• Nem Talált Eredményt

BESZÁMOLÓ BORSOS MIKLÓS SZOBRAIRÓL ÍROTT KÖNYVEM KELETKEZÉSÉNEK TÖRTÉNETÉRŐL, CORVINA, 1979

In document tiszatáj 1979. AUG. * 33. ÉVF. (Pldal 87-93)

munka tárgya a folytonos nem folytonosság, vagy a nem folytonos folytonosság.

Problémája az időben való építkezés, melyben az idő a térrel, a mozgással, a fény-nyel rokon alkotóelemmé lesz." Egy másik nagyhírű embertől: „Minden eszközzel igyekszem megszabadulni a kulturális hagyományoktól, melyekben formálódtam.

A múlt végleges eltörlése igenis szükséges." Közben munkáikhoz felhasználják a mítógépeket, az elektronikát, mindent, csak a régente mértéknek és értéknek szá-mító rajztudást vagy festeni tudást nem. Nemhogy nem élnek vele, de meg is vetik azt, aki a szó nemes értelmében képzett művész! Mindennek ellenére mégis van alapja e káosznak. Valóban kezd átformálódni az ember és a nagyvilág viszonya, csak az a kérdés, hogy ez ábrázolható-e? Művészeinkben valami vágy támad a tel-jességre, amit — a világnézetek elhalványodtával — nem kapnak meg másutt, s úgy érzik, hogy az ő kötelességük az ember helyét megtalálni a világmindenségben.

Gondolom, hogy azokban a szakemberekben, akik mint tudománnyal foglalkoznak a térrel és idővel, a mikro- és makrokozmosszal, szánakozó mosolyt keltenek e mű-kedvelői hetvenkedések, bár — éppen Heisenberg figyelmeztetett rá — észreveszik, hogy valami rokon akarás indulata mozog a festőkben-szobrászokban.

De nem akarok laudator temporis acti-vá válni, csak szorongva látom, hogy a tisztaság és rend élménye helyett zűrzavarba jutunk az ünnepelt „művészek" révén, a meg nem emésztett újkori tudomány brosúraszintre züllesztett tételeivel. Milyen jó, milyen emberi és megnyugtató ezzel a káosszal szemben a csend és tisztaság, a bartóki „tiszta forrásból". Nos, ezt kapjuk Borsos Miklósnál, s ez egyik oka annak, hogy szobrai közelében jó érzés tölt el minket. Ez persze nem „adat" az okos és ostoba könyveken felnőtteknek!

A szobor mindig az emberi alakitóerő és az anyag alkujában születik. Erről meg azok feledkeznek meg gyakran, akik a szoborban csak a „mondanivalót" — amin szavakba foghatót értenek — figyelik és becsülik, pedig a szobor egyik nagy mondanivalója maga az anyag. Ezt is Borsostól tanulhatjuk meg. ö az a szobrá-szunk, aki a kőtömbből indul ki s maga hántja le róla a feleslegest, hogy kiszaba-díthassa a szunnyadó szobrot, mint a reneszánsz nagy mesterei. Szobrászaink leg-többje ugyanis sebtében fogalmazott gipszet ad a kőszobrásznak s az faragja meg ebből a szobrot. De Borsosnál nem egyszerűen arról van szó, hogy amíg egészsége engedte, maga sejtette bele szobrát a kőtömbbe, elég gyakran még faragás közben is változtatva a mozdulaton. Sokkal több van Borsos és az anyag kapcsolatában. Az első az, hogy csak nemes, kemény anyagban faragott, és a követ, színét, ellenállását, törésfelületeit témája szerint választotta meg. Voltak témái, amelyek fehér már-ványt, vagy a fehér mészkövet követelték, mások ismét vörösmárványba kívánkoz-tak, ismét mások gránitot, malachitot kívántak. Az anyag és kezelése beletartozik a szobor témájába! Milyen más egy érdesen kezelt felület, mint a csiszolt, vagy milyen más hatást kelt a kettő együttese! Vagy vegyük azokat a Borsos-szobrokat, amelyek felülete szintehogy tördelt, akárcsak az időmarta szikla. Nem véletlenül vettem ha-sonlatomat a természetből, Borsos szobrainak felületei olyanok, mintha természeti erők munkáltak volna rajtuk: beláthatatlan idők óta hengergette volna, csiszolta volna simára a csobogó patak, vagy a háborgó tengerár, vagy marták volna felületét szelek-viharok, vagy repesztette volna a fagy. E hasonlatok jól érzékítik, hogy a felület megmunkálása mennyire része a szoboralkotásnak. Erről persze nem szólnak az okos vagy ostoba könyvek és tanulmányok.

