• Nem Talált Eredményt

AZ IDŐSKOR MINT KRÍZIS

1. Bevezetés

1. 1. Az időskor szemlélete

Először azt a hátteret szeretnénk bemutatni, amelyben az időskort szemléljük, an-nak minden ellentmondásával, kettősségével, kihívásaival és lehetőségeivel együtt.

Már az időskor defi niálása sem egyszerű feladat, számtalan tudományos mű fog-lalkozik behatóan a különféle fogalmak és koncepciók elkülönítésén, vagy az azo-nosságok meghatározásán (Bárdos, 2006; Füzesi, Törőcsik és Lampek, 2013).

Biológiailag, szociológiailag és pszichológiailag is más-más szempontok szerint fogalmazhatjuk meg az idősödés folyamatát és az időskorba való belépés küszö-bét. Azonban olykor a pontosnak tűnő defi níciók is csalódást okozhatnak. Ha például fi ziológiai változásokhoz kötötten szeretnénk megválaszolni azt a kérdést, hogy mikor kezdődik az öregedés, akkor sincs egyszerű dolgunk. Ha az időskor kezdetének a biológiai érés (maturáció) befejeződését és a szaporodóképesség el-vesztését tekintjük3, és a folyamatos progresszió végpontja a szervezet halála, ak-kor is nehéz lenne pontos életévet mondani. Hiszen előfordul, hogy valaki már a negyvenes éveiben, de van aki csak hatvan, hetvenévesen vagy még később veszíti el a fogamzóképességét.4

A defi níciós nehézségek mellett az időskor és az idősek megítélését is érdemes fi gyelembe vennünk. A mai ember idegenkedik és fél az öregedéstől5, annak elle-nére, hogy a társadalmunk egyik sokat hangoztatott és legmarkánsabb jellemzője az elöregedés. Az idősek tisztelete (az idős mint a bölcsesség hordozója) és az időskorral járó társadalmi privilégiumok eltűnőben vannak, és ezzel párhuzamosan az idős korosztály okozta társadalmi teher (nyugdíj, egészségügyi ellátás biztosítá-sa) egyre nyomasztóbbá válik a fi atalabb generációk számára is. Ezzel egyidőben, az idős populáció egyre kifejezettebben a gazdasági érdekek célcsoportjává válik, melynek ellátására és kiszolgálására új iparágak jelennek meg, alakulnak át, ren-dezkednek be. A reklámok vagy az egészségügy újfajta felhasználóivá váltak az idősek, akik már kevéssé érzik kötelességüknek a fi atalokról való gondoskodást, az unokákra vigyázást, mint a korábbi generációk. Ehelyett inkább a saját kényel-mük és igényeik kielégítését kezdik előtérbe helyezni, amelynek megvalósításához megfelelő életminőséget szeretnének kialakítani. A folyamat átmenetekben zajlik, és a nyugati társadalmak előrébb tartanak ebben a tekintetben, mint a volt

szocia-3 szeneszcencia – szaporodás utáni időszak, degenerálódó, romló biológiai folyamatok jellemzik mind a sejt, mind a szervezet szintjén (lat. senescere – öregedés)

4 Jelen fejezetben nem célunk az időskor defi niálásának elméleti kérdéseit részletesen ismertetni az ol-vasóval, csak néhány példát hozunk fel szemléltetni a meghatározás komplexitását. Illetve ezzel jelez-ni szeretnénk azt a tényt, hogy az egyén azon erőfeszítése, hogy önmagát középkorúnak, idősnek vagy aggnak defi niálja, szintén nem egyszerű, és nehéz ebben a kérdésben objektív segítséget nyújtani.

Írásunkban a továbbiakban az időskort a WHO és az Egyesült Nemzetek megegyezése és szó-használata alapján a hatvan év feletti populációra értjük. (http://www.who.int/healthinfo/survey/

ageingdefnolder/en/. letöltés dátuma, 2014. április 29.)

5 Jól megjeleníti ezt az attitűdöt az a mondás, mely szerint manapság mindenki sokáig akar élni, de senki sem akar megöregedni.

lista vagy fejlődő országok (Aldwin, Park és Spiro III, 2007; Füzesi és mtsai, 2013;

Kerekes, 2013a; O’Hanlon és Coleman, 2004).

