Ein zweiter Jesuit, der den ungarischen Exulanten auf den Fersen blieb, war Nicolas Kellio SJ (1643-1684). Hier erfahren wir aus einem an G. Spizel am 17.
Mai 1676 gerichteten Brief von Simonides, daß er in die Auseinandersetzung mit N. Kellio SJ eingetreten ist und einige Exemplare nach Augsburg sandte.58
In anderer Hinsicht fällt von der Korrespondenz mit Gottlieb Spizel auf die literarische Tätigkeit der ungarischen Exulanten noch ein bezeichnendes Schlaglicht. Offenbar war man sich hier nicht einig, ob man das eigene Ge-schick und damit die Verfolgung des Protestantismus in Ungarn klugerweise nur zurückhaltend, ja zunächst überhaupt nicht zum Gegenstand publizisti-scher Bemühungen machen sollte.59 Die Alternative wäre gerade eine entspre-chende Propaganda gewesen, von der man aber nicht wußte, ob sie v.a. für Be-troffene hilfreich wäre. Die Schriftenverzeichnisse der Spizel-Briefpartner ent-halten zahlreiche einschlägige Titel. Tobias Simonides etwa publizierte dazu in den Jahren 1675, 1676 und 1681.60 In den Briefen nach Augsburg spielte das eine Rolle. Am 6./16. September 1676 wurde ein Bericht über der Verfolgten Schicksal und die Befreiung angekündigt.61 Am 20. August 1681 gehen drei Exemplare „Narrationes nostrae" nach Augsburg an G. Spizel, Schanternell und J. Reiser.62 In einem leider undatierten - vermutlich aber 1675/76 einzuordnen-den - Schreiben Masnicius' aber ist deutlich die Rede davon gewesen, daß es noch nicht opportun sei, an die Öffentlichkeit zu gehen. Dies sei die ausdrück-liche Bitte der Mitgefangenen gewesen, da solche ja auch propagandistisch wirkende Schriften die Lage in der Heimat und auf den Galeeren nur ver-schlimmern würden. Ja: das Jahr der Befreiung werde hinausgezögert, wenn man mehr derartige Schriften fürchten müsse.63
Veröffentlichungen nicht genannt, und dennoch brauchen wir weder über den Titel noch über die Gründe der Publikationsverhinderung zu spekulieren.
D. Klesch nannte in seinem Brief an G. Spizel vom 15.4.1680 den Titel: Heuni-scfiius contra Holzapfeiii calumnias vindicatus. Somit ist man, bei des Schweinfurter Geistlichen Caspar Heunischs (1620-1690) umstrittenen theologischen Inter-pretationen der Offenbarung lohannis,64 in |ena kaum daran interessiert gewe-sen, daß der Ratsschulrektor D. Klesch sich in die darüber mit Holzapfel geführ-te Kontroverse einschalgeführ-tegeführ-te. Doch D. Klesch schloß daran bemerkenswergeführ-te Überlegungen an.65 Furcht und Lauheit bei den Protestanten verwunderten ihn sehr. Das könne keine Gott gefallende Haltung sein:
„|...| nolunt, ut vel duriusculo aliquo vocabulo laedantur Adversarii.
Est Ahabitica 1. Reg XX,32. execrabilis et detestanda. War das nicht für
|vor- DB] Gott ein greuel, daß Ahab den Benhadad einen Bruder hieß? Ich hette mir nimmermehr einbilden können, daß ich solche Lutheraner in Deutschland finden solte? W o ist denn der lutherische Eifer? Darin bin ich gäntzlich der Meinung Gott werde Sein wort und reine lehre diesem land nehmen, und einem andern Volke, ¡a unsern eifrigen Ungarn wieder geben
D. Klesch hatte Kunde über einen geistlichen Distrikt (Inspektion) mit 75 Kirchen erhalten.66 Da halte ihn - D. Klesch - nichts mehr in Deutschland, wenn er sehe, wie hungrig nach dem Wort Gottes die Menschen dort sind. Für D. Klesch war die Konsequenz klar - zumal er, wie er ausdrücklich feststellt, der ungarischen Sprache mächtig sei und jener Geistliche ihn um sein Kommen gebeten habe:
„Ich kan|n| einmahl unter solchen laulichsten heuchlern nicht länger blei-ben, solte ich auch wissen, daß bände, mar- |fol. 175v] ter und tod meiner daselbst warteten, so bin ich mit Paulo entschlossen mich dahin zu wagen."
