• Nem Talált Eredményt

AZ IDŐSKOR MINT KRÍZIS

3. Az időskori személyiségfejlődés

A továbbiakban ahhoz szeretnénk segítséget nyújtani, hogy az olvasó minél több szempontrendszert és tudást kapjon az optimális öregedés eléréséhez, vagy az elérés segítéséhez. Természetesen a vázolt folyamat nem az elkerülhetetlen halálnak üzen hadat, nem irreális elvárásokon vagy nem releváns megoldásokon alapszik, és nem is a megváltoztathatatlan tények elkerülését célozza meg. Tény, hogy a szervezet az idő előrehaladtával folyamatosan sérülékenyebbé válik, de az is tény, hogy tudatos viselkedéssel lehet és érdemes gondozni, védeni azt, és kompenzálni, illetve végül integrálni a veszteségeket. Ebben az esetben olyan dinamikailag és minőségileg te-vékeny, pozitív állapot jön létre, melynek összefüggéseit az alábbiakban tárgyaljuk.

A másik fontos alapelv, hogy bár folyamatosan krízisekről beszélünk, ahogy korábban is tettük, mindezt az egészségpszichológia erőforrásokra épülő, pozitív kimeneteleket kereső, a realitást felmérő, mégis támogató, segítő szemléletében tesszük.

3. 2. A gyász és a korábbi veszteségek feldolgozásának szerepe az időskori krízisek megélésében

A következőkben áttekintjük az időskori személyiségfejlődés elméleti ívét, mely-nek két végpontja a sokat emlegetett én-integritás és a kétségbeesés, benne a böl-csesség lehetőségének megszerzésével és megélésével.

Nem emeljük ki külön minden szakasznál, de alapvetően az egyes fordulópon-tok megoldása a megjelenő és megélt veszteségek feldolgozásának képességén és sikerén múlik. Életünk során folyamatosan „gyakoroljuk” és „tanuljuk” a minket érő veszteségek elfogadását, a tanulságok leszűrését és a tanultak, tapasztaltak énbe való integrálását.

Az érzelemszabályozás folyamatában a veszteségek elfogadásának, feldolgozá-sának képessége kitüntetett szerepet tölt be, és egész életen át tanuljuk lépésről lépésre. Ilyen szempontból minden veszteségre adott reakciónk egymásra épül, az első szerelem elvesztésének átélése éppúgy, mint az iskolába járás miatti elköltö-zés otthonról, vagy a munkavállalás és családalapítás miatti elszakadás és leválás.

Minden élethelyzetnek megvan a maga vesztesége, amelyről megtanulunk lemon-dani, elfogadni. Ezáltal megtanuljuk értékelni azt, amikor az elvesztett dolog még életünk része volt. Ideális esetben kölcsönösen segítjük ebben egymást, családunk, barátaink támogatása átlendít minket ezeken a helyzeteken. Ezernyi apró gyászt élünk meg az éppen megélt életkorból fakadó feladat betöltéséhez, és a boldogság-hoz vezető úton. Fiatalon, tele tervekkel, reményekkel, feladatokkal könnyebbnek tűnik a döntéshozás, talán kevésbé tudatosul, hogy eközben, mint minden változás esetében, ekkor is folyamatosan veszteségek megélésével haladunk előre12. Apró, mégis fontos veszteségek megéléséről van szó, amelyeket érdemes elgyászolni, hogy annak szépségei és akár szomorú, akár örömteli tanulságai megmaradjanak.

Mindkettő, a pozitív és a negatív élmények egyaránt segítik azt, hogy tapasztala-tunk legyen arról, hogy hogyan kezeljük a változásokat, veszteségeket. Jó esetben megtanuljuk, hogy hogyan alkalmazkodunk az új helyzetekhez, milyen stratégi-áink vannak a megváltozott életünkben való berendezkedéshez, kire

számítha-12 Nézzünk erre néhány egyszerű, kézenfekvő példát: Ha elköltözünk otthonról, mert egyetemre ke-rülünk, vagy munkába állunk, akkor elsősorban a szabadságra és a lehetőségekre koncentrálunk. De ha a gyerekszobát elhagyjuk, akkor idővel konstatáljuk, hogy úgy, mint korábban, már többet nem lehet hazamenni. Lehet, hogy a testvér átvette a szobát, vagy a szülő rendezte be irodának, de a változás el-kerülhetetlen és megtörtént. Amikor még „otthon” laktunk a szülőkkel, bizony el kellett számolnunk néhány dologgal, de cserébe kevesebb volt a felelősségünk, vagy mondjuk főztek ránk stb. Lehet példa a gyermekvállalás is, ahol a párkapcsolattal járó örömök és lemondások mellet még szülővé is válunk.

