feje-delmek, Istentől erősitett fegyvereikkel a sziklaszálon álló örök igazságnak ápolására, védelmére s szilárdi-tására, Istenben bizván, vitéz bátorsággal föllépnek.
Spes confisa Deo nunquam confusa recedet. — Justa causa triumphat ! — Nyíljanak föl szemeik nem csak a katholikusoknak, de minden keresztény vallásfele-kezetűeknek, kik előtt még szent a jog és igazság, s fontolják meg legalább azt, hogy : „hodie mihi, eras tibi." — ! — 1. P.B. B.
Jószúiidoku észrevételek a „Gyermek-barát"-ot illetőleg.
A hitbuzgó katholikus mindenesetre tévedőkül tekinti ugyan mindazokat, kik az egy igaz anyaszentegyházon kivül állanak ; de mindemellett épen nem veszi semmibe a máshi-tüek, h i t f e l e k e z e t i a l a k b a n nyilatkozó j ó h i s z e m ü vallásosságát, ámbár ennek hibás alapját sajnálja is ; azon-ban a hitfelekezet nélküli vallásosságot — melynek szószóló-jául mutatta föl magát a „Gyermek-barát" szerkesztője is programmjában, és még inkább lapja megjelent számaiban — mindenkép kárhoztatja, mivel az a hitközönyösség terjeszté-sére irányul. Lássuk csak, miféle vallásosságot ajánlgat a gyermek-világnak a nevezett ismeret-terjesztő közlöny ?
Az 5-ik sz. „Világtörténelem" rovat alatt a plioenicieknek, ős-eleink vallásához teljesen hasonlónak állított vallása a „szép"
minőnynyel (epitheton) ruháztatik föl. Cantu Caesar, kinek tekintélysúlyját Szabó Richard ur sohasem lesz képes lenyom-ni , méltán hírneves Világtörténelmében okadatolólag igy nyi-latkozik: „Fájdalom! vallás tárgyában nem dicsérhetjük a phoenicieket, kik Baal istenöknek véres áldozatokat mutatá-nak be, s főleg a gyermekek áldoztattak föl tiszteletére ; a tűzön vonatván keresztül, vagy izzó kemenczébe vettetvén, mely az ő bálványának gyomrában égett." (L. I. k. 673. 1.)
Vagy ha netán bizonyos időszak óta a szerkesztő ur többre becsülné egy protestáns történetíró bizonyságtételét, ám tes-sék h á t Hunfalvy hazánkfia Egyetemes történelmét fölütni, és majd az iránt győződendik meg : hogy bizony az érdeklett népnek vallása „ r e t t e n e t e t g e r j e s z t ő " vala ; mert em-ber-áldozatokkal magokat beszennyezték, és Asztarte tem-plomai a bujaság tanyáiul szolgáltak. (L. I. k. 23.1.) Nihil nisi verum. Ez legyen jelszava minden igazságbarátnak, főleg pedig egy oly szerkesztőnek, ki gyermekek számára irván, kétszeresen óvatos figyelemmel tartozik viseltetni tapaszta-latlan olvasói iránt. Pueris maxima debetur reverentia, mondá már a pogány bölcs is. Tehát vigyázva vigyázzon, Sz. R. ur, nehogy az olyatén „szép" vallás dicsérgetése által a gondol-kodni, eszmélni kezdő gyermek elméjében fogalomzavart, szi-vében pedig akaratlanul is hitközönyösséget támaszszon. Ezt követeli tőle a súlyos felelősség érzete, melylyel kell, hogy lapját kezelje; ezt az édes haza jól fölfogott érdeke. Ugyan-azon szám sz. István első apostoli királyunkat is megismerteti a kiskorú, d e , mint ballom, nagyszámú közönséggel, csak-hogy ismét nem kellőképen. (Sz.) István ugyanis akkép tün-tettetik föl, mint bölcs, szent életű, a kereszténység terjesz-tésében buzgó s erélyes ugyan, de a kormányzásban gyenge király; m e r t , állítólag, elnézte ármányos (?) n e j e , Gizella bűntettét (Vazul herczeg szemeinek ennek parancsára (?) véghezvitt kiszuratását) ; holott másrészt nem kis ellenmon-dással elismertetik, hogy v i t é z ü l legyőzte az ősi hit védel-mében fölkelt Kupa vezért, s II. Konrád német császárt.
