Csillagfényes éjszaka burkolta be a Neapolisi-öböl tündéri halványkékségét, szárazföldön és tengeren elült a munkás nappalok zakatolása, és a Mons Lactariusra és környékére rátelepedett a zsibbasztó csönd. Az az eszményi csönd, amelyre oly szívrepesve várnak a nemesebb szellemek, hogy megszabadulván a hétköznapok kíméletlen hajszájától, végre szabadon szárnyalhassanak. Ilyen sugallatos estén és éjszakákon végre felszabadultan és kedve szerint csapong a szellem, amelyet az alkotás szüntelen és csillapíthatatlan sóvárgásra sarkantyúz, és a remekművek születésének fájdalmas izgalma feszít. A Neapolisi-öbölnek ebben a titokzatos és termékeny varázslatában végre-valahára megszólalt Aurelianus hangján a nagy varázsló remekművének, Az aranyszamárnak első ígéretes akkordja:
„Nos, én neked e görög szabású regényben sok-sok tarka történetet fűzök egybe, és kíváncsi füled csintalan csacsogásommal elhódítom (ha ugyan a huncutkodó nílusi nádtollal telefirkált, efféle egyiptomi papiruszt elolvasni nincs ellenedre), hogy megcsodáld; miként fordul másra az emberek sorsa, amint átváltozik testük, s hogyan zökken újra régi medrébe, amint testüket visszakapják.
Hozzáfogok...”
Sorana - a sok Platón-olvasáson megedzett fülével - azonnal észrevette a metrikus sorzára-dékokat, élvezte a mondatok zenébe csendülését, és már nem bánta, hogy nem rendelték be lakosztályukba Diomédészt, a szálló csengő hangú, dallamosan hangsúlyozó felolvasóját, aki pompásan értette a módját, hogy a sorzáradékokat minden mondattag végén hűségesen kihangsúlyozza; s így az egész szövegnek állandó és változatos, hullámzó lüktetést adjon.
Meg is jegyezte férje felolvasásának első szünetében:
- Remek anagnósztész ugyan ez a Diomédész, az alexandriai főiskolán végzett, hivatalos felolvasók is elbújhatnak mellette, de tenálad nem olvashat jobban!
- Pedig kiváló felolvasó hírében áll, és emellett milyen csinos! - évődött Aurelianus Soranával. - Ezt észre sem veszed?
- Nem, Aurelianusom, én rajtad kívül senkit sem veszek észre. Minden gondolatomat és minden érzésemet te foglalod el. Így jó nekem.
- Nekem is teljes szívemet-lelkemet betöltőd, egyetlenem - ölelte magához szerelmesen a férje. - Ó, milyen jó, hogy bejutottunk a boldog kikötőbe! De ne haragudj meg, ha újra Apuleiusra figyelmeztetlek. Még csak elkezdtük olvasni, még előttünk az egész kötet. Pedig reggelre be akarjuk fejezni!
- Hajnalra talán be is fejezzük. No, olvassuk hát tovább! - sürgette Sorana a műkedvelő felolvasót.
Aurelianus nem is kérette magát. Lelkesen folytatta Lucius kalandjainak felolvasását.
Megmosolyogták a két boszorkány tragikomikus epizódját, derültek a csinos szolgálólány, Fotis mesterkedésein, felháborodtak végzetes tévedésén, és izgatottan várták, hogy a regény madár helyett szamárrá változott hőse, Lucius hozzájusson a megváltó rózsákhoz. Aurelianus rendületlenül olvasott volna tovább, de Sorana megállította:
- Aurelianusom, kedvesem, pihenjünk egy kicsit, hiszen, ráérünk.
- Jó, Soranám. Fáradt vagy?
- Bizony fáradt vagyok - ismerte be a fiatalasszony -, pedig te olvastál, én csak néha pillan-tottam be a szövegbe. De olyan jól olvastad fel, hogy a történetet is, stílusművészetét is teljes mértékben élveztem.
Nyílt az ajtó, s már a folyosóról behallatszott Boccio, a pincér rabszolga jelentkezése:
- Ezredes úr, Sorana asszony, a tábornok úr parancsára tisztelettel jelentkezem. Tizenkét darab frissen töltött olajmécset hoztam.
- Köszönjük. Akaszd mind a tizenkettőt a csillárra. Add át hálás üdvözletünket a tábornok úrnak!
- Átadom, uram.
- De most kérlek, Boccio, hagyj magunkra, olvasni akarunk.
- Éjjel?
- Megéri nekünk, mert azt hallom, hogy ez varázsos könyv. Reggelre minden kiderül.