Ez rengeteg lemondás, alkalmazkodás és egyben öröm forrása is.

tunk, kinek a támogató jelenlétére van igényünk, kivel szeretnénk megosztani érzéseinket stb. Fontos, hogy megálljunk és megéljük ezeket a pillanatokat, mert ilyenkor szerezzük meg a gyakorlatot ahhoz, hogy később olyan veszteségekkel is szembe tudjunk nézni, amelyeknél nem a mi döntéseink és elhatározásaink ala-kították a lehetőségeket. Fiatalabb életkorban még általában a „nyereségre” kon-centrálunk, az van az előtérben, fi gyelmünk középpontjában, de a helyes döntést és a jó felkészülést az adja meg, ha azt is tudjuk, hogy döntéseink következtében mit „veszítünk”. Ebben az esetben a veszteség bekövetkezése már nem ér minket váratlanul. A hatékony érzelmi feldolgozás segíti a természetesen felmerülő prob-lémák megoldását, nem sérülékennyé, hanem felkészültebbé és rugalmasabbá tesz minket. Reális lehetőséget teremt az átgondolt döntésekhez. Például tudjuk, hogy a gyermekvállalás öröme áldozatokkal is jár, amelyhez, mondjuk úgy, hogy való-ban „tájékozott beleegyezésünket adtuk”, feláldozva egyéni és kapcsolati célokat más célokért, amelyek a gyermekneveléssel járnak. De lehet szó egy kedvező állás miatt egy ígéretes párkapcsolat háttérbe szorításáról, és még lehetne folytatni a sort. Nincs előrelépés valódi, érzelmileg megdolgozott veszteségek nélkül, amelyek ajtót nyitnak az átgondolt, felelős döntések meghozatalához.

Ez a más és más tartalmakkal megélt, de folyamatosan ismétlődő folyamat segít abban, hogy el tudjuk majd gyászolni azokat a veszteségeket is az életünkbe in-tegráltan, amelyek bekövetkeztekor többet veszítünk, mint nyerünk. Ezek azok a veszteségek, amelyekre nem tudunk máshogy készülni, de bekövetkeznek, mint a szülők, egészség, munkahely elvesztése. Történhetnek azonban váratlan veszteségek is, szemben azokkal a korábbi döntésekkel és helyzetekkel, ahol még aktívabb bele-szólásunk lehetett az életutunkba, és könnyebb volt a nyereségekre koncentrálni. Az egyetlen mód a felkészülésre a gyászmunka elvégzése, az érzések megélése minden egyes döntés esetében, annak mértékével és szubjektív minőségével arányosan.

Az életvégi krízisek többségéről tehát elmondható, hogy korábbi döntéseinken és az azokkal való szembenézés minőségén alapulnak. Az elmaradt, megspórolt, be nem fejezett gyászmunka időskorban éppúgy a felszínre kerül, mint a meg nem oldott krízisek, és ha nincs megfelelő megküzdési stratégiánk, mert az élet által ko-rábban felajánlott gyakorlási lehetőségeket nem használtuk ki megfelelően, akkor bizony ebben az életszakaszban nehezebb feladattal állunk szemben. Nem lehetet-len ekkor sem az integritás megszerzése, de kétségkívül így nagyobb kihívást rejt, mert több vagy intenzívebb krízist kell kezelni akár egyszerre is, és ekkor óhatat-lanul nagyobb a sikertelenség kockázata. Az életkor előrehaladtával a veszteségek kumulálódnak, számos jövőre vonatkozó remény és illúzió is elvész a konkrétumok mellett. A nehézségeket gyakran növeli, hogy a bármilyen okból gyászt megélő sze-mélyt a környezete túlzott gondoskodással, óvó viselkedéssel veszi körül. Ez a kí-mélő magatartás azonban könnyen a szándékkal ellentétes reakciót eredményezhet, aláásva ezzel a személy önértékelését, megakadályozva a hatékony megküzdést.

