• Nem Talált Eredményt

Egy bolgár metafora

In document tiszatáj 1977. SZEPT. * 31. ÉVF. (Pldal 40-58)

hogy a finom és nemes herceg ellehetetlenül. Ehhez képest túlságosan is huzamo-san tart a hajsza érte s körülötte. Egyházi és világi méltóságokat, temérdek pénzt lehet szerezni a körülötte zajló vásárban, uralkodók korai halálát lehet vele össze-függésbe hozni. Például a Mátyás királyét is. Mitikus alakká növekszik, pontosab-ban szólva: szerepét mitikussá növeli Mutafcsieva, mert maga Cem, mitől kezdve szökési kísérlete kudarcba fullad, cselekvési köre beszűkül, de főleg, miután az ópiumnak magát megadta, elveszíti regénytápláló, bonyolító jelentőségét. Tehetet-len monstrum, leromlott báb már. Ettől kezdve egyre vontatottabban halad a tör-ténet, a sok utalással előre jelzett sivár és brutális vég felé.

A regény utolsó harmadában már nem is' Cem a főszereplő, hanem sorsának intézői: a lovagrend nagymestere, a francia király, a pápa és Bajazid, meg ezek megbízottai. A szerző láthatóan a teljes bűnlajstromot, s az érdekek szövevényének egész mocsarát fel akarja fedni. Erre a krimilehetőségek kiaknázásával magasabb indítékok sarkallják. Ezek egyike a humánus álcákban tetszelgő Európa leleplezé-sének ingere. Kár, hogy ez az ellenszenv ránő az anyagra. Akkor is ártana ez a regénynek, ha maga a gondolat meggyőzőbb lenne. Nem az. Még ha igaz volna is, hogy a Cemet fogva tartó hatalmak a maguk módján Bajazidnál is aljasabbak vol-tak, kétségünk támadna, mikor ez a leleplező indulat Bizánc, s a Bizánc vonzásában élő Kelet apológiája jegyében marasztalja el Nyugatot. Jól értem én Mutafcsievát, mikor a török által megnyomorított kis nép fiaként csalódottan gondol a maga üzleteibe merült s a törökkel is szívesen paktáló Európára. De az a virtuális Európa, melyet Kelet-Európa -nagy szellemei tisztelni tudtak, nem volt azonos se II. Sán-dorral, sem a krími háborút intéző hatalmakkal, se Clemenceau-val, se Hitlerrel.

Vonzalmunkat a szellem Európája iránt, kötésünket vele nem gyöngítheti az a tény, hogy pusztulásunkat onnan oly sokszor nézték tétlenül. Európának imponálni kell, ha viszontszerelemre vágyunk. Ez többnyire sokba kerül, alkalom is ritkán adódik. S közben élnünk is kell, tehát más dolgunk is akad, mint Európa. Így nincs mit tenni, szeretjük magunk miatt, ami benne szép, s amit idehozni érdemes.

Nem hiszem, hogy a Bizánctól való távolságok különbözősége lenne e nézet-eltérés elsőrendű oka. Mutafcsieva Nyugat iránti ellenszenvét egy sajátos racionaliz-mus is táplálja. Az a meggyőződés, hogy a Cem körüli események minden mozza-natát valami egészen közönséges önzés diktálta. S ez a meggyőződés már esztétikai jelentőségű, mert regényellenesen működik. Attól, hogy mindig mindenkiről ez de-rül ki, s hogy az önzés szította gonoszság nem bekövetkezik, hanem mindig eleve eltervelt, a történet egyfajta determinizmus medrébe kényszerül. Csak az anyag rendkívüli bőségével magyarázható, hogy még a már lapályon vonszolódó szakasz-ban is akad egy-egy meglepő fordulat, amely új lendületet ad a cselekménynek.

