Jelen dolgozat egy nagyobb munka része, amely Pécsi Lukács fordításos elmélkedésgyűjteménye,1 valamint Ecsedi Báthory István meditációi2 kapcsán kísérel meg 16. század végi és a 17. század eleji imádkozási és elmélkedési módokat rekonstruálni, pontosabban azt vizsgálni, hogy milyen elmélkedési módokat ajánlottak e könyvek szerkezetükben, felépítésükben. Pécsi és Ecsedi Báthory szövegei mellett a módszertani és használati különbségek érzékeltetése céljából kitekintek Szenci Molnár Albert3 és Pázmány Péter4 imádságos könyvére is.
Mind a négy munka, néhány kivételt nem számítva, prózai imádságokat és elmélkedéseket tartalmaz. Pécsi és Szenci Molnár könyvében találhatók azonos ágostoni szövegek, ezek azonban csupán közös forrást, nem pedig átvételt jelentenek. P. Vásárhelyi Judit azzal indokolja a két fordítás közti különbséget, hogy Szenci Molnár az ágostoni szövegek protestáns felfogás szerint lerövidített változatát találta a német mintául szolgáló imádságos könyvben.5 Szenci Molnár könyve IV. és V. Rendjében találhatók imádságok, amelyeket például a prédikáció előtt vagy után, az úrvacsora előtt és után, vagy gyerekkeresztelés után lehet elmondani. Pázmánynál is találunk ilyeneket. Mindkét könyv tematikus felosztása arra szolgál, hogy az adott helyzetben a könyvek használói kikereshessék az alkalomnak megfelelő imaszöveget. Azonban különbség közöttük, hogy míg Szenci Molnárnál csak néhány azonos tematikájú könyörgés követi egymást egy-egy Rendben, addig Pázmány sok esetben egy-egy teljes részt szentel egy-egy-egy-egy nagyobb témakörnek.
Továbbmenve, a vizsgált művek között a Pázmányéban találhatjuk a legtöbb utasítást, megjegyzést, intést. Sokrétű, mély lelkiséget mutatnak az egyes témakörök, ám erősen irányítottan: a szerző igyekszik hosszabb időszakaszra állandósítani a hívőben a meditációs lelkületet, oly módon, hogy a megnyugvás, a megoldás, a megbékélés felé vezeti szövegein keresztül is a sokat átélt lelkeket. A
1 PÉCSI Lukács, Szent Agoston doctornak, elmelkedö, magan beszellö, es naponkent valo imadsági, Nagyszombat, 1591. A hasonmás kiadást szerkeszti KŐSZEGHY Péter, a kísérő tanulmányt írta URAY Piroska, Bp., 1988.
2 Ecsedi Báthory István meditációi, s.a.r. ERDEI Klára–KEVEHÁZI Katalin, Bp.–Szeged, 1984.
3 SZENCZI MOLNÁR Albert, Imadsagos könyveczke, mellyben szép hálá adásoc és áhitatos könyögésec
vadnac, Heidelberg, 1621. Melléklet és fakszimile szöveg: P. VÁSÁRHELYI Judit, Bp., 2002.
4 PÁZMÁNY Péter, Imádságos könyv (1631), s.a.r. SZ. BAJÁKI Rita, HARGITTAY Emil, Bp., 2001.
5 P. VÁSÁRHELYI, i. m., 36.
katolikus vallás szabályai szerint kívánja az őszinte és az Istenén kívül más utat nem találó lelkiséget elősegíteni.
Pécsi fordításos kompilációja és Ecsedi meditatív imádságai a 16. század végén kevésbé irányítják a befogadói magatartást. Pécsi könyvében minimálisak az instrukciók, míg Ecsedinél, még ha esetleg saját háza népe javát is akarta volna szolgálni írásaival, csak önbuzdítás formájában olvashatók utasítások. Viszont a tévesen ars orandi címmel ellátott írása másokat szólít fel a szüntelen imádságos életre, bizonygatja, hogy az mennyire alapvetően hozzátartozik az élethez.
Ecsedi Báthory Istvánnál a kontemplatív elemek kisebb arányban vannak jelen, míg Pécsi Lukács kompilációja bővelkedik az Istenre irányuló vágyódások kimondásában, sokszor a félelem nélküli szeretetben ragadva meg ennek útját.