Azt is meg kell említenünk, hogy az időskori veszteségfeldolgozás különbözik a fi atalabb életszakaszban megélttől. Dichl, Coyle és Labouvie-Vief (1996, id. Filipp és Aymanns, 2005) szerint a megküzdési mód együtt érik az élettapasztalatokkal.

Összhangban a szocioemocionális szelektivitás modellel (ld. később), az idősebbek több érzelemszabályozáson alapuló megküzdést alkalmaznak. Ez azt jelenti, hogy a negatív eseményekért kevésbé okolnak másokat; hamarabb felismerik a potenci-álisan megterhelő tényezőket; a gondolatokat és érzéseket nem próbálják meg egy-mástól függetlenül kezelni; könnyebben aktiválják az élettapasztalataikon alapuló megküzdési terveiket; igyekeznek értelmet keresni a nehézségekben is; sőt, még az általuk alkalmazott elhárító mechanizmusok is kevésbé negatívan befolyásolják a realitást, mint akár a középkorúak, akár a fi atalabbak esetében. Összességében tehát az idősek potenciálisan képesek a veszteségek hatékonyabb elfogadására.

3. 3. A pszichoszociális fejlődéselmélet kilencedik szakasza

A személyiség és fejlődésének ismertetése kapcsán Erikson (1991) pszichoszociális életciklus modelljét tekintjük elsődlegesnek. Az időskor a már érintett bölcsesség elérésének és elérhetőségének az ideje, mely az élet értékeléséből és áttekintéséből fakad. Az időskori krízis két pólusa az Erikson (1991) által vázolt modell szerint az én-integritás és kétségbeesés. Az integritás érzése magában hordozza a korábbi életszakaszokkal való elégedettséget, annak veszteségekkel együtt történő elfogadá-sát és egészlegességét. A kétségbeesés akkor jelenik meg – az identitáskrízis másik végpontjaként –, ha a személy például azt éli meg, hogy elvesztegette az életét, nincs már elég ideje változtatni, elégedetlen életútjával, és fél a halál bekövetkeztétől.

A bölcsesség, ahogy már említettük, nem feltétlenül jelenti azt, hogy pozitív mérleget tudunk felállítani, hanem inkább azt, hogy múltunkat integrált egész-ként tudjuk szemlélni. Ennek a teljesítménynek jó indikátora a felnőttkori alko-tóképesség megvalósíthatósága, amely szintén nem az akadálymentes, feltétlenül pozitív élményeket takarja, hanem bármilyen, a következő generációra vonatkozó, befolyást jelentő cselekvés megélését. Vaillant (2002, id. Aldwin és mtsai, 2006) azt találta vizsgálatai során, hogy a kora gyermekkori események hatással voltak a felnőttkori mentális egészségre, amely az időskori integritás elérésének indirekt prediktorává vált a személyiségfejlődés során.

Joan M. Erikson (1998) – Erik H. Erikson felesége – az aggkort megélt embe-rek életfeladatait áttekintve, kiegészítette férje fejlődési modelljét egy kilencedik szakasszal, amely az öregkor transzcendálása felé mutat. Ekkor a test már elke-rülhetetlenül gyengébb, autonómiája csorbát szenved, ezáltal a korábban megélt én-minőségekben is több sérülékenységgel kapcsolatos élmény elevenedik meg, és kerül előtérbe. Ennek az időszaknak a jellegzetes krízisei a korábbi életszakaszok tapasztalatain keresztül válnak érthetővé. Az alkalmazott megküzdési repertoár nagyrészt a korábbi életszakaszok megoldási lehetőségeiből táplálkozik, azok ta-nulságait, nehézségeit eleveníti fel, bár tartalmában más. Normális, természetes változások bekövetkezésének lehetőségeiről beszélünk, amelyek mértéke és mi-nősége egyéni. Ugyanakkor a korábban „megharcolt” nyolc pszichoszociális krízis tengelye megjelenik újra, melyek ugyan más jelentést hordoznak, de fenyegethetik a korábban már megszerzett alapvető énerők biztonságát. Az biztos, hogy