Ez a változás gyakorlatilag ellentmond az evolúciós törvényeknek. Hiszen evo-lúciós szempontból nem feltétlenül adaptív, inkább önző az a viselkedés, hogy az unokák nevelésébe való besegítés helyett az idős ember inkább utazgat és megva-lósítja fi atalkori álmait (Barabás, 2013).

Ugyanakkor az időskorhoz való kettős viszonyulás (tisztelet és megvetés; ideali-zált és idegenkedő; vágyott és félelmetes), melyet néhány szempont mentén bemu-tattunk, mégsem újkeletű. Nem új, még ha a jelenséghez tartozó konkrét tünetek és történések tartalma igazodik is a mai időkhöz. Az időskort övező megbecsültség és elutasítás kettőse végigkíséri az emberiség történelmét, melyet a különböző né-pek szokásrendszere és vallása is kifejez. Ha alaposan megnézzük akár a művészet által megjelenített és dokumentált világnézetet, akár a demográfi ai adatok mögött álló számokat, akkor láthatjuk, hogy maga a hosszú élet mint jelenség sem újdon-ság. Sőt, az idősek jelenléte a társadalomban olyannyira állandó, hogy az orvostu-domány fejlődése alig néhány százalékkal emelte csak a mai idősek számát.6

Hajlamosak vagyunk, akár tudományos áttekintések esetében is, nosztalgiával tekinteni elődeinkre, akik „jobban, megbecsültebben” gondoskodtak az idősekről, otthon ápolták őket, illetve a generációk együttélése által látszólag könnyebben megoldották az ellátásukat. Azonban ez a kép túlidealizált7, a korábbi generációk idősei is lehettek magányosak, elszigeteltek, és a fi zikai változások tüneteivel is éppúgy megküzdöttek, mint a mai idősek. Régen is előfordult, hogy a perifériára szorultak és átadták helyüket a fi atalabb generációk számára, vagy más okokból maradtak magukra (ki- és betelepítések, hódító vagy egyéb hadjáratok, törzsi és kulturális szokások) (Barabás, 2013). A nemek közti különbségek megjelenése is jellemző volt, melyet a háborúk által okozott özvegység csak még jobban elmé-lyített.

A gazdasági egyenlőtlenségek szintén szerepet játszottak elődeink esetében is, abban a tekintetben, hogy milyen lehetőségeik voltak idős emberként. Lehet, hogy dolgozniuk kellett halálukig, hogy eltartsák magukat, esetleg szegényházak-ba kerültek. De az is előfordult, éppúgy, mint manapság, hogy társadalmi és/vagy vagyoni helyzetükből kifolyólag lehetőségük nyílt arra, hogy kényelmes környe-zetben éljék meg életük végét8 (McDonald, 2011).

6 1671-ben Angliában a hatvan évnél idősebbek a populáció 9%-át alkották, míg 2006-ban az összla-kosság 16%-a volt hatvan év feletti személy (Barabás, 2013).

7 Ezen téves hiedelmek korrigálása azért szükséges, mert olyan irreális elvárásokat eredményezhet-nek, amelyek egymás hibáztatásához, vagy felesleges bűntudat kialakulásához vezethetnek kapcsolati szinten.

8 A nyugdíjrendszer mai gyökere hosszú múltra tekint vissza. Az idősek közösségi ellátása a 13. szá-zadi Kínában kezdődött, a 17. szászá-zadi Angliában, a 18. szászá-zadi Kanadában folytatódott, majd innen vette át és alakította az ötletet Otto von Bismarck 1889-ben. A nyugdíj és a szociális juttatások in-tézménye a II. világháború után terjedt el világszerte, melyben az Amerikai Egyesült Államok vezető szerepet játszott (McDonald, 2011).

