• Nem Talált Eredményt

A magaslat, ahová Csoóri a válogatott versek, a Jóslás a te idődről kompozíció-jával följutott, korántsem pihenő a számára. Inkább kilátó, ahonnan új utakat lehet megpillantani, ú j irányokat kijelölni. Korszakhatár, mely a megállapodottság ké-nyelme, az egyszerű költői újratermelés esélye helyett a líra új tartományainak birtokbavételére sarkallja. Az életmű — mint ú j verseskötete, A tizedik este tanú-sítja —, továbbra is a csillapítatlan mozgás állapotában van, teli termékenyítő belső feszültségekkel.

A Jóslás a te idődről zárófejezete: a Közeledés a szavakhoz — mint Csoóri ú j költői korszakának ars poéticája — akár A tizedik este előszava is lehetne. Az összefüggést A csongrádi Tisza-parton című verse tárgyszerűen, tematikusan is pél-dázza. Várni a teljes kiüresedésre, majd ú j emlékezetre, új igazságokra, új múltra?

A pályát tagoló cezúra megvallása. A vadságot, az erőt és megvilágosodást kell el-tanulnia a tájtól, a belőle kicsordítható haragot és kedvességet? Ez az igény szüli a Földközelben darabjait. Egy „homorú világ" is eleven a költőben, az idő kitöltetlen pillanataival, a várakozás feszültségének üregeivel? Ugyanezt írja meg a kötet be-fejező ciklusában. Fölvethető persze, jogosult-e s mennyiben a Csoóri-esszét lírája értelmezéséhez megidézni. A kritika jobbára meg nem felelést, inkongruenciát téte-lez műfajai között. Korábban hierarchisztikusan, az esszét a vers fölé emelőn. Űjab-ban az alkotói skizofrénia abszurd és hibás ötletével: míg prózája bírálható, költé-szete — némiképp Balzacra emlékeztetőn — „a realizmus diadalaként" is fölfogható.

Valójában több az azonosság köztük, mint a különbözés. A vers (a pszichikai teljes-ség igézetében) az alkotói személyiteljes-ség „filmje", az esszé pedig (mint igénybejelen-tés) e film „forgatókönyve". Az író előbb az esszé nyelvén kiáltja el, amit költőként

— a közérzet, lélekállapot, képzelet közegében — meg akar valósítani. Viszonyuk tulajdonképp gondolat és kép arányeltolódásaként, nem pedig ambivalenciájaként írható le. Program és önarckép szerves egységeként.

Csoóri új verseskönyve a Tenger és diólevél prózai látomásának lírai megeleve-nítése. Nóvuma az emberlét evidenciáinak, alaphelyzeteinek — emberi szenvedés-nek, jó örömökszenvedés-nek, vidámságnak, gyásznak — érett, feledhetetlen költői megfogal-mazása, az „amit megéltem: az voltam én" világélménye. „Voltunk és ismét leszünk:

emberek, ágak, susogó édes nyelvek" — összegezi a fölismerést a záróvers utolsó sora. Valóságérzék, tárgyilagosság, „a végzetet elfogadó dac" új erényeivel bővül a költő hagyományos .értékkészlete. Az „életet, zajt, sírást akarok" dinamikájával. Az alkotói én túljut remény és kétségbeesés feloldó romantikáján, megtagadja az elé-giák tragikumleplező és parádézó mélabuját. A kiégettség, közöny pillanataiban a benne sajgó hiányt szenvedi meg. A lét hallótávolságból szólítja. A valóság nem pusztán tények halmazát jelenti számára, hanem „bensőség" is, védekezés és tün-tetés mindenféle elgépiesedés, eltömegesedés, egyformaság ellen. Világ, amelyet az ember igazol vissza. Jog az egyszerihez, a változathoz, a minőséghez. Visszatérés

természet, erkölcs, esztétikum tiszta forrásaihoz. A költő a vers víziójában szárny is, ég is: egzisztencialista terminológiával szólva önmagában a világot, a világban önmagát választja. A realitás pártján állva fordul szembe a szürrealizmus dogmái-val, a csodák kreativitására alapozó költői gyakorlattal. Ügy érzi, már Isten is a kiöregedett bűvész pózában tetszeleg, a csodák „elfáradtak" benne, mert híjával vannak a meghittségnek, kívülrekesztik magukat az életen. A lírikusnak már a nagy kurtizán, a múzsa „hársfavirág-szaga" is elegendő az ihlethez, nem vonzzák többé a bujálkodás vagy a vele való frigy nem e világi kalandjai. Nem lírai önkor-látozás ez, hanem fölfedezés; elszakadóban az alkotás éluard-i modelljétől, közeled-vén a költészet Nagy László-i szemléletmódjához — a realizmus nagy lélegzetvétele.