megkér-dőjelezik és más keretbe helyezik az addig bejárt életutat, új szempontok szerint körbejárva azt, és a pozitív kimenetelért sok régi, ismert megküzdési mechanizmust kell és lehet átalakítani, vagy újrafelhasználni (ilyenek a korábban már említett ak-komodációs stratégiák előtérbe helyezései, vagy a szelektív optimalizációs model-lek13, mint a már említett és későbbiekben kifejtett szocioemoconális szelektivitás) (Kerekes, 2013a, Révész, 2007). A kilencedik szakasz speciális időskori feladatait és krízislehetőségeit az alábbiakban összegezzük, az eredeti pszichoszociális fejlő-dési periódusok döntési lehetőségeinek segítségével.

3. 3. 1. Bizalom/bizalmatlanság

A bizalom/bizalmatlanság kérdéskörében nem könnyű a pozitív kimenetelért ví-vott harc, mert az idős test törékenysége14, megbízhatatlansága hirtelen megkér-dőjelezheti a személy korábban biztosnak hitt képességeit. Az egyik legfontosabb krízist kiváltó tényezőről van itt szó, amely a fi zikum, a test sérülékenységéből fakad. A normál strukturális, érzékszervi és kognitív funkcióváltozások15 mellett egyre nagyobb az esély a patológiás romlásra, krónikus betegségek kialakulására, balesetekre. A képességek folyamatosan változnak, a teherbírás csökken, a személy önmagáról és képességeiről, lehetőségeiről, teherbírásáról alkotott emlékképe fo-lyamatosan átíródik a realitás talaján.16 Ennek a szakasznak a pozitív kimenetele

13 A szelekció – optimalizáció – kompenzáció modell (Baltes és Baltes, 1990, id. Riediger, Li és Lindenberger, 2006) által leírt folyamatokat egész életünkben alkalmazzuk az integrált működés ér-dekében, de az idősödés folyamatában kiemelt hangsúlyt kap. A modell megmutatja, hogy a fi ziológi-ai és pszichológiziológi-ai fejlődési potenciálokat hogyan lehet optimalizálni, és annak eredményeit integrálni a fejlődési folyamatba. A modell a korlátozott környezeti és személyes erőforrásokat használja az alkalmazkodáshoz. Ezek a korlátozott erőforrások azok az életkorral együtt járó veszteségek és sek, melyek felölelik a testi, mentális változásokat, a nyugdíjazást, a társ elvesztését. A fejlődési krízi-sek áttekintéséből egyértelműen látható, hogy a korral a rendelkezésre álló erőforrások csökkennek, beszűkülnek vagy hamarabb kimerülnek, illetve dominószerű veszteségfolyamatot indíthatnak el. Ez egyrészt azt jelenti, hogy időskorban a megfelelő funkcionáláshoz több erőforrást veszünk igénybe, mint a fejlődésre, ellentétben a korábbi életszakaszokkal. Másrészt ahhoz, hogy a korspecifi kus krízi-sek megoldása és az integritás eléréséhez szükséges fejlődés megvalósulhasson, szelektálnunk kell az egyéni életút valóban fontos céljait.

A szelekció szempontjait alapvetően két csoportba sorolhatjuk, vagy választás vagy veszteség a csoportosítás alapja. Választáson alapuló szelekció esetén a célok elérését veszteségek nélkül próbáljuk véghezvinni, amelyhez szintén elengedhetetlen a fontossági sorrend felállítása. Veszteségen alapuló szelekció esetén az eredeti cél nem elérhető, ezért az erőforrások átcsoportosítására van szükség. Ez-után a kiválasztott célokhoz optimalizáljuk a rendelkezésre álló erőforrásokat, megszerezzük és fi no-mítjuk azt, amely jelentheti többek között a megfelelő eszközöket, információkat. Az optimalizáció megvalósulása a gyakorlás folyamata. Végül pedig kompenzáljuk, ellensúlyozzuk a veszteségeket (Ka-szás és Tiringer, 2010 és 2013).