Az időskor aktív megélése, illetve az időskori aktivitási lehetőségek elérhető-sége szintén fontos szerepet játszik az életkorból fakadó krízisek megtapasztalása és megoldása szempontjából. Ebben lényeges szerepet tölt be a globalizáció folya-mata, a szociális biztonság-bizonytalanság kérdése, a modern időskor és nyugdíjas évek elképzelését érintő változások, illetve az információáramlás gyorsasága és di-gitalizálódása. Az említett tényezők mind hozzájárulnak az age-izmus jelenségé-hez, amely az időskorral összefüggő diszkriminációs folyamatokat összegzi, mint a nyelvi diszkrimináció (negatív és pejoratív jelzők sokasága, vagy egyéb nonverbális kommunikációs formák inadekvát használata, például sokan automatikusan han-gosan és tagoltan beszélnek csak azért, mert a hallgató fél öregebb), a munkahelyi diszkrimináció (az idősödő munkaerő elértéktelenedése), a gazdasági, családi vagy lakóhelyi diszkrimináció.

Az is az előítéletek egy részét képezi, hogy az időskorral természetesen bekö-vetkező biológiai változások jelentős része patológiaként kerül értelmezésre, amely szintén ördögi körként erősíti az age-izmus jelenségét9. Ez a téves értelmezés sok mindennek köszönhető, többek között az említett diszkriminációs folyamatoknak, a média szerepének és az egészségügyben még sok helyen uralkodó biomedikális szemléletnek (a biopszichoszociális szemlélet helyett). Barabás Katalin (2013) szavaival élve az idősek sokszor „kidiagnosztizálásra” kerülnek a társadalomból, gyakran alaptalanul és méltatlanul. Ez a jelenség erősíti a félelmeket, és növeli az értéktelenség érzését mind a környezet, mind az adott egyén számára.

Azok az emberek, akik most hatvan év felett vannak, többségében nagyon aktív fi atal- és felnőttkort tudhatnak maguk mögött. Aktív és aktivitással teli életutat jár-tak be, kultúrától függetlenül a világ minden táján, még ha más-más célkitűzések-kel is élték ezt meg. Társadalmi és politikai reformok, szereplehetőségek bővülése, jogok és előítéletek legyőzése és átírása kapcsolódik a múltjukhoz, mindemellett a globalizáció és az age-izmus hatásai és félelmei folyamatosan szorongatták őket.

Ezek az emberek egyszer csak arra ébredtek, hogy ők lettek az idősek, elérték a bűvös hatodik ikszet, és az érzéseik, tapasztalataik nincsenek feltétlenül összhang-ban azzal az idős szereppel, amelyet „Más időseknek” elképzeltek. Ez az összefér-hetetlenség, ahogy láthatjuk, számos forrásból eredhet. Lehet az oka az időközben sok helyen bizonytalanná vált szociális háló, amelyben a várva várt és elképzelt aranyévek számos gazdasági vagy egyéb nehézséget jelentenek. Előfordul, hogy a várva várt unoka nem érkezik meg, akivel a nyugdíjas éveket esetleg eltölteni tervezték, mivel az életkori határok kitolódtak, és a következő generációnak, azaz a jelenleg húszas, harmincas éveiket élő fi ataloknak még esetleg eszük ágában sincs gyermeket vállalni. Lehet, hogy a munkában eltöltött évek vagy egyéb tényezők miatt az egészségi állapot nem teszi lehetővé, hogy az időskorra tervezett

elképze-9 Ezért is fontos a szemléletváltás és a szemléletváltást segítő információk célcsoportokhoz és meg-felelő szakemberekhez való eljuttatása, mert a legtöbb változás értelmezése és értékelése téves, vagy nem megfelelő adatokan alapszik, vagy azok alapján kerül értékelésre (ld. előző kötet vonatkozó fe-jezete: Kerekes, 2013b).

lések megvalósuljanak. De az is lehet, hogy egyszerűen még olyan energikusnak, frissnek, tervekkel telinek érzik magukat, hogy egyszerűen nem értik, hogy miért kellene feladniuk a munkát, karriert vagy bármilyen más aktivitást.