Aus welchen Gründen auch immer - es kam nicht zu D. Kleschs Rückkehr nach Ungarn. Wir wissen nicht, ob dies ähnlichen Motiven entsprungen ist wie sie T. Masnicius am 10. Juni 1686 G. Lani gegenüber äußerte: „|...j ego si ibi |in Deutschland - DB| essem, hoc sed statu nollem redire, si Germanice scirem".67 64 Ich verweise um der Kürze willen auf die Rezension: Dietrich Blaufuß, Rez. zu Caspar Heunisch: Haupt-Schlüssel über die hohe Offenbarung S. lohannis, hrsg. von Thomas Wilhelmi, 1981, in Zeitschrift für bayerische Kirchengeschichte. 56 (1987), 354356. Der dort S. 355 zitierte -sehr kritische! - Brief Ph. J. Speners an |C. Heunisch| von 1685 findet sich in Ph. |. Spener,
Theol. Bedenken. Teil 4, Halle, 1702, 27-28. .
65 Alles Folgende nach Daniel Klesch an G. Spizel, 15.4. 1680; S S t B Augsburg: 2° Cod.
Aug. 408: fol. I75r/V. '
66 Leider waren Person und Ortsnamen in der Handschrift nicht mehr zu überprüfen (Mag. T. in Rabaköz).
67 Eichler / Blaschka, Briefe Masnik (siehe Anm. 23), 28. Der „status" wird als sehr be-drängend beschrieben (Vertreibung/Entlassung; Abbrennen des Gottesdienstraumes
|Scheune!|; S. 23. 26. 31-32).
In Deutschland freilich konnte Daniel Klesch sich im Pfarramt nicht halten. Sei-ne radikalisierende Einstellung führte hier über die Grenzen der Kirchlichkeit hinaus.
Sodann geht D. Klesch kurz auf seine an G. Spizel mitgesandte Schrift Treuherzige Wächterstimme, welche in seinem Elende erhoben und an seine vormals ordentlich anvertraute Gemeinen in Ober- und Niederungarn ergehen lassen (|ena 1679) ein. Diese einfältige Schrift habe schon eine gute Wirkung gezeigt, besonders
„in Comitatu Scepusiensi, an welchen ich sie am meisten gerichtet Sie habe Schwache getröstet, Beständige gestärkt und auch viele Abtrünnige auf den rechten Weg gebracht: wenn nur ein evangelischer Prediger hereinkäme, wollen sie gern die evangelische Lehre wieder annehmen. So also schätzte D.
Klesch seine Mithilfe bei der Rückgewinnung von 'Zwangskonvertiten' ein.
Schließlich kam D. Klesch noch einmal zurück auf die ihn wohl tief tref-fende Druckverweigerung für seinen Heunischius vindicatus, wie er nun den Titel nannte. Sollte - so drückte er sich mit einem drohenden Unterton aus - das Werk „censiret" bleiben, dann wolle er sich nach Leipzig wenden. Dort werde es sicher angenommen und gedruckt werden. Und dieses Vorgehen verband D.
Klesch mit einem Hintergedanken, nämlich der Absicht, der Universität |ena, deren Zensur ja nicht verborgen bleiben werde, zu einem entsprechenden Ruf zu verhelfen. Und auch den Helfer hatte D. Klesch schon im Auge:
„Was wird aber dieses der Universität |ena für eine Ehre seyn? H. D.
Calovius wird schöne gelegenheit dadurch bekommen. Sap[ienti) sat!"
Auch dieser Plan scheint freilich nicht erfüllt worden zu sein. Aber er zeigt ein deutliches Selbstbewußtsein D. Kleschs, der sich in einer 'Sendung' an das seiner Meinung nach zu nachgiebige Luthertum in Deutschland weiß.
Dieses Schreiben - übrigens ein Empfehlungsschreiben für die gerade bei D. Klesch weilenden Masnicius und Simonides - macht doch auch eine Schwie-rigkeit des Lebens ungarischer Exulanten in der Fremde deutlich. Sie bleiben Fremde angesichts unterschiedlicher Einschätzung des Verhältnisses zum Ka-tholizismus. Im Blick auf das Erlittene konnte der in Deutschland, allemal in den paritätischen Reichsstädten wie Augsburg so zurückhaltende Umgang mit dem Katholizismus, ja, die in |ena offenbar große Scheu vor Polemik und Kon-troversen den hier ganz anders, viel entschlossener zur Auseinandersetzung bereiten ungarischen Exulanten Daniel Klesch nur noch zur (abermaligen!) Emigration aus seiner im Exil ja gefundenen 'Heimat' eines lenaer Ratsschul-rektors, dann Superintendenten, zurück in die Heimat, anregen - und dann doch nicht.dahin führen.
48
Schluß: Der Weg „vom Widerstand zur Anpassung"?