Lehet, hogy a kor tényleges pénzéhsége és hatalomvágya is belejátszott ebbe a leleplező stilizációba, s Mátyás magasabb indítékait például nem is vonja kétségbe Mutafcsieva. Mátyás azonban szintén kelet-európai uralkodó, s cselekményalakító erőként nem is szerepel. Juhász Gyula tanulmánya, melyre e bírálat elején hivat-koztam, egy háborús bűnössé züllött kormányzat indítékait vizsgálva is több jó-szándékot és sorsszerű kényszert fedez fel az eseményekben, mint Mutafcsieva egy 500 év előtti történetben. Pedig ő is szigorú, de nem köti egy előítéletként mű-ködő emberszemlélet, ezért a tényleges erők játékát differenciáltabban és drámaibb mivoltukban írhatja le.

Itt sietve kell rögzítenem: az előbbi összevetés csak a drámaiság szempontjából jogos. A cselekményt motiváló eszmei szándékot eközben óhatatlanul le is szűkí-tettem. Valójában sokkal gazdagabb, mint az előbb tárgyalt meggyőződés. Sőt végül a Cem körüli vásár kiábrándító eseménysora is egy mélyebb gondolatba torkoll:

ez az egész, a hajsza, a tülekedés értelmetlen. S ez a belátás már ráeszmélésszerű fejleménye a regénynek, s a szándék, mely benne révbe ér, a leleplezéseket s Cem kálváriáját is magasabb szintre emeli. „Mire volt jó ez a sok hazugság, rivalitás, az üzérkedés és hajsza az arany után?" Cem utolsó őrzője, egy francia kapitány teszi fel ezt a kérdést. S válaszában elsorolja, kinek mibe került a megvesztegetés, a kémek, besúgók fizetése, s arra az eredményre jut, hogy üzletnek sem volt

nye-reséges ez az ügy. Számvetését így zárja: „Kinek használ, ó, istenem, hiú elvakult-ságunk? — gondoltam. — Nélküle most odahaza lennék, Bretagne-ban; már nagy gyermekeim lennének, és helyem lenne az életben..."

A magasabb szándékot, melyről az imént beszéltem: az utolsó mondat jelzi. Cem története voltaképpen a hazátlanság, az emigránsélet regénye. A herceg tudja is, mit jelent a saját hazája ellenségeihez való menekülés, s hogy mit ér egy hazátlan ember élete, mit jelent állampolgárból menekültté válni, ez a regény vissza-vissza-térő problémája.

Félreértés ne essék: Mutafcsieva regényt irt, tehát nem elvontan beszél az emigráns lét nyomorúságáról. Sokkal képzettebb történész és jobb gondolkodó, hogy-sem ne tudná: vannak szerencsés konstellációk, melyekben az emigráns idegenben is szuverén, s többet tehet saját országáért, mint az otthonmaradottak. A Cem hely-zete azonban reménytelen. Az az Európa, amelyhez menekül, s amelynek foglya, nem harcolni, hanem üzletelni akar Bajaziddal, s ő különben sem alkalmas az emigránsszerep játszmáira. „Nem születtem ilyesmire, Szádi" — mondja leghűsége-sebb emberének. S végül Szádi is és kísérete más tagjai is erre a belátásra jutnak, s számolva a legrosszabbal is, visszatérnek Törökországba. „Szeretnék egy dalt írni a hazáról és a száműzetésről" — tervezi a hazafelé s a halál felé hajózó Szádi — én, aki úgy véltem, hogy haza nem létezik, hogy az otthonom a nagyvilág, én, aki azt hittem, hogy a száműzetés csupán utazás, a környezet felcserélése. Tizenhárom évemmel fizettem meg a felismerést; azt akarom az emberekre hagyni." — „Nem-csak nagy a világ — énekelem majd —, a világ ellenséges is. Rejtőzzetek el előle egy hazában, egy városban, egy házban; építsétek be a nagyvilágnak egy darab-káját, hogy a tietek legyen és melegítsen; csatlakozzatok egy céhhez, a szpáhik egy regimentjéhez, valamilyen nagy ügyhöz; gyermekek nemzésére is gondoljatok.

Az idő parttalan folyamában a végtelen mindenségben fogóddzatok meg valamibe.

Keressetek magatoknak igazságot, a magatokét!"

Egy csalódott ember utolsó útján ölt ilyen defenzív formát az ismerős filozófia, rengeteg tapasztalat konzekvenciájaként, ezért a regény összefüggéseiben meggyő-zőbb is, mint idézetként.

