzátevé: lammed khól minahed. (Ezen egyből ismerd meg valamennyit.)” A héber mondat nem származhatott a latin idézetből. Az viszont, hogy mindketten hozzáfértek ugyanahhoz a

A többségükben Eberust követő ponyvanyomtatványok, bár példányaik csak hézagosan maradtak fönn, minden bizonnyal mindvégig elevenen tartották a szüzsét;

1871-től vannak példányaink. Sajátosan új változat keletkezett Jókai kezén, aki a Vol-taire népszerűsítette kettős cselekményű kínai típus első felét, a naiv trükkel élő özvegy történetét modernizálta (a haldokló férj megígértette feleségével, hogy csak akkor megy újra férjhez, amikor a sírján kizöldül a fű; az ifjú özvegy tehát fűmagot vásárol, hogy gyorsítsa a dolgot).28 A 20. század elején ismét sorjáznak a földolgozások. 1904-ben Sztrókay Lajos közzétett egy kemenesaljai népmesei változatot:29 az ismeretlen me-sélő a kínai típus második felét alkotta újjá (a férj holtnak tetteti magát, barátja hamar meghódítja az özvegyet, az pedig az új házasság kedvéért szégyenletes dolgokat állít első férjéről). Ugyanebben az évben Krausz Sámuel magyarra fordította és közzétette Zabára változatát, valamint egy hasonló tartalmú Talmud-kommentárt.30 Vámos Árpád egyfelvonásosban írta újjá Petronius történetét (1912).31 A 19. század végén megindul-tak a tudományos célú és népszerűsítő kiadások is. Népmeseként a szüzsé még a század közepén is fölbukkant három mesélőnél.32

Két szöveg azonban nem tartozik a szüzsé családfájához, annak ellenére, hogy a szakirodalomban idetartozóként szerepelnek. Szívósan öröklődött az az adat, hogy Szé-chenyi István németből magyarra fordított egy verset az ephesusi özvegyről: ezt Krausz nyomán még az oly alapos Weber is megismételte, holott Széchenyi István naplójának szóban forgó helyén mindössze az áll, hogy lemásolta a német verset, mivel megtetszett neki.33 Ki kell zárnunk a családfából a Krausz által említett Roboz Andor-féle verses feldolgozást is,34 mivel a női állhatatlanságot más epikummal igazolja.

muszlim szöveghez, fölöslegessé teszi Weber Arthur találgatását egy szóbeli forrásról s az írott forrás valószínűtlenségéről (Weber, „A hűtlen özvegy történetének egy ismeretlen alakja”, 426.); Weber nem figyelt föl Vincze közlésére.

28 Jókai Mór, „Mire való a fűmag?”, in Jókai Mór, Összes műveinek jubileumi kiadása, 93:69 (Budapest:

Révai Testvérel, 1898).

29 Sztrókay Lajos, kiad., „Meddig tartyák az özvegyi fogaduómat? (Népi parabola Kemenesaljáról)”, Magyar Nyelvőr 33 (1904), 58–60.

30 Krausz Sámuel, „A hűtlen özvegyasszony irodalmáról”, Politikai Hetiszemle 11, 33. sz. (1905): 9‒11.

31 Vámos Árpád, Az efezusi özvegy, Az Új Színpad Könyvtára 3 (Budapest: Eke Könyvkiadó-Társulat, 1912).

32 Andrásfalvi György, „[Egy jó gazdalegény…]”, in Kakasdi népmesék, kiad. Dégh Linda, Népköltési Gyűjtemény 9, 2:211–215 (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1960).; Nagy Istvánné Nyisztor Julianna,

„A jószívű jámbor özvegy”, in Tolna megyei székely népmesék, kiad. Dégh Linda, gyűjt. Kelemen Zoltán, 129–130 (Szekszárd: Szekszárdi Nyomda, 1964).; Erős Jákobné Zajc Mári, „Az akasztott ember”, in Bukovinai székely népmesék, kiad. Lovas Henrik, gyűjt. Sebestyén Ádám, 4:108–109 (Szekszárd: Tolna megyei Tanács V. B. Könyvtára, 1986).