Hier signalisiert der Briefwechsel ungarischer Exulanten mit G. Spizel auch ein Problem, das nicht einfach zu ignorieren war. Einerseits verdankten die un-garischen Flüchtlinge viel Hilfe auch dem Umstand, daß man in der Schweiz ausdrücklich, angesichts der von Frankreich drohenden Gefahr, ein Zusammen-gehen von Reformierten und Lutheranern für nötig und richtig hielt; G. Spizel
hat ja - wie oben zu sehen war - in seiner Briefsammlung bewußt und zustim-mend entsprechende Nachrichten |. H. Heideggers an Elias Veiel in Ulm doku-mentiert. Andererseits weiß Georg Lani nur mit großem Unverständnis aus Leipzig von einem - Samuel Pufendorf zuliebe erfolgten? - Einschwenken Adam Rechenbergs auf den Cartesianismus zu berichten, und das auch noch in einer Disputation unter Beteiligung eines Sohnes von Philipp Jacob Spener.68 Lani fürchtete um die Universität Leipzig, die bald ganz vom Cartesianismus angesteckt werde.
Tatsächlich findet sich in der einschlägigen, am Tag vor dem Weihnachtsfest 1687 gehaltenen Disputation lohann ]akob Speners, unter Vorsitz Adam Rechenbergs, die von G.
Lani inkriminierte Feststellung, „Physica Cartesiana praeferenda est Physicae Peripateticae
\...\."m Wie könne man das von Rechenberg erwarten, der doch - so Lani - anderweitig „de Novitate in Theologia et lurisprudentia fugienda" habe disputieren lassen? Dieser markante Gedanke ist bei Rechenberg ebenfalls exakt, aber in einem weiteren Zusammenhang ste-hend nachweisbar.70
Hier tritt noch einmal, wie in dem Brief Daniel Kleschs, die für ungarische Exulanten nicht leichtfallende Notwendigkeit der Auseinandersetzung mit neu-en geistigneu-en Strömungneu-en zutage. Dneu-en Exulantneu-en forderte sie eine Fähigkeit ab, die ihnen quer zu denen zu liegen schien, die sie in der Vergangenheit bewährt haben: Der Weg vom Widerstand in ihrer Heimat zur Anpassung in der Fremde fiel ihnen verständlicherweise mitunter besonders schwer.
68 G. Lani an G. Spizel, 10.1.1688; SStB Augsburg: 2° Cod. Aug. 408: fol. 408v. Hier alle Lani-Zitate!
69 Adam Rechenberg / lohann lakob Spener, De gemmis errores vulgares, Diss, hist.-phy-sica., Leipzig (24.12. |!|) 1687, S.|D4|v „Additamenta" Nr. VIII. nahezu wortgleich. Vgl. Hans-peter Marti, Philosophische Disseralionen deutscher Universitäten 1660-1750. Eine Auswahlbibliogaphie unter Mitarbeit von Karin Marti, München, 1982, Nr. 6209.
70 „|...| Enimvero novimus in vera religione, verbo Dei nixa, nihil esse novandum. Cri-men quoque est in republ. res novare. Ast in disciplinis, quae rationi subjectae sunt, eo am-pliorem ingenii ac industriae laudem merentur scriptores, quo plus novitatem invenerint. Et haecetiam nostra est sententia |... So in Adam Rechenberg/Sebastian Gottfried Benewitz, De novitate in republica noxia. Diss., Leipzig, (18.10.) 1679. Vgl. Marti. Dissertationen 1650-1750 (siehe Anm. 69), Nr. 6230. Zitiert nach Adam Rechenberg, Dissertationes historico-politicae, Leip-zig 1698, 298. - Ich verdanke diese Nachweise aus Rechenbergschen Dissertationen der gro-ßen Freundlichkeit von Dr. Hanspeter Marti / Arbeitsstelle der Stiftung für Kulturwissen-schaftliche Forschungen, Engi/CH (Schreiben vom 26. April 1997).