Ecsedi Báthory Istvánnál az Istennel való egység az élet nehézségeinek vállalni tudásában jelentkezik. Ha az imaforma segítségével akarnánk érzékeltetni a kétféle imádkozói magatartás közötti különbséget, akkor azt állíthatnánk, hogy Pécsi Lukácsnál a magasztalás a jellemzőbb, Ecsedi Báthory Istvánnál pedig a fohász (mivel jobban megmutatja, hogy az esendő embernek mennyire nehéz Isten akaratát elfogadnia). Ezekben történik meg a szív Isten elé helyezése, az elcsöndesedés. Leginkább az jellemző, hogy a szív lerakásának nehéz lépése után következnek a boldog pillanatok az istenkapcsolatban. Az öröm Pécsi kompilációjában, mivel jelentős része misztikus középkori szerzőktől származik, jóval hangsúlyosabb, de Ecsedi Báthorynál is jelen van.
A kontempláció legmagasabb formáját Edgar Josef Korherr úgy határozza meg, mint tartalom nélküli elmélkedést, amelyben a befele tekintésnek, az összeszedettségnek, Isten szeretete és a vele való egyesülés megtapasztalásának elemei tömörülnek az imádás magasrendű formájába. A meditációt így jellemzi:
„A meditáló ember megpróbálja fölfogni saját helyzetét, igyekszik annak mélyére látni, túlnéz a megfigyelhető dolgok határán, túl is lépi ezeket a határokat, és életét Istennek tapasztalaton túli világába vonatkoztatja.”6 A meditáció bizonyos értelemben keresése, fejlesztése az Istennel való kapcsolatnak, de mégsem csak az imádságos lelkület kezdete, hanem a maga építeni tudó teljes formájában célja is az imádságos életnek a kontemplációval együtt.
Friedrich Heiler megkülönbözteti a misztikus és prófétikus vallásosságot, és az ezeknek megfelelő imádkozási módokat. Mind a misztikusok, mind a prófétikusok imája a némaság felé halad, azonban fontos különbség van e csönd minőségében. A misztikusok imája általában szabad, kötetlen beszéd Istenhez, szavaikat az adott helyzetben választják meg. Az imádkozó saját belső világa felé fordul, a szavak szinte zavarják a belső egységet és nyugalmat. A misztikus imádkozó a szavak nélküli ima állapota felé tart. A prófétikusok imájában is alapvető az alkalomszerűség, az érzelmek ereje. Használhatnak állandó imádságformulákat. Az imádságot kiváltó indulat olyan erős lehet, hogy a szavak azt már szinte nem tudják kifejezni. Tehát a misztikus imádkozó az elmélyültség, a nyugalom és a kontemplatív állapot révén jut el a szótlan, belső állapothoz. A
6 Edgar Josef KORHERR, Hogyan tanítsunk imádkozni? Hogyan tanuljunk imádkozni?, Bp., 2002, 195.
prófétikus imádkozóban viszont a hatalmas indulatok váltják ki a szavak nélküli állapotot.7
A két csönd milyensége alapján Pécsi kompilációja a misztikus csend gyümölcse, Ecsedi írásai pedig a prófétikus csendben születhettek. Ecsedi Báthory és Pécsi kegyességi írásai, mivel nem követnek jól átlátható tagoltabb struktúrát, nyomai lehetnek e két belső állapotnak, amikor a lélek szabadon áradva (ez inkább Pécsire jellemző), illetve a lélek fájdalmát erővel és töredezetten (emez pedig inkább Ecsedinél figyelhető meg) igyekszik oldani az írás által.