Abban a világban érezzük magunkat otthon, amely körülvesz mindennapjaink-ban. Emlékeznem kell Erdély lángelméjére, Szabédi Lászlóra, a csodás költőre, még csodásabb gondolkodóra. Ö többször mondta nekem, hogy őt nem az érdekli a mű-vészetben, ami a művészt elválasztja az emberektől, ami csak őbenne, egyéniségé-ben van meg, hanem éppen az, ami a többi emberrel közös. Ebegyéniségé-ben a közösegyéniségé-ben meg-mutatni az eddig észre nem vettet, ebben figyelni a teremtés csodáját, ez az igazi mértéke a művész nagyságának, nem a trükk, vagy ficam, a „soha nem volt". Kit érdekel ez, legfennebb ha az idegorvost! Nos, Borsosnál semmiféle idegorvosi jelen-ség nincsen, minden szobrában felismerhető az a világ, amely körülvesz minket.

86

Mégis hozott új témát: a rügyet, a virágzást, azt, aminek parányi csodáját ölesre nagyítja, hatalmas formát növeszt abból, ami kicsiny. Ezek az úgynevezett absztrakt szobrai, ezek azonban növénytanilag hitelesek, s mi emlékezetünk ósbozótjából figye-lünk valamire, ami ismerős, nem tudjuk honnan, csak érezzük szépségének szerves voltát. Semmi sincsen Borsosnál természeti emlékezés nélkül. Emlékszem egyik kö-zös barátunk — tanárként — azt a feladatot adta a fiatal szobrásznövendékeknek, hogy csináljanak olyan formát, ami nincsen, ami sehol sem látható. Egy másik szob-rász barátom átégett kokszdarabokat rakott parányi talapzatokra, hogy „súgjanak neki", amikor absztrakt formákat keres. Igaz, Borsosban is megmozdultak ezek az

„átlelkesítő erők", hiszen ezek az emberrel egyidősek — és láttam szép szepezdi Ma-donnáját, ami talapzatra állított, mohos kövek közt talált szikladarab volt. De itt is a felismerhetőség ösztöne dolgozott benne, nem olyan formát keresett ami nincs, ha-nem olyant ismert fel — anya gyermekével — ami van s a természet véletlenje éppen ilyenre formált egy lerepedt sziklát. Itt kell megemlékeznünk dombormű-sorozatáról, amelyek tenyérnyi felületeibe kagylókat, köveket, kalászokat s más nö-vényeket nyomott be s rendszerint közéjük vésett egy-egy pajkos dzsint, s ezzel egyszeriben mesebeli hangulatot teremtett. Ez is határeset a meglátott szépségek és a megmintázott művek közt. Ez, amit idegen szóval természeti montázsnak, magya-rul a természetben szétszórt jelenségek egybeékelésének nevezhetünk. Kétségkívül nagy szerep jut ebben a szellemességnek, a játékosságnak is.

De az kétségtelen, hogy Borsos munkáinak megnyugtató, felemelő hatásában ott munkál, hogy magunkra, környezetünkre ismerhetünk bennük.

Szép területe munkásságának a kortársak előtti baráti tiszteletadás, az elődök előtti megilletődés, vagyis arcmásainak sora szoborban és éremben. Valóságos galé-riája a magyar értékeknek, az európai elődöknek. Jellemalkotó képessége felér a legérzékenyebb színészi adottságokkal. Nem látja — újraéli, akit megfarag, megmin-táz! Szabó Lőrince, Egryje, Lyka Károlya, Barcs'ayja és többi nagyszerű portréja olyan, hogy bár csupán fejek, mégis az alak, az alkat, a testtartás is bennük van.