C s e p r e g i Z o l t á n
A z IGAZ KERESZTYÉNSÉG HAMIS IMPRESSZUMA Adalékok a dunántúli Arndt-récepcióhoz
„Wir kriegen wieder in unsere Sprach ein theures Buch. Wolle Gott, daß doch nurdie Prediger es nicht zerlästern .als wo sie es mildem hämischen
• ". •: '. Arnd gemacht haben. Aber ich glaube immer, es wird noch der gantze äu-. äu-. äu-. - • ßerliche Cultus bey uns aufhoben und da werden diese böhmische und un-garische Büchlein in den Kellern und Kammern besser predigen, als die
• ' heutigen Prediger es thun...'" ' '
' : • ' : • " " (F.W. Beer)
lohann Arndt (1555-1621) Igaz keresztyénségének első teljés magyar kiadása (im-presszuma: lena, 1741.) könyvészeti szempontból kilóg a magyar pietizmus iro-dalmi (fordítói) terméséből. A megjelent káték, ima- és énekeskönyvek, biblia-fordítások, s más; építő' iratok vagy bizonyíthatóan külföldi nyomdákban készültek, vagy tudjuk róluk, hogy hamis impresszumuk magyarországi nyom-dahelyet takar. így például nem férhet hozzá kétség, hogy 1708 és 1711 között valóban a hallei Orbán-nyomda dolgozott a magyar szerzőknek,1 két kiadvány 1713-ban és 1715-ben tényleg a hallei Andreas Zeitlemél látott napvilágot,2-s a
„Laubani káté" és a „Laubani Biblia" (1750 és 1758) nem másnál,- mint a lauba-ni Nikolaus Schillnél jelent meg; Hógy az 1725-től-kezdve Augsburg', |éna, Frankfurt, Nürnberg jelzésű művek ténylegesen Győrben, Sopronban, Pozsony-ban készültek, már régóta ismert: a 18. századi adatokat az elmúlt-évtizedekben végzett tipográfiai.vizsgálatok is megerősítették.3 I . '
Mielőtt azonban-a kiadványt tüzetesen szemügyre, vennénk, vessünk egy pillantást az előzményekre. Ha nem is-kanyarodunk vissza időben a kéziratban maradt Arndt-magyarításokig, vagy Petrőczy .Kata Szidónia válogatásáig,4 idéz-zük föl annak a vállalkozásnak a kezdeteit, melynek eredményeként a-teljes Négy könyv végül magyarul napvilágot látott.
1711 április 27-én VázsonyF Márton. (1688-1737) és Bárány György (1682-1757) haliéi diákok, levélben fordultak August Hermann Franckéhoz
1 RMK III. 4637, 4638, RMK-1.1758, 1759, 1782, 1782a, 1783, 1.784.
2 Freylinghusius Compendiuma és Gerengel Simon Summája, vö. Petrik, 1, 288, 888. '
3 Ld. Szelestel Nagy László, Hamis impresszumú könyvek a 18. századi Magyarországon, l-ll, in MKSz, 99 (1983), 292-304 és 107 (1991), 343-351. Ezen korszak evangélikus kiadványai kö-zül talán csak az 1726-os lipcsei és az 1736-os wittenbergi Újtestamentum késkö-zült ténylege-sen külföldi nyomdában. . . . • - • , • . • •• ' •
• 4 Vö. Nagy Márta, „Pietas Hungarica". Die ungarischen Übersetzungen des Wahren Christen-tums und des Paradiesgärlleins von lohann Arndt, in |. Wallmann/U. Sträter (Hrsg.), Halle und Osteu-ropa. Zur europäischen Ausstrahlung des hallischen Pietismus. Tübingen, 1997. (Hallescüe Forschungen,
I) (sajtó alatt).
(1663-1727), hogy támogatását kérjék nagyszabású fordítói és könyvkiadási programjukhoz, melynek zsengéje (egy Francke-mű: RMK 1.1783) már ki is került a prés alól. A magyarra fordítandó művek listáját Johann Arndt terjedelmes könyve, a Wahres Christentum zárja.5 A vállalkozás Halléban két további traktátus megjelenése után (RMK 1.1782 és 1784) egyelőre csődbe ment,6 s a többi felso-rolt könyv közül Johann Anastasius Freylinghausen (1670-1739) Compendiuma végül nem a fenti páros, hanem Bél Mátyás (1684-1749) magyarításában látott napvilágot (Halle: Zeitler, 1713), míg a fordítói munka folytatása hosszú időre lekerült a napirendről.
Vázsonyi és Bárány tizenegy évvel később vette csak föl az elejtett fonalat]
igaz, hogy az a fordítás, melynek kiadásához ez alkalommal Franckétól segítsé-get kértek, Christian Kortholt (1633-1694) Súlyos papi terhe c. műve nem szerepelt korábbi tervükben. Az eredeti programra az 1722. április 11-én keltezett Vázso-nyi-levél csupán halványan utal.7 Bár a következő években Vázsonyiék kiadói te-vékenysége felélénkült, a szükség az ima- és énekeskönyveket, a bibliai szemel-vényeket valamint a kátékat követelte, amelyek mellett az építő irodalom, így a vaskos Arndt-könyv fordítása is egy újabb évtizedre a háttérbe szorult.