Tüskés Gábor szerint a barokk egyházi irodalom általános jellemzője a műfajok átmenetisége, a stílusbeli konvenciók keveredése, az esztétikai funkció másodlagossága. Ebből azt a következtetést vonja le, hogy a tiszta műfajiság nem lehet alapvető kritérium az irodalmiság meghatározásában. „A köztes formákban a szövegszerkesztést, az uralkodó műfajt és a műfajok hierarchiáját egyaránt a tartalom és a szerzői célkitűzés határozza meg: a szerzők egy mellérendelt eszköztárból válogatnak, melyből a tartalmi célkitűzés függvényében bármit fő műfajjá emelhetnek.”8 Erdei Klára úgy jellemzi a meditációkat, hogy azok a szépprózával is érintkezve az olvasó érzésvilágát a vallásos célnak megfelelően alakítják, nem teológiai érvek, hanem hangulati elemek segítségével, példázatokat használnak, megindítják az önálló moralizáló képzeletet, a költői próza elemeit is alkalmazzák. Erdei a 16. századi meditáció műfaját a következőkkel jellemezte: az értelem és az érzelmek ellentétes irányú és együttes működése, a többnyire dicsőítésben feloldódó szubjektív vallomás és hitvallás jellege figyelhető meg bennük. A tartalom a személyes érzések és az egyéni áhítat megnyilvánulásaival, az egyházi tanítás feszültségével jellemezhető. Az ellentétek következtében a szerkezet és a stílus nagyon sokféle átmenetet képezhet. A verses formánál gyakoribb a próza, amely alkalmas a lelki folyamatok érzékeltetésére.9 Uray Piroska a meditációs stíluselemek közé sorolja a jelzőbokrokat, a párhuzamok, ellentétek használatát, a hosszú, sokszor clausulával záródó periódusokat.10
Magántörténelem és töredelem
Mi lehetne most már az a tételmondat, amely Pécsi Lukács fordításos kompilációjának és Ecsedi Báthory István meditációinak bemutató elemzéséhez szolgál gondolati alapul? Állhatatos töredelmesség és imádságos lelkület, vagy megfordítva az összefüggést: imádságos lelkületben és töredelmességben kiemelt szerepű állhatatosság. A két szerző (fordító) szövegeiben megmutatkozó lelkiséget a „töredelmesség lelkigyakorlatának” is nevezhetjük. Ez kevésbé előíró és didaktikus, mint például a jezsuita meditációs modellek, a bemutatás mentén létrejövő struktúra viszont, amely az emberi lélekben gyakorlott, és az Istennel
7 Idézi BARTÓK István, „Sokkal magyarabbúl szólhatnánk és írhatnánk”: Irodalmi gondolkodás Magyarországon 1630–1700 között, Bp., 1998, 151–154.
8 TÜSKÉS Gábor, A 17. századi elbeszélő egyházi irodalom európai kapcsolatai, Bp., 1997, 29.
9 Erdei Klárát idézi TÜSKÉS, i. m., 29–30.
10 URAY, i. m., 20.
való folyamatos kapcsolatoknak sokrétű összeállítása, megélhető. A töredelem a lélek rányílása az Istenre, az imádságos lelkület alapja, kísérője és életben tartója.
Beszédaktusai az Istenhez leginkább jellemző odafordulási módokat foglalják magukban. Az elmélkedéseket tartalmazó mű az Isten színe előtt vagy Istenhez szólva a különféle beszédhelyzeteknek megfelelően változatos beszédmódokat használhat.
Paul Ricoeur öt kinyilatkoztatási beszédformát különít el a Bibliában, ezek közül a bölcsességi és a himnikus beszédforma célja nem feltétlenül az, hogy ismereteket közvetítsen mások számára, mint ami általában a kinyilatkoztatás feladata.11 A bölcsességi magatartás áll mögöttük, ami Karl Jaspers szerint a határhelyzetekben,12 illetve ugyanennek megfelelve Ricoeur szavaival, a határtapasztalatokban13 alakul ki. A bölcsességi és himnikus beszédforma van jelen Pécsinek és Ecsedi Báthorynak a Biblia olvasásától áthatott írásaiban. A Biblia nyelve határkifejezések révén döntés elé állít, hogy segítse az első – döntő – megtérés létrejöttét az emberi életben, és hogy az egész élet során segítse az Istennel való kapcsolat fenntartását; a vallási nyelv az egész élet során átélhető határtapasztalatokat nyújtja. A bölcsességi magatartást, mely a bölcsességi és himnikus nyelv hátterében jelen van, a következőképpen lehet jellemezni: a bölcsességi magatartás az emberi létnek létrejövő alapállapota valamilyen nehéz élethelyzetben, ha az egyén felül tud emelkedni önmagán, és el tudja fogadni Isten akarataként a sorsát. Olyan istentapasztalat következménye tud lenni, mely az egész emberi életet meghatározóan átalakította.14
Az Isten megismerésének, keresésének bizonyossággal teljes tudata jellemzi mind Pécsi, mind Ecsedi Báthory szövegeit. Az Istenre való meghatározó rátalálás nagyban befolyásolhatja, milyen elmélkedések alakulhatnak ki és fogalmazódhatnak meg egy emberben. A fejlődő imaéletet végigkísérik az imádkozás, az elmélkedés különböző megvalósulási módjai, csakhogy valamelyik közülük a tudatos, töredelemmel teli életben meghatározóvá válhat. Ugyanakkor az emberi élet történései – különösen a nehéz, állhatatosságot és kitartást kívánó helyzetek – az imaéletnek más-más jellemzőit emelhetik ki. Ismerős helyzet: a lélek, Istent már majdnem elveszítve, az isteni misztériumot egy, az addigiaknál sokkalta mélyebb szinten tapasztalja, éli át. Az egyik lélek talán a határhelyzettudatát, a másik az örömet erősíti fel jobban, amellett éli meg inkább élete Istentől való áthatottságát. Esetünkben Pécsi Lukácsnál az elmélkedések gyakorta kontemplatív jellege révén hangsúlyos a szemlélődve, magasztosan örülni tudó magatartás, míg Ecsedi Báthory Istvánnál inkább a „nehéz”
határhelyzet folyamatossága van jelen.