Külön és hosszan kellene szólnunk Borsos éremművészetéről és domborművei-ről. Látszólag semmi sem köti össze a nagyméretű vörösréz lemezek göröngyös dom-borításait és a kisméretű érmek pontosan metszett fejeit és pompás hátlapjait. Volta-képpen azonban változatok ezek a pozitív-negatív témára. Ezen azt értjük, hogy Borsos mindkettőt fonákjáról dolgozza meg, azaz munka közben a negatív formál látja. Érmeit vési — s ebben üt át fiatal korának vésnöki tapasztalata —, tehát munka közben negatívot lát. Igaz, hogy úgy lehet beállítani a készülő érmet — alulvilágításban —, mintha pozitíven dolgoznék. A rézlemezek kalapálásánál azon-ban hallatlan biztonságot kívánnak a kalapácsütések, hogy a göröngyös felületek rá-feküdjenek a formára. Egy időben Borsos szép eredményekkel kísérletezett a kala-pálásban a pozitív és negatív formák egymásbajátszatásával. Itt érezhető a nyugati művészet áthallása, de hát ez természetes, nem élünk elefántcsonttoronyban, tudva-tudatlan áthat minket környezetünk.

Mindez igaz, de azért Borsos egyetlen nagy témája a sarjadó nőiség, a mosolygó fiatal leány, az élet nagy ígérete. Számtalan változatban keresi minél közvetlenebb kifejezését.

Ilyen s hasonló felismerések között, töprengve fogalmaztam meg szövegemet Borsos művészetéről. Kérdezhetik: használtam-e irodalmat munkámhoz? Be kell val-lanom, forrásom Borsos művei voltak, barátságunk, levelezésünk. Még saját korábbi könyvemet sem vettem elő. De öt évtizede járom Európa múzeumait s ismerem a barlangi művészettől napjainkig az összes művészeti törekvéseket, gondolom ez könyvtárnyi „forrásadattal" felér, nem arra vagyok kíváncsi, hogy más mit mond, hanem a művek vallomására. Ezenkívül — mint említettem — ismerem a képző-művészeti alakítás mindenfajta eljárását, a kezemben vannak, s nem szorgalmi fel-adatként sajátítottam el ismeretüket. Gondolom, erről is szólnom kell, mert nem szeretném, ha a tanult műtörténészek úgy éreznék, mintha ellenségük lennék. Nem-hogy ellenségük nem vagyok, de irigylem őket. Hiszen nagyszerű dolog lehet egy-87

egy művészt, mint kora „hatásainak" metszéspontját magyarázni, s amellett ez nagy mértékben igaz is. A kor uralkodó eszméi, a korban dolgozó többi művészek hatása feltétlenül meglátszik egy-egy művészegyéniség kialakulásán. E hatások nagyrészt tudattalanul működnek. A művészt, mint kora vetületét szemlélni felemelő gondolat.

Én ezzel szemben az embert keresem, akiben megtörténik az élet, és a történésre művekkel felel. Nagyszerű lenne e két szemlélet egybeékelése, s hiszek abban, hogy eljön annak is az ideje, hogy az a két Borsos-kép egybemosódjék, s egyénisége a kor formáin áttűzve adja az emberélet stációit. Addig elégedjenek meg azzal, amit magam tudtam, s amivel Borsos Miklós — amint hozzám írt levele tanúsítja — egyetért.

Egyszer azt mondta Borsos, hogy aki nem ismeri tihanyi otthonát, az nem tud beleilleszkedni szobrainak életébe, mert nemcsak ott születnek, de mintegy annak számára készülnek. A tihanyi otthon, az Itáliát idéző kert, amelyből kitekintve még a szőlejébe menő parasztember is Dionyszosznak látszik, a kapáló testes menyecske meg Démétérnek; ez a csodás környezet feleségének, Kéry Ilonának alkotása, ö szép könyvben írta meg kertjük, otthonuk történetét. Ennek hangulata benne van Borsos szobraiban! Egyik legszebb korai bazalt feje felesége arcának alkatát és derengő mo-solyát idézi, majd megírja valaki róla, hogy indiai hatásra. Nem! Felesége jelensége váltotta ki e nagyszerű művet belőle. Borsos Miklós igazi társát tisztelhetjük benne.

Nem írtam ugyan könyvemben erről, de ő maga többször is beszélt a muzsiká-val muzsiká-való kapcsolatáról. A tiszta szerkezetű preklasszikus muzsika nemcsak a kertből hallatszik a „tihanyi ekhóban", hanem szobraiban is megvan, bár ez megint csak nem „adat" Borsos művészetének közelítéséhez. Igaz, enélkül csak filozopteri disszer-táció születnék róla. Tisztelő szeretettel ragaszkodik költőinkhez, a régiekhez és barátaihoz egyaránt.

Mikor elkezdtem foglalkozni ennek a bevezetőnek szövegével, vázlatlapjának aljára a következőket jegyeztem: „Hatások?" Igen hatott rá: az emberi test szépsége,

Hatott rá barátainak jelleme és jellege.