Fájdalom ! Szalay László is azon hihetetlen vádsúlylyal ter-heli a jámbor , szelidségéről világszerte ismert királynét, de csakis a szájhagyomány nyomán, minden történeti kútfőre való hivatkozás nélkül ; Horváth Mihály ellenben a Vazul herczegen elkövetett kegyetlenséget egyenesen az utóbb ki-rálylyá lett Péter édesanyjának, sz. István Özvegy nővérének tulajdonitja ; mindkét történetírónk pedig a szeme világától megfosztatott fejedelmi rokont feslett életűnek bizonyítja, miért is többször börtönnel fenyíttetett. Az egész dolog tehát puszta conjectura levén, eszélyes eljárás-e, a gyermek-világ előtt a hivő keresztény lélek kegyelet-tárgyait ekképen le-rántani fénykörükből ? Meggondolásra mutat-e , hogy ráadá-sul a szerkesztő még Szász Károly azon versét is fölidézé, melynek folytán, miután sok szép dicséret-magasztalásokkal sz. István méltókép elárasztaték, végtére mégis megfosztja az érdem-czimektől, mondván :
„ T i s z t e l e t e t vív ki oda ki s ide b e n t , ( s z . Istva'n) Csak k á r , h o g y b e h o z t a azt a s o k i d e g e n t . "
Már csak adjuk meg kinek-kinek a méltó elismerés adó-ját. Szalay Lászlónk nem a rövidlátó gáncsoskodás szemüve-gén veszi szemügyre sz. I s t v á n t , hanem egy valódi állam-férfi, és oknyomozó történetiró álláspontjáról emelkedik föl hősünk valódi nagyságához, kinek szent neve átragyog időn, enyészeten. „(Sz.) István — mond —• erős kézzel" (tehát nem lehete gyenge király) „átidomitotta az alkotmányt, és idő-mulasztás nélkül, mert minden pillanat közelebb hozhatta a végveszélyt, kényszeritette a nemzetet a keresztény népek családjában helyet foglalni; s a nagy férfiú ez által az utódok örök hálájára méltóvá, a haza második alkotójává lőn. „Ave magna anima!" sóhajt föl történetírónk méltó
emelkedett-séggel Vasserburgi Venczellin, — igy szól folytatólag —
+» 52 —
a Sztárayak és Niczkyek, H u n t és Paznan, — kiket utódaikban, a halhatatlan esztergomi érsekben, a Battliyányakban és Forgácsokban, a Kubinyiekben és Újhelyiekben büszkén ma-gáéinak vall a m a g y a r , — voltak a sereg vezérei, midőn sz.