Az Arndt-fordításra vonatkozó következő adat csak 1734-ből bukkan föl, ek-kor azonban már a nyomdai kézirat elkészítéséről van szó. A munka valószínű-leg azért vált újra aktuálissá, mert az 173l-es Carolina Resolutio következtében megnőtt az igény az áhítatoskönyvekre. A rendelet ugyanis a magánvallás-gyakorlatot, azaz vallásos könyvek családi körben való olvasását kifejezetten megengedi. Ezt a lehetőséget használták ki a protestánsok, hogy házi összejö-vetelekkel helyettesítsék betiltott istentiszteleteiket. Az arndti Igaz keresztyénség elöljáró beszédében Sartoris János nemescsói lelkész (1695-1756) világosan el-mondja, hogy quasi posztillás kötetnek is szánja a könyvet (§. 25 ):
„Mindazáltal havalaki az ö Vasárnapi vagy Innepi buzgóságának előbb mozdítására az Evangeliomokhoz illendő matériát akar olvasni, annak szá-mára akarván kedveskedni, ezen könyvet a' Vásarnapokra 's innepekre fel osztottam. El olvasván azért az Evangéliomöt az uj Testamentomból vagy Bibliából, fogjad azokat a' Részeket, mellyek arra a napra rendeltettek, a'
5 „Praeterea summe necessarium existimamus editionem Psalterii in usum praepri-mis scholarum, eodem fine et B. Speneri Catechismum aut summe reverendi domini Frei-linghausen Grundlegung der Theol. alterutrum suasu summe Reverendae Dignitatis Tuae eligendum; et si spes affulgeret laboribus, B. Schadii quoque librum Was fehlt mir noch? De-nique B. Arndi Libros De Vera Christianismo." Berlin, Staatsbibliothek Preußischer Kultur-besitz, Francke-Nachlaß, Kaps. 27. Fasz. 25. f. 565.
6 Csepregi Zoltán, Die Beziehungen ungarischer Pietisten zur Halleschen Druckerei Orkan, in Erich Donnert (Hrsg.), Europa in der frühen Nenzg/1, 3, Köln, 1997. (sajtó alatt).
7 „Pro erigendo vero christianismo inter nos maximé collapso (quamvis pauci) labo-ramus pro virili. Interpretati etima sumus scripta quaedam. quibus malis nostris occurrere possemus, quae ut in publicum demus, iniuria temporis et summa egestas nostra prohibet."
Ld. mint az 5. j. Kaps. 27. Fasz. 25. f. 571. Az 1724. március l-i levélnek is (uo. f. 573.) még a Kortholt-könyv kiadása a témája, mely végül 1726-os jénai impresszummal jelent meg (Lip-csében).
52
mint az hátra tétetett Laistromból ki tetszik, olvassad magadnak és tselé-dednek javára, mondj egynéhány éneket és imádságot, vagy a' mit olvas-tál magad szavaiba foglald bé, és térjeszd Isten eleibe, igy a' Szent napo-kat héjában nem töltötted, ha bátor vagy az időnek alkalmatlansága és más Isten előtt téged menthető okok miátt az Ur házába nem mehettél, vagy ha voltál, a' napnak hátra maradott részét is kegyességnek gyakorlá-sában, a' mint illik, töltheted."
Az idézett elöljáró beszéd szerint (§. 12.) ugyanerre a célra szolgálhat a Bá-rány és Sartoris által 1736-ban kiadott könyv, Friedrich Rogallen és Abraham Wolf - eredetileg lelkészeknek szóló - Atyafiságos serkentései.8
A ruszti evangélikus gyülekezetben őrzött Haynóczi-hagyatékban található Sartoris Jánosnak hat Haynóczi Dánielhez (1690-1747) 1734-35-ben írott leve-le, melyek az Arndt-fordítás kiadástörténetét érintik. 1734. augusztus 24-én ar-ról számol be Sartoris a soproni rektornak, hogy Vázsonyival közösen elkészítet-ték az Igaz keresztyénség fordítását, csupán a letisztázás és a végső javítások vannak hátra. Éppen ehhez kéri Haynóczi segítségét, hogy keressen erre a mun-kára diákjai között alkalmas írnokokat (Függelék 1).
Szeptember 13-án már elismeréssel fogadja Sartoris a küldött mintát, csu-pán arra hívja fel a figyelmet, hogy a Z betűt ne német módra 3-nek (mert ez könnyen /3nek olvasható) írják a másolók, akiknek magyar kézírását úgy véli -még német nyomdász is el tudja olvasni (Függelék 2). Hogy itt külföldi vagy ha-zai nyomdászra gondol Sartoris, nem állapítható meg egyértelműen.
Október 4-i keltezéssel Sartoris végleges megbízást is ad a másolónak, amennyiben az elfogadja a felkínált fizetséget. Megemlíti, hogy a fordítást ki-egészíti a stokholmi és a lipcsei kiadás jegyzeteivel, hogy a szöveg heterodox félreértelmezésének elejét vegye (vö. az elöljáró beszéd 24. §-ával). Ekkor szá-mol be arról az értesüléséről is, hogy Elias Miletz pozsonyi lelkész (1693-1757) fiatal korában látta a mű néhány fejezetének kiadatlan magyar fordítását (Füg-gelék 3). Az 174l-es elöljáró beszédben (§. 20.) majd a fordítót is megnevezi: ez gróf Pekry Lőrinc, Petrőczy Kata Szidónia férje. Az október 14-i cédula (Függe-lék 4) néhány, a másolónak szóló utasítást tartalmaz.
