Annak ellenére, hogy Telegdi Miklós a katolikus megújulás egyik első magyarországi kezdeményezője, ezáltal pedig a hitvitázó irodalom nyelvezetének és retorikai eszköz-tárának alakítója, viszonylag kevés az életével és munkásságával foglalkozó szakiroda-lom.24 Krakkóban végzett egyetemi tanulmányai után nagyszombati tanárként, majd az iskola főintézőjeként tevékenykedett. Az 1560-as években sorra nyerte el a fontosabb egyházi tisztségeket, míg végül Verancsics Antal 1573-ban bekövetkezett halála után az esztergomi érsekség kormányzója lett.25 Nem sokkal ezután királyi tanácsossá vá-lasztották, 1579-ben pedig elnyerte (a török megszállás miatt csak névlegesen) a pécsi püspöki címet.
Telegdi kétféleképpen próbálta megfékezni a reformáció terjedő eszméit. Egy-részt az 1568-ban meghalt esztergomi érsek, Oláh Miklós konszolidációs törekvéseit folytatva az egyházszervezet megerősítését és átfogó reformját tűzte ki célul. Ezt a szán-dékát bizonyítják többek között az általa publikált katekizmusok és rendtartáskönyvek, melyek már a trienti zsinat szellemében íródtak.26 Hasonlóképpen ide lehet sorolni az evangélikus szuperintendenssel, Bornemisza Péterrel folytatott hitvitáit. Telegdi re-formáció elleni küzdelmének másik módja a nyílt polémia helyett sokkal inkább az oktatásra és a könyvnyomtatásban rejlő lehetőségekre támaszkodott. 1577-ben, első prédikációskönyvének publikálásával egy időben, II. Rudolf közbenjárására megvásá-rolta a bécsi jezsuiták nyomdáját. A század hetvenes és nyolcvanas éveiben Telegdi sorra adta ki vitairatait, postilláit és liturgikus munkáit.
Általánosságban megállapítható (és ezt a postillák végén közölt mutatók is alá-támasztják), hogy az Antikrisztus-legendára való utalások, illetve az apokaliptikus Anitkrisztus-értelmezések gyakran előforduló toposzok Telegdi prédikációiban. Az
24 Életútját 19. századi és 20. század eleji monografikus munkák vázolják fel, a korszak irodalom- és eszmetörténetével foglalkozó tanulmányok pedig rendszerint a kanonizáltabb szerzőkhöz (Bornemisza Péter, Pázmány Péter) viszonyítva kutatják életművét. Lásd többek között: Bitskey István, Humanista erudíció és barokk világkép: Pázmány Péter prédikációi, Humanizmus és reformáció 8 (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1979); A Bornemiszával való hitvitáját és Telegdi retorikai-egzegétikai módszereit elemzi: Oláh Szabolcs, „A hitvita retorikája: nyilvánosság és önszemlélet”, in A magyar irodalom történetei I., szerk. Szegedy-Maszák Mihály, 323–337 (Budapest: Gondolat Kiadó, 2007).
Oláh a kanonizáltság kérdését vizsgálva egyenesen arról ír, hogy a 1570-es évek magyar nyelvű teológiai és hitvita irodalmáról Pázmány és kora elvonja a figyelmet: Oláh, „A hitvita retorikája…”, 327. Telegdiről és munkásságáról újabban Horváth Csaba Péter írt disszertációjában: HorváthCsaba Péter, Telegdi Miklós (1535–1586), PhD-értekezés (Budapest: Pázmány Péter Katolikus Egyetem Irodalom tudományi Doktori Iskola, 2019).