István és a föllázadt Koppány (Kupa) seregei összeütköztek ; ki is Venczellin csapásai alatt összerogyott, s sz. Istváné volt a diadal. E győzelem következtében történt meg — mond — a térités, és a napról napra mindinkább fenyegetődzött
ve-szély, hogy a keresztény népek és fejedelmek szövetsége, a különben is már huzamosb idő óta baleredménynyel harczolt nemzetet el fogja nyomni, szerencsésen el volt háritva. „Hogy pedig saját és nemzetének függetlenségére czélzó szándokát létesithesse sz. István", (vajha ezt fontolóra vennék a „kár;
hogy behozta azt a sok idegent"-féle gáncsoskodók !) „hogy Magyarországot mind a német császár, mind a német püspö-kök fölsőbbsége és befolyása ellen biztosithassa : nem a szin-t é n koronákaszin-t hűbér fejében oszszin-togaszin-tni szokoszin-tszin-t császárhoz, hanem Sylvester pápához folyamodék koronáért, és nyert is tőle, hogy igy ő , a magyar fejedelem, oly magas, oly önálló trónon foglalhasson h e l y e t , melynél magasabb ; önállóbb a császáré se legyen."... Az országban letelepedett idegeneket illetőleg pedig igy nyilatkozik nemzeti első szent királyunk, sz. Imre herczeg-, liához intézett könyvében : „Valamint kü-lönféle részekből és tartományokból jőnek a leteleplők, ugy különféle nyelveket és szokásokat, különféle tanulságos dol-gokat és fegyvereket hoznak magokkal, melyek a királyi ud-vart dicsőítik, a külhatalmasságokat pedig rettentik. Az egy-nyelvű ország gyarló és töredékeny." Ez tehát az a botrány-kő , melybe oly sokan ü t ő d n e k , betű szerint kapván föl ama szavakat, holott Szalay-nk bölcs észrevételeként csakis azt jelentik: „hogy a magyar f a j nem különítheti el magát Eu-ropa népeitől ; hogy a magyar nemzet a nyugoti és keleti csá-szárság közé helyezve, csak azon esetre t a r t h a t j a meg önál-lóságát, ha több idegen elemeket g y ű j t maga köré, melyek-nek m a g v a , középpontja ő leszen, s melyekmelyek-nek segélyével h a z á j á t előnyös idomú álladalommá kerekíti ki." (L. Magyar-ország története. I. k. 65., 66., 67., 68., 69., 70., 80., 88.1.) Hogy sz. királyunk mennyire nem akará nemzetét idegen lábra állítani, világosan kitetszik ezen, liához intézett sza-vaiból is, miként föntisztelt hazai tudósunk megjegyzi : „Me-lyik görög országolna a görögök fölött latin módra ? . . . Kö-vesd t e h á t az én szokásaimat, hogy a tieid között főnek tar-tassál , s dicséretet érdemelj az idegenek szemében." Ily ke-rekded rajzát ha adja vala sz. Istvánnak Sz. R. u r , természe-tesen a gyermek-olvasóközönséghez alkalmazott modorban, hasonlithatlanul épületesebb, és e történeti valónak jobban megfelelő olvasmánynyal szolgálandott, a nélkül, hogy a nemzetiség-szereteten legkisebb csorbát e j t e t t volna, akkép tüntetvén föl első apostoli szent királyunkat, mint korának
— H o r v á t h Miliályként is — legnagyobb fejedelmét, és ha-zájának boldogitóját, ki ha a nemzet-test életfájába az idő szerint beoltott is, ez által — miként Szalay fönebb kifejté — csakis páratlan állambölcseségét tanusitá, és igy semmi ok sem forog fön a panasz-szóra : hogy „behozta azt a sok ide-gent" *). — A szóban levő lap 6-ik száma azonban, nevezetesen
* ) Mindig p a n a s z k o d u n k , h o g y a külföldiek^gyalázzák , k i s e b b í -tik f a j u n k a t , n a g y j a i n k a t ; h o l o t t saja't Íróink is sa'rba akarja'k tiporni a n a g y s á g o t , melylyel minden magyar méltán kérkedhetik. Ily n e m z e t
-a „V-allásosság" czimü czikkecske, mindeneknél inkább kár-hoztatást érdemel. „Tudjátok-e, miben áll a vallásosság?"
