Seres András: Barcasági magyar népköltészet és népszokások.
Sajtó alá rendezte Keszeg Vilmos.
Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1984
Seres András nevét eddig a tárgyi néprajz, a népművészet köréből írt önálló kötetei (Népi hímzéseink. I. 1972 — II. 1973;
Népi mesterek. 1973) tették ismertté. Most megjelent terjedelmes népköltészeti és népszokás-gyűjteményével azonban méltó módon folytatja a barcasági néphagyományt gyűjtő jeles elő
deinek, Zajzoni Rab Istvánnak, Orbán Balázsnak, Kolumbán Lajosnak, Horger Antalnak a munkáját. A munkához jó negyed századdal ezelőtt fogott hozzá. Szülőfalujából, a Brassó megyei Krizbából származnak legelső lejegyzései, de a kutatást csak
hamar kiterjesztette a Barcaság többi falujára is. Az a felisme
rés, hogy „... a Barcaság magyar folklórjáról, népművészetéről mindeddig átfogó munka nem született”, arra ösztökélte, hogy sokrétű, a népköltészeti műfajok megközelítő teljességét ma
gába foglaló gyűjteményt hozzon létre. S hogy ezt megvalósí
totta, nagyrészt annak köszönhető, hogy mindvégig szoros szá
lakkal kötődött e vidék népéhez, szülőföldjéhez: belülről ismer
te az itt élő dolgozók társadalmi-művelődési életét. Olyan könyvet tett asztalunkra, amelynek anyaga fokozatosan beépül majd közművelődésünkbe. Mert — amint azt a szerző az Elő
szóban megállapítja — „...a népi kultúra ismerete általános mű
veltségünk szoros tartozéka.”
De hát milyen is a Barcaság mai nép hagyománya?
A gyermekfolklóron, a lakodalmi mondókákon és szokás
dallamokon kívül „... alig van itt élő népköltészet.” A mese- és mondaanyag például csak töredéke az egykorinak, a most le
jegyzett szövegek mégis értékesek, mivel sok „helyi epizódot”
tartalmaznak. Egyik-másik tipologizálhatadan volta azt bizo
nyítja, hogy több-kevesebb új elemet foglal magába, s ezáltal
sajátos színeket hordozó, eredeti népi alkotássá vált. A Balladák fejezetében a klasszikus réteget például csak a Tollas Ergsi, a Fe
hér Anna három változata és A virágok vetélkedése című ballada
szerű régi ének képviseli. A feledés a népdalkincset is alaposan megrostálta. Nagyobb népszerűségnek a szerelmi dalok örven
denek, de „... aránylag jóval kevesebb kesergőt, bujdosódalt és bordalt sikerült összegyűjteni”.
E műfajok jó része tehát már csak passzív készletként él az adatközlők tudatában. Seres szerint „az ember értékrendszer
ének” megváltozása, a hagyományos keretek meglazulása, sőt felbomlása váltotta ki egyes népköltészeti műfajok népszerűség
ének csökkenését. Ugyanakkor azonban utal arra is a népmesék
ről beszélve, például, hogy „a szemléletbeb változás átstruktu
rálja a mesei világot”. Más szóval, hogy a változó társadalmi
művelődési élet a maradandó értékek jó részét magához haso
nltja, asszimilálja, beépíti és ezáltal bizonyos mértékben átminő
sül a népköltészet, a népszokás is. Anélkül azonban, hogy el
vesztené lényegbeli jegyeit, a lelkiséget hordozó szerepkörét.
Megjegyezni kívánjuk, hogy a szerző roppant érdekes ada
tokat tudott volna még közölni — akár statisztikai kimutatá
sokban is — egyes alkotások gyakoriságáról. Annál inkább, mi
vel egyik megjegyzése szerint gyűjtőmunkája során „... alig ma
radhatott népköltészetet ismerő ember megkérdezetlenül.”
Nyomban idekívánkozik a kérdés: hányán lehettek, akik nem ismertek népköltészeti alkotásokat? Milyen az arányuk a ha
gyományokat még őrző adatközlőkhöz viszonyítva? Szól arról is, hogy számos alkotást csak töredékesen tudott lejegyezni.
Ezek ki is maradtak a kötetből. De miért váltak töredékesekké, s mi a töredékek aránya a még ép, hibátlan alkotásokhoz viszo
nyítva? Utal Seres a kéziratos füzetek szerepére, s a nyomtatott szövegek népi átvételére is. De kifejthette volna részletesebben, hogy az íratlan kultúra és a modern írásos kultúra szerepcseréje milyen stádiumban van jelenleg a Barcaságon? Olyan kérdések ezek, amelyeket a modern folklórkutatás nem hagyhat megvá
laszolatlanul.
A barcasági néphagyománynak ma is élő, ma is virágzó ré
sze a gyermekfolklór. A közölt népköltészeti anyag közel felét (515 drb.) a gyermekmondókák, illetve a játékleírások teszik ki, s ez a gyűjtemény „egyik leggazdagabb fejezete”. Csakhogy „...
a népi gyermekjátékok nagyrészt az óvodában élnek”. Tehát már a gyermekfolklór is fokozatosan átminősül, oktató-nevelő munkánk eszköztárát gyarapítja. Ezáltal élete is meghosszab
bodik, s belátható időn belül nem veszíti el népszerűségét.
A Seres-gyűjtemény nagy erőssége a Népszokások és A z em
beri élet átmeneti rítusai című két fejezet. Előbbi a téli, a tavaszi és a nyári ünnepkör szokásanyagát tartalmazza, az utóbbi pedig az emberélet fordulóihoz kötődő népszokásokat rendszerezi. A gyűjtő leírásai tárgyszerűek és pontosak: látszik, hogy otthon érzi magát ebben a témakörben. Nem mellőzte a szokáskölté
szetet sem: az anyagot a szokás leírásába illesztette, s így egysé
ges, teljes képet kapunk a bemutatott szokásokról.
A legrészletesebb és a legkidolgozottabb a Lakodalom című fejezet. Meggondolkoztató a szerző észrevétele: „A barcasági magyarság gazdag lakodalmi szokásvilága amennyi közös vo
nást őrzött hajdan falvankint, ugyanannyi mozzanatban, szín
ben és árnyalatban különbözött is.” Jó figyelmeztetés ez arra, hogy érdemes, sőt szükséges minden falu lakodalmi szokásait összegyűjteni, mivel ez az anyag is elindult „a rohamos unifor- mizálódás felé”.
Seres András szép gyűjteményét a fiatal kutatónemzedék egyik tehetséges tagja, Keszeg Vilmos rendezte sajtó alá. Fő tö
rekvése az volt, hogy az anyag rendszerezésével, sőt, rostálásá
val ne csak az olvasónak nyújtson „élvezetes olvasmányt, ha
nem a kiadvány a kutatás számára is hiteles adattár legyen.” Ez az elképzelés maradéktalanul megvalósult. A Jegyzetek alapos fi
lológiai munka eredménye. A megírásával szerzett tudásanya
got Keszeg — minden bizonnyal — eljövendő önálló kötetei
ben fogja majd kamatoztatni.
Művelődés, 1984. szeptember
ADOMÁK ÉS TANÍTÓMESÉK KÖNYVE