Csoóri új versei ember és világ egymásban tükröződő, eltéphetetlen egységét hirdetik. A csontban „a behavazott világűr" fáj, a költő a földidő „ősnász-morajától"

tisztul. Nem a civilizáció előli menekülés ösztöne szólal meg e metaforákban? A naiv panteizmustól mindenképp elhatárolja gondolati alapozása, lírájának „ontológiai"

tudatossága. A költő számára kétféle idő létezik: az egyik az eseményeké, a törté-néseké, a másik az aktuális jelenen túlmutató értékeké, eszményeké. A dolgok világa ötvözete e kettőnek; múlás és állandóság, relativitás és abszolutum ellent-mondásos egysége. Bartók füldugóval sétál Amerikában a felhőkarcolók közt, hogy megvédje magában a tengerszem szépségű dalokat a nagyváros zajától, a folklór örökemberi tisztaságát az idő kacatjaitól. Csoóri látomásában is együtt tenyészik még „félelem és derű a bokrok alján"; a lét változás és megmaradás egyszerre,

„bátor őrültek kalandja" és az aranykor ígérete. „Időtlen órák s időtlen évek közül úgy csúszók vissza újra a testem idejébe s oly üdvözülten, mint aki álmában vérzik el s még mosolyog is, fel arca takarásban" — olvassuk verseben. De lírája az idill-kereső, robinzonádtermő rousseau-izmus korszerű változatának se tekinthető. A költő számára nem végleges, nem megföllebbezhetetlen dráma természeti és társadalmi ember szakadása. A „homok-ágyékú" Tisza-partot „egy fennkölten züllő ország sze-mével farkasszemet nézve" választja hazájául. A zene „űr nyelve, kicsontozott be-széd", de úgy tűnik belőle, mintha „távoli városok gerendája ropogna tűzben". A lét lényege a disszonancia. Tudomásul vételével válik tragikussá az életérzés.

A tragikum Csoóri lírai világának tartalma, törvénye, megszenvedettsége. (A ku-darc élménye még innen vagy már túl van a tragikumén, de nem azonos vele. A lét kompromisszumot köt önnön állapotával, s e megalkuvásban a tragikum elvetél, mielőtt megfoganna, képzelet, tapasztalás nem kettőzi a világot eszmény és valóság drámájára.) A tragikum a kétféle: konkrét és absztrakt idő ellentmondásosságának tudatosodása. A múlt hó és tavasz, az öröm „egynyári öröklét", a tett „útszéli iste-nülés sárban és levélszagban". Az élet átfolyik „az ég süket fülein", a szó „szomjan haldoklik" a szájban; ami igaz, az egyszersmind haszontalan. A tragikum a költői magatartás szintjén az alkotói személyiség ambivalenciája. Szökés, menekülés maga elől. A nagy tett nosztalgiája és a köznapi lét vállalása, önelengedés és ön-uralom vitája. Hol „a másnap fényei" hívják, nemcsak menni, de elmenni, hol az

„egykedvűek poros menete". Kiszakadás a múltból: úgy tekint vissza életére, mintha meg se történt volna; ugyanakkor a történelem vállalása: sorsában „valamennyi múltjával" jelen akar lenni. Portrén szemlélve: Nagy László „szavakat olvas le a galambcsőrről", s közben „Ady halott szemeit készül fölszaggatni".

A kötet ciklusai térben és időben tágas és egész világot — a jelen, aztán a múlt, majd a jövő régióit járják be. A Földközelben: modern természet- és közérzetlíra. A költő „vándor-arccal", „versben bujdosó" szegénylegényként keresi otthonait az ott-hontalanságban, rokonait a szellem birodalmában. Lélegzetével is szökik, „kora reg-geli rigók szavával" is, el a betegágytól. Csupa nyugtalanság, kutató izgalom, rezdü-lés. Az Elmaradt versek: szembenézés elmúlással, történelemmel. Az intellektus az idő hézagait utólag, ám tárgyszerűen pontos képekkel tölti ki. A dokumentum félel-metes hitelességével elevenedik meg a háború kegyetlen emléke, az 1952-es Zámoly groteszk panorámája, s készülnek el volt szeretők „elbocsátó szép üzenetei". A látás-mód most a legplasztikusabb. A Várakozás: a készenlét, a felajzottság, a nyitottság 64

költői pszichológiája. Küzdelem az utópiával, a „megváltás" és a „végítélet" alter-natíváival. Hit abban, hogy mindig van „másnap, hóharmat, szél, föltámadás, amit nem ismerünk". Az előre néző személyiség rajza futurum imperfectumban. A szem-léletmód most a legdrámaibb.

