• Nem Talált Eredményt

CSINGIZ AJTMATOV: A TENGERPARTON FUTÓ TARKA KUTYA

In document tiszatáj 1978. MÁJ. * 32. ÉVF. (Pldal 81-86)

A varsói Ady-megemlékezések után kétségtelenül Krakkó kapta a legnagyobb szerepet. A „Zloto i krew" címmel megjelent Ady-kötet a krakkói Irodalmi Kiadó gondozásában látott napvilágot. A régen várt kötet megjelenése alkalmából a kiadó, a krakkói Nemzetközi Könyv- és Sajtó Klub (KMPiK), valamint a Magyar Intézet ünnepi irodalmi estet szervezett (Tadeusz Fangrat fordításában és szerkesztésében 1943-ban a budapesti Lengyel Intézet adott ki Ady-kötetet Az újabb kiadás mint-egy 35 évet váratott magára.) Az ünnepi irodalmi esten Jerzy Róbert Nowak mon-dott bevezetőt, a verseket a krakkói Slowacki Színház művészei tolmácsolták. A Ma-gyarbarátok Társasága szervezésében Bem tábornok szülővárosában, Tarnówban is felejthetetlen Ady-ünnepség volt.

Az Ady-évforduló lengyelországi megmozdulásai között sajátos helyet foglalnak el az üzemekben (üzemi munkásoknak) tartott Ady irodalmi estek. A varsói WAREL Művekben működő Lengyel—Magyar Baráti Kör tagjainak és az üzem munkáskol-lektívájának a Magyar Intézet székházában szerveztek riodalmi estet. Az esten a kiváló színművész, Wojciech Semion és tanítványai, valamint Elzbieta Karaá-Krasz-tel zongoraművésznő adtak műsort. Bevezető előadást ezúttal Aleksander Nawrocki költő tartott. Észak-Lengyelország egyik legjelentősebb városában, Torunban, az ELANA Művek klubjában, a lengyel repülőgépipar fellegvárában, Mielecben, a helyi Munkás Művelődési Központban tartottak Ady irodalmi estet.

Irodalmi est volt Piotrków Trybunalskiban és Poznaúban a Lengyel—Magyar Baráti Társaság szervezésében. A varsói Miczkiewicz Irodalmi Múzeumban is Ady-estre került sor. A vidéki Magyar Napok keretében Ady-est volt Jaroslawban, a magyar történelemben oly sokak által ismert Przemyálben és a lengyel rézbányászat egyik központjában, Lubinban. A Nemzetközi Könyv- és Sajtó Klubokkal, kultúr-házakkal együttműködve Ady költészetének szentelt estet szerveztek Czestochowá-ban, LublinCzestochowá-ban, Nal^czówban és Wroclawban is. A gdaúski Ady-est megszervezését a Teatr Wybrzeze (Tengermelléki Színház) igazgatója, Leon Hebanowski vállalta magára.

A lengyelországi Ady-megemlékezések meglepően magas számából következik, hogy Ady Endre költészetét és ezzel együtt a magyar irodalom egy részét sok ezer lengyel ember ismerhette meg. Irodalmunk lengyelországi térképére Ady Endre neve is felkerült.

LAGZI ISTVÁN

talán hamarosan fölszáll a bénító köd, talán az áramlás elsodorja őket egy szigetig, t a l á n . . . De a véletlenre — a csodára — való várakozás a teljes emberi vereség feltétlen elfogadása lenne. S ha elmarad: mindannyian odavesznek. E totális pusz-tulásba való belenyugvás megalázó képtelenségét azonban a közösségben gondol-kodó, az élet iránt felelősséget érző ember nem fogadhatja el, valamiképp cselekedni kell. Mert az embertelen helyzet elleni tiltakozás elemi, lényegszerű embersége még ebben a fojtogatóan zárt helyzetben is megteremti az életérdekű döntés és cselekvés maradék esélyét: a felnőttek — közöttük a kisfiú apja is — föláldozzák magukat, hogy megmentsék vagy legalább meghosszabbítsák a gyermek, Kiriszk életét. Mert nem tudhatják: megmenekül-e a magára hagyott kisfiú, elegendő lesz-e a megma-radt csekély ivóvíz — lehetőségük egyedül a remény fönntartására nyílott. Kegyet-len próbatételek után Kiriszk végül megpillanthatja a tengerparton magasba törő, különös formájú szirtet: az otthon vágyott biztonságának, a veszendő élet megmara-dásának jelképévé növekvő hatalmas tarka kutyát. Az emberi létet fenyegető arc-talan, félelmetes erők megtestesítőjévé lényegülő köd, noha iszonyú áron, legyőzetett.

