Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1977
A népballadát, első fölbukkanásától kezdve, általános érdek
lődés övezte. A XVIII. század végi, majd a XIX. század eleji észak- és nyugateurópai gyűjtemények példaként szolgáltak a keleteurópai országokban meginduló folklórgyűjtésnek. Az in
dítás, a példaadás termékenyítő hatásán túl azonban figyelembe kell vennünk azokat a belső történelmi-társadalmi körülménye
ket is, amelyek elősegítették a népköltészet iránti érdeklődés föl
keltését. Az 1848-as forradalmi megmozdulások, a nemzeti fel
szabadító harcok a népi élet, a népi társadalom alaposabb meg
ismerésének igényét hozták. Ezért fordul a figyelem a nép anyagi és szellemi értékei felé: román, magyar, szerb kutatók szinte egyidőben fedezik föl a hagyományt, s csakhamar megindul a rendszeres népköltészeti gyűjtőmunka. Elég, ha itt Vasile Alec- sandri és Kriza János ilyen irányú tevékenységére utalunk.
Már az első hazai gyűjtők felismerték az epikus énekköltészet rendkívüli jelentőségét, s azóta a ballada iránti érdeklődés mit sem csökkent: újabb keletű balladagyűjteményeinknek tömegsikere van, a monografikus igényű, gyűjtő-rendszerező-feldolgozó mun
ka pedig soha nem látott eredményeket mutathat fel. A hatalmas szakirodalom ellenére a balladakutatás számos kérdése még nem nyert megnyugtató megoldást. Ezt tanúsítja Faragó József frissen megjelent kötete, amelyben a szerző jó félezemyi tanulmányából, cikkéből közöl bő válogatást.
Már elöljáróban le kell szögeznünk, hogy a könyv anyagának összeállításakor igen szerencsésen járt el a szerző: jó ötlet volt egy
részt a csak egyetlen műfaj köré csoportosuló írások egybeválo- gatása, másrészt pedig célszerű volt a tanulmányok ciklusokba szervezése, mert így az olvasó könnyebben eligazodhatik ballada
világunkban. Az első nagy fejezetben (Balbdagjjűjtők nyomában) Fa
ragó a múlt században tevékenykedő erdélyi és moldvai kutatók munkásságát ismerteti. Főleg a balladagyűjtés vonatkozásában hoz egészen új adatokat. Petrás Ince János moldvai munkálko
dása során — például — több mint 150 évvel ezelőtt megalkotta az első szerény „korai folklorisztikai falumonográfiát”. Ugyanak
kor az általa gyűjtött 15 ballada „első lejegyzés a magyar folklór
ban”, tehát vállalkozása úttörő jelentőségű. Meglepő adatra buk
kant Faragó Gyulai Pál levelezésében is: kiderült, hogy a későbbi nagy kritikus 1845-ben, tehát 19 évesen Erdélyben már népkölté
szeti gyűjtéssel foglalkozott. Valószínű, az ekkor szerzett szemé
lyes tapasztalatokat használta föl később Adalék népköltészetünkhöz (1860) című — főleg elméleti alapvetésű — dolgozatában, amely
— mint köztudott — Kriza János gyűjtés-szervező munkásságára volt döntő hatással. S ha már Krizát is fölemlegettük, hadd idéz
zük Faragó tanulmányából a rá vonatkozó egyik legizgalmasabb részt: „... sajtó alá rendeztem a vadrózsás munkaközösség vala
mennyi balladájának összesítő gyűjteményét. E kiadásra váró kéz
iratban a balladák száma már több mint nyolcvan”. Tehát mintegy negyedszáz olyan új Kriza-balladáról esik szó, amelyeket jórészt alig ismerünk: az összesítő válogatás (Kriza János: Székely népköltési gyűjtemény. Bp. 1956.) balladafejezete ugyanis mindössze 55 epikus éneket adott közre. A kötetben külön tanulmányt szentelt a szer
ző F. Szabó Sámuel marosvásárhelyi népköltészeti gyűjtő
mozgalmának. F. Szabó Sámuel kollégiumi tanárt főleg gyűjtés
szervezőként kell méltányolnunk, mivel az iskola egykori kézira
tos lapjaiból most napfényre kerültek a diákgyűjtők nevei, akik az 1860-as években mintegy 900 darab székely népkölteményt hord
tak össze. S ha ez a hatalmas gyűjtemény időközben el is veszett, legalább a megőrződött „klasszikus kis hagyatékot” kellene végre közkinccsé tennünk.
A folklórtörténeti tanulmányok java részének olvasásakor több helyen is utalást találunk az 1840-es évekre: Petrás 1841-től gyűjt moldvai anyagot, Gyulai Pál 1845-ben figyel föl a hagyo
mányra, Kriza János pedig 1842-ben ad ki „Előfizetési Felhívást Vadrózsa című Népköltészeti Gyűjteményre”. S ha még a
Három-sgéki balladagjűjtók szép, összefoglaló jellegű írás idevonatkozó adatát (Nagy Lajos 1846-os gyűjtéséről) is figyelembe vesszük, akkor levonhatjuk azt a következtetést, hogy hazai viszonylatban jóval az 1848-as forradalom előtt már folklórgyűjtésre érett tör
ténelmi-társadalmi viszonyokkal találkozunk. Erdélyi és moldvai csángó népköltészetünk föltáró munkájának megindulását tehát jogosan datáljuk ezekre az esztendőkre.
Ugyanebben a fejezetben szól Faragó — ha csak röviden is
— a nemrég lebonyolított bihari balladagyűjtő pályázatról. A társadalmi gyűjtés fontosságáról van itt szó: az eddigi kutató
munka fehér foltjainak eltüntetésében a széles körű összefogás ma is jó eredményeket hozhat. A Bihar vidéki önkéntes folklo
risták gyűjteménye máris önálló kötetté érett, amely — minden bizonnyal — hamarosan megjelenik a Kriterion gondozásában.
