• Nem Talált Eredményt

Egy Anjou királyfi legendáskönyvéről

In document iszatáj 76. JÚN. * 30. ÉVF. (Pldal 36-42)

Nemrégiben adta ki a Corvina Kiadó szemet-lelket gyönyörködtető hasonmás kiadásban a Magyar Anjou Legendáriumot, Lévárdy Ferenc tudós gondozásában.

Nagy gazdagodása ez művészetünknek, művészettörténetünknek. J ó érzés, hogy

„annyi balszerencse közt s oly sok viszály után" még m a r a d t valami régi művelt-ségünk emlékeiből, amely megmutatja, hogy „egy nemzetnél sem vagyunk alább-valók" (Zrínyi).

Mostanában egy másik örvendetes gyarapodást is el kell könyvelnünk, s mivel az is a miniatúrák világából való, hadd mondjam el örömömet néhány szóban erről is, a most bemutatásra kerülő s eddig Vatikáni Legendárium névvel ismert mű előtt.

Most tavasszal került sor az Akadémián Fehér Géza kandidátusi értekezésének vitájára, és éppen én voltam egyik bírálója. Elhangzott jelentésemből idézek most néhány gondolatot:

„A török miniatúrafestészetben a XVI. század közepe után feltűnő európai jel-legzetességek vizsgálatánál Fehér Géza megállapítja, hogy feltűnő stílusbeli eltérések vannak az egyes miniatúrák keleti harcosokat ábrázoló részei és a nyugatiakat pél-dázó alakjai közt, s ezt csak úgy magyarázhatjuk, hogy egyazon miniatűrén együtt dolgozott a török festő és a nyugati. Ez utóbbiakra bízták azoknak a részeknek megfestését, amelyeket ők jobban ismertek. Az egykorú számadáskönyvekből k a p u n k hírt a nyugati mesterek között dolgozó magyar festőkről is. Fel is soroljuk őket, mert olyan korból ismerünk meg mesterneveket és műveket, amelyekben a hazai művészettörténet igen-igen szegényes. Magyar festő Parvane, Dzsáfer-i Madzsar, Ali Madzsar, Hüszein Üngürüsz. A rájuk vonatkozó defterekben még béreikről is t á j é -koztatást kapunk. Ezek a mesterek működtek közre a magyar történelmi tárgyú miniatúrákon, méghozzá Fehér Géza szerint: „ . . . k o m o l y helyismerettel, t á j i és építészeti tájékozottsággal, a magyar főrangúak öltözetének, magyar hadi viseletnek, hadfelszerelésnek kitűnő ismeretével rendelkező művészeink" voltak! M u n k á j u k pe-dig jelentékenyen hatott a következő évtizedek török festészetének kialakulására.

Fehér Géza nagyszerű felismeréseit most m á r követnie kell e miniatúrák részletekbe menő elemzésének, műtörténeti, művelődéstörténeti méltatásának (a szerző a minia-túrák leírásakor meg is teszi e felé az első lépéseket, de tartva magát feladatához, nem mélyed a részletekbe). A magyar művészettörténet örvendetesen ú j területtel bővült, most m á r nemcsak román, gót, reneszánsz és barokk stílusban dolgozó mes-tereink vannak, hanem olyanok is, akik a miniatúrafestészet iszlám világában dolgoztak!

Most pedig vegyük elő az Anjou-kori Magyar Legendáriumot és lapozzuk át a tüneményesen szép képeket. A szerző találóan „képregénynek" nevezi ezt a minia-túragyűjteményt, amelynél valóban csak egy-két sor utal a tartalomra (feltehető, hogy a részletező szöveg elveszett). Kalandos útja volt a könyvnek, amíg így ú j r a egybekerültek képei. Ma ugyanis három nagy gyűjteményben őrzik őket: a Vatikán-ban, a New York-i Morgan-könyvtárban és a leningrádi Ermitázsban. Lévárdy Ferenc, a bevezetés tudós írója immár harminc esztendeje foglalkozik a legendárium-mal, minden lehető párhuzamát felkutatta, minden lehető kérdésre feleletet keresett.