Erdei Klára Ecsedi Báthory István meditációiban a magyar én-irodalom történetének egy fontos kezdeti lépését látja.15 Pécsi Lukács könyve is, túl azon, hogy minden emberi mélységet feltárva az egészséges és egész lelket betöltő
11 Paul RICOEUR, Bibliai hermeneutika, Bp., 1995, 22–31.
12 Karl JASPERS, Bevezetés a filozófiába, Bp., 1996, 57.
13 RICOEUR i. m., 126–144.
14 RICOEUR, i. m., 22–31.
15 ERDEI, i. m., 626.
kegyességi életet kívánta előmozdítani az olvasókban, az egyéni vallási élet gyakorlásán át elősegítette az önértelmezést, azt, hogy az olvasó átgondolja saját helyzetét: életét a hit szemszögéből vizsgálhassa. Tehát az egyes olvasókban is lejátszódhatott a kegyességi szövegekkel azonosulva az, amit Ecsedi Báthory személyes meditációi mutattak. Pécsi fordításos gyűjteményének középkori szerzők által rögzített tapasztalatai, lelki folyamatai eszközzé váltak mások kegyességi életének gyakorlásához. A fordításos kompiláció egykori írói elmélkedéseikben mélyen megélt lelkiséget jelenít meg. És mivel Isten színe elé emelték szívüket, arra is vágyódtak, hogy e folyamatok során vagy révén megnyugodhassanak teremtőjükben. Ebben a helyzetben élettörténéseiket konkrétumok megemlítése nélkül is odavihették Isten elé. Így szövegeik, életrajzi adatokra csak nagyon minimálisan utalva, bármely későbbi olvasó számára őszintén megélhető lelkiségi szövegként voltak olvashatók (pl. a Johannes Fiscammiensis fécampsi apát által írt Meditationesben egy helyen ez szerepel: „az szerzetessegben be iüven soc tilalmas dolgot chelekettem”).16 Mint Pécsi Lukács, a korabeli olvasók is úgy fordulhattak a tisztelt egyháztanító szövegeinek vélt gyűjteménye felé, mint egyetemest megragadó, nagyra becsült egyéni tapasztalatokat rögzítő könyvhöz. Ecsedi Báthory István is, amint Erdei Klára írja, a megfogalmazott életrajzi és történelmi események révén fokozatosan a személyesebb elmélkedés, meditáció hangját találta meg. Pécsi Lukács könyvének szabad kezelési lehetősége engedhette az olvasókban az olvasottakat az egyéni élettörténésekhez hozzáidomítani. Az elmélkedésben levő tartalmakat életük történései tehették hitelessé. (Az ágostoni szövegeket, a bennük lévő folyamatokat elemezve nem Augustinus lelkiségét érdekes figyelni, hanem azt, hogy a korabeli olvasókat tekintve milyen lelki folyamatokat tudtak képviselni, közvetíteni, tudatosítani, alakítani.)