Ezzel egy időben a hatvan év felettiek (hazánkban gyakran már a jóval fi ata-labbak, a 45-50 év körüliek is) megtapasztalják koruk miatt a negatív diszkrimi-náció gyakran megbélyegző hatását. Nehezen veszik fel őket adott munkahelyre, leépítéseknél őket küldik el elsőnek, megtapasztalják a normális testi változások negatív hatását, türelmetlenséget a fi atalabbak részéről stb. Elkezdődik egy folya-mat, amelyben olyan változások zajlanak mind a testi funkciókban, mind a visel-kedésben, attitűdökben, szocio-ökonómiai kapcsolatokban, amelyet egyszerre állít fel egyik oldalról a természet, másik oldalról pedig az age-izmus jelensége. Ez a megtapasztalás tehát szó szerint csak idő kérdése, és egyszer mindenképpen elin-dul. Lehet, hogy először a tükörből, a társadalomból vagy egyéb forrásokból érkező visszajelzések mondanak ellent az énképnek, ám egyszer megjelenik az a minősí-tés, mely nem integrálható a személyiségbe. Mindenki életében eljön az a pillanat, amikor a korábban még nem releváns információ, amely még nem volt önmagával összeegyeztethető kép, egyszerre változást hoz. Ekkor a külső forrásból érkező in-formáció, a külső szemlélő által visszatükrözött kép elkezd hasonlítani arra az idős-képre, amelyet addig mindenki más elérhetett, de az adott személy nem. Amikor a többféle énkép összeér (idealizált és reális), azt számos körülmény meghatároz-za (betegség, munkahelyi leépítés, baleset, instabil személyiség, genetika, fi zikai és mentális aktivitás stb.). Krízis forrása lehet mind a túl korai, mind a túl későn zajló integrálás, főleg, ha azt az age-izmus jelensége is befolyásolta. Ilyenkor a legna-gyobb az esélye annak, hogy a korábban aktív, élettel és tervekkel teli személy pasz-szív, magányos, perifériára szorult időssé válhat, és az életkorral járó krízishelyzetek csapdájába esik (Barabás, 2013; Glicken, 2009a; O’Hanlon és Coleman, 2004).

A felsoroltak ellenére azonban mégsem az idősödésből fakadó és ahhoz kap-csolódó, különféle sorrendben és időpontban megjelenő krízisek adják az életút egyéni lenyomatát. Az elméleti áttekintések és gyakorlati tapasztalatok összegzése azt jelzi, hogy az említett fejlődési kérdések nagyjából azonosak, és mindenképpen egy irányba mutatnak kultúrától, nemtől, pszichológiai működéstől függetlenül.

A valódi különbségeket az élet lezárásához közeledve az öregkorral kapcsolatos krízisekhez, az idősödés által megjelenő változásokhoz való viszonyulás jelenti.

Havighurst (1963, id. Freund és Baltes, 2005) ezeket a kríziseket az időskorra jel-lemző alkalmazkodási feladatokként határozza meg10. Ez teszi lehetővé a bölcses-séghez vezető út bejárását, vagy a kétségbeesés általi kudarc, mint másik végpont felé való közeledést (Aldwin, Spiro III és Park, 2006; Horváth-Szabó, 2007).

10 Alkalmazkodás a változó fi zikai erőnléthez és egészségi állapothoz; alkalmazkodás a nyugdíjazás-hoz és a megváltozott bevételi forrásoknyugdíjazás-hoz; alkalmazkodás a társ halálával kialakult élethelyzethez;

alkalmazkodás és átmenet a változó szociális szerepekhez, amely másfajta rugalmasságot kíván, mint a korábban megszokott; a saját korosztályhoz való viszonyulás és beilleszkedés explicit módjainak kialakítása; az életkornak és állapotnak megfelelő lakókörnyezet kialakítása.

Ha az említett, reális én és az ideális én dinamikusan együtt tud változni és alakulni, az sem mentes a krízishelyzetektől, de azok kevésbé észrevehetőek, „nem kavarnak akkora port”, így a külső szemlélőnek kevéssé tűnnek jelentősnek. Ter-mészetesnek tűnhet, mintha azért az eredményért nem kellett volna olyan kemé-nyen megharcolni. Ez az oka, hogy hajlamosak lehetünk azt gondolni, hogy az érettség, a harmónia elérhető megharcolt és megélt krízisek nélkül. Ez azonban nem igaz, mert integrált érett személyiség időskorban is csak krízisek megélése és megoldása mentén tud alakulni.

Melyek is ezek a releváns krízisek? Mit jelent egyáltalán az időskori krízis?

Milyen csapdákat rejtenek ezek a krízisek?

A bevezetőben leírt gondolatok és felvetések, összességében három jelentős utat körvonalaznak, melyet a következő alfejezet mutat be.