25 Oláh, „A hitvita retorikája…”, 324–325.
26 Both Ferenc, Telegdi Miklós élete és művei (Szeged: Endrényi Lajos, 1899), 126.
esetek nagy részében a végidők mitikus ellensége egy erősen polemizáló kontextus-ban jelenik meg: egy olyan érvelés keretrendszerében, mely azt hivatott bizonyítani, hogy a pápa nem Antikrisztus, ellenfelei viszont annak minősülnek. Dolgozatomban két Telegdi-prédikációt elemzek részletesen. Az egyik az 1578-as második Postilla Szentháromságnap utáni huszonötödik vasárnap tartott prédikációja,27 a másik pedig a két évvel később megjelent harmadik Postilla, Szent Péter és Pál apostol napjára írt beszéde.28 Ez utóbbi voltaképpen egy polemikus textusként értelmezendő (Melyben megbizonyíttatik, hogy a pápa, azaz a római püspök nem Antikrisztus, de azok, akik őtet annak nevezik, az Antikrisztusnak tagjai) mely még ugyanabban az évben különálló vi-tairatként is megjelent a Telegdi-nyomdában, Nagyszombatban.29
Ennek fényében érdemes megvizsgálni a két prédikáció szembetűnő különbsé-geit. A harmadik Postillában közölt beszéd sokkal inkább tekinthető egzegézisnek, mely kifejezetten a teológiában járatos olvasó érdeklődésére tart igényt. Nagy számban hivat-kozik késő ókori keresztény auktorok (Telegdi megfogalmazásában „régi szent dokto-rok”) munkáira. Iréneusz gnosztikusok ellen írt Adversus haereses című könyve mellett30 Aranyszájú Szent János homíliái31 és Szent Jeromos levelei32 is felbukkannak a széljegy-zetekben. Név szerint említi még a 4–5. században élt egyházírók, Alexandriai Szent Ci-rill és Küroszi Theodorétosz bibliai könyvekhez írott kommentárjait33, valamint a laikus teológust, Tertullianust és a kora eretnekeiről monumentális szövegyűjteményt össze-állító Epiphanioszt.34 A prédikáció több helyen hivatkozik Szent Ágoston De civitate Dei című történetteológiai munkájára. A tekintélyként idézett források összhangban vannak Telegdi azon teológiai szemléletével, miszerint a hit igazsága az egyházatyák és egyéb kanonikus tanítók írásmagyarázatiban hagyományozódik.35 A beszéd polemikus irányultságát jelzi, hogy a reformáció felekezetei, valamint azok hitszónokai, teológusai
27 Telegdi Miklós, Az evangeliomoknac mellyeket vasarnapokon és egyeb innepeken esztendoe altal az anyaszentegyhazba olvasni es predicalni szoktanak, magyarazattyanac masodic resze [A továbbiakban Postilla II.] (Nagyszombat: Telegdi Miklós, 1578).
28 Telegdi Miklós, Az evangeliomoknac mellyeket vasarnapokon és egyeb innepeken esztendoe altal az anyaszentegyhazba olvasni es predicalni szoktanak, magyarazattyanac harmadic resze [A továbbiakban Postilla III.] (Nagyszombat: Telegdi Miklós, 1580).
29 Telegdi Miklós, Rövid írás, melyben megbizonyíttatik, hogy a pápa nem Antikrisztus, de azok, akik őtet annak nevezik, az Antikrisztusnak tagjai. (Nagyszombat: Telegdi Miklós, 1580).
30 Postilla III, 418.
31 Postilla III, 419.
32 Az Antikrisztus nevének meghatározásakor idézi Telegdi Szent Jeromos Algasiashoz írt levelét (Epistola ad Algasiam).
33 Postilla III, 419.
34 Postilla III, 421–422.
35 Oláh Szabolcs, „A tanúságra hívás retorikája és a vita dialektikai elvű elutasítása”, in „Tenger az igaz hitrül való egyenetlenségek vitatásának eláradott özöne…”: Tanulmányok a XVI–XIX. századi hitvitáinkról, szerk. Heltai János és Tasi Réka, 13–31 (Miskolc: Miskolci Egyetem BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék, 2005), 13.
