Csuklógyakorlat

Bár 1948 szeptemberében Révai a Szabad Nép-ben még a többpártrendszer mellett foglalt állást, a szovjet gyógyfürdőből hazatérő RM már a „régi formák és intézmények” meg-szüntetéséről beszélt a KV-ülésen. Arról a komplikált stratégiáról, hogy tesznek valamit és annak ellenkezőjét is: „Szövetségben vagyunk, és ugyanakkor a szövetségesek likvidálására is irányt kell venni.” Szóval vége a flörtölésnek a demokráciával. „Itt az ideje, hogy... csináljunk egy jó erős demokratikus hadsereget.” Ettől kezdve hivatalosan folytatódott a több-pártrendszer felszámolása, megkezdődött a mezőgazdasági szövetkezetek erőszakos szerve-zése, a parasztság jobban ellenőrizhető (föld)munkássá „emelése” és az országrontó hadi-gépezet kiépítése.

Noha RM maga is a lassúbb szövetkezetesítés mellett volt, a Kominform-döntés után „átállt”, és kezdte zavarni az agrárpolitikus Nagy Imre ellenvéleménye. A vezetésen belüli első Rá-kosi–Nagy Imre-konfliktus az átszervezés üteméről szól – mint bő évtizeden át szinte minden mezőgazdasági vita. Ekkor RM már arról ábrándozott, hogy 1951–52-re „a parasztság 90

százaléka” közösen műveli a földjét. Nagy Imre bírálta a kapkodást. De RM nem tudta elképzelni, hogy egy ország érdeke lehet a lassúbb „fejlődés”. Azt mondta: Nagy Imre döntő hibája, hogy a falu osztályharcát elválasztja az „összosztályharctól”. Ám „a falusi osztályharc”

a Magyarországhoz hasonló agrárországokat behozatalra szoruló, kenyér- és húshiányos országgá változtatta.

A pártvezetés kötelezte Nagy Imrét, hogy írásban fejtse ki kritikáját. Válaszában ő múlt időbe tette, hogy ellenezte a mezőgazdaság gyors kollektivizálását. Ám ez kevés volt. Egy különbizottságnak kellett „jobboldali opportunista” elhajlását megbélyegeznie. A Rajk-per árnyékában kihirdetett ítélet szerint Nagy Imre, az egyénileg gazdálkodó parasztság szószólója, „a kapitalizmus védelmezőjeként lép fel, és ezzel letér a marxizmus–leninizmus útjáról”. Nagy hiába bizonygatta, hogy mindig szövetkezetpárti volt, kizárták a Politikai Bizottságból, mire visszavonta „opportunista” nézeteit. (Egyébként Sztálin is túlzónak tartotta a magyar kollektivizálás ütemét, ám a stréber Rákosi ezt elengedte a füle mellett.)

A parasztellenességet, az egyház-, a vallásellenességet a világháború réme is szította.

Magyarországon mindezt súlyosbította RM gyanakvása, túlteljesítő hajlama. A nemrég még szövetséges SZU és USA egyre bizalmatlanabbul méregették egymást. Az 1946–47-től elkezdődő hidegháború halottait, testi-lelki nyomorékjait nem lehet összeszámolni. (A pesti mondás érzékletes: „Lesz itt olyan békeharc, hogy kő kövön nem marad.”) Bizalmas körökben Sztálin a háború elkerülhetetlenségéről beszélt, és megnyerésére készült. Híres szólama viszont azt ígérte: „A béke fennmarad és tartós lesz, ha a népek kezükbe veszik a béke megőrzésének ügyét, és végig kitartanak mellette” (1951). Kisinasa, RM már 1946 áprilisában azt pedzegette a pártfőiskolásoknak, hogy az I. világháború után megszületett a Szovjetunió, a második után létrejöttek a népi demokráciák, és a harmadik után győzni fog a szocializmus Európa- és Ázsia-szerte. „A magyar demokrácia természetesen békét akar, de egy fegyvertelen ország egyenesen bátorítás az imperialista támadók számára.” Megígérte, hogy a hadsereg semmiben sem fog hiányt szenvedni: a párt legjobb erőit, elsősorban a főtitkárhelyettes Farkas Mihályt adják át a honvédség megerősítésére.

1948 decemberében disszidált a kisgazda pénzügyminiszter. Erre hivatkozva a párt Dinnyés Lajos miniszterelnök helyére a titkos kommunista párttag Dobi Istvánt rakta. A kisgazdák tizenegy képviselője a párt felszámolása elleni tiltakozásul lemondott a mandátumáról. Ekkor már a többi párt üléseiről gyorsabban megérkeztek a beszámolók az MDP-hez, mint a saját központjukba. A Kisgazdapárt Dobi vezette elnökségének üléséről maga a főtitkár (Rácz Gyula) küldte a tájékoztatót, talán mert ezt megbízhatóbbnak gondolták, mint az ÁVH jelentéseit.