Csoóri számára a vers teljes emberi életforma. Otthonosan mozog benne: nem szavalja megilletődötten, de nem is bagatellizálja fölényesen — kikerüli az öncélú formajáték és a harsány pátosz buktatóit. Objektív és alanyi líra egyszerre. Érzék-letes-konkrét, a kép éles körvonalaival és súlyos tartalmával, és közben könnyed-lebegő is, zenékhez igazodó. Építkezésében képalkotó ötlet és formateremtő fegyelem egymást támogatja. Nemcsak ciklust tud írni, költeményt is; elejétől végig, bicsaklás nélkül, hibátlanul és befejezetten, s oly végérvényes tömörséggel, hogy az olvasó egyetlen szavát se érzi fölcserélhetőnek. A tizedik este lírai teljesítménye után nyil-vánvaló, hogy a magyar költészet folytonosságát jelképező stafétabotot, mely Nagy László kezéből korai tragikus halálával kihullott, Csoóri ragadta föl. (Magvető.)

Az 1958-as Fiatal szlovákiai magyar költők antológiája óta Tőzsér Árpád min-dig a csehszlovákiai magyar líra élvonalában kap helyet. Költői útja jószerivel a csehszlovákiai magyar költészet fejlődésvonalát is jelöli, hiszen eddigi három kötete e líra három különböző fejlődési fázisát mutatja. A foinövekedés útját is szemlél-hetjük pályáján, az irodalom irodalmibbá válásának folyamatát. Tőzsér elméleti írá-sából kölcsönözve a kifejezést: a valóságirodalomtól az ő pályája is az irodalom valóságának megteremtése felé mozdult el az idők folyamán. Az általa művelt líra-típusok természetesen nem önmagukban, nem eleve jelentik a fejlődés mindig emel-kedő fázisát, hanem konkrét megvalósulásukban. Nem valószínű ugyanis, hogy eleve minőségi különbség van a közvetlen élményközelséget kivalló, szemléletes költészet és az élményt absztraháló, az empirikus tényszerűségtől elvonatkoztató tárgyiasság között. Tőzsér Árpád pályáján azonban a szemléletes, epikus mozzanatokban is bő-velkedő vallomáslíra olyan kiindulópont, mely költészetének megalapozását, való-sághoz kötöttségét vagy inkább kötődését jelentette az illyési józan realitásvállalás jegyében. Ezzel nem ütközött, hanem ennek egyéni karaktert adott Tőzsér örökölt sorstudata, indulatos mogorvasága, romantikus felfokozottsága.

Már indulásában ott látjuk későbbi lírájának két jellegzetes vonását: a józan realizmust és a nagy igényt. Igényessége kezdetben még nagy gesztusokban nyilvá-nítja magát, Illyésből is a programadó ragadja meg előbb, majd később a tárgyszerű pontosság, az elemző-értelmező hajlam. A költői személyiség őszinte önmaga-válla-lása, lírának és realizmusnak ilyen értelmű morális összekapcsolása nemcsak költői példákkal, de teoretikus jellegű vitacikkekkel is előttünk áll a Tőzsér-életműben a sematizmus továbbélését leleplező indulatosságában. A realizmus igénye azonban nem valamiféle megtapadtság, behatároltság a közvetlen környezet és élményvilág empirikus övezeteibe, hanem inkább morális elkötelezettség Tőzsér pályáján. Jel-lemző, hogy a korai Illyés-ösztönzést később Nagy László vállalt hatásával moder-nizálja, egyszóval: újítása is fegyelmezett és közvetlenül életérdekű. Merészebb metaforák felé tájékozódik, látnivaló, hogy Nagy László méltóságában, erkölcsi és költői szuverenitásában rokonra talál Tőzsér Árpád: ő is úgy teremti verssé indula-tait, hogy fegyelembe is fogja, általános érvényűvé emeli. Tőzsér is poklokat iár"~a

GREZSA FERENC

tökéletes önkifejezésért, de a vállalt mesterektől való különbözése is nyilvánvaló.