A mű ódai hangvételű és ihletettségű zárórésze feltétlen érvényű életigazsággá emeli a cselekmény egészének közvetlen sugallatát: a kiszolgáltatottsággal való szembeszállás, az élet folytonosságának védelmében vállalt áldozat nem lehet hasz-talan, még a legszélsőségesebben kiúttalannak tűnő, sorsszerű helyzetben sem. Mert benne — a drámai történet általánosítható tanulságaként — az élet humanizálásá-nak lényegi feltétele, az ember közösségi természetének legelevenebb értéke, a jelenben a holnapot is teremtő felelőssége, a lét közönyére enyhítő vigaszt nyújtó erkölcsisége ölt testet. A regénybeli szituáció végletessége heroikus áldozatot köve-telt. De a kibontott rendkívüli példa mindenekelőtt a hétköznapok világa számára mutatja az emberség hiteles mércéjét. Az író ama vágyát és reménységét sejtetve, hogy a jövőért — a közösségért — hozott esélyeink maximumához szabott áldozat-vállalás természetes emberi gesztussá válik. Végképp megszüntetvén az egyén véd-telenségének, magára hagyatottságának, holnapja bizonytalanságának fájdalmas él-ményét. Kiriszk menekvésének „optimista tragédiája" egy emberibb élet reális táv-latát, ígéretét sugározza, de határozott követelményt is rejt: lehetőségeink valóra váltásának erkölcsi parancsát. A példában megelevenedő magatartás- és életeszmény mind teljesebb vállalását.

A kisregény kezdősorainak természetfestő részei az utolsó mondatokban vissza-térnek: „Bömbölt és kínlódott a tenger a sötétben, nekirontva és összezúzódva a szirteken. A tenger csapásait visszhangozva, erőlködve dübörgött a kőkemény föld.

Így állnak szemben egymással a teremtés óta — azóta, amióta nappal a nappal, és éjszaka az éjszaka, és a jövőben is így lesz, valamennyi nappal és valamennyi éj-szaka, ameddig megmarad a föld és a víz a végtelen időben." E félelmet ébresztő, borzongató fönségű képsor a mű elején a magábanvaló természet végtelenségét, kozmikus erejét hirdeti — roppant méreteinek tükrében az ember rendkívül kicsiny-nek, gyöngékicsiny-nek, reménytelenül kiszolgáltatottnak tűnik. De a mű végén — magába sűrítve a történet egészének tanulságait — e kép szerepe gyökeresen megváltozik:

immár a pusztító elemeken mégis diadalmaskodó ember nagyságát növeli, nembeli esélyeink határtalanságát tükrözi. Az emberét, akinek lenyűgöző hatalma közösségi öntudatában rejlik, aki utódaiban létrehívja önnön élete folytatását — továbbadva, újrateremtve eszményeit, vágyait és gondolatait, az értékek szüntelen megőrzésének és kiteljesítésének reményében. Aki így „a tenger és az ég nagyságához nő fel.

igazolja magát az örök elemek előtt, és a világok mélységével és magasságával mér-heti magát" Aki csak ennek teljesítésével töltmér-heti be létbeli hivatását.

Mítoszok, legendák fonják körül a regény cselekményének alapszövetét; gazda-gítva, tágabbra vonva a kibomló eszmeiség jelentéstartományát. Mert a rövid tör-ténetet az emberi lét végső nagy kérdéseinek szintjére emelik, az élet egészének folyamatába helyezik — a kisfiúért hozott áldozat így nyer mély fedezetet, egyete-mesebb értelmet. A szárazföldet tollaiból teremtő-építő Luvr, a vadkacsa mítosza, a termékenységet jelképező Halasszony igéző legendája — genezisük lényegéből faka-dóan — egyaránt tanúsítják: az ember folyvást arra törekszik, hogy elvegye a világ

idegenségét, megértse törvényeit, így otthonra leljen természeti-emberi környezeté-ben. Eme antropomorf rendteremtés szüntelen jelenlevő igénye a szigorú időbeli korlátok közé szorított egyéni élet értelmének keresésében, a vágyak és lehetőségek szembesítésében is megnyilvánul. Az egyén múlandóságának kíméletlen léttörvénye a kisregény világának vissza-visszatérő motívuma. E pusztulás elkerülhetetlenségé-nek gyötrő fájdalma azonban mindenkor létrehívja a humánus vigasz enyhítő pana-ceáját. Kis remekművében Ajtmatov is méltó választ ad a lét-nemlét föloldhatatlan antinómiájára, mert tudván tudja: létezik reális vigasz — oldható és emberarcúvá szelídíthető a távozás kínzó fájdalma. Hiszen az életük feláldozására kényszerülő