Boccio elhelyezte a csillárban a friss mécseseket, behozott két üvegpoharat és egy kancsó bort, aztán tapintatosan távozott.
Aurelianus folytatta az olvasást. A regény továbbra is mozgalmas és érdekes volt, lüktető tempóban váltották egymást a kalandok. Most éppen oda ért Aurelianus, hogy a rablóbanda, mely Lucius házigazdájának, a hypatai Milónak házát kirabolta, nagyobb vállalkozásba vágta a fejszéjét: egy hírhedt uzsorás kirablására készült. A bandának már két „hősi” halottja volt, és a szállásadó vénasszony árulása miatt már odáig jutottak, hogy harmadik bajtársukat is fel kell áldozniuk. Ez is elpusztul, s utána a banda megtudja, hogy egy gazdag polgár, Denochares pazar gladiátori játékokat rendez, és erre a célra rengeteg pompás medvét vásárolt össze. Nos, a rablók hírét vették, hogy a medvék valamely titokzatos betegség miatt sorra hullanak, Denochares legnagyobb bánatára. A következő cselt eszeltek ki: egyik társukat medvebőrbe öltöztetve, ketrecben eladásra kínálták a gazdag polgárnak, aki kapva kapott az új medvén. Ha ez a társuk már a házban van - gondolták a rablók -, könnyűszerrel bebocsátja őket, s akkor szabad a vásár. Majdnem sikerült gonosz tervük, ám a házigazda egyik szemfüles rabszolgája gyanút fogott, s megakadályozta a banda támadását: a medvének öltöztetett „hős” rablót, Thrasykleont pedig elfogták és agyonverték.
A rablók a sorozatos csapásoktól annyira megrémültek, hogy hazatakarodtak. Egyik éhenkó-rász társuk, egy suhanc nem állt be a rablóbandába, hanem becsületes keresményből akart megélni. Elvállalta egy asszonynál, hogy a halottja mellett fog virrasztani, de minden ébersége ellenére mégis kijátszották a gonosz szellemek - s hiába alkudta ki előre a halottvirrasztás díját, a pompás vacsorát, finom bort és jó fizetést -: a holttestet megcsonkították, a virrasztónak orrát-fülét levágták. Így hát éppúgy megjárta ő is, mint társai, a rablók. Ők ugyan hazajutottak tanyájukra, de máris újabb gaztettre vetemedtek: elraboltak egy fiatalasszonyt férjével együtt, éppen akkor, mikor esküvőjükről hazatértek. A férjet azonmód agyoncsapták, a fiatalasszony a rémes látványtól elájult, később még álmából is minduntalan felriadt, és látomásaitól szinte lázat kapott. Akkor aztán a rablók öreg gazdasszonya, hogy szegénykét valamiképpen lecsillapítsa és megnyugtassa, azt ígéri neki, hogy valami bájos történettel, afféle csacska mesével mindjárt felvidítja.
- És most jól figyelj, kis Soranám - emelte föl a hangját Aurelianus -, az anyóka részletesen elmondja a szerencsétlenül járt fiatalasszonynak Amor és Psyche meséjét, az eszményi, sőt földöntúli szerelem szívmelegítő történetét, amely a regény legfőbb szépségeként, igazi drágagyöngyként ragyog ki a szöveg ezerféle aranyhímjéből! Ezen a sugallatos, aranyfényes éjszakán költői feladatra vállalkozom: megpróbálom méltón megszólaltatni a szöveg minden szépségét. Prózai hangom bizonyára nem a legalkalmasabb erre, de maga Apuleius stílusa olyan, hogy hallatán egyszerre úgy érzed: aranyzuhatag öntött el, és csak azt kívánod, hogy ez az aranyfürdő örökké tartson, és sohase kelljen kikapaszkodnod belőle a sziklás partra, mert akkor jaj, megszűnik a varázslat! Én már érzem a regény varázslatát: a mámoros elragadtatást, a szép szó megejtő gyönyörűségét, a platóni mézédes tökéletességet. Figyelj, drága kis feleségem, hadd kezdjek hozzá!
Aurelianus nyújtózkodott egyet, a serleg után nyúlt, hogy tikkadt torkát felfrissítse. Már nyitotta az újabb tekercset, de Sorana szelíden lefogta a kezét.
- Engedd, édesem, hogy én folytassam. Derekasan teljesítetted a „hivatásos felolvasó” nehéz szerepét; hadd bizonyítom be neked, hogy én sem vagyok alkalmatlan Apuleius bűbájos szövegének életre keltéséhez. Amor és Psyche meséjét együtt végigélveznünk: ez betetőzése lesz mai felejthetetlen éjszakánknak.
És Sorana édes hangján felcsendültek a miletosi mese első szavai...