14 Először a leromló és a szokásos típusú öregedés esetén, majd később a sikeres öregedési folyamatok kapcsán is megjelennek ezek a tapasztalatok.

15 Bővebben ld. az irodalomjegyzékben: Kerekes, 2013b ill. Kerekes és Karádi, 2013.

16 Emlékszem egy kilencvenegy éves férfi betegre, aki azért került ápolási osztályunkra átmenetileg, mert leesett a fáról, és összetörte magát. Napokat töltött szótlanul, mogorván, mire kiderült, hogy az az igazi baja, hogy nem tud többet fára mászni, pedig ő még el akarta érni és megmetszeni a legfelső

a remény volt csecsemőkorban, most a remény átértékelődik, perspektívájában, minőségében mássá válik. A segítség kérése, elfogadása, vagy szükségessége pró-bára teszi az idős embert ebben az életszakaszban. Könnyen billenhet a mérleg a negatív kimenetel, a kétségbeesés felé.

A helyzet egyik pozitív erőforrása azonban a társas támogatás elfogadása. A tár-sas támogatás egyik meghatározó gyökere a kötődési stílus, azaz a gyermekkori biz-tonság, a bizalom megélése. A kötődés minősége egy életre befolyásolhatja a társas támogatás igénybevételét, igénybe vehetőségét. Azonban a gyermekkori kötődés minősége nem megváltoztathatatlan prediszpozíció. Sőt, az életciklusok változása, az élettapasztalatok megszerzése megváltoztathatja a társas tapasztalatok szerepét is. Idővel összeadódó pozitív hatásról beszélhetünk, illetve az információkeresés módja is változik, azaz inkább az érzések, mintsem a tények mentén szelektálunk az idő előrehaladtával. A szocioemocionális szelektivitás elmélete (Carstensen, 1993, 1998, 1999, id. Riediger és mtsai, 2006) szerint a célok az élet végéhez közeledve az érzelmi feltöltődéshez, elégedettséghez kapcsolódnak elsősorban. Ez azt eredmé-nyezi, hogy az idősek a megjelenő és természetes veszteségek ellenére is minőségi-leg jobban érezhetik magukat (ld. a 2. és 3. 2. alfejezetet). Ezek a változások (mind az emlékezet, mind a fi gyelmi folyamatok szelektívebbek a pozitív információkra) segíthetik az elégedettség érzésének kialakulását (Baltes és Baltes, 1990; Kerekes és Karádi, 2013). Természetesen az akut és negatívan értékelt események (pl. há-zastárs elvesztése) csökkentik és megtörhetik ezeket a szelektív működésmódo-kat, de mégis úgy tűnik, hogy ebben a szakaszban a társas támogatás, ezen belül is kiemelten az érzelmi támogatás szerepe jelentős. Mint gyermekkorban a szülői gondoskodás, úgy időskorban is egy releváns másik személy gondoskodása kerül előtérbe. Az életkor előrehaladtával a szociális hálózat nagysága csökken, de a mi-nősége pozitívan alakulhat. Az időskori társas támogatás négy legfontosabb forrása:

a gyermekekkel való kapcsolat; a közeli rokonnal (házastárs, testvér), közeli baráttal való viszony és a többségében egy személlyel kialakított bizalmas kapcsolat.

Gyakori hiba, hogy a környezet nem vagy csak rövid ideig tolerálja az idős veszteségfeldolgozását. Jó szándékból ugyan, de igyekeznek fájdalmát, keserűségét bagatellizálni, idő előtti, valós elfogadás nélküli továbblépésre sürgetni. A másik véglet, amikor a környezet az idős veszteségei felett érzett szomorúságát, zárkó-zottságát természetesnek veszi, és így magára hagyja őt, segítség nélkül. A legtöbb ilyen helyzet a hozzátartozó informálásával könnyedén kijavítható, aki ezáltal fel