Mivel Sztálin kinyilatkoztatta, hogy „a népi demokrácia betölti a proletárdiktatúra alapvető funkcióit”, Gerő körlevélben hívta fel a Titkárság tagjainak a figyelmét, keményebb diktatúrára van szükség. RM: de nem hirtelen! Révai szerint, ha szóba kerül, milyen messze vannak a diktatúrától, az felhívás lesz a keringőre. Vitájukból RM cikket írt. Ez az 1949-es év eleji, a „A népi demokrácia néhány problémájáról” című írás a gyászos emlékű „ötvenes évek” beköszöntője. Mert RM Magyarországa a naptárt is túlteljesítette. A cikk lényege, hogy a népi demokrácia is proletárdiktatúra, csak más a neve. A soros KV-ülésen már Révai is arról beszélt, hogy határozottabban kell alkalmazni az erőszakszervezeteket, mert „a fejlődésnek”

lehetnek olyan fordulatai, amikor a proletárdiktatúra fő funkciója az erőszak. RM felidézte a bibliai citátumot: „Aki nincs velünk, az ellenünk van!”

Az ellenség titkolózhat, de a származása elárulja! A bűnösökre is származásuk szerint szabják ki az ítéletet: egy tolvaj enyhébb büntetést kap, ha munkásgyerek, mintha tanítófi. Az amnesztiát is „az osztályszempontok figyelembevételével” mérik. A gyerekeket is szüleik

szerint kezelik. A szociális segélyek 5–4–1 arányú elosztását tervezik a munkás, a paraszt és a

„haladó” értelmiségi származású tanulók között. A PB 6–2,5–1,5 arányt fogad el, amit a jegyzőkönyvben RM önkényesen tovább torzít 6,5–2,5–1 arányra. A buzgó ellenségkeresés, a gyakori „átvilágítások” során kiderül, a rendőrtisztek kétharmada ingadozó és megbízhatatlan, pedig 92,5%-uk MDP-tag! De a csupa párttag ávós tiszteknek is csupán a 60 százaléka megbízható. Kitudódik: minél képzettebb, annál gyanúsabb valaki.

Megjelent a hirdetés, hogy a rendőrség farkaskutyákat vesz. Az eladók sorában ott szorong az öreg Kohn is egy madzagra kötött dakszlival.

– Hát ez a kutya mit keres itt? – szól rá a rendőr.

– Gondoltam – feleli az öreg –, kell egy besúgó is...

Az ÁVH jelenti: a Magyarországról menekülők (!) száma harmincról nyolcvanra, százra növekedett. Nem tudni, havonta vagy negyedévente. A „határ” neuralgikus pont, a nyilvántartott határsértések: átlövés, átkiabálás, átfényképezés stb. És még ha csak egy-egy ember kiabálna át! De ott vannak az ellenséges rádióadások! Gerő javasolja, hogy az ezek vételére alkalmas rádiók „megfelelő kezekbe kerüljenek”. A Titkárság úgy dönt, le kell tartóztatni egy-két rémhírterjesztőt meg Amerika Hangja-hallgatót. Az áprilisi KV-ülésen egy buzgó buta kiböki: arra terjed a baromfipestis, amerre a papok járnak. RM megismétli, hogy

„az apácák és a papok terjesztik a tyúkpestist”. Minél nagyobb a hatalma, annál restebb a gondolkodása, erősebb a vonzódása a jelenségek durva leegyszerűsítéséhez. Például mivel a jehovisták és más szektához tartozók nem fognak fegyvert „valószínűleg amerikai ügynökök”.

Más: „a Maszovolnál figyelmesek lettünk egy mérnökre, aki folyton veszekedett az orosz igazgatóval. Mi azt mondtuk, hogy ez a mérnök az ellenség ügynöke lehet. Most az illető le van tartóztatva, mint kém.”

A frissen alakult Izrael követe 1949 februárjában ötvenezer magyar kivándorlásának engedélyezését kérte. Az időnként az antiszemitizmustól sem mentes Rákosi nem azt felelte, hogy ez irreális, főképp két hónap alatt, hanem azt mondta: a zsidók a magyar nemzet

„hasznos és elválaszthatatlan részei”, közülük sokan szabadfoglalkozásúak és kiemelkedően jó szervezők, távozásuk veszélyeztetné az állam szilárdságát. De keresni fogja a kompromisszumot. A követ kérte, hogy legalább kétezer embert engedjenek ki, amire RM jóindulatú választ ígért, noha ekkor már a cionista szervezet „önkéntes” feloszlatásán fáradoztak. Hamarosan le is tartóztatták a cionista vezetőket, és a követ a szabadon bocsátásukért kilincselt Rákosinál. Ő elutasította a kérést, mivel a cionisták bujtogatására zsidók ezrei szöknek ki az országból – nem is Izraelbe. RM nyilvános és igazságos tárgyalást ígért, amit nem fognak propagandacélra felhasználni (mint Romániában), és mivel közben újra indulhat az álijjá („bevándorlás”), „csend és rend lesz”. És sok-sok ítélet nyomán lett is – a disszidensek családtagjait is lecsukták –, ám hivatalosan ötezernél kevesebben vándorolhattak ki Izraelbe 1956-ig.