Meggyőzőbb, mert Szádi valóban érzékeny és mélyen gondolkodó figura. Nem-csak átéli, ami Cemmel történik, de fel is dolgozza tapasztalatait: tűnődve, medi-tálva, át-átbillenve a helyzetértelmezés lírai aktusaiba. Az események javát az ő prizmáján át, az ő vallomásaiból ismerjük meg. A történet ugyanis ilyen vallomá-sokból, a Cemmel kapcsolatba került alakok tanúskodásaiból áll össze. Sok néző-pont, sokféle jellem és akcentus teszi változatosabbá az amúgyis rendkívül gazdag anyagot. Ez a tárgyi gazdagság persze nem látja el mindig személyes jegyekkel a nagyon is maira sikeredett filozofikus passzusokat, de szomszédságuk izgalmas vil-lódzást hoz létre: dokumentum jelleg és aktualitás egymást ellenpontozó játékát.

Fordítója, Juhász Péter, magas fokú érzékenységgel s nagy nyelvi kultúrával követte ezt a gazdag folyamatot, s különösen ott remekel, ahol a figurák észjárásán, akcentusán erőteljesebben ütnek át az egyéniség jegyei. Olykor azonban — s ezen ő nem segíthetett — összemosódnak a tanúk, s maga a tanúskodás is inkább csak közlés. S Mutafcsieva láthatóan kedveli is a tűnődő, higgadt, kiegyenlített mesélést, s helyenként inkább korlátozza, mint segíti e hajlamát, hogy a tanúskodás okán fel kell darabolnia a folyamatot.

Bölcseleti hajlamainak azonban kedvez ez a közlésforma. Szádi, aki a -legtöb-bet mesél, maga is filozófus természet, s reflexiókra a többi tanú is hajlamos. „Fé-lek a határtól, Szádi" — mondja Cem, mikor Törökországot elhagyja. S Szádi így bontja ki e rövid közlés tartalmát: „Nem mutatta semmi jel, hogy idegen területre léptünk. Volt ebben valami alattomos — minden végzetes határ az ember életében ilyen alávalóan láthatatlan. Az ember még innen áll, és mielőtt a tudatára ébredne, már odaát van."

De nemcsak a részletekben, a regény egészében is formát ölt egy nagyon lénye-ges történelemfilozófiai felismerés: a keresztény Európa és a mohamedán Török-ország: a „bárány" és a „farkas" között a Cem herceg körüli vásár révén jött létre

a „kölcsönös előnyökre épülő" kapcsolat. (Az idézet a könyvből való. K. F.) S ille-nek egymáshoz — mondja Mutafcsieva regénye.

Vitára ingerlő konzekvencia, de a keserűség, mely benne rejlik, eszméitető erejű.

Szerzőjét egy kafkai Odüsszeia végiggombolyítására s megírására képesítette. S ha a „talán másként is történhetett volna" ábrándját szomjan is hagyja, olyan bizo-nyosságot ment ki a labirintusból — valahol otthon kell lenni a világban —, mely nekünk többet ér minden más bölcsességnél. Hogy egy számunkra idegen közeg, sőt történelmi anyag forogja ki ezt a gondolatot, olyan nyereség, mintha egy sze-mélyesnek látszó „rögeszme" egyetemes igazoláshoz jut.

S ezzel a történelmi regény mai divatjának egy talán lényeges okát is meg-közelítettük. Először Gencso Sztojev Az arany ára című regénye olvastán vettem észre, hogy a bolgárok milyen fontos mondandókat bíznak a történelmi regényre.

Doncsev Rodopei krónikája még nyomatékosabban figyelmeztetett erre, a Cem szultán pedig kiütköző aktualitásaival kényszerít a jelenség átgondolására. Nincs ezekben a regényekben olyan gondolat, mely kényessége okán szorulna a történeti közeg segítségére, s ha mégis ahhoz folyamodik, annak oka elsősorban esztétikai.

A más világ anyagában testet öltő mai igazság messzebbről igazolhatja, kiterjeszt-heti a maga érvényét. S mert a kettő különbsége épp a történelmi anyag objektív tartalmai miatt nem oldódhat fel teljesen, a két szféra között bizonyos vibrálás is támad, s ez a vibrálás a merész, többarcú metaforák izgalmát adja a regénynek.