A bevallott nyomorúság beszédmódjai
Nézzünk egy példát: Pécsinél Az embernek nyomorúságáról, es gyarloságárul17 című elmélkedésegységet az Istenhez szólás hangnemének folyamatos változása jellemzi. Többszörös antitézis alkalmazásával utal az Isten és a maga létrendi különbségére, majd ezekkel a mondatokkal folytatja: „mit beszéljek többet”; „Azért én teremtőm mit szóljak és beszéljek?” Mintegy a halál széléről szól a sokat hánykolódott ember hangján, hangoztatva, hogy ő Isten teremtménye, aki el van veszve, majd eljut oda, hogy Jézust őérte való szenvedésére is emlékezteti. Ezután azzal, hogy újra és újra kijelenti: Isten az ő teremtője, hangja a bizalom kifejezésévé lesz: Isten nem lehet kegyetlen, ha már létrehozta. Majd újabb ellentét következik: az ember semmi és gyarló, Isten pedig, aki az élet teljessége, nem fordulhat el könyörtelenül a maga dicsőségében. Azután bocsánatkérés következik a túlzott merészségre hivatkozva, valamint arra, hogy egyre kevésbé tudja higgadt béketűréssel kifejezni nyomorúságát, szenvedését.
Majd újabb váltást olvashatunk: annak bevallását, hogy látja Isten előtt a maga
16 PÉCSI, i. m., 69–70.
17 PÉCSI, i. m., 82–85.
nyomorúságát és Isten irgalmának mértékét, és szégyelli korábbi perlekedő hangnemét, megborzad önnön nyomorúságától. „Imhol elvesztem, teremtett állatod vagyok, im meghalok, te alkotmányod vagyok, im semmivé leszek: tüled formáltattam, szent kezeid teremtettek engemet, és ábráztattak azok a kezek, mellyek szegekkel fölfüggesztettenek én érettem, uram kezeidnek alkotmányát, ne vesd el szemeid elöl, tekencs meg kezeidben való mély sebeidet könyörgök […]
szent tenyereiden fölirtál engemet, olvasd az irást […] teremptő vagy, vidámecs meg engemet: Alkotmányod im hozzád kiáltok, élet vagy, elevenets meg engem […] Légy engedelmes, és bocsáss meg uram énnekem, mert semmik az én napim […] bocsásd meg uram, hogy hozzád szólok, bocsásd meg szolgádnac, ki ilyen urnak merészel szólani, de az szükség törvény alá nem vettett, az fájdalom keszeret, hogy szólljak, az nyomorúság, mellyet szenvedek erőltet, hogy kiáltcsak […] Élö élet, terecsd meg az halottat: mi vagyok én, ki veled szólok? Iaj uram nekem, engedj uram nekem, megrothat dög vagyok, férgek eledele, büdös edény, tüznek keszetett étke. Mi vagyok én, ki veled szólok. Iaj Uram énnekem bocsáss meg Uram”(Fontos, hogy ezt a maga egyszerűségében ki tudja mondani). „Iaj szegény fejem mi vagyok én? Iaj mivé leendö? Ganajnak edénye rothadásnak csigabigája […] vak, szegény, meztelen, sok szükség alá vettetett belső, kilsö dolgaimat, jüvetelemet és ki menetelemet szegény, és halandó ember nem tudván, kinek napi, mint az árnyék el megyen, kinek élete, mint az változó holdnak árnyéka elenyészik, mint az fáknak bimbói között nevekedő virág, kinyíl és megszárad, most virágoz és mindjárt megasz.”18 Önmaga nyomorúsága után, a középkori lelkiségi irodalom közhelyeinek felhasználásával, az élet könyörtelen előrehaladását és változását mutatja meg: „im nem régen látok vala, mert megbetegettem: most élek, ezentúl meghalok, im boldognak láttatom, de mindenkor szegény, most mevetek, majd sirnia fogok. És igy mindenek álhatatlan változás alá vettettenek, hogy egyedül tökélletességben meg ne maradjon.” Leírja, hogy a sok nyomorúsággal teli élet milyen fájdalmas módon tud véget érni. Itt már kész Istenre kinyílni, de hangját még a szomorúság határozza meg. Így érthetővé válik, miért szólt számonkérő hangnemben az Istenhez, és az is, hogy a nyomorult ember miért fordul mégis az Istenhez: „halál következik, ki naponként ezer módon nyomorult embereket véletlenül kiviszi, ezt hidegleléssel megöli, amazt fájdalmokkal lenyomja, imezt éhel megemészti, más nyomorultat sanyargással megepeszt… némellyet nagy hertelen való rémüléssel életétül meg foszt” (uo.) Újabb közkeletű toposzt használva kijelenti, hogy bár biztos a halál, de hogy mikor jön el, azt nem tudni. Majd vallomással folytatja: „Kiáltok uram, míg ki nem múlok, talám ki nem múlok, hanem benned megmaradok. Megmondom azért, meg beszéllem nyomoruságomat, megvallom és nem szégyenlem, kelletlen voltomat elötted.” A sokat látott és szenvedett ember csendes és hálaadó hangján, fohászkodva szól végül. Az általános érvényű kijelentések személyesre váltanak:
„segécs engem én erösségem, ki által föl emeltetem […] Jöj hozzám világosság, mely által látok, jelenj meg dicsőség, kibül örvendezzek, nyilatkozzál meg élet, melyben éljek, én uram Istenem.”19