Hatott rá az állatvilág velünk rokon élete.

Hatott rá a rügy. és növények szépsége.

Hatottak rá nemes elődei s végül:

Hatott rá, hogy ember!

Nos, ennyi hatás még a legiskolázottabb történészt is ki kell elégítsen. Hatottak rá a holt és élő nagy mesterek is, nem szégyen, de dicsőség és dicséret, ha vannak szülei a művésznek is! Maga is bevallja, hogy a nagy reneszánsz mesterek közelé-ben tanulta meg a művészi etikát és a mesterség becsületét.

*

Ezekben kíséreltem meg számot adni azokról az erőkről, amelyek Borsosban munkálkodnak, s amelyek a könyv megírására késztettek. Még valami befejezésül:

Borsos egyike azoknak a magyar mestereknek, akik a magyar nyelvvel is művészi szinten élnek. Vágyam volt, hogy könyvem szövege is egyszerű, makulátlan magyar-sággal szólaljon meg s ne legyen benne semmi a szakzsargon hamisan értelmezett

„európaiságából".

Hogy mindez sikerült-e, nem tudom, de ismétlem, amit ilyenkor egyedüli mentsegül hozhat fel az ember: „Dixi et salvavi animam meam", azaz szabad ma-gyarítással: megmondtam s ezzel lelkiismeretem nyugalmát szolgáltam.

88

László Gyula: Művészetről, művészekről

Módfelett érdekes és tanulságos az Elvek és Utak sorozatban megjelent gyűjte-mény, nemcsak huszadik századi és bőségesen kortársi tematikája okán, de művé-szettörténeti látásával, az élő képzőművészetet befogadó és vállaló szemléleteivel is.

Gondos és adatgazdag, tudományos és írói igénnyel egyként megformált művész-portrék találhatók a könyvben előbb a század első felének jeles mestereiről (Rippl-Rónai, Vaszary, Rudnay, Medgyessy, Ferenczy Béni, Endre Béla, Nagy István stb.), utóbb tárlatmegnyitók emlékkiállításokról és eleven, kortársi művekről, köztük sok olyan kiállítóról, akiről (legalábbis számomra) ez az egyetlen híradás.

A több önálló részre osztott kötet — anyaga a széles horizontú munkásságból így is csak szigorú válogatás — bevezetéseit akár egy művészeti író ars poeticájá-nak is tekinthetnénk, ha egyáltalán van ilyen művészeti ág, és ennek van éppen ars poeticája is. A Lyka Károly emlékének ajánlott könyv nemcsak a tanítvány gesz-tusa az egykori mester előtt, de valóban Lyka emlékét, a mester egyértelműségét és elfogulatlanságainak hagyományait szolgálja, és bár László Gyula a maga elemzéseit egyben „szubjektíveknek, meghatottaknak és elfogultaknak" vallja, mégiscsak ez az első reflexió, a tájékozott és tárgyilagos értelmezés felfedezése, ami a tanulmányok-megnyitók olvasása során az eszembe jutott.

És valójában, a könyv „adatközlő, feltáró, megközelítő és elemző" értékein túl, vagy éppen ezek mellett, egy olyan írói pálya gondosan mérlegelt foglalata, amely példaadó és szinte monografikus értékű még akkor is, ha a megidézettek névsorával (kiről igen és kiről nem, ha igen, akkor miért éppen róla stb.), az író néhány ítéle-tével és megállapításával valamely megrögződéstől vagy belső kényszertől indíttatva, netán valámely irányzatnak, személyeknek, talán modernebb ideáknak elkötelezetten (stb.) szívesen vitatkozunk, bár számítunk arra is, hogy néhány esetben legalábbis elgondolkodtat (olykor meg is győz talán) a széles látkörű bizonyosság és az írói lendület ereje.

Sok minden mellett az említett és gyönyörűséggel olvasott bevezető is lefegyve-rez. „ . . . arra figyeltem — írja László Gyula —, hogy a különböző egyéniségek, al-katok, képességek hogyan alakultak, hogyan keletkeztek képeik, szobraik, hogyan csodálkoznak rá a világra, vagy hogyan akarják rákényszeríteni akaratukat. A kiált-ványok, nagyhangú viták nem érdekeltek, nagy részüket mondvacsináltnak érzem..."