ágat. Szobatársai kinevették, hogy bárcsak az lenne a legfőbb bajuk, hogy nem tudnak 91 évesen felmászni a fára, de ez a betegnek nem számított. Nem számított még akkor sem, ha mások szeren-csésnek látták, hogy ilyen idős korban szembesült először igazán a képességeinek változásaival és ezáltal a lehetőségek korlátozottságával. Hosszú harc volt számára ennek a helyzetnek az elfogadása és a büszkesége megtartása, annak újradefi niálása által. Ez a leírt eset a következő szakaszra is jó példa, hiszen az élet ritkán választja el az elméleti szakaszokat egymástól. A büszkeségen esett csorbát végül segített kijavítani a beteg akarata. Ugyanis képes volt úgy dönteni, hogy megküzd a helyzettel és arra koncentrál, amire még képes, és megpróbálja máshogy megoldani azt, amire már nem. A szégyenér-zetét is újradefi niálta önmaga számára, a szükséges változás eléréséhez.

tudja venni az idős ritmusát, és nem akadályozza a saját helyzetéből fakadó bi-zonytalansága abban, hogy segítséget tudjon nyújtani17.

A társas támogatás optimális, megfelelő teret és időt adó megvalósulása in-tegrálhatja a személy életét, átsegítheti az elsősorban fi ziológiai változások miatt kialakult megbízhatatlanságokkal való szembenézésen. Biztos pontot adhat kap-csolati szinten, így az átrendeződés és alkalmazkodásra való képesség reménye megérlelődhet. A stabil társas támogatás megélése (még akkor is, ha esetleg ennek konkrét forrása változik18) fi zikai és lelki egészség szempontjából is protektív té-nyező (Kerekes, 2013b, Nussbaum és Coupland, 2004).

3. 3. 2. Autonómia/szégyen

A szégyenérzés is újra előtérbe kerülhet, hiszen a test feletti uralom meggyen-gülhet, ám az akarat ekkor is lehetőséget nyújt a kontrollra, vagy az új helyzethez való alkalmazkodás belátására, kialakítva az újradefi niált szabályokon alapuló biz-tonságot. A szégyenérzés és a kétségek számos forrásból eredhetnek. A test feletti uralom elvesztésére rengeteg példát lehet hozni, onnantól kezdve, hogy már nem vezethet autót, vagy a műfogsorral való étkezés okozhat kínos pillanatokat, odáig, hogy az idős tolószékbe kényszerül, vagy pelenkát kell hordania, esetleg sztómával él. Le kell mondania tevékenységekről, mert szégyelli, hogy nem tudja tartani a vizeletét, vagy gyermekére, unokájára szorul alapvető feladatok elvégzésében, mint az evés, a szobatisztaság. Ide tartozhat még az anyagi biztonság elvesztésével kapcsolatos szégyenérzet is, amely a nyugdíjazás miatt alacsonyabb jövedelmet és szociális bizonytalanságot eredményezhet. Ennek kapcsán szintén számtalan kényszer megélése okozhat további csorbát az önbecsülésen, legyen az olyan tény, hogy már nem tud például utazni, mert nem engedheti meg magának, vagy nem tudja otthonát fenntartani. Így lehet kényszer az otthon feladása, idősotthonba vagy a gyerekekhez való költözés is.

Ennek az életszakasznak a megoldását többnyire az akarat és a motiváció meg-találása segíti. A motiváció megtalálásában hatékony, ha szem előtt lehet tartani, hogy a szégyenérzet egyik jelentős forrása a kiszolgáltatottság érzése, az egyolda-lú helyzet. A kapott gondoskodás viszonzása, a kölcsönösség jelzései enyhíthetik az önbecsülésen esett csorbát. Még akkor is, ha az adok-kapok összefüggése más dimenziókban történik. Könnyebb elfogadnia az idősnek, hogy mondjuk a gyer-meke fürdeti, ha emellett megélheti, hogy véleményével, tanácsával hasznos ta-pasztalatot tud átadni ő is „cserébe”. Sokszor ez az említett kapcsolati aszimmetria és az ebből fakadó kiszolgáltatottságérzés az oka annak, hogy az idősnek végül