regénybeli férfiak nemcsak az emberi sors iránt közönyös természeti erőkkel küz-döttek meg: önnön halálfélelmükkel is. E végső határhelyzetben tanúsított maga-tartásuk végtelen önzetlenségének, egyértelműségének lényegi forrása pedig élet-szemléletük egészének minőségében rejlik — utolsó tettük távolról sem

véletlen-szerű: szigorúan motivált. A regény világában önfeláldozásuk természetes emberi cselekedetnek tűnik — a kibontott példa értékét számunkra épp ez alkotja. A gyer-mekét a törékeny kis csónakban magára hagyó apának ugyanis fia életben maradá-sának fenyegető bizonytalansága okozta a legélesebb fájdalmat. S nem az, hogy meg kell h a l n i a . . .

Az ajtmatovi vigasz realitása természetességéből, szinte magától értetődő egy-szerűségéből fakad — esélye folyvást jelenvaló, mivel életünk elemi rendjén alapul.

A műben megelevenedő kis közösség mindennapjait — mint valamennyi társadalom-ban — a lét materiális alapjainak folytonos megteremtése fogja szigorú keretbe.

E mindenki számára azonos érdekű tevékenységben az idősebbek fokozatosan át-adják tapasztalataikat, fölhalmozott tudásukat — hagyományőrzés és előrehaladás egységét biztosítva. S e megőrzés-átadás során az egyén az élet végtelen folyama-tának aktív részévé válik, alkotásai és eszményei a jövőt is formálják, gazdagítják.

A közösség holnapjával való intenzív azonosulás, a jelenben beteljesített hivatás, küldetés tudata, az Élet megmaradásának bizonyossága — a nembeliség és minden-napiság dialektikájának érvényesülése — fölülemelheti az egyént léte pillanatnyisá-gán. S így elérhető „a megbékítetlen megbékélés keserű gyönyörűsége".

Ajtmatov válasza írók és költők sorának hasonló tanúságtételét idézi: az ember-arcúvá tett élet, az oltalmazó-megtartó közösség élménye a halál elkerülhetetlensé-gének fájdalmát is enyhíti.

Enyhíti, de teljességgel föl nem oldhatja. Mert az ember nemcsak a közösség része, hanem szuverén egyéniség is — lénye egyszeri és megismételhetetlen. Az öreg Organ tündéri szépségű, az önfeledt, teljes és harmonikus létezés iránti örök emberi vágy fogamzotta álmait a Halasszonyról így már senki sem álmodja tovább. S Ki-riszk sem pusztán a jövendő képviselője az apa számára, hanem mindenekelőtt kis-fia, akihez ezernyi emlék, érzelmi melegség, vágyak és remények sokasága köti — elszakadni tőlük irgalmatlanul nehéz. De hiszen — a halál közeledtén — épp ezért van emberi vigaszra szükségünk...

Ajtmatov emlékezetes kisregénye az élet egészének legátfogóbb övezeteiről, em-beri lényegünk korokat átívelő időszerűségű kérdéseiről vall — érvényes és egyete-mes ideálokat nyújtva. S e korszerűségében megragadott egyeteegyete-messég: a valódi remekművek feltétlen ismérve. A tengerparton futó tarka kutya ama művek sorába illeszkedik, melyek megteremtik az irodalom emberi küldetésébe vetett hitünk foly-tonosságát. S amelyek létrehívják a világukkal való teljes értelmi-érzelmi azonosulás oly ritka élményét. (Európa, 1977.)

BALOGH ERNŐ

Ukrán kisregények

Korszakokat átfogó antológiák (Ukrán elbeszélők, 1968; Ukrán költők, 1971) után most egy olyan gyűjteményt tarthatunk a kezünkben, amely az ukrán próza közelmúltjáról, fejlődésének meghatározó, izgalmas periódusáról ad áttekintést.

A kötetben szereplők írók — név szerint: Borisz Harcsuk, Jevhen Hucalo, J u r i j Lovhin, Valerij Sevcsuk, Jurij Scserbak, Hrihir Tyutyunnik és Olekszandr Vaszil-kivszkij — annak a nemzedéknek a repezentánsai, amelyet a lírában a magyar olvasók körében is jól ismert Ivan Dracs és Vitalij Korotics neve fémjelez, s aki-ket, ikertestvéreként az orosz „új hullámnak", „hatvanasok" néven jegyeztek be a kritikai anyakönyvi hivatalok.