1735. május 22-én Sartoris közli, hogy megkapta mind eredeti kéziratát, mind a tisztázatot, és 25 ívnyi másolásért 2 forintot és 10 garast küld megbízott-jával (Függelék 5). E levél további részében, valamint következő céduláján (Füg-gelék 6) Haynóczinak a magyar egyház- és irodalomtörténetet érintő ismeretlen kérésére reagál. Hogy a megkapott másolat az elmúlt őszi megbízás melyik és mekkora része, nem tudni, ahogy azt sem, hogy az 1735. november 21-i cédula még mindig az Arndt-mű nyomdai kéziratának elkészítésére vonatkozik-e.
Az első levél szóhasználata („az érdemes Vázsonyi tisztelendő úrral...
együttesen erőlködünk a néhai Arndt Igaz keresztyénségének magyarra
fordítá-8 Leírása címlapfotóval: V. Ecsedy Judit, Titkos nyomdahelyű régi magyar könyvek 1539-1800.. Bp., 1996, 50. sz.
sári") eloszlatja Vázsonyi szerepével kapcsolatos kételyeinket, melyet az 1741-es elöljáró b1741-eszéd dodonai fogalmazása ültetett el (§. 21.):
„Ennek penig a' fordításnak eredetiről tudom, ha kívánod, ertésedre adni, hogy az első könyvnek 20 első részeit ki vévén (mellyeket én németből ma-gyarrá fordítottam) a'" többit mind írásban vettem b. e. Vásonyi Márton Uramtól a' Vadosfalvi Artikuláris Eklesiának Néhai érdemes Tanítójától, minekutánna azoknak némelly részeit T. Bárány György Uram valamennyi-re, a' mennyire a' makulált papirosokon lehetett, revideált volna. Ha a' jó ember a' fordítást maga vitte e' véghez (a' mint én hiszem ezen okból, mi-vel nagyob része rnaga keze irása volt, és valamennyi, a' kalamusból tsak akkor folytnak láttatott) vagy mástól szerzette, én azt az ollyan emberek-nek visgálásokra hagyom, a' kikemberek-nek más dolgok nintsen. Elég légyen az, hogy én a' b. e. férfiutói mint velem egy szivü Atyafiutói gyakor szóval és Írással serkentetvén a' makulált Írásokat kezem alá vettem, olvasgattam, jobbi.tgattam és a' nyomtató prés alá készitgettem..."
Hogy itt Sartoris akaratlanul kérdőjelezi-e meg tulajdon - korábban is kife-jezett - meggyőződését Vázsonyi szerzőségéről, vagy tudatosan biztosítja be magát a plágium esetleges vádja ellen, nehezen dönthető el. Nyilvánvalóan csak az bizonytalanította el, hogy tudomást szerzett korábbi kéziratos fordítás létezé-séről, s.elhunyt társát meg nem kérdezhetvén számolt azzal a valószínűtlen le-hetőséggel is, hogy a. Pekry-féle szöveg került Vázsonyihoz. Á rejtély ugyan nem oldható meg egyértelműen, mert ma csak annyival tudunk többet Sartorisnál, hogy Vázsonyi biztosan nem Dobay Székely András fordítását9 tulajdonította el, a Miletz által látott szöveggel viszont nem tudjuk a nyomtatványét egybevetni.
A pro és kontra érveket - Sartóris óvatosságát, a-Vázsonyi-életrajz hézagait, a többi fordításról feltételezhető dolgokat - egyaránt figyelembe véve azonban mégis el kell fogadnunk Vázsonyi-Mártont az Arndt-könyv magyarítójának.
• A munka következő fázisáról, a nyomdai költségek előteremtéséről (ill. áz erre irányuló eredménytelen kísérletekről) két levél tanúskodik. Az egyiket Sar-toris lános írta - a már elhunyt - Johann Christoph Coler weimari udvari lel-készhez (1691-1736) 1738. május 12-én,10 a másikat Friedrich Wilhelm Beer po-zsonyi' rektor (1691-1774) Gotthilf August Francke hállei professzorhoz (1696-1769) 1739. április 8-án." Nincs rá adatunk, hogy eme próbálkozások si-kerrel jártak volna: a'címzettektől nem érkezett támogatás, csupán annyit tud-ni, hogy az ifjú Francke örömmel fogadta a magyarországi híreket.12 A hallei megjelentetésről ezután nem esett többé szó, amellett pedig, hogy lénárá esett
u 9 OSzK Quart. Hung. 300.
-10 Gotha Forschungsbibliothek Chart. A. 962. nr.32. Közölte Szelestei Nagy László (Sartorius János, in Vas Megye Múltjából. Levéltári Évkönyv 3, Szombathely, 1986, 107-123/54. j.)