kérdi Sz. R. ur teljes önérzettel, mintha csak templomi szó-székről hirdetné az Isten igéjét. „Az Isten iránti szeretetben, mely — úgymond — azonos a felebaráti szeretettel." (Nem csak ezzel, hanem az ur Jézus által kinyilatkoztatott hitága-zatok elfogadásával is.) „Bár mely vallásban születtetek, e szent igazságot tartsátok szemetek előtt; mert minden (?) vallás az Istenhez vezet, ki mindig ugyanegy : a bölcseség, j ó s á g , igazság Istene, akár ,Allah', akár ,Bramah', akár ,Je-hovah', akár ,Mi Atyánk' néven szólitsátok." (Bizony bizony beillenék a szerkesztő egy vallás-kotyvasztó chemicumlabo-ratoriumba fölügyelőnek.) „Lehet, — igy szól kétkedőleg — hogy az egyik vagy másik ut közelebb , de mindegyik oda ve-zet , ha az erény, Isten-imádás u t j á n haladtok, (de lehetsé-ges-e ez, akár mely uton j á r j u n k , akár az egy igaz Istent imádjuk, u g y , mint ő rendelé, akár pedig nem egészen a megfelelő módon, vagy épen teljesen ellenkezőleg bálvány-képeket imádva stb. ?) s szeretetet hordoztok szivetekben azok i r á n t , kik nem egy uton haladnak veletek ; mert a sze-retet első kelléke a türelem , (az igaz, de nem ám tárgyilag a tévely, hanem személyileg a tévelygők iránt) és a vallásos-ság legszebb virága a felebaráti szeretet." (De t u d j a - e , hogy az ,Allah'-féle vallásosság mily vérvirágokat termett 150 évig szegény hazánkban ? t u d j a - e , hogy a szerb fejedelemség ha-táránál fekvő Nyssa török várostól egy mértföldnyi távolságra Lamartine saját szemeivel szemléié 1833-ban azon diadal-ívhez hasonló fehér t o r n y o t , melyet az , Állali'-vallásosság hívei a lekonczolt 15 ezer szerbnek koponyájából fölállítanak?
az akkorában még a szél által lengetett hajszálak is váltig meggyőzvén őt arról, hogy vajmi más az a Krisztushit-ered-ményezte vallásosság. Olvassa e l , ha ugy tetszik, Sz. R. ur a nevezett franczia híres iró ide vonatkozó azon munkáját, melyből a „Valódi nagylelkűség" czimü czikkét is kölcsönzé, és még sok más egyéb tanulságra is szert telietend arra néz-ve , hogy mit köszönhet a világ a Megváltó isteni vallásának, és az ily szellemű vallásosságnak.) „Mi szép, fölemelő és vi-gasztaló van — úgymond — e két szóban : Mi Atyánk !" Ugy ám a maga tisztaságában, de korántsem ama vegyülékes ke-verékben. Különben ha valaki, Isten t u d j a , hogy én sem tar-tozom a szándok-kutatók közé ; de mégis késztetve érzem magamat e helyütt kinyilatkoztatni, hogy a „vallásosság"
olyszerü érteményezése egyre megy az efféle hitvallással:
„Imádd, édes gyermekem, a bár mi néven neveztetni szokott legfőbb lényt : az Istent ; mindenféle vallást azonegy értékű-nek t a r t s ; mert a dolog velejére nézve valamennyi egyformán jó. Terjeszszük mindenek fölött ama hittani türelmességet, mely semmit nem helyesel, semmit nem rosszal; mert igy majd leomlanak a válaszfalak ; a vallásfelekezetek, ldki azt vallhatván a mit a k a r , majd szépen összeolvadnak, és létrejő az „egység" — a semmit-nem-liivés egysége."... Ily vallásos-ság , mely se zsidó, se protestáns, se katholikus, a békés en-gedékenység köpönyegje alatt a legtürelmetlenebb ; mert minden positiv vallást egyszerre megtámad. A mult kor
tu-ellenies kísérlet az „ I . István k i r á l y " czimü színdarab i s , melyben a s z e n t fejedelem mint g y á v a , hitében k é t k e d ő rajzoltatik. Ha d i c s ő s é g ü n k e t magunk temetjük e l , ne c s o d á l k o z z u n k , ha azt mások fői nem t á -masztják. S z e r k.
53
dománya, a jelenkor tanítója. í m e : Francziaország, illetőleg maga a mindennel szabadon rendelkező államhatalom, mily sok próbát tett a közös iskolák fölállítása által, hogy a fele-kezetesség nélküli vallásosság azonegy kaptafájára verje a különböző vallású polgárokat ; s mindezen kisérletek zabo-látlan gyermekeket, szilaj rakonczátlanságot eredményeztek.