B. Nagy László figyelt fel erre először, de magyarázatunk Hankiss Elemér meta-fora-elmélete felől is megtámasztható. Ezért is beszéltem Mutafcsieva művét jelle-mezve „kafkai Odüsszeiá"-ról,' hogy ez a rétegezettség, s a rétegek közötti vibrálás jobban kitessék.

KISS FERENC

L A C S E Z A R E L E N K O V

Part

Mától... napjainkon túl, a halakon,

túl a keserű levegőn és túl a féktelen vizeken, átröptetve a sárga homokfényen,

ketten leszünk, s beledermedünk a napba, a szélbe.

De te ne hidd,

hogy a világ viszonylagos bölcsessége és a szerelmed megszabott határa közé

beáll az a fényes hegység,

•amit otthagytam túli életemben.

Most ott bolyong éj és nappal között,

összeszedem széthullt életemet, akár a kagylóhéjakat és a moszatos homokon rendbe rakom.

Mától... Tetszik nekem a halak hallgatása nélküled.

Es egyre magányosabb leszek,

hogy csupán viz, s levegő lehess nékem.

ÁGH ISTVÁN FORDÍTÁSA

I V Á N V A L E V

Ha nem leszek...

Ha nem leszek, szavaim hová lesznek?

hol érnek partot a kimondott szavak?

S a gondolatok is — ők hová vesznek, elhagyatván hová szállanak?

S a szeretetem hová rejtőzik majd, a csókjaim menhelyet hol keresnek?

Hová tűnik a napsugár, az eső és a szél, mind, amit most látok, tapintok, hallok?

Gyere, kicsim, térdemre ülj. S figyeld jól apád szavát:

Ez itt eső, ez napsugár, és íme, nézd: a szél, ez meg itt villám, fenyőillat, madarak szárnya ...

Egy szép napon majd sorra megkeresnek,

szavak, szeretet, gondolat — téged keresnek mind.

S ha jószívvel várod, tiéid lesznek.

Ha felülkerekedik a rettegés

Rettent a fájdalom, rettegtet a testünk, tulajdon testünk is ... Hány kardcsapás erkölcs-tudatunk gyenge gégefőjén!

Pengéje elől nem-ismert dolgoknak az ürge eltűnik mélyen a lyukban, a polgárt meg benyeli kulcsrazárt ház.

Valakinek pedig körmeit tépik épp, kezeit-lábait most metélik le,

mondjuk, a nyelvét hagyják meg csupán.

Ha emlékszik a szavakra, megmenekül, s ha persze hangszálai is működnek, ha ajka tud még artikulálni.

Ám hol a fejben idea lüktet

egy gyermek vagy egy zászló alakjában, halántékon nagykalapács kovácsol időt, zsellér-sarló arat le sok tábla kínt.

A markot félkezű szedi kévébe,

gyűjti a kalászt kenyérnek, vetőmagnak, a poklokon is általmegy vele.

Hogy föltámadást nyerjen büszke valónk, a szép szavak legigazibb tudója,

de ki hallatlan tud hallgatni is, ha felülkerekedik a rettegés, rettenete halált-hordozó kínnak, gyarló félelmeinknek — a vas-rettenet!

T O D O R K O P A R A N O V

Ez már az ősz. Homálylanak a dombok.

Vastagon leszálló ködök alatt fullákol a rét, mező.

Szénásszekerek döcörésznek kései estben.

Félig-égett szalma szaga leng.

Csengőhang. Gömbölyödő hold zsendül újból a halmok felett.

G; a halmok, a halmok!... A hökkent dombok, hogy valami történt, hogy valami gyorsan inal, s nem aludhatnak nyugton hamarosan!

dombok

(Nikola Furnadzsievnek)

Ragacsos ugaron avarfoltok

rothadoznak vaksi nyirokban... Ha a talajt fölmelegíti

porhanyóssá a nap: belőle hajt elő a szem, táplálván életem is.

Ezt jól tudom. A virágos dombok is szememben égnek.