11 - Ld. mint az 5. j. Kaps. 27. Fasz. 8. ff,-29-30. Kiadta Eduárd Winter (D/e Pflege der west-und siidslawischen SpracheninHalle im 18. ]ahrhwest-undert. Berlin, 1954, 251-252). A levélben említett nemescsói lelkész természetesen nem Bárány, hanem Sartoris!
12 „Über die Edierung des Amds in der ungarischen Sprache habe ich herzlich erfreut." G. A. Francke levele F. W. Beerhez 1740. aug. Archiv der Franckeschen Stiftungen (AFrSt). Neuzugange. Idézi Winter, Pflege. 139.
54
volna mint nyomdahelyre végül a választás, az impresszumon kívül semmilyen
utalás nem található.13 . .
E kiadás esetében a máskor oly jól értesült régi irodalomtörténetírás sem tudott semmi biztosat sem a külföldi, sem a hazai megjelentetésről. Az Arndt-művet címlapja alapján mégis inkább a „hazai" csoportba lehetett sorolni, mi-vel azok az impresszumok, melyek csak helyet tüntetnek fel, nyomdát nemi, a legtöbbször hamisnak bizonyulnak. Csupán két körülmény tette bizonytalanná ezt a besorolást: az egyik a könyv majd ezer oldalnyi terjedelme (a titokban nyo-mott iratok ennél jóval kisebbek szoktak lenni), a másik a költségek nagysága (külföldi segítség nélkül bajos lehetett kiadni). Az imént említett hallei és wei-mari tapogatózás, a németországi megjelentetés tervezgetése is ezen a józan
számvetésen alapult. . . . . . A korábbi homályt azonban el kell hogy oszlassa az a berlini
Francke-ha-gyatékban őrzött levél, melyet Frjedrich Wilhelm Beer 1740: augusztus l-jén írt Gotthilf August Franckénak Haliéba: .
„Innen biztosíthatom Nagyméltóságodat, hogyazamdti Igaz keresztyénség és Paradicsom kertecske nyomtatásán szorgalmasan dolgoznak Sopron-ban. A drága Sartoris úr nagy megpróbáltatások'közepette végül áldásos előleget kapott, részben néhány nemesúrtól, főleg azonban a Grazban fog-vatartott" Séckendorf generálistól. Ez a drága úr állítólag kérte, hogy a nemescsói gyülekezet (Kőszeg mellett) egyik lelkésze menjen el hozzá, hogy az embereivel úrvacsorát vehessen. Ezt a dolgot igen titkon, ráadásul zár mögött kellett megtenni. Pitroff úr, a német prédikátor14 utazott oda, s beszámolt neki kollégája, tervéről. A generális, úr utasította az övéit, hogy adományozzanak 1000 forintot, s másutt is ajánlják a művet, hogy az annál könnyebben legyen terjeszthető a szegények körében. Egy szó mint száz, a ' mű szerencsésen halad előre. Ismét egy drága könyv jelenik meg a
nyelvün-kön. Adja Isten, hogy csak ne csepülnék úgy a lelkészek, ahogy ezt a cseh Arndttal15 tették. De egyre hiszem, hogy az egész külső kultusz meg fog ná-lunk szűnni, és akkor ezek a cseh és magyar könyvek a pincékben és kam-rákban jobban fognak prédikálni, mint most a lelkészek."10
n „Leider sind diese lenaer ungarischen Drucke in der UB Jena nicht vorhanden, da die lenaer Waisenhausdruckerei ihrer Verpflichtung zur Pflichtexemplarlieferung an die UB
|ena sehr schlecht.nachkam." - magyarázza csalódását Othmar Feyl (Beiträge zur Geschichte der slawischen Verbindungen und internationalen Kontakte der Universität Jena, Jena, 1960, 33). A hibát va-lószínűleg mégsem a nyomdász hanyagságában, hanem az impresszumban kell keresnünk.
14 Pitroff (Bitroff) Pál kőszegi lelkész (1710-1741), tanulmányait Pozsonyban és Jéná-ban végezte. A nemescsói „német" gyülekezeten az átmenetileg ide kényszerült kőszegi gyü-lekezetet kell érteni.