A többpártrendszer felszámolására, az egységlistás választáshoz 1949 februárjában feltámasztják a Népfrontot. RM megnyugtatta a KV-tagokat, hogy ez csupán „a szomszédpártok elhalási processzusának egy foka”. De likvidálásukról hallgatni kell, mert kávéskanalanként fogják beadni nekik. A hatalomátvétel még cinikusabbá teszi Rákosit, pártfunkcionáriusoknak arról beszél: „Nem az a baj, hogy a kulákot megverik, de ahogy csinálják!”

RM most is úgy tervezte, hogy aratás után lesz a választás, de „a fejlődés meggyorsítása miatt” nem győzött addig várni, és a KV 1949. áprilisi ülésén bejelentette a parlament

feloszlatását, a választások kiírását. Ez az első választás, amelyen „az államhatalom birtokában” vesznek részt.

A választásra készülődve Szikszón felfestették a falakra: „Le a népnyúzó kormánnyal!”, illetve: „Magyaroknak magyar kormányt!” Húsvétkor a papok nem voltak hajlandók a három-és az ötéves tervről beszélni. Szentgotthárdon elterjedt: nem fogunk még egy vörös május elsejét megélni. Szigetvár: május elsejére behozzák Ottó királyt. (A Mindszenty-pör előtt nem lehetett találkozni Ottó nevével.) Tartós rémhír: háromnapos sötétség lesz, és közben az amerikaiak megszállják az országot. És: ha a Népfront győz, a Szovjetunió tagállama leszünk.

Az aktuális rémhír: Jugoszlávia és Magyarország között rövidesen kitör a háború. Vagy: a szavazócédulák meg lesznek jelölve, és a bevonuló amerikaiak megállapíthatják, ki szavazott a Népfrontra. A rémhírek közé tartozott, hogy nem érdemes szavazni, úgyis az történik, amit a kommunisták akarnak. A díjnyertes kacsa: az újszülötteknek adott BCG-oltáskor orosz vért oltanak az emberekbe, hogy a Népfrontra szavazzanak.

Az 1949. májusi választáson megkönnyítették a választópolgár életét. Aki nem akart gyanúba keveredni, érintetlenül bedobta a céduláját az urnába. „Aki nemmel akar szavazni, annak a lap alján lévő kis karikába két párhuzamos vonalat kell húznia” – párhuzamosokat, és nem ikszet vagy keresztet írni –, de aki bement a szavazófülkébe, annak feljegyezték a nevét. Rákosinak is jelentették, hogy a püspökök közül ki szavazott, ki nem, és ki nyíltan, ki titkosan. A szavazatok 96 százalékát a népfront-lista kapja, a kommunista „egypárt” a hatalom egyedüli birtokosa: a képviselők 71 százaléka az MDP tagja. A Népfront elnöksége, RM javaslatára megszünteti az „anakronizmust”, hogy a Parlamentnek jobb- és balszárnya van.

Szemfényvesztésből a „kisgazda” Dobi István marad a miniszterelnök.

A választáson egy szavazó, ahelyett, hogy olvasatlanul az urnába dobná, tanulmányozni kezdi a szavazólapot.

– Mit csinál? – szól rá szigorúan a választási megbízott.

– Hogyhogy mit? Tudni akarom, kire adom le a szavazatomat.

– Megőrült? Nem tudja, hogy a választások titkosak?

A KV-ülésen az önbecsapásra hajlamos RM az álom teljesüléséről beszél: „Sikerült bizonyos fokig átgyúrni a népet.” A kérdésre, hogy mikor térhetnek át az egypártrendszerre, azt felelte:

ők holnap rátérnének, ha a helyi szervezetek munkája olyan jó volna, hogy a tömegek nem éreznék a többi párt hiányát. Ezek majd természetes halállal múlnak ki. Megnyugtatásul hozzátette, a proletárdiktatúra egyik feladata e pártok szétverése – azaz a természetes halálba segítése.

Lépésről lépésre az egypártrendszerhez igazították az egész ország életét. Január 1-jétől 25 megye helyett – kivételesen észszerűen – 19-et alakítottak. Ekkor született Nagy-Budapest is (ide csatolnak 23 várost és községet, a lakosság egymillió-hétszázezerre nő). A gazdaságirányításhoz hasonlóan a tájékoztatást – a gondolkodást – is megpróbálják

„tervszerűsíteni”. Az MTI válogatott hírcsokrokat állított össze a kapitalizmus szörnyű-ségeiről, és a Szabad Nép a detronizáció centenáriumán ünnepli „a magyar függetlenség előharcosát, Kossuthot, és valóra váltóját (sic!) Rákosit”. A homo kominternikusz mellett megjelenik a pártban a „homo hierarchikusz”: kialakul az igazság kimondásának hierarchia szerinti joga. Az új rend megszüntette az alá- és fölérendeltség évszázados rendjét, ám a feudális örökség helyét részben az ázsiai despotizmus vette át.