J ó l t u d j a ezt Lamartine h a z á j á r ó l , és ugyanazért, midőn 1832-ben az Isten-ember lábnyomait viselő szent-földön za-rándokolt, Stanhope Eszter, ott akkor már letelepedett, és kü-lönczségeiről ismeretes angolnő által az iránt kérdezteték:
hogy valljon hiszen-e ő Krisztusban ? Ekkor Lamartine becsü-letére válólag, és egy igaz keresztényhez illő emelkedettség-gel válaszolá : „Igen, én hiszek J é z u s b a n , mert ő a legszen-tebb , legáldásosabb, s valóban isteni tant hozott a világra.
Ily mennyei tan — mond — nem lehet a csalás és hazugság müve." Azonban Sz. R. ur sem gyakorolja ám tettleg azt a vegyiilékes vallásosságot; mert különben miért igéri lapja 1-ső számában, hogy azon gyermek-olvasójának, ki a kará-csonyi estét, leghelyesebben kidolgozva, közlés végett neki megküldi, annak Dobos szépen bekötött imakönyvét adja ajándékul ? Hogy csak ugy véletlenül j u t o t t eszébe a szer-kesztőnek a nevezett tiszteletes ur müve, Tárkányi, és más katholikus gyermek-iinakönyv-szerzők jelesnél jelesebb kiad-ványairól pedig történetesen feledkezett volna m e g , ezt fe-lőle , mint öntudatosan munkálkodó szerkesztőről, nem lehet föltennünk. Hiába ! szénégetőnek tőkén a szeme. Legjobb lenne azért, ha lapjára rányomatná, hogy protestáns gyer-mekek számára ir. Igy aztán nem a mi dolgunk és gondunk volna, czáfolólag föllépni ellene, hahogy az ő symbolikus.
könyveikbe is ütköző vallásosságot hirdet. — Végre a 7-ik számban Cliináról is értekezik, fölemiitvén : „hogy bölcsei közt kitűnően (?) nevezetes Confucius, ki magasztos (?) böl-cseségével népének vallását és erkölcseit nemesité." Az Isten szerelmeért ! lehet-e ott csak szó is vallás- és erkölcsnemes-ségről , hol a kisdedeket százanként a folyamokba, vagy ku-tyáknak dobják ; hol az atya fiának , és a fiu atyjának bűneit szabadon eltitkolhatja, és pedig a magasztos bölcseségünek híresztelt Confucius tanainál fogva ? Sz. R. ur különös, egye-dül előtte ismeretes adat-tárházzal b i r h a t , melyről Cantu Caesarnak fogalma sincs, miután ez egyenesen ezt irja : „hogy Confucius a népnek minden előhaladását a szertartásos er-kölcsiség- és szolgai politikának szövevényes gépezetével épen ő akasztá meg ; hogy oly határozatlanul nyilatkozott az Istenről és jövő életről, miszerint szavaiból tanitványai köny-nyen következtethették a pantheismust, sőt még az athe-ismust is, vagyis általánosságban a közönyösséget", azt a minden vallást egyképen jónak állitó közönyösséget. „A rend-szeresitett képmutatás, a szenvedőleges engedelmesség — úgymond továbbá — elfojtja az ösztönt, mely az embert ja-vulásra vezérli. E nép hitvány eredetiségében, — teszi hoz-zá — nincs egy szikra lelkesedés benne, és a megfogyott ész csupán mesterséges gyümölcsöket terem." (L. 4. k 375., 325., 312., 373. 1.) Igy Ítélnek mindazok a világ dolgairól, kik a történetet irják ; nem pedig mint R o t t e c k , például, és az oly Brockhaus-féle encyclopaedisták, kik azt csinálják. És mégis mily sok vakon hivő utánmondó ad nekik föltétlenül igazat ! magának pedig az örök igazságú és végtelen bölcseségü Is-tennek hinni épen nem akarnak.
Többire : adja Isten ! hogy jószándoku észrevételeimet a
„Gyermek-barát" szerkesztője megszívlelje, és vegyes vallású közönség által olvasott lapját akkép szerkeszsze, hogy a mint egyfelől a hasznos, sőt szükséges ismereteket terjeszti, más-felől őrizkedjék a vallásos érzelmek minden bolygatásától ; lelkére v é v e , hogy égbe kiáltó b ü n , a drága haza drága re-ményeit kitenni a veszélynek : hogy idővel se vallásuk, se er-kölcsük ne legyen. Devics József.