És tudom, így lesz ez pontosan most is:

telnek a kalászok, megnehezülnek, a horizont szegélyén

óriás-nap pírja — hajnalonta majd ő ébreszt, s utamon zöld sörénnyel: búzatáblákkal nyargalnak át a dombok: a szilaj mének, a nyers vadak, míg csak az ősz zsarátjában levél és virágillat is el nem hamvad, amíg a félig-elégett szalma

szagával alkonyul megint a dombhát, s a kolompszó elnémul homályba halva, s az ég dérrel érleli nagy teliholdját.

Vagyishát — ősz lesz. Virágzás vége, mint máskor.

De tudom: a fontos mindig egy mag ha kihajt.

Most ősszel nem a csirák titkait kutatom — keresem csupán a termékeny talajt.

A szőlősgazda ősszel

A szőlősgazda — gyöszös-poros a hámló venyigéktől — tőkéi elé térdel,

metszőollóját csattogtatja.

A vágott vessző földre horgai. S riadtan csapódik föl a madárhad magasra.

Deres a levél mind és szederjes. Lép tovább kicsit, s megsüpped a laza talaj a bakancstalp alatt.

Könnyet csordít a csap vékonyan. Csillanva megfolyik, s egy-egy csepp a csonkok pejszín szakállán akad.

Szaggatva szelektől felhők hűvöslenek a magaslatok fölött.

Egy kósza darázs zümmögi föl a párás, egykedvű csendet.

A gazda lép, s ahol elébb állt: horpadt a föld,

s szivárognak le a gyökerek felé a nedvek.

D O N K A N E J C S E V A

Geológus

Mind mélyebben merülsz a magányosságba.

S veled lesz mégis az egész bolygó.

Mert egyedül te sejted igazán

végtelen szomorúságát a bukó napnak, mikor bíborában egy percre még megáll,

s szemed sugaraival nap mint nap fölerősíted a legmagasabb szálfenyőre.

Ezért tudsz folyton megújhodni, s még a kőszáli sasok elhullásában is találni szépet, ha természetes halál...

Ujjaid csatorna-rácsán évek milliárdjai folynak át,

ahol ma szikla kopárlik: a tengert látod hullámzani.

És törhetetlen törekvéseid a gyöngyösen csillámló ércek ere után

s a kőolaj: a váratlan lázzal fölbúzgó föld-artériák irányában

megerősítenek, megnyugtatnak, magaddá tesznek.

De bármilyen különös, megeshetik, hogy egy jelentéktelen kis hangya, sietvén talán övéihez,

keresztülhúzza legtitkosabb számításaidat.

S ekkor majd élményeidhez, érzéseidhez Pénteket kell hogy találj, mint Robinsonnak.

Idején végezz el magadban mindent.

Rajtad áll, hogy az építők közé tartozol-e, vagy azokhoz, akik pusztítanak.

Hogy virágokat gondozz vagy méregnyálú bürköt. Hogy fészket rakj és nézd

megelégedéssel, mikor a fiókák kiröppennek.

Hogy szeretettel várjanak rád valahol, vagy keseredj saját levedben. Hogy szinte észrevétlen lépkedsz-e

a magas ormok felé, vagy lángolsz magad-emésztő fénnyel.

Hogy olcsó hívságok kötelén táncolsz,

vagy igaz eszmények felé törsz szabadon, híven.

Mindennek megvan az ideje — örömnek, vágyakozásnak, merész álmoknak, jóbarátoknak.

De a háborúk idejét tegyük már végre a senki-idejévé!

KISS BENEDEK FORDÍTÁSAI

B I N J O I V A N O V

Nyár

Dohányos szekerek rakottan, Rilára lejtő, hosszú udvar, itt érik lassan apám sírja, itt, a Rila menti laposban, hol napfény füröszt csobogóban tucat tizenkét-házú fálvat, s gondozott kertek alján ballag a folyó, haltól fortyogóan.

Homlokukon zörgő bokorral, Keletnek vonulnak a dombok, mind azt hiszi: ott heggyé nő majd, s vonszolja magát, mint koloncot — útjukon apám sírja érik.