Nehéz lehetne tehát vitába szállnunk, ha indítékokról (köztük a kiáltványok is) tu-domást nehezen vehetünk, csak egy folyamatot vizsgálunk, ezek artisztikus eredmé-nyeit. A művészet „több a poézisnél" Ady szerint, és elemzéseiben így látja ezt László Gyula is. Bár egynéhány tárlatmegnyitójából kitűnik, csak a poézist talál-hatta meg.

Egy, a maga tudományaiban professzori fokon alkotó, művésznek is kiváló, tu-dós „művészeti író" kisebb-nagyobb tanulmányait, egykori és jelenkori művészbará-tainak kiállításmegnyitóit olvashatjuk csokorba kötötten a könyv második felében;

jókedvvel és értő gonddal, aprólékos örömmel vállalt feladatok szép eredményeit.

A megnyitók vállalójától a megidézettek esetében is bizonnyal távol állt bármiféle objektív értékűnek hangoztatott értékrend alakítása, bármiféle személyes barátságo-kon túli elkötelezettség; a kötetet a művészeti élet lehetőségei formálták ilyenné, és korántsem eleve elhatározott koncepciók.

„Vigyáztam, hogy saját véleményemet ne tévesszem össze a valósággal, még ma-gammal se hitessem el, hogy csok az lehet igaz, amit én mondok. Arra is ügyeltem, hogy mondanivalóimat emberséggel, becsülettel, őszinteséggel mérjem meg, hogy ne kelljen soha szégyenkeznem azért, amit egykor leírtam..." — folytatja tovább az egyik bevezető, olyan tényekre híva fel a figyelmünket, amelyeket a kötet olvasása 89

közben amúgy is látunk és felfedezünk, a nagyszerű tudományos életmű értékeinek és hitelének ismeretében látatlanban feltételezünk.

A „művészeti író" vallomásai után néhány, korábban már megjelent, de itt kö-tetté gyűjtött életmű-értékelés olvasható olyan mesterekről, akiket az 1910-ben szü-letett író még elevenben láthatott, hallhatott és szerethetett. Három pályakép — Ripplé, Vaszaryé, Rudnayé — az első kétszáz lapon: megannyi értékes és kiváló monográfia. A tanulmányokban és megnyitókban (az említetteken kívül Kohán György, Szobotka Imre, Medveczky Jenő, Kassák Lajos emlékkiállításainak megnyi-tói a „régiek" közül) László Gyula valóban „belülről értő", hitteljes és hiteles tanú, megszólalásaiból csak tanulhatunk. És nemcsak adatokat.

Az élők és ifjabbak, a számunkra is kortársak tárlatmegnyitóit egy újabb vallo-más vezeti be. László Gyula itt magát a „műfajt" elemzi és közelíti meg, a maga szubjektívnak állított, általunk egyedül követhetőnek látott indítékait és „módsze-reit" tárja elénk. Megnyitóival a vallomás szerint „az alkotó erő színeváltozását, ter-mészetét kívánja megismerni és sugallani...", a megnyitó néhány szűkre szabott percében arra keresve választ, „mi mozdíthatta ki pályatársait a maguk nyugalmá-ból", hogy műveiket tárták elénk. Tehát még egy-egy megnyitó sem kíván az „utcá-ról jött koncepcióknak" eleget tenni, és a maga szubjektumával valóban a falakon és posztamenseken látható művek megközelítéseit kívánja elősegíteni. És hogy meny-nyire teszi, erre a recenzens is tanú, aki nem egyszer egy-egy tárlatmegnyitónak hallgatója volt, a kötetben örömmel fedezte fel egykori jóemlékeit.

A kortársak közül a recenzenshez különösképpen közel áll Kassák mellett a Víz-szintesek és függőlegesek című egységben összefogott három művész (Barcsay Jenő, Czimra Gyula, Vaszkó Erzsébet) művészete. László Gyula Kassák székesfehérvári tár-latát nyitotta meg 1957-ben, talán az elsőt, amelyen a kassáki életmű itthon valódi értékén bemutatkozhatott. Ez a tény máris sejtetheti a feladat sokrétűségét és a fel-adatvállaló hitelét, személyes értékeit. A szöveg hosszabb is-talán az ott elhangzott-nál, de így a hitelesebb, így teljes maga a. tett, ez a megnyitó valóban tettnek mond-ható. Barcsay Jenőnek. László Gyula több tárlatát nyitotta meg, a kötetbe három idézet került, ezekben a megnyitó a „képalkotás ú j lehetőségeit" tárja fel az egybe-gyűltek előtt, miként a Barcsay-művek is ezt teszik.