EGYHÁZI TUDÓSÍTÁSOK.
PEST, jan. 10-én. A londoni kath. ügyek bővebb ismerteté-seül szolgáljon a következő: Status Catholicorum Londini. Lon-dinum, Civitas Europae maxima, per 10 milliaria anglica in lon-gum ac latum, duo quippe milliaria germanica quadrata, exten-ditur, numeratque 2 milliones et octo millia habitantium, qui maxima parte protestantes, in 26 diversas sectas divisi, insi-mul 1200 Ecclesias habent. Quantum autem ad Catholicos, Civitas Londinensis in duas Dioeceses divisa est. In dextera parte fluminis Thamisiae, quae Civitatem interfluit, est Dioe-cesis S o u t h w o r k , cujus Episcopus G r a n t Cathedralem Divo Georgio dicatam habet. I n sinistra parte fluminis sitam Archidioecesim W e s t m i n s t e r Eminentissimus Cardinalis W i s e m a n gubernat, qui nullám Cathedralem, sed ejus loco mediocrem tantummodo Ecclesiam, dimidium milliare germa-nicum a sua habitatione distantem habet. Catholici indigenae, qui usque ad annum 1829. persecutioni et oppressioni subje-cti fuere, nunc autem tantummodo tolerati sunt, Londini unam solum Ecclesiam majorem, nempe supradictam Cathedralem, 8 mediocres et nonnullas parvas Capellas habent, quas ma-gnis sacrificiis, et sine ullo, vel minimo juvamine Gubernii erexerunt ; quaeque idcirco ingenti numero 190,000 Catholi-corum indigenarum, Londini degentium prorsus non sufficiunt, ita ut in pluribus dictarum Capellarum unus e Capellanis, iis-dem addictis, duas Missas celebrare debeat, ut vel aliquantu-lum tantae necessitati obvietur. Vivunt autem Londini prae-ter supradictos Catholicos indigenas circiprae-ter 40 millia Catho-licorum advenarum ex omnibus nationibus, qui adhuc pejori conditione positi, ne dicam in evidentissimo periculo negli-gendi religionem et amittendi lidem derelicti sunt, eo quod aut nullas, aut angustissimas aut vero nimis distantes natio-nales Ecclesias liabeant, et ideo rarissime aut nunquam pres-byteros suae nationis habere possint, qui illis verbum Dei an-nuncient, eorum confessiones audiant lingua patria, illis in periculo mortis assistant, proles erudiant, aliisque eorum spi-ritualibus necessitatibus subveniant. Verum quidem est, quod saltem pro Missa diebus dominicis et festivis audienda, ad-venae in Capellas. indigenarum se conferre possent, obest ni-hilominus difücultas, quod e more loci Ecclesias aut Capellas indigenarum nemini ingredi liceat, nisi pro Presbyterorum provisione, sartis tectis Ecclesiae, caeterisque cultus divini expensis, solvat unaquaque vice unum s c h e l l i n g C 1/a vel aliquid minus secundum diversum, quem quis occupare intendit locum, aut nisi pauperibus commisceri velit, qui locum angustum in atrio Ecclesiae et infra chorum assignatum ha-bent, Quo fit, ut plurimi advenarum, aut solvendo impares, aut mori huic, quem licet a necessitate imperatum, nimis arduum et indignum reputant, semet accomodare recusantes,
54 «i'—
Ecclesias prorsus non frequentent. U t itaque in his difficili-mis rertim adjunctis bono spirituali Catholicorum advenarum Londini degentium consulatur, initum fuit pluribus abhinc annis consilium aedificandae Ecclesiae majoris in centro Ci-vitatis, tamquam loco omnibus undique facilius accessibili, ubi essent Presbyteri de diversis nationibus, qui possint alterna-tim diversis linguis ad concionem dicere, confessiones excipe-re, et aliis fidelium necessitatibus subvenire. Sed complendo tali t a n t a e q u e magnitudinis operi Londini, ubi omnia carissi-mo pretio sunt, deliciunt facultates Catholicos Londinum in-colentes, q u