Barátai rég elfeledték, mama is elfeledte régen, feledni fogom hamar én is, csak a nap figyel rá az égen, keservesen nő a dohánya, dinnyéi levegővel telnek.

Egy furcsa hangya nemsokára a kőlapok közül kisetteng,

s: „Minden megérett!" — szól meredten.

Lassan minden vására — válság:

befüllednek a dohánybálák, a dinnyehalmok szétgurulnak.

S lángoló homlokkal a dombok egyre Kelet felé vonulnak.

Tajtékok

„Visszafelé folyik a folyó..." — mesének is kiábrándító.

De hiába: a szív emlékezik.

Odakünn már érik a nyár aranya.

Másfél évtizedet visszafiatalodva, átlódítom a tornácon magam, a nagykaput kinyitni.

Folt-tömbök imbolyognak énekelve, pejek s meggypirosak.

Nem nyeregkápa-szárnnyal, nem villám-kötőfékkel, nem szél-szította szikrákkal — csupán csupasz hátukkal, jószerencsénkét kerítő kötéllel indultak útnak: legyen kenyerünk, caplattak sűrű sárban

meggypirosán s pejen.

Anyám! Micsoda gebék

ügettek elő bátyám udvarából, búzát tapodni mások szérűjén!

(Érzékeny hasukon

fölfelé-pergő jégeső a sok szem,

s a fűtött kemencék s az emberek éhe — tátva.), Szedegetem a töreket magamról.

Erős sörény takarta a lovak sebeit.

A szív

nem tehet mást — emlékezik.

Lassan minden el-novemberedik Tolul odalenn,

imbolyog a tajték.

Nem hattyú-siklás, elúszó regék, de mohos fanyergek bukdácsolnak erre, s rozsdarágta a csillag-rúgó patkó anyám, micsoda gebék tértek vissza!

Kik hurcolták rengeteg erdők fáját, marék szénát hoztak maguknak télre.

S komor szál-tölgyeket:

pipát faragni rendelte a gazda ...

Holdfény tajtékja vág a tágas udvarokra..

Délután

Megroggyant eresz alatt, július függőleges lobogása a házfal; előtte

teknöre görnyedve mos feleségem,

szappanhabokat ver, szállnak a kis buborékok..

Gyönyörű az idő a mosáshoz:

csak az asszonyok értenek ehhez, kiválasztani ilyen délutánt!

Játékmackójuk ölelve

álomba zuhantak gyermekeink, két órára pihen ricsaj és futosás;

nejem addig a színes habból léggömböket oszt a szeleknek Elnézem örömmel, amint már-már

nem is a kezével emelgeti ki —

csak a pillantása röpíti a tarka ruhákat az égnek!

Fejem könyökömre lehajtom ... Majd kihúzom magamat, ha feszes buborékok közt megforgat engemet is!

Szememet becsukom, a fülem dübörög —

akárha vonat közeledne mögöttem.

Július ez, vagy augusztus? — Én se tudom, de a megroggyant eresz alatt

teknőre görnyedve mos feleségem,

mélybe merít s a magasnak ereszt el engemet is:

százezer apró léggömbbel csokorítva szállok-e szépen?

Ujjai bőrömön ott puhatolnak, minden redóm alá behatolnak, s kicsavarnak újra meg újra;

maradna verítékem legalább két csöpp, lelocsolnom e lángos időt!

Ej, csak az ingek, a gyermekholmik halma!

Elkápráztat a sok szín,

zavar és nyugalom van bennem, dűlőre szeretnék jutni, de nem

moccanok, úgy fülelem, hogy a megroggyant eresz alján, túl a faoszlopokon

léptei merre kopognak: felém, vagy távolodóban?

Pedig itt az idő közelest... Vagy távol van végtelenül még,

hogy az ember dalra fakadjon?