több helyen felbukkannak. Az egyházi hagyomány részének tekintett szövegek mel-lett Telegdi a hitújítók munkáiból is idéz: Luthertől az 1525-ben, Erasmus De libero arbitrio című írására válaszként írt De servo arbitriót36, a francia református teológustól, Theodorus Bezától pedig a Confessio christianae fidei című munkát.37 Telegdi könyvtárá-ban számos protestáns szerző munkája helyet kapott (az idézett Luther és Beza írásain kívül különösen sok bibliai kommentárja volt Johannes Brenztől), így nem véletlen, hogy idézi a vele ellenkező felekezetek szerzőit.38 A második Postilla szentbeszéde ke-vesebb egzegétikai elemzést tartalmaz. A források szempontjából csaknem kizárólag bibliai szöveghelyekre támaszkodik, de a patrisztika és a középkori skolasztika tanító-it ugyanúgy idézi.39 Bizonyos szentírásbeli szakaszok történeti olvasatakor Josephus Flavius munkáira hivatkozik.40 Több motívumot is felhasznál a középkori Antikrisz-tus-legendából,41 ami sejteti, hogy a meggyőzés mellett a genus demonstrativum leíró retorikai stratégiája kerül előtérbe.
Fontos megjegyezni, hogy a Telegdi prédikációiból kirajzolódó Antikrisz-tus-kép többször apokaliptikus kontextusban jelenik meg. Ezt a perikópák és egyéb paratextusok is alátámasztják. A második Postilla idézett beszéde az Újszövetség egyik legismertebb apokaliptikus szöveghelyét, a Máté-evangélium 24. fejezetének egy versét magyarázza.42 Mindkét prédikációban találni utalásokat a Jelenések könyve passzusa-ira, valamint Dániel könyvének profetikus szakaszaira is. A reformáció irányzataival polemizáló szakaszok szintén a végidők felől nézve nyernek értelmet. A második Postilla idézett beszédében arról a kérdésről értekezik Telegdi, hogy az utolsó időkre az evangé-lium prédikálása lesz-e jellemző (mint azt a reformáció hívei állítják) vagy a hitetlenség, a hamis próféták tudománya terjed-e majd el:
„Mert hogy Krisztusnak imez mondását (és az országnak evangéliuma pré-dikáltatik mind ez széles világon, minden népeknek bizonyságára és akkor
36 Postilla III, 433.
37 A margón olvasható megjegyzés erre a Beza-műre utal: In Cofessione sua ca: 5. (Postilla III, 433.)
38 Tóth István, „Telegdi Mikós reneszánsz könyvtára”, Magyar Könyvszemle 95, 3. sz. (1979): 272–284, 282.
39 Van utalás többek között Szent Hiláriuszra és Szent Cipriánra (Postilla II, 975–976), a 7–8. században élt Beda Venerabilisre, Szent Ambrusra és Szent Tamásra (Postilla II, 978).
40 Postilla II, 971.
41 Bár Telegdi Szent Ágostont leszámítva nem ad meg forrásokat az Antikrisztus-életrajzhoz, könyvtára alapján feltételezhető, hogy nem volt ismeretlen számára a végidők ellenségét mitizáló irodalom.
A katalógusban olvasható egy „Haimo super Apocalypsim” bejegyzés, mely valószínűleg a 9.
században élt teológus, Auxerre-i Haimo Jelenések-kommentárjára vonatkozik. Haimo egyébként a tesszalonikieknek írt második levél Antikrisztusra vonatkozó fejezeteihez is írt magyarázatot, ami nagyban hatott Adso korábban idézett Antikrisztus-vitájára. Simon MacLean, „Reform, Queenship and the End of the World in Tenth-Century France: Adso’s Letter on the Origin and Time of the Antichrist Reconsidered”, Revue belge de Philologie et D’Histoire 86 (2008): 645–675, 646.