18 PÉCSI, i.m., 84–85.
19 PÉCSI, i. m., 85–86.
Láthatjuk: Pécsi általános kijelentésektől jut el a személyes hangnem alkalmazásához, a könyv didaktikus(abb) jellegének megfelelően. Ecsedi Báthory István elmélkedésszakaszára ennek éppen a fordítottja igaz. A kiemelt, konkrét helyzettől függő szólás feszültségéhez jól társul a dramatikusabb megszólalási mód. A nyomatékos, élőszót követő felkiáltásra emlékeztet ez a mondat: „Te benned, te benned, te benned, uram csak egyedöl reménlek és bízom, Uram, Uram, Uram, segíts meg engemet.”20 A jelen szükséghelyzete által kiváltott felfokozott töredelmeskedést fejezik ki az alábbi mondatok: „ Mindazonáltal mégis kérlek, én Istenem, meg se bántassál esedezésemmel, most szorultam ismeg, Uram, reád, holott egy szempillantásba sem lehettem nálad nélkül, nem is akarok, Uram, lenni […] Kérlek, Uram, igenis kérlek, kiáltok tehozzád, ne késsél immár, Uram, segélj meg: ne uralkodjék énrajtam semmi hamisság, és ne országoljon az én halandó testemben az bűn.”21
Ecsedi Báthory István a meditációk harmadik caputjában visszaemlékezik múltjára, Isten előtt tudatosan számot vet életével, tanúságot tesz arról, hogy Isten végigkísérte életét. Ez jelzi, hogy nem a hallgató Isten figyelmét kívánja felkelteni. Tisztában van Isten figyelmével, de életét tudatos bűnbánattal, elmélkedés formájában le kell tennie Isten elé. Ezzel megindítja a tényleges áldozatvállalást életében: „ Választott fiad lévén, magamat megrútítottam sokképpen: és az sárban feküdtem szabad akaratom szerént, mint az tékozló fiú.”22 Egy pillanatnyi elcsöndesedés, megállás és hálaadó csodálkozás fejeződik ki ebben a mondatban. De csak egy pillanatig tart a kontemplatív mozzanat, hiszen így folytatódik a meditáció: “Hívásod előtt elrejteztem, kegyes intísid előtt fileimet bedugtam: Megunalmaztam felségedtől, TE pedig én HÍV Istenem, minek előtte felkiáltottam volna, bűneimet megbocsáttad, megszabadítottál.
Megmentettél nyavalyáimból, és szerettél engemet.”23 A bűnbánat konkrét és explicit megnyilvánulási formája a mellverésre emlékeztető szóismétlés. A rövid szóismétlést Ecsedi Báthory István négyszer alkalmazza egy hosszabb szakaszon keresztül a bűnbánati elmélkedésében, s így a rövid szóismétlésekkel hosszasan fenntartja a bűnbánati cselekvést. „ Semmit felségednek nem tulajdonítottam, haragodat noha tudtam, de ismeg hamar elfelejtettem.Semmi jovaidról illendőképpen hálákat nem adtam, segítsígre […]nem híttalak mint kegyelmes Uramat, édes Atyámat.
[…]Felebarátimnál egyenetlenöl éltem, atyámfiaival szeretet nélkül voltam, és minden parancsolatid ellen, Uram, vétkeztem.”24 Megfogalmazza, hogy bűneit nem tudja pontosan mind elősorolni, ugyanakkor az egész caput valamiképpen az összes bűn lerakására szolgál: „Ha rend szerént vétkeimet számlálni kezdeném is?
[…]Felebarátimnál egyenetlenöl éltem, atyámfiaival szeretet nélkül voltam, és minden parancsolatid ellen, Uram, vétkeztem.”24 Megfogalmazza, hogy bűneit nem tudja pontosan mind elősorolni, ugyanakkor az egész caput valamiképpen az összes bűn lerakására szolgál: „Ha rend szerént vétkeimet számlálni kezdeném is?