i , p a u c i s s i m i s exceptis, duro manuum laboré vitám aegre s u s t e s t a n t , aut plane pauperes sunt, inter illos enim 130,000 H i b e r n o r u m numerantur, quorum pauperies in proverbium abiit. E t t a m e n omnes alioquin p r a e g r a v a t i sunt innumeris et continuis solutionibus pro minoribus Capellis fun-ditus de novo erigendis, antiquis vero ob a ë r i s , edaci fumo impregnati, injuriam continuo restaurandis, pro conservandis scholis, xenodochiis et orphanotrophiis, plurimisque aliis piis institutis, porro pro sustentatione magistrorum, et 120 Pres-byterorum saecularis regularisque cleri, quae omnia privatis oblationibus fidelium provideri d e b e n t , quum fere nullae do-tationes aut fundationes adsint, niliil omnino recipiatur a pro-testantibus Anglis, Gubernium vero Catholicis nihil, nisi pro paucissimis aliquot elementaribus scholis tenuissimum subsi-dium tribuat. Idcirco necesse fuit appellare charitatem fide-lium universi Orbis Catholici. Nec defuit appellationi liuic inexhausta eorum Charitas, factis enim septem abhinc annis recentiusque collectis in I t a l i a , in Imperio Austriaco, in qui-busdam solum partibus Inclytorum R e g n o r u m H u n g á r i á é et Poloniae, in Archiducatu Posnaniensi, in Silesia Borussica, aliisque locis, centum millibus florenorum plus j a m collectum est, quorum 7 0 millia conversa sunt ad fundi seu t e r r a e pro-prietatem in centro Civitatis Londinensis acquirendam, supe-ratis utique plurimis difiicultatibus, quas ibidem in negotio emendae majoris proprietatis incurrere quemvis o p o r t e t , eo quod Londini vix aliqui fundi libere in p e r p e t u u m vendi pos-sint , maxima vero p a r t e fideicommissa nobilium familiarum c o n s t i t u e n t e s , eos u l t r a 99 annos alienare non liceat. Q u a e difficultates eo magis a u g e n t u r , si acquirendus fundus aedi-ficandae Ecclesiae Catholicae inserviturus s i t , quoniam id P r o t e s t a n t e s in Anglia semper et omni modo impedire conan-tur. E t révéra, emtione supraclicti fundi vix p e r a c t a , senatus concernentis Districtus convenit , u t de impedimentis struen-dae Ecclesiae ponendis consilia i n e a t , repetitisque conatibus effecit, u t a M a g i s t r a t u superiori obtineret transitum publi-cum aperiri per medium fundum. Qui c o n a t u s , quamvis per sex annos prosecutionem operis retardassent, earn nihilomi-nus impedire non p o t u e r u n t , n a m , Deo melius disponente, P r o t e s t á n s quidam ditissinius, qui domus praedictae t e r r a e contiguas h a b e b a t , compassione d u c t u s , illarum 5 p e r m u t a -tionis modo cessit, u t p a r s fundi rescissa in aream 80 pedes latam, 200-que pedes longa m et h a c ratione aedificandae Ec-clesiae accommodam a u g e a t u r , prope quam sufficiens locus pro domo Presbyterorum et schola s u p e r e s t : ita u t nunc nulla difficultas p r a e t e r insufficientiam pecuniae complendo operi obsit; sed Charitas christianorum non est e x s t i n c t a , et posteaquam tot difficultates superatae s u n t , Deo adjuvante, superabitur et ista. H o c opus, ad salvanda çentena millia
ani-marum susceptum, tulit non solum plenam approbationem et sanctionem Eminentissimi Cardinalis Nicolai Wiseman et Emi-nentissimi Cardinalis P r a e f e c t i de P r o p a g a n d a Fide
ani-marum susceptum, tulit non solum plenam approbationem et sanctionem Eminentissimi Cardinalis Nicolai Wiseman et Emi-nentissimi Cardinalis P r a e f e c t i de P r o p a g a n d a Fide