Persze a nemzedéki lajstrom nem lenne teljes Volodimir Drozd neve nélkül, akinek a kiadói nagylelkűség, mint látjuk, önálló kötetet juttatott — korántsem érdemtelenül! — megőrizve ezzel a bűvös hetes szám varázsát, de csökkentve a nemzedéki együvétartozás tudatosításának esélyét. Pedig Drozd a nemzedék vitatha-tatlanul egyik legmarkánsabb egyénisége, így hát nemcsak a műfaji azonosság okán, hanem az indulat természete és iránya, az indulás körülményei, továbbá az alkotói erkölcsiség és szándék közelisége miatt is indokolt őket együtt emlegetni.

Mint gyakorta az ukrán történelem viharos századaiban, ennek a nemzedéknek is megvolt a jó művek írásán túl a többletfeladata: vissza kellett állítani a harmin-cas években megrendült, s egészen a XX. kongresszusig légzészavarokkal küszködő ukrán prózairodalom egyensúlyát. Így a mesterségbeli tudáson, a parancsoló eszté-tikumra nézésen túl olyan igények fogalmazódtak meg velük szemben — részben a kritika, másrészt az olvasók részéről —, mint korszerű elkötelezettség, magas fokú erkölcsiség, politikai tisztánlátás, társadalmi felelősség; a sematikus figurák, a le-egyszerűsített és idealizált élethelyzetek helyett hús-vér emberek, emberméretű gon-dok, küzdelmek ábrázolása.

Bizonyára nem volt véletlen, hogy a nemzedék legjobbjainak belső igénye talál-kozott a fenti követelményekkel. Ezt példázzák az alább ismertetett kisregények is.

A műfaj egyik lehetőségét és a bizonyítás egyik formáját Hrihir Tyutyunnik írása, Az ugar kínálja. Az orosz, vagy Bikov jóvoltából a belorusz háborús prózából megismert, és jelentkezésekor sokak által vitatott szemléletbeli változást figyelhet-jük meg az ukrán írónál is. A háborús események széles körű panorámája helyett a jellemábrázolás lélektani lehetőségeinek kitágítása, az emberi cselekedetek erkölcsi indítékainak szenvedélyes keresése és felfejtése jut szerephez Az ugarban. Mert való igaz, ahhoz, hogy egy tizenhárom éves ukrán kisfiú saját helyzetére vonatkoztatva, csavargásának mintegy magyarázataként megfogalmazhassa: ő „senkié és mindenkié"

— nagyban hozzájárul a háború apokalipszise; de Tyutyunnik, e súlyos érvet szem előtt tartva, meggyőzően bizonyítja, hogy Hariton elesettségének, kitaszítottságának eredői „békebeliek". S az író, elkerülve a vád- és védbeszédek didaktikus felhang-jait, csakis a gyermeki érzelem és értelem logikáját követve, az ő mozdulataira figyelve elvezeti az olvasót Hariton árvaságának forrásvidékéhez: a családjához.

A kisfiú apja falusi asztalos, aki „nem tudja tartani a száját" és a harmincas évek végén a törvénytelenségek áldozata lesz. Letartóztatása után felesége, megunva a bizonytalan várakozást, elhagyja a családi fészket; Hariton nagymamájával marad, aki hamarosan meghal, szeretetén, törődésén kívül unokájára hagyva félelem táp-lálta kétes testamentumát: „Legyen füled, de ne hallj, legyen szemed, de ne láss, hanem hallgass mélyen!"

Tyutyunnik tehetségére, emberismeretére vall, hogy minden érzelgős felhang nélkül megmutatja a kisfiú egyéni drámájából az önmagán túlmutató tanulságokat,

I s m e r ő s ö m a z o r o s z l á n . H é t u k r á n k i s r e g é n y . E u r ó p a , 1977. — V o l o d i m i r D r o z d : D é l s z i g e t . E u r ó p a , 1977.

s ezzel párhuzamosan érzékeltetni tudja a közös tragédiából, a háborúból az egyéni sorsokra nehezedő lelki és testi megpróbáltatásokat.