15 Halle 1715 (Bél Mátyás kiadása).
-16 Ld. mint az 5. j. Kapsel 27. Faszikel 8. ff. 38-39 Von hieraus kan Ew. Hochehrw.
versichern, daß das Arndische Wahre Christenthum und Paradisgärtlein in Oedenburg flei-ßig gedrucket werde. Der liebe Herr Sartoris hat unter großen Anfechtung |! | endlich einen geseegneten Vorschuß, so wohl von einigen Adtlichen als insonderheit von den in Grätz are-tirten Feldmarschall Sekendorf bekommen. Dieser liebe Herr hette verlanget, daß von der
Beer közlése a soproni nyomtatásról könnyen ellenőrizhető. Az Arndt-mű díszes kezdőbetűi megegyeznek az ekkori Rennauer-nyomtatványokban föltűnő emberalakos és indás díszítésű iniciálékkal,17 továbbá a könyvben lépten-nyo-mon elhelyezett jellegzetes „repcevirág" cifrák - megtaláljuk sordíszként, szedett záródíszként, a lapszámokat keretező s egyszerű helykitöltő elemként is -szinte az összes Rennauer-kiadványban megjelennek különféle funkciókkal (az-az mind a legálisokban, mind a titkosakban!).18
A fenti levélrészlet választ ad a kiadás finanszírozásával kapcsolatos kér-déseinkre is. A mű ajánlása ugyan felsorol hat „nemesurat", akik ebből követ-kezőleg hozzájárultak a költségekhez (Jeszenák Pál, Zitkovszky István, Radván-szky György, RadvánRadván-szky László, Podmanitzky János, Prónai Gábor"), de a hazai mágnások közmondásos szűkkeblűsége arra a feltételezésre indít, hogy az álta-luk nyújtott támogatás nem fedezhette az összes nyomdai kiadást. Tudjuk, hogy Sartoris a bécsi svéd és dán követségi kápolnák húsvéti gyűjtéséből is rendsze-resen kapott pénzt hol a nemescsói árvaház, hol özvegyek segélyezése, hol könyvkiadás céljára. Amikor Christian Kortholt dán követségi lelkész (1709-1752) bécsi szolgálata (1736-1742) végeztével elszámolt az „Ungarische Cassa" pénzével, az Arndt-kiadásra juttatott adományokat külön összegezte:
„15 fl.+ 8,20 fl.+ 75 fi."19 Azt, hogy Kortholt milyen fontosnak tartotta mind Sar-toris kiadói termésében, mind az általa kezelt segélyek jelentőségét tekintve az
Igaz keresztyénség megjelenését, nemcsak ez az elszámolás bizonyítja. Utódjának felsorolja ugyanis magyarországi partnereit (Bél Mátyást, lohann Andreas Nemescoischen Gemeine bey Güntz einer von den Predigern zu ihm komme, daß er mit sei-nen Leuten communiciren möchte. Diese Sache muste sehr heimlich zu mahl bey der Sperr angegrifen werden. Es reißte Herr Pitroff Prediger bey den Teutschen dahin und berichtet ihm seines Collégén Vorhaben. Der Herr General resolvirte sich, dann das Werck an Arme desto leichter könte ditribuiret werden, von den Seinigen 1000 fl. darzulegen und auch bey anderen Orten das Werck zu recommendiren. Kurtz, das Werck hat glücklichen Fortgang. Wir kriegen wieder in unsere Sprach ein theures Buch. Wolte Gott, daß doch nur die Prediger es nicht zerlästern, als wo sie es mit dem böhmischen Arnd gemacht haben. Aber ich glaube immer, es wird noch der gantze äußerliche Cultus bey uns aufhoben und da werden diese böhmische und ungarische Büchlein in den Kellern und Kammern besser predigen, als die heutigen Prediger es thun..."
17 Pl. az Arndt-mű első számozott oldalán álló M iniciálét megtaláljuk Szabó István, Mária Terésia... c. beszédének kezdőbetűjeként (Sopron: Rennauer 1743. 3. leírása: Petrik III.
476. jelzete: OSzK 501.266). V. Ecsedy Judit tipográfiai kutatásai is egybevágnak megfigyelé-seimmel (i. w. 55. sz.: a kézikönyv kéziratom lezárásakor jelent meg; címlapfotót Id. uo.). Az Igaz keresztyénség leírásába sajnálatos hiba csúszott: az elöljáró beszéd egyértelmű tanúsága szerint a fordítók Vázsonyi, Bárány és Sartoris voltak, a kiadó pedig Sartoris!
18 Jóltehet ez ellenkezik az óvatossággal. Vö. Szelestei, Hamis impresszumé.... II, 1991, 348-349; V. Ecsedy, i. m.. 12.
19 Christian Stubbe, Die dänische Gesandtschaflsgemeinde in Wien und ihre letzten Prediger, in Beiträge und Mitteilungen des Vereins für Schleswig-Holsteinische Kirchengeschichte, 9 (1932), 257-312, 287. Ld. még Fritz Seefeldt, Diasporahilfe vor 1750 in Wien, in ]GPÖ. 83 (1967), 82-92. Hogy az 1740-ben ugyanezen a címen szereplő 41 forint 30 krajcár (Stubbe, i. m. 286) beleszámít-e az összegzésbe, az nem derül ki. Sartoris egyéb könyvkiadásaira 87 forint 46 krajcárt számolt el Kortholt.
56