RÓZSA ENDRE FORDÍTÁSAI

S Z T A N I S Z L A V S Z T R A T I E V

Velúr zakó

(RÉSZLET)

Sztaniszlav Sztratiev vígjátékának főhőse, Ivan Antonov nyelvész előbb egy fodrászatba ül be, hogy megnyírassa vadonatúj velúr zakóját. A mesterek bolondnak nézik, s kitessékelik az utcára. Baráti tanácsra ekkor egy termelő-szövetkezetbe utazik, ahol két leváért elvégzi a munkát egy birkanyíró pa-raszt. Minthogy a zakó „maszek birka", nyilvántartásba kell venni, s gazdá-jának ezt aláírással igazolni. Ekkor kezdődik a kálvária. A Hivatal felszólítja:

fizessen adót, oltassa be az állatot száj- és körömfájás ellen stb. Antonovnak és barátainak igazolniok kellene, hogy a nyelvész semmiféle állatot nem tart a lakásában, a tisztviselők azonban a papíroknak hisznek, amelyek szerint igenis birkatulajdonos. Eszeveszett rohangálásuk, kilincselésük mind ered-ménytelen. Ivan egyik barátja, Evgeni már hinni kezdi, hogy Antonovnak valóban van birkája, majd be is áll a Hivatalba tisztviselőnek. Antonovhoz szegődik viszont Dermendzsieva, a Hivatal egyik titkárnője. A színdarab be-fejező részében velük találkozunk előbb, amint éppen a zakót legeltetik a parkban...

(Park a város közepén. Ivan Antonov a zakóját legelteti. Dermendzsieva kis széken ül mellette és köt.)

IVAN ANTONOV (zakójához): Ne edd azt a pipitért, felfúvódsz tőle. Ott van a lóhere, legeld a z t . . . (Dermendzsievához): Legel, ahogy jön, válogatás nél-k ü l . . . Még felfúvódinél-k vagy gyomorhurutot nél-kap, és aztán vihetjünél-k az állat-orvoshoz . . .

DERMENDZSIEVA (fejét fel sem emelve): Ma jó étvágya van.

IVAN ANTONOV: Amikor velem van, mindig szépen legel... Már megint!... Hát nem látod, hogy az nem fű. Ez gaz, miért éppen ezt legeled... (Megrántja a képzeletbeli kötelet, amelyre a zakóját kipányvázta.) Gyere i d é b b . . . így ni, itt legelhetsz. Várj csak, várj, hadd tépem ki ezt a kutyaperjét... (Lehajlik és ki-tépi.) És rágd meg jobban, ne siess, ne légy olyan f a l á n k . . . Megint sok lesz a gyomorsavad... (Dermendzsievához): Az éjjel háromig ébren volt, nem tudott elaludni.

DERMENDZSIEVA: Szódabikarbónát kellett volna adnod neki.

IVAN ANTONOV: Adtam neki.

DERMENDZSIEVA (köt, a fejét nem emeli fel): És nem segített?

IVAN ANTONOV: Kényes gyomra van, mindentől sok a gyomorsava. Ha egy kicsit is több perjét legel, hascsikarása van. Minden birka ilyen, nem tudom, de ez a m i e n k . . . Na, már megint a pipitért eszi... De hiszen ez tiszta cellulóz, mi a csodáért eszi mindig a z t . . . (Átteszi zakóját egy másik helyre.) És azt a ciklo-foszfamidot meg nem bírja, elveszíti tőle az egyensúlyérzékét... Magam sem tudom, hogy fogjuk megnyírni.

DERMENDZSIEVA: Nyírógéppel.

IVAN ANTONOV: Ugyan, lépést kell tartanunk a tudománnyal. Mégiscsak jobb a vegyszeres nyírás. Hat nap múlva magától is megvedlik.

DERMENDZSIEVA: De ha nem b í r j a ? . . .

IVAN ANTONOV: Igen, elveszíti tőle az egyensúlyérzékét, állandóan balra megy t ő l e . . . Nézzük csak a könyvet, hátha ír róla valamit. Nem vagyunk magunkra utalva. (Kinyitja a könyvet, amelyet a tisztviselőtől kapott, és olvas, majd az órájára néz.) Alighanem itt az ideje. (Bezárja a könyvet.)

DERMENDZSIEVA (köt): Már annyi az idő?

1VAN ANTONOV: Annyi.