33 Gróf Széchenyi István, Naplói, kiad. Zichy Antal (Budapest: Athenaeum, 1884), 42.

34 Krausz, „A hűtlen özvegyasszony irodalmából I–II.”, 268. Roboz Andor, „Beruria. Agadikus motivum felhasználásával”, Egyenlőség 22, 4. sz. (1903): 17–18.

A magyar nyelvű előfordulásokat a 3. mellékletben tüntetjük föl genetikai rokon-ság és időrend szerint. Mint látszik, az azonos genetikus csoporthoz való tartozás nem jelent automatikusan azonos epikumot, főleg azonos zárást nem (lásd a 4. mellékletet), mert az Eberus nevével jelzett, az asszony halálával végződő típus elveszítheti a gyilkos véget, azaz a szelídebb változatok keletkezhettek akár a halállal végződőkből is. Hiány-zik ez a kassai és győri nyomtatványokból; elhagyta a népi mesélők közül Nagyné, sőt Erősné is, pedig ő a vele egy faluban lakó Andrásfalvitól hallotta a történetet.

Ha műfaji tekintetben vizsgáljuk a szüzsé előfordulásait (lásd az 5. mellékletet), a szüzsék általában jellemző műfaji módosulásaihoz képest a következő jellegzetessége-ket találjuk:

• Ellentétben a szüzsék jellegzetes biotörténetével e történet példázatként ma-gyar nyelven nem fordul elő. Már megjelenése idején a szórakoztató irodalom része volt, bár ezt a célt csak Eberus merte nyíltan vállalni az ajánlásban („Már csak a bölcsek ítélete szerint is kellemes és könnyebb dolgokra van szükség, melyeknek olvasásában a lélek üdülést találjon”).35

• Ellentétben számos más szüzsével ez a történet nem került be a 18. századi oktató-szórakoztató irodalomba.

• Nem írtak belőle stilizált és műmesét.

Az eddig fölsorolt három jellegzetességért valószínűleg a témát okolhatjuk: e célokra (példázat, oktató-szórakoztató irodalom, műmese) nem volt alkalmas.

• Igen erős a népkönyv és a ponyva részesedése az előfordulásokban.

• Meglepően sok a tudományos célú fordítás és közlés. A tématörténeti kuta-tás igen hamar fölfedezte a szüzsét, Heinrich Gusztáv 1877-ben írt ismertetőt Eduard Grisebach Die treulose Witwe című tématörténeti művéről (Stuttgart, 1877), s a kutatásokhoz mások is csatlakoztak.36

Ha a szüzsék epikumának változásaival kapcsolatban általában tapasztaltakat ennél a szüzsénél vizsgáljuk, azt tapasztaljuk, hogy nálunk a szüzsét nagyrészt a legkegyetle-nebb középkori feldolgozás és annak leszármazottai hordozzák:

• A középkori változat él legtovább: ha csak a magyar szépirodalmi változatokat tekintjük (tehát kizárjuk a tudományos célú közléseket, a modern fordításo-kat, valamint a népmeséket), a 19. század utolsó harmada óta mindössze Jókai novellácskája és Vámos egyfelvonásosa született, ami nem ebbe a csoportba tartozik, míg Eberus átdolgozását Bucsánszky és örökösei többször is kiadták,37

35 Eberus, kiad., Poncianus historiaia, Bécs, 1573; Ajánlás.

36 Heinrich Gusztáv, „Külföldi irodalom: 3”, Egyetemes Philologiai Közlöny 1 (1877): 136–137.

37 Bucsánszky Alajos kiad., „37. fejezet: A hetedik bölcs mesternek, Joakhimnak példabeszéde egy lovagról és özvegyéről”, in A hét bölcs mester, kiad. Bucsánszky Alajos, 98–103 (Pest: Bucsánszky Alajos, 1871).

Döme újra feldolgozta;38 Kováts ugyan tudományos céllal, de olvasókönyv cél-jára kivonatolta.39

• Azokban a csoportokban, ahol az özvegy nem hal meg, sok az egyszeri elő-fordulás, az invariáns: Heltainak csak utánközlései vannak, új földolgozása nincs (a 18. századi nyomtatványok esetleges idetartozása esetén is kevés), az aiszóposzi változatnak (ahol a halottat megkopaszosítják) mindössze egy (Udvarhelyi Szeles Jánosé); Petroniusénak a 19. és a 20. században egy-egy. Az állatmesébe ágyazott muszlim változatnak csak új fordítója akadt, földolgozója nem. Valamivel virulensebb volt a Voltaire-feldolgozás, bár az is inkább a 19.

században.