42 Mt 24, 15.
eljő az vég) oda akarják ezek vonni, mintha arról szólna Krisztus, hogy világ végezete előtt lenne az igazságnak közönséges megjelenése és meghirdette-tése, nem megyen reá nyilván.”43
Ez az evangéliumi locusból eredeztethető felfogás44 a reformáció nézőpontjából arra vonatkozik, hogy a pápák valamint a középkori egyház által megrontott és az emberi tudománnyal kevert igaz tanítás az utolsó időkben eredeti, biblikus ihletettségű for-májában jelenik majd meg. Üdvtörténeti szempontból a reformáció prédikátorai úgy értelmezhették saját küldetésüket, mint akik már az utolsó ítélet árnyékában prédikálják az evangéliumot. Ez a felfogás Bornemisza Péternek a Krisztus eljöveteléről szóló evan-géliummagyarázatában is megjelenik:
„Szent Pál is prófétált, hogy az Antikrisztus eljövése után hamar vége ez vi-lágnak. Mely szakadást szerez, és ülne az Isten egyházába, magát tiszteltet-vén, kit az Úr az ő igéjével rontana. És íme, úgy, mert az evangélium mind ez világ szerte prédikáltatik annak romlására és bizonyságul is.”45
A margóra írt megjegyzés alapján Bornemisza a tesszalonikieknek írt levél 2. fejezetét tekintette alapvető érvnek, hiszen Szent Pál nem csupán a kárhozat fiának megjelené-séről ír, hanem arról is, hogy, „beül Isten templomába, és úgy mutogatja magát, mintha Isten volna.”46 Ezt az önértelmezést igyekszik cáfolni Telegdi olyan újszövetségi igehelyek idézésével,47 melyek a hit elapadásáról, hamis próféták és hipokrita tanítók térnyeréséről tanúskodnak.48 Határozott állásfoglalása szerint saját korának tapasztalatai, összhangban az evangéliumok jövendöléseivel, ez utóbbi értelmezést bizonyítják: „A hitetlenségnek áradását jelentik, hogy lészen világ vége felé, nem az igazságnak gyarapodását.”49
Telegdi szerint a lutheri reformáció egyik legtöbbet hangoztatott tézise a pápa Antikrisztusként való azonosítása.50 Katolikus szempontból döntő jelentősége lehet annak az Antikrisztus-tipológiának, mely általános és egyedi esetet különböztet meg.
43 Postilla II, 973.
44 Mt 24, 14.
45 Bornemisza Péter, Predikatioc egesz esztendő altal minden vasarnapra (Detrekő–Rárbok: Bornemisza Péter–Mantskovit Bálint, 1584).
46 2Tessz 2, 4.
47 Lk 18, 8; 1Tim 4, 1-2.
48 „Mert különben hová tennőjök Krisztusnak imez másik beszédét? Mikor eljövend az embernek fia, véled-é, hogy hitet talál ez földön? Nem, hogy gyarapodnék, de azt beszéli, hogy igen fogyatkozik az hit az ő ítéletre jövetele előtt. És mivel hogy látjuk azt immár betelni, és napról napra sokasodni az hamis prófétákat, bizonyosak legyünk benne, hogy nem messze vagyon ez világnak vége.” Postilla II, 975.
49 Postilla II, 973.
50 „Az Luther Márton scholájából támadott eretnekeknek semmi szájokban és nyelveken gyakrabban nem forog, mint az, hogy a pápa Antikrisztus.” Postilla III, 416.