Az illyési hangot Nagy Lászlóra mutató képi invencióval és elementáris líraisággal társítja, majd Eliot, Ezra Pound, valamint Nemes Nagy Ágnes és Pilinszky elveit és költői gyakorlatát igyekszik társítani eddigi eredményeivel, egyre kíméletlenebb tudatossággal törekszik olyan „kőmetaforák" teremtésére, melyek a lehető leggaz-dagabb életélményt absztrahálják. A közvetlen személyesség helyett a törvényt, az absztrakciót igyekszik a versben tárgyiasítani. így jut el az Érintések című köteté-ben olyan költészeteszmény megvalósításához, melyet az elvont tárgyiasság címszó-val szokás újabban megnevezni. Maga Tőzsér ezt a verseszményt úgy fogalmazta meg, hogy „a rész élménye helyett az egész élményéből kell a verset csinálni".

Pályájának ez az íve azáltal mutatja az említett nagy igényt, hogy alkotó módon sajátítja el az újabb magyar költészet három, az utóbbi évtizedekben leginkább értékesnek és gazdagnak bizonyult változatát: a tárgyias leíró, a metaforikus-láto-másos és az absztraháló vagy elvont tárgyias költészetet. Ez a globális fejlődéskép azonban több vonatkozásban is leegyszerűsíti Tőzsér Árpád pályáját, mert modellek-hez méri, nagy mintákkal magyarázza, s így akaratlanul is nagyobb hangsúlyt kap a költő tanulói, nagy és bevált modelleket, mintákat tehetségesen elsajátító jellege, pedig Tőzsér Árpádra egyáltalán nem jellemző az idomuló hajlam, nem imitáló, hanem kreatív karakterű költő. Az említett líratípusokkal is inkább csak behatá-rolni, nagy vonásokkal jellemezni lehet költészetét, egyéni vonásai tehát több figyel-met érdemelnek. A tárgyias leíró jellegű poézist ő eleve bizonyos sátánossággal, fatalizmussal, mély gyökérzetű gömöriséggel, a „pogány tőzsérek" elrendeltséget, sorsszerűséget is hordozó, realitásként élő mogorvaságával, szinte vadságig villanó keménységével társította. Karakterében tehát eredendő vonás az a hetyke és ön-tudatos-tiszta tartás, amit a magyarországi olvasó Nagy László korai költészetében lokalizál. A népdalnak és a metaforikus lírának a közelsége is hasonlóképpen bo-nyolult egyéni színeket mutat. Ügy látszik, Tőzsér Árpád népdalélményében több az epikus elem, mint például a bájolók, regösénekek közt született Nagy Lászlóéban.

Inkább a tömör megnevező erő érinti meg, metaforái ezért is visszafogottabbak, a közvetlen történelmi és létélményekhez való kötődésük gyakran a látomássá emel-kedés folyamatát is megvilágítja. Másrészt költészetében „jött egy gazdag elemző korszak": a látomáselemek, a metaforikus látásmód közvetlenül összefonódik a me-ditatív elemző jelleggel, az esszészerű gondolati vonásokkal, olykor történet-, illetve létfilozófiai jellegű eszmefuttatásokkal, melyek azonban szikárságukkal mintegy m á r előkészítik az elvont tárgyiasság iránti vonzódás belső kialakulását, megképződését.

Előbb természetesen csak villanásokban látszik ez, hiszen a Kettős űrben kötet igen gazdag képet ad a csehszlovákiai magyarság életéről is. Szinte azt mondhatjuk, hogy amíg a Mogorva csillag költője elsősorban önmagát akarta meghatározni, s a j á t rész-élményeit verssé emelni, a Kettős űrben verseinek költője már a maga személyiségét is egy nemzetiségi közösség meghatározottságaiban mutatja. Az általánosítás szem-pontjából tehát mintegy közbülső helyet foglal el a közvetlen élménykibeszélő pályakezdés és az Érintések kötet objektiváló költészete között, melyben már nyoma sincs a közvetlen költői kiszólásnak, a költői személyiség elsősorban a tárgy ki-választásában és beállításában nyilatkozik meg még akkor ls, ha a költői dikció első személyű. Ezek a tárgyversek kimunkált sorsmetaforák. Látszólag teljesen ob-jektív valóságképek, mintha a költő csak a vetítőgép pozícióját foglalná el, lényegé-ben azonban rendkívül sűrű, rendezett, megkomponált tárgyvilág ez, melylényegé-ben to-vábbfolytatódik, szinte gyökszerű tömörítésben a költő metaforateremtő ereje, elemző hajlama pedig a beállításba, megvilágításba, kiemelésbe rejtőzködik, mintegy az is tárgyiasul. Az egységes absztrakció, az elvont tárgyiasság természete szerint. Ez a teremtett, objektivizált tárgyi világ minden szándékolt személytelensége ellenére jellegzetesen a Tőzsér Árpádé, az ő arca néz ránk a tárgyak mögül, a szenvtelen képek az ő szenvedélyes és kemény ítéleteit közvetítik. Egyértelművé teszi ezt a Genezis felépítése, gondolatvezetése. Ebben a kötetben ugyanis alig van ú j vers, lényegében Tőzsér Árpád előző három kötetéből készített irányzatos válogatás a 66