Emiatt a Petronius és Voltaire nevével fémjelzett csoportokra jellemző irónia a szü-zsé hazai biotörténetében ritka (Kis János; Verseghy; Jókai; Meddig tartyák az özvegyi fogaduómat?), és nem tudja ellensúlyozni az özvegy bűnhődését, többnyire halálát tar-talmazó, gazdagon képviselt csoportok komorságát. Ha a tudományos célú közléseket és fordításokat levágjuk a témacsoportokról (lásd 6. melléklet), jobban láthatóvá válnak a szüzsé epikumának változásai. Már Heinrich Gusztáv figyelmeztetett rá, hogy etika és esztétika szétválasztandó az elemzésben, bár ő maga is kiemelte: ha a cselekmény a morál örök eszméivel ellentétbe kerül, megfosztja magát a hatástól.40 Az elvet általános-ságban helyeselve itt mégis ki kell térnünk az etikai vonatkozásokra, mivel azok a jelek szerint befolyásolták a szüzsé alakulását. Az özvegy bűnhődésével végződő változatokba ugyanis bele van ágyazva egy erkölcsi ellentmondás, nevezetesen: ha halált érdemel a nő, aki férje holttestének megcsúfolásával megmenti az őrálló életét, mit érdemel az őrálló, aki ezt elfogadja, majd megöli a nőt? Azaz: van-e erkölcsi alapja az erkölcsi ítélet kimondására és végrehajtására az őrállónak, ha az özvegy tettével ő megvásárolja az életét, és nem teljesíti (vagy csaló módon teljesíti) a feltételt?41

1896: A hét bölcs mester, kiad. Bucsánszky Alajos örökösei, Bp. (37. fejezet: A hetedik bölcs mesternek, Joakhimnak példabeszéde egy lovagról és özvegyéről) Bucsánszky nyomtatványának utánnyomása (példánya az OSZK Kisnyomtatványtárban).

38 Döme Pál, „XV. mese”, in Döme Pál, A hét bölcs mester története, Olvasmányok, Mulattató és hasznos –, a magyar nép számára 69 (Budapest: Méhner Vilmos, 1898).

39 Kováts Antal, Poncianus históriája szemelvényekben, Irodalomtörténeti Olvasmányok 5 (Budapest:

Szent István-Társulat, 1906), 45.

40 Heinrich, „Külföldi irodalom: 3”, 136–137.

41 Az Eberus-utódokban az őrálló, aki előbb megtiszteltetésnek tartotta, hogy az özvegy hozzá akar menni feleségül, kínos problémája megoldása után a házassági javaslatra így felel: „Fogadást fogadék, hogy életemben egyébbel nem laknám náladnál. De óh, te, nyavalyásb asszony minden asszonyoknál, ki venne téged feleségül?” (Eberus kiadását lásd: Névtelen, Poncianus históriája, 35.) „Igaz, hogy megígértem, hogy más nőt nem veszek feleségül, csak tégedet. De hát, gonosz asszony, ugyan ki az ördög kívánna tégedet feleségének?” (Bucsánszky, kiad., „37. fejezet: A hetedik bölcs mesternek, Joakhimnak példabeszéde egy lovagról és özvegyéről”, 103.) A fogadalom esetleg a csalás határát

Ez az erkölcsi ellentmondás előbb-utóbb nyugtalanítani kezdte a szerzőket. Talán már Heltai is ezért választotta az enyhébbik büntetést, az özvegy megszégyenülését.

A szüzsétörténeti kutatások tapasztalata szerint az olvasók jellegzetesen a 18. századtól igényelték a történet hihetőségét: valószínűleg ezért születtek a 18. századtól kezdve az Eberus-szövegből az özvegy halálát elkerülő változatok. (Más a helyzet a kétszer is

A szüzsétörténeti kutatások tapasztalata szerint az olvasók jellegzetesen a 18. századtól igényelték a történet hihetőségét: valószínűleg ezért születtek a 18. századtól kezdve az Eberus-szövegből az özvegy halálát elkerülő változatok. (Más a helyzet a kétszer is

In document a régi magyar irodalomban (Pldal 23-49)