Más természetű műfaji és erkölcsi tanulságokat kinál Jurij Lovhin címadó kis-regénye, az Ismerősöm, az oroszlán. Bizonyítéka egyrészt az ukrán próza tematikai gazdagodásának. A sajátos társadalmi-történelmi fejlődés következtében az értel-miség gondjai, az életforma kínálta tanulságok ritkán bukkantak fel az ukrán pró-zai művek lapjain. Szintén a „hatvanasok" érdeme — főleg Scserbaké és Lovhiné —, hogy miközben írásaikkal rehabilitáltak egy társadalmi réteget, nem mondtak le sohasem a jellemábrázolás lehetőségeiről. Ezért emlékezetesek Scserbak orvoshősei, vagy Lovhin írásainak szobrászai, művészei.

Sajátos zenei szerkezete, megkomponáltsága miatt formailag is figyelemre méltó Jurij Scserbak kisregénye, a Kis futballcsapat. Érzékenysége, vibráló intellektusa, már-már a szabadvers gondolatritmusával lüktető prózabeszéde alkalmassá teszi Scserbakot arra, hogy emlékképeket vibráltatva felelősen, elhitető erővel vallhasson a jó „csapatszellem" fontosságáról és értelméről. S a tisztaság szimbólumaként nála is ott a gyermek.

Borisz Harcsuk Ütőn című kisregénye az ukrán próza hagyományos vonulatához csatlakozik. Alcíme talán ez lehetne: rekviem egy parasztcsaládért. Háború, nem-zedéki ellentét, az életformaváltás gyötrelme és ígérete — ezek lennének a mű konfliktusteremtő pontjai. Parasztasszony hőse olykor Jeszenyin-versek látomását idézi: „Oltalmazzál, isten anyja, és ments meg a ló nélküli utazástól..." Bújkáló lírája teszi, hogy Harcsuk írása kiemelkedik a témáról szóló átlagművek seregéből.

Egy családi albumra való portréból építi fel kisregényének szerkezetét Valerij Sevcsuk. A Rakpart 12 figurái azonban túlságosan is beállítottak, állóképszerűek.

A laza novellafüzért a Finálé hivatott egységes szerkezeti és hangulati és tartalmi egységbe összefogni. Sajnos az utóbbi nem sikerül az írónak, de így is érdekes for-mai kísérletet ismerhettünk meg Sevcsuk művében.

Jevhen Hucalo kisregénye (Vizek, erdők, emberek) a természettel testközelben élő emberek gondjairól vall. Olekszandr Vaszilkivszkij Megérkezés című írásában egy teherautósofőr gondolatain keresztül a helytállás természetéről beszél őszintén, igazi emberi értékeket felmutatva.

Volodimir Drozd kisregénye, a Délsziget — a gyermeki képzelet villódzása tér-és időkorlátok nélkül. Cselekményről a szó hagyományos értelmében ez esetben nem is beszélhetünk. Mihajlo Reseto a kisregény, vagyis önmaga álmainak hőse, a job-bat, a többet akarás tiszta szándékával indul el szülőfalujából — a korlátozott lehe-tőségek színteréről — a nagy lehelehe-tőségeket ígérő városba, Délszigetre. Hogy Mihajlo nem a mesebeli legkisebb fiú szerencséjével jár és tér haza, ez Drozd írói szemléle-téből egyenesen következik. Hisz ha a társadalomkritika, a jobbító szándék, az

„érted haragszom, nem ellened" parancsa itt áttételesebben van is jelen, mint Drozd másik magyarul megjelent művében, a Katasztrófában, a főhős illúzióvesztésére itt is a délszigeti valóság szolgáltatja a magyarázatot képmutatásával, felszínességével, azzal, hogy emberi értékeket tagadó cinizmusával elrettenti a hozzá tiszta szándék-kal közeledőt.

Annyi már most bizonyos, hogy Drozdnak jelentős szerepe lesz az ukrán regény megújításában. Az ukrán prózastílust sokszor gúzsba kötötte a líra túlburjánzása.

Drozdnál is gyakorta előfordulnak lírai elemek, de nála már egy sajátos groteszk látásmód részeként. Ezért van, hogy a gyermeki képzelet villódzása és a sok-sok nyelvi leleménnyel élénkített lírai groteszk már most egyedi, mással össze nem téveszthető, drozdi prózastílust eredményez. A fordító, Bojtár Anna munkájának köszönhető, hogy ez magyarul is megvalósulhatott és érzékelhető.

A nemzedéki együvétartozást tudatosító kisregénygyűjteményt Karig Sára válo-gatta

BALLA GYULA

Lukács első vitái

In document tiszatáj 1978. MÁJ. * 32. ÉVF. (Pldal 81-86)