Érdemes a dolgozat első részében ismertetett olvasatok alapján megközelíteni a Telegdi-beszédeket. Általános értelemben antikrisztusinak minősül minden eretnek tanítás, mely az egyház testén belül corpus diaboliként időről időre felbukkan. János apostol levelét idézve51 illetve késő ókori keresztény auktorok műveire támaszkodva állítja Telegdi, hogy általános értelemben minden heterodox tanítás antikrisztusinak minősül:
„Mert jóllehet számtalan Antikrisztusok vannak, kik ellenkednek az Krisztussal (miképpen Irenaeus az valentinianusokat és marcionitákat, Hilarius Constantius császárt és az ariusokat, Cyprianus az novatianusokat antikrisztusoknak nevezi)”.52
Van azonban az egyedi eset is, mely az utolsó időkben felbukkanó, a középkori legen-dákból ismert konkrét személyre vonatkozik.53 Ennek a kiváltképpeni Antikrisztusnak az attribútumai Telegdinél az ókor óta hagyományozódó mítoszból erednek. A bűn emberének minden cselekedete az ördög sugallatára történik, hiszen (ahogy Szent Ágoston is írja) az Antikrisztust saját fogantatásakor szállta meg az ördög, „teljességgel magának foglalta”.54 Csodatevő hatalma is lesz: hamis jelekkel fogja magához téríteni az embereket, méghozzá úgy, hogy mindenkit a maga gyengesége, bűnös szenvedélye felől közelít meg: a bölcseket színlelt tudományával csapja be, a fösvények szívét a pénzen keresztül éri el, a buja természetűeket testi szabadosságon keresztül környékezi meg,55 a gazdag fejedelmeknek és uraknak pedig a kevélységét használja ki. Ez utóbbit példáz-za az is, ahogyan Telegdi beszél a reformációt pártoló és az egyházi vagyont elkobzó főurakról:
„Efféle álnok találmányával ez elmúlt esztendőkben sok telhetetlen fejedel-meket és urakat hódoltata meg, reá szabadítván őket, hogy az arany és ezüst
51 1Jn 2,22.
52 Postilla II, 975–976.
53 „Holott azt is megmondottam, hogy noha minden hamis próféta, sőt minden ember, valaki vagy tudományában, vagy életében ellenkedik az Krisztussal, antikrisztusnak mondatik. Mindazáltal az többi között egy bizonyos, igen gonosz, csalárd, hitető, hamis és kegyetlen ember támad világ végezeti előtt, ki az Isten egyházat sokkal inkább megháborítja és nyomorítja, hogysem mint valaha egyéb időkben háboríttatott és nyomoríttatott volna.” Postilla III, 417. Ugyanebben a prédikációban olvasható egy hasonló szakasz a kétféle Antikrisztusról: „Az eretnekek, kik az apostoloknak idejétűl fogva voltanak és akik ezután is lesznek, mind Antikrisztusok. És amaz fő Antikrisztusnak, akiről most szólunk, előtte járó serege, kik által, Szent Pálnak mondása szerént, immáron az ő álnokságának titkait cselekedi, mert az Krisztusnak igaz ismeretit az ő hazugságával homályosítja az emberek között, és az Istennek városát, az anyaszentegyházat rabolja és pusztítja.” (Postilla III, 425.)
54 Postilla II, 979–980.
55 Mint azt Luther Márton példája is bizonyítja: „hátravetvén fogadását és hitét, egy apácát hitete el, és feleségül vevé magának”.
kelyheket, gyöngyös ruhákat, és egyéb drága szépségeket az egyházakból kiragadoznáják. Gazdag püspökségeknek, prépostságoknak, apátúrságok-nak, káptalanoknak és klastromoknak jószágokat elfoglalnáják.”56
Akik állhatatosak, azok ellen erővel és kegyetlenkedéssel lép fel (nem véletlen, hogy az Antikrisztus természete kettős, mely egyesíti magában a választottakat üldöző zsarnok és a hamis próféta alakját). Telegdi ezúttal is apokaliptikus hangulatot teremt példáival, hiszen saját korának katolikusellenes mozgalmait idézi: „Lésznek őneki kegyetlen hóhé-ri (mostan is vannak Angliában, Skóciában, Német és Magyarországban, egyebütt is sok helyen az római egyháznak kergetői) kik által ezeket megszerzi.”57 Telegdi általánosít, amikor az egyház ellen törő erőkről ír58 és az apokaliptikus népek ugyanúgy a válasz-tottak ellenségei lesznek, mint a hamis tanítók. Megemlíti Hénoch és Illés prófétákat, akik szembeszállnak az Antikrisztussal, aki végül megöleti őket. A történeti Antikrisztus legendáját követve írja le a bűn emberének megnövekedett hatalmát, és hogy az egyház híveinek a pusztába kell menekülniük, hogy a üldözést átvészelve életben maradjanak.
Telegdinél az Antikrisztust Jézus öli meg „az ő szájának leheletével”.59