Nem zárhatjuk le a fejezet ismertetését anélkül, hogy kis hi
ányérzetünknek ne adnánk hangot: olvasni szerettünk volna — összefoglaló tanulmányt — az 1944 utáni hazai magyar ballada
gyűjtés történetéről is. Annál is inkább, mivel a Népballadáink Európában című dolgozatban emlegetett nemzetközi jó hírne
vünk megalapozásában felszabadulás utáni nagy forrásgyűjtemé
nyeinknek fontos szerep jutott.
A Balladáról balladára címen összefoglalt tanulmányokban Fa
ragó egyrészt olyan balladavariánsokat ismertet, amelyeket évti
zedekkel ezelőtt jegyeztek le a szorgos gyűjtők, de a kutatás mindmáig nem foglalkozott velük kellő mértékben. A szerző most újraközli — például — Béterpáli Mihálj bihari balladájának invariáns szövegét, de költői minőségének taglalása mellett a tá- gabb összefüggésekre is utal: megpróbálja pontosabban kijelölni a ballada helyét klasszikus értékű énekköltészetünkben. Ugyan
ilyen jellegű történeti adatot szolgáltat Faragó a Szilágyi és Hagy
másé ballada jobb megértéséhez is.
A tanulmányok legtöbbjében azonban a történeti értékű szövegek mellett a legújabb gyűjtésekből származó változatok egész sorát találjuk. Ez a késői szembesítés folklorisztikailag roppant érdekes adatokat nyújt a balladák továbbéléséről, a
ha-gyományozódás egyes vonatkozásairól. Általában olyan balla
dákat vizsgál Faragó, amelyek aránylag kevés változatban ke
rültek elő: A mennybe vitt leány; A vité.^ és a kegyes; A három há
ny ásylegény; A szerelem próbája refrén nélküli redakciója. Az újabb balladaváltozatok vagy újabb balladatípusok közlése valódi gazdagodást jelent. Ugyanakkor több helyen is figyelmeztet a szerző mai feladatainkra: „... a gyűjtőmunka nagy hézagait csak állandó utánakereséssel lehet úgy-ahogy pótolni”.
Egészen más jellegű dolgozatokat találunk a Népballadák élete című fejezetben: itt főleg a népi énekes egyéniségének és élet
művének viszonyát boncolgatja a szerző (Petrea Cretul jolcan Bráila énekmondójá), s külön hangsúlyozza a rendszeres újra- gyűjtések szerepét és fontosságát bizonyos folklórjelenségek alaposabb megismerésében (Barkas István balladája; A kibédi Barcsai-ballada hatvan év múltán). A balladagyakorisági vizsgála
tok, a folklórszociológiai fölméréseken alapuló kutatások — amelyek örvendetesen gyarapodnak hazai folklorisztikánkban
— a módszerek megújítását eredményezték már eddig is.
A Háromsgéki helyi balladák című, monografikus igényű ta
nulmányban ugyanakkor az újfajta, a téma alapján történő rendszerezésre ad jó példát Faragó. Százharmincegy helyi bal
ladát rendszerez, miközben alaposan szemügyre veszi a bú
csúztató balladák kezdőformuláit is. Következtetése, miszerint a helyi balladák kétharmada gyilkosságtörténetet tartalmaz, na
gyon is helytálló. A konkrét adatokon nyugvó vizsgálat tehát megerősítette az itt-ott szétszórtan megjelent, de kellőképpen meg nem indokolt eddigi felismeréseket.
Faragó Józsefet már évek óta a román balladaköltészet egyik hazai magyar szakértőjeként tartjuk számon. Elég, ha itt Kiss Je
nő ötkötetes balladatolmácsolására gondolunk: ezeknek a kö
teteknek az anyagát Faragó válogatta, bevezetővel és jegyzetek
kel látta el. A kölcsönhatás vizsgálatának fontosságáról Faragó a könyvet indító AjánláséHowa. így vall: „Nem ismerhetjük meg a magunk folklórját... az együtt élő és szomszédos népektől, nem
zetiségektől kapott összes folklórjavak számbavétele és megbe
csülése nélkül”. Ennek a szép szerepvállalásnak tesz eleget a szerző a könyv utolsó fejezetében közölt tanulmányaiban (Nép
balladák találkozása). Itt Faragó főleg azokkal a balladákkal fog
lalkozik, amelyek biztos átvételeknek tekinthetők: Miorita; A ju - hait kereső pásztor; Györgyike és Ilona; A leány és a lovas stb. Új ös
vényt vág a szerző ugyanakkor a magyar A rgrns forrása kérdésé
ben: áttekinti az árgirusos román néphagyományt, s hangsú
lyozza, hogy csakis e hagyomány figyelembe vételével juthat nyugvópontra a téma megoldása. Ez a szemlélet — minden bi
zonnyal — további kutatásokra ösztönzi majd mind a magyar, mind a román folkloristákat.
Befejezésül fölsorolunk néhányat a legsürgősebb — a kö
tetből is kicsendülő — feladatokból: hazai magyar folklórtörté
neti kézikönyv megírása; folklórbibliográfiák összeállítása; az egyéniségvizsgálat folytatása, személyi balladamonográfiák megírása; minél több — fölmérésen, alapuló — folklórszocio
lógiai tanulmány összeállítása; a hazai klasszikus népköltészeti hagyaték közkinccsé tétele stb. Elvégzendő feladataink tehát bőven vannak: hozzáértés és felelős munka szükségeltetik.
Művelődés, 1978. május
GYERMEKVILÁG ESZTELNEKEN