17 Ez a hibaforrás a társas támogatásban minden veszteségfeldolgozó, gyász időszakban igaz lehet.

18 Ahogy említettük, az idős ember szociális hálója változik, és többnyire szűkül. A releváns személyek elvesztése ezért kiemelt erőpróba, de nem megvalósíthatatlan. Az is tény, hogy a férfi ak és a nők másként működtetik a kapcsolataikat. Általában a nők rendelkeznek kiterjedtebb kapcsolatrendszerrel, így ők idős-korban több embert vesztenek el, sérülékenyebbek ilyen szempontból. A férfi ak általában a családra támasz-kodnak az életük során, így stabilabb a kapcsolatrendszerük, de az életkorral a két folyamat kiegyenlítődik.

könnyebb segítséget elfogadnia „idegentől” (nővér, gondozó), ahol a kapcsolat-ban a munkaviszonyból fakadó anyagi ellenszolgáltatás és/vagy a professzionalitás gyakran elfedi, esetenként ellensúlyozza a megélt szégyen érzését.

3. 3. 3. Kezdeményezés/bűntudat

A következő szakasz a célelérésről és kezdeményezésről szól. Az előző pontokban boncolgatott kérdések megválaszolása utat teremthet az életkorból és lehetősé-gekből fakadó reális célok kitűzéséhez. Ezek a célok azonban általában rövidtá-vúak, vagy rövidebb tárövidtá-vúak, mint korábban, és a napi tevékenységekhez kapcso-lódóak. Ekkor az aktivitás szintje megváltozik, és érzékelhető nehézséget jelent-hetnek például a generációk közti eltérések, akár az információáramlás, akár az információfeldolgozás kapcsán. A komfortos egyensúly megtalálása és kialakítása a változások tükrében már önmagában reális és lényeges célkitűzés. Fontos, hogy ezt az igényt a környezet is fi gyelembe tudja venni, és ennek megfelelően értékel-ni. Ilyen cél lehet, hogy az idős sétál egyet az udvarban vagy a házban, ilyen terv, hogy ma megborotválkozik, vagy meghallgat egy műsort a rádióban, de akár lehet egy családi találkozó megszervezése, vagy nyaralás is. A bűntudat általában akkor erősödik a kezdeményezés szándékával összefüggésben, ha az idős gyengének érzi magát az adott cél, tett megvalósításához. Ebben a helyzetben a kis lépéseken ala-puló, reális célkitűzések adhatják vissza a kezdeményezőképesség bátorító erejét és pozitív élményét. Segítséget jelentenek ilyenkor az ismerős eszközök, információk, a megfelelő tempó és a környezet elfogadó magatartása.

3. 3. 4. Teljesítmény/csökkentértékűség

A teljesítőképesség természetesen változik, az idő és a tempó értékelése átalakul, lelassul, de ennek az érzésnek nem szükségszerű velejárója a kompetenciavesztés élménye. Ebben a szakaszban is az elfogadó hozzáállás segítségével őrizhető meg az értékesség és bölcsesség érzése. Itt emeljük ki, de minden ponton lényeges, hogy a megfelelő támogatás, a teherbíró érzelmi kapcsolat nem magát az objektív vesz-teség bekövetkezését befolyásolja, hanem a szubjektív veszvesz-teségélmény megélésé-nek minőségét. Ezáltal segíti a személyt abban, hogy motivált legyen erőfeszítést tenni az elveszített erőforrás, teljesítőképesség kompenzálásáért. A tapasztalat azt mutatja, hogy minden egyes napra legalább egy, sokszor már csak egyetlen, ám reális célt érdemes kitűzni. Ez az alapja annak az érzésnek, hogy alkalmas vagyok valamire, van célja a napnak, van értelme felkelni, valami hasznosat cselekedni.

Megélhetővé válik az aktivitás egyéni és szubjektíven komfortos szintje is ezáltal, akár szellemi, akár fi zikai vagy más teljesítményről legyen szó.

A teljesítőképesség és kompetencia kapcsán van még egy lényeges krízispont, amely talán érdemes kiemelt fi gyelemre, és ez pedig a nyugdíjba kerülés állomá-sa. Vannak, akik várják ezt az állomást és a hosszú, munkával eltöltött évek után örömmel vonulnak nyugalomba. De vannak, akik ezáltal a „hivatalos