Vaszkó Erzsébet a kortársi magyar piktúra egyik legelmélyültebb és leglíraibb, leginkább megrázó, katartikus művészi erejű mestere, és korántsem az a művész, akinek egymást érik és váltják tárlatai. Három tárlata közül a középsőt (1944, 1964, 1973) László Gyula nyitotta meg, a szöveg a Csók István Galériában rendezett kiállí-tás katalógusában is olvasható. Sok más mellett bizonnyal Vaszary János szeretete hozhatta „össze" a kiállító művészt és a megnyitó személyét, az a baráti csoport, amelynek mindketten tagjai, ily módon bizonyos szemléleti és alkati azonosságok is.

A módszer és a példa erejét látjuk a megnyitóban, amelyet László Gyula Szókratész Platón által újraalkotott mondataival indít, a szövegben (amellett, hogy „captatio benevolentiae") jelen és múlt, filozófia és festészet, élmény és értékelés egyként találkozott. Utóbb a megnyitó a látható művek szigorúan mért formáinak egységét világítja meg, a művekben előtűnő építő akaratot és gyengéd szépségeket. Az alig két lapnyi szövegben a művész pályaképe és fejlődésrajza is benne található, való-ban mindent megtud az, aki egyidejűen a szövegre és a képekre figyel. Valóvaló-ban „a magány nehezen viselhető csendjében dolgozó festőnö" eleven művészi és emberi értékeit fedezheti fel.

Ennek a kisebb megnyitó szövegnek taglalása nemcsak annak okán került a re-cenzióba, mert Vaszkó Erzsébet piktúrája a recenzens tudatformáló kedvencei közé tartozik, de azért is, mert kitűnő példa László Gyula módszereinek közelítésére, többé-kevésbé minden itt közölt (és nem közölt) megnyitó hasonló igényű és hasonló szerkezetű. László Gyula számára egy-egy kiállítás „a szem ünnepe", szavaival és mondataival a szakmabéli és író kapcsolódik a kiállítók munkásságához, egy kissé szakmabélivé avatja a hallgatókat, ezúttal az olvasókat is.

„A másik embert mindig magamon keresztül élem át, sorsának részesévé vál-90

tam..." — folytatja tovább a vallomás, az elemzésekkel bő teret adva az olvasónak (egykor a hallgatónak), hogy maga is így tegyen. A tudós felkészültségű professzor a műhöz tehát önmaga emberségét adja, a maga teljességét, és korántsem pusztán a tudományait.

Egy kitűnő hozzáértő belső indítékokból fakadt minitanulmányainak értő és ön-álló foglalata a kötet, amelynek külön kiemelnénk még írói és nyelvi szépségeit, el-mélyülten tudományos és beavatottan szakmai ismeretekkel rendelkező, és mégis ért-hető megfogalmazásait. Ebben a formában is Lyka Károly emlékét, élményt terem-tőén sima megközelítéseit idézi a kötet, amelynek megállapításai visszafogottak bár.

de mégiscsak rajzolják írójuk ízlését és stílusigényeit. Azt is, amivel néha vitába szán nánk, de elevenségük és ihletettségük lehengerel, az író korántsem kíván egy-tzg'y szubjektív vallomásból törvényt kerekíteni. Szavával egy értő ember szól a sok-hangú kórusból, szívesen olvasnánk más szólamok összegyűjtött hasonló írásait, meg-nyitó szövegeit. Akár a másik fél jogán összeállt köteteket. Mint (mondjuk) Kassákét pár hónap előtt.

Egy korunkból való ember tehát, akinek írásai olvasása közben elgondolkodha-tunk, akiről kitűnik az is, hogy a leginkább hozzáértők és a legtájékozottabbak, ta-lán a legelfogulatlanabbak közül való. Oda kell figyelnünk arra, amit elénkbe tár.

Akár azokra is (hiszen hitele van), akikről megnyilatkozik. Nagy- és kismesterekre, akiknek fel tudja fedezni és tárni értékeit, akiknek művészete egyként a humani-tásban gyökerezik. És ugyanígy a megnyitó személyének tudománya, szakmai és mű-vészetpedagógiai munkássága, alkotó művészete is. Még abból is tanulhatunk, ha egynémely kérdésben és választásaiban olykor ellentmondhatunk neki. (Magvető, 1978.)

BODRI FERENC

In document tiszatáj 1979. AUG. * 33. ÉVF. (Pldal 87-93)