Genezis: az Érintések kötet jellegadó objektiváló tárgyias „világ- és önleírás"-aitól indul, illetve az ezekkel rokon jellegű néhány ú j verstől, s visszafelé nyomozza ennek a verstípusnak a kialakulását a pálya során. Így jut el a kötet végére a költő első megjelent verséig. Ennek a különös, mert a megszokottal ellentétes, visszafelé haladó kompozíciónak éppen az a legfőbb tanulsága, hogy Tőzsér Árpád költői fej-lődésének szervességét bizonyítja. Ha a megszokott rendben olvassuk verseit, tehát elindulunk a Péterfala hotdrdntól s eljutunk a Vetítésig, hajlamosak vagyunk a pálya ívének változását különféle hatásokhoz viszonyítani. Ha viszont a mából me-gyünk visszafelé, akkor természetesnek találjuk, hogy a költőnek lényegében és ere-dendően saját törvényű fejlődési útja ez: a későbbi pályaszakaszok minden motí-vuma, érzése elveszti a visszafelé nyomozás során absztrakt jellegét, megtelik a konkrét indokok, élmények sokaságával, a betonnövény megmarad betonnövénynek, de fölrajzolódik mögé a Martincek utca 30. legfölső emelete is, mint ahogy egyre többször áttűnik Tőzsér Árpád kimunkált városképén a szülőföld faluképe (időn-ként kihuny a város s kigyullad bennünk a falu).

Olyanfajta kalandra hív ez a fordított szerkesztés, mint amilyet klasszikusain-kat olvasva számtalanszor átéltünk: az érett művek tesznek bennünket kíváncsivá a kezdő lépésekre, a pálya nyitányára is. Ennek az egyszempontú, csupán az objekti-vizáló lírai vonulat genezisének megrajzolására törekvő válogatásnak el nem hanya-golható poétikai tanulsága is van: egyértelműen bizonyítja, hogy Tőzsér költészeté-nek absztrakt iránya rendkívül gazdag élményanyagot sűrít és őriz megtartó bázis gyanánt. Ezt a válogatás annyira kivallja, hogy valóban szerencsésebb objektiváló líráról beszélni, mint absztrakt költészetről vele kapcsolatban. Másrészt általában is elgondolkodtató tanulságokkal szolgál az elvont tárgyiasság költészetének genezisét illetően, töretlennek mutatja azt az utat, amelyik a tárgyias leíró és a tárgyias val-lomásos költészettől vezet az egyre inkább általánosító, elvonatkoztató líra felé.

Tőzsér Árpád kötetében az elvonttól, az általánostól közelítünk annak eredőihez, a sok-sok egyedi versélményhez. így világossá válik az, hogy a sajátosan tőzséri álta-lános létélmény eredői között kiemelt helye van a kisebbségtörténeti fejezetnek épp-úgy, mint a közvetlen tájélménynek, szülőföldélménynek. Szerencsésen egészíti ki, sőt szervezi a Genezis struktúráját Tőzsér esszéinek komponált füzére, mert ezek az esszék és vallomások nemcsak a költő világában való eligazodást teszik biztonságo-sabbá, hanem egy másik műfaj közvetlenebb lehetőségei révén gazdagon fölrajzol-ják e költészet élményi hátterét, Tőzsér Árpád gondolkodásának fejlődését, nemzeti-ségi elkötelezettségét és szinte irgalmatlan szigorúságú törekvését a korszerű, minél nagyobb világot átfogó szemléletre. Rámutatnak arra is, hogy az objektiváló költé-szet művelése s a csehszlovákiai magyarság sorskérdéseinek atavisztikus erejű föl-vállalása egyáltalán nem ütközik egymással. Ezek a prózai írások — különösen a Tóth Lászlónak adott interjú — Tőzsér szellemi pozíciójának erejét, szuverenitását mutatják, s ez azért is nagyon fontos, mert az utóbbi évtizedben alig közölt új verset. Lehetséges tehát, hogy a költő válságban vagy új irányt kereső erőgyűjtés stádiumában van, de bizonyos, hogy gondolkodásának minősége töretlen. (Madách.)

GÖRÖMBEI ANDRÁS