(Dermendzsieva abbahagyja a kötést, elmegy és két vödörrel jön vissza, lvan An-tonov leteszi a zakót a kis székre, amelyen ült, elmegy és hoz egy kis állványt, felteszi rá a zakót. Leül a kis székre, fogja a zakó egyik ujját és fejni kezdi az

egyik vödörbe. Dermendzsieva ismét köt.) 1VAN ANTONOV: Kissé kevesebb ma a teje. (Fej.)

DERMENDZSIEVA: A kutyaperjétől. És a fű is kormos. (Köt.)

1 VAN ANTONOV: De egyébként s ű r ű . . . Na, nyughass már, ne r u g d o s s . . . (Lök-hajtásos repülőgép zúgása.) . . . Ha nyugodt, jobban leadja. Ha lök(Lök-hajtásos gép száll el fölöttünk — vége, egy cseppet sem ad. (Kezével mutatja.) Itt van, ni.

DERMENDZSIEVA: Nagyon érzékeny. (Köt, fejét nem emeli fel.)

1VAN ANTONOV: Mindenesetre a háromszori fejés — eredményes. Na, gyerünk, most a másik o l d a l r a . . . (Odébb teszi a széket és a vödröt a zakó másik ujjához.) . . . Na, nyughass már, nincs semmi baj, az a parkőr. Nem rossz bácsi, nem b á n t . . . (Fej.)

DERMENDZSIEVA: Megmostad a kezed?

1VAN ANTONOV: Igen, a csapnál.

DERMENDZSIEVA: Tegnap elfelejtetted megmosni.

1VAN ANTONOV: Azért fejtem zsebkendővel... (Fej.) Tudom én a m ó d j á t . . . Estére teszek el belőle a l u d n i . . . reggelire —

DERMENDZSIEVA: Tegyél. Jól megalszik. Birkatej.

(A fasorban Zsoro közeledik. Gyermekkocsit tol, meglátja Dermendzsievát és lvan Antonovot, megáll, majd hozzájuk indul.)

ZSORO: Na, hogy vagyunk? Ma hogy megy a fejés? Többet a d ? . . . (Dermendzsievá-hoz): Jó napot!

1VAN ANTONOV: Ó, ma remek napunk van — van vagy nyolcvan gramm. Az egyik ujjából.

ZSORO: Ez aztán igen, öröm hallani.

1VAN ANTONOV: Kicsit ugyan elapadt, de ez csak a kutyaperjétől van.

ZSORO: Semmi baja. Nehogy azt hidd, hogy a tejboltban különb van. Az este volt hascsikarása?

1VAN ANTONOV: Háromig nem bírt elaludni.

ZSORO: A pipitértől. De lehet, hogy amíg nem figyeltél oda, lenyelt egy kard-virágot . . .

1VAN ANTONOV: Ugyan már, hisz vigyázok rá, de hát mégiscsak állat, ha egy pillanatra elfordulok, már a pipitért legeli... A rózsát azt nem bántja, szúrja a tövise, de a pipitért — minden pillanatban...

ZSORO: így van ez. Az enyém is, ez is csak bajt csinál, pedig még kicsi. Tegnap egy pillanatra az asztalon hagytam, mire visszamegyek, hát nem összetörte a tányérokat... Egy ujjal lökdöste le őket az asztalról, egyiket a másik u t á n . . . 1VAN ANTONOV: Nem viszel haza egy kis tejet a kicsinek? Friss, most fejtem.

ZSORO (belenéz az üres vödörbe): Á, köszönöm, tápszeren él, nem is ismeri a tejet.

Hiszen tudod, a mai asszonyok nem szoptatnak... Vigyáznak a vonalaikra.

1VAN ANTONOV: Vigyél csak belőle, felforralod és apríthatsz is b e l e . . . Van itt tej bőven. És nem is akármilyen birkától, ez nem kerge, ez törzskönyvezett, komoly jószág.

ZSORO: Tudom én, hogy törzskönyvezett. De nincs nálam edény. Megyek is és rögtön hozok egyet.

1VAN ANTONOV: Menj csak, menj, mi itt leszünk.

ZSORO (indul): Tudom, tudom én azt. (Kimegy.)

1VAN ANTONOV: Mindennap elmegy az edényért, de sosem jön vissza.

In document tiszatáj 1977. SZEPT. * 31. ÉVF. (Pldal 40-58)