Bizonyos megilletődéssel olvastam ezt az emlékezést, m e r t én meg m a j d n e m negy-ven éve foglalkozom a legendárium Szent László legendáját idéző képekkel. Így h á t a szerző és az ismertető egyformán régen szívügyének tekinti ezt a csodálatos, színes legendavilágot. Rövidre fogva az eredményeket, akár a fülszöveg világos összefog-lalását is idézhetnők: „A gazdagon díszített kódex az Anjou-családból származó 34

Károly Róbert magyar király kisebbik fia számára készült, 1337 k ö r ü l . . . A kódex Krisztus és a szentek élettörténetét beszéli el k é p e k b e n . . . Jakobus a Voragine Arany legendája alapján", kiegészítve a magyar szenteknek Szent Gellértnek, Szent Imrének és Szent Lászlónak (Szent István életéről való képes lapok még nem kerül-tek elő) életével. Az eredeti mű mintegy 240 színes képet tartalmazott (négy-négy került egy lapra), ezek közül mintegy 50 még lappang. A Vatikáni Legendáriumhoz Meta Harrsen fedezte fel az Amerikában levőket, Vayer Lajos pedig a leningrádiakat.

Lévárdy Ferenc feltevése szerint a kódexet Hertul királyi festő (pictor domini regis) festette volna, méghozzá egymaga. Többen úgy vélték, hogy a miniatúrák több festőtől származnak. Erre a kérdésre majd a Szent László-legendával kapcsolatban visszatérek.

Lévárdy Ferenc minden ízében megfontolt, komoly szöveggel kíséri ezt a szép képeskönyvet, amit csak azért nem lehet a „biblia pauperum" megjelöléssel illetni, mert bizony nem a szegénység számára készült, hanem egy Nápolyba szakadt ma-gyar királyfi számára (nagyanyja Mária királynő, V. István Árpád-házi királyunk leánya volt). Mi sem mutatja jobban az idők változását, mint az, hogy ami egykor nagyurak féltett kincse volt, most hasonmásában mindenki kincse lett. Akárcsak a múzeumokban az egykori királyi s főúri, egyházi paloták kincsei közt járhatunk, akként most kézbe vehetjük András herceg legendáskönyvét, azt, amelyből a Ná-polyban nevelődött kis királyfi megtanulta a magyar szentek életét is.

Röviden vessünk számot, hogy mit derített ki a kutatás, főként a kötetet gon-dozó Lévárdy Ferenc, a műről. Néhány mondatban summázzuk a könyv egymás után következő fejezeteit.

A kódex korának és környezetének megállapításakor Lévárdy szép, elgondolkoz-tató sorokat szentel Mekcsei Dömötörnek, az Aba nembeli magisternek, aki a fiatal Róbert Károlyt magyar királlyá nevelte. Róbert Károly alatt indult meg Margit királyleány szenttéavatási eljárása, s az Árpád-házi elődök közül Szent László vált lovagi mintaképévé (nem csodálható, hogy a kódexben 24 színes kép mutatja be életét, halálát és csodatételeit). Itt, hazánkban született András fia, akinek nevel-tetésére készült a legendárium. A legendárium 1925-ben vált ismertté a magyar művészettörténeti irodalomban s ezt követően kitűnő művészettörténészeink vitatták mestereit, korát, tartalmát. Mind a mai napig tartja magát Gerevich Tibor meg-határozása, aki Nicolo di Giacomo da Bologna valamelyik tanítványában kereste a kódex mesterét, és a magyar vonatkozású lapokat a műhely magyar festőjének tulajdonította. Lévárdy Ferenc az egykorú festett kódexek pontos ismeretével ellen-őrzi elődeinek vélekedését és úgy gondolja, hogy a kódexet Károly Róbert udvará-ban festette egy magyar mester. Hosszan és meggondolkoztatóan elemzi azokat a véleményeket, hogy nem egy, de több mester kezemunkájával állnánk szemben és stíluskritikai alapon az egy mester mellett dönt. Ebben nem tudjuk aggodalom nél-kül követni, bármennyire is tiszteljük alapos, megbízható elemzéseit. De erről később ejtünk még szót.

Nagyon jelentős Lévárdynak az a megfigyelése, hogy a kódex miniatúrái a pergamennek csak a fehérített oldalára kerültek, ez tetemesen megdrágította a kó-dex árát s már egymagában is fejedelmi megrendelőre vall, de ugyanerre vall a képecskék laparany háttere, míg másutt (például a Képes Krónikában is) festett hátteret találunk.

A szakember számára izgalmas és szép gondolatmenettel köti a mű festését Lévárdy Hertul magisterhez, a királyi festőhöz, az egyetemet végzett tudós férfihez.

Hertul nyilván Bolognában szerezte meg egyetemi fokozatát, s az ottani miniatúra-festő bottegában alakította ki saját stílusát s festette meg később az Anjou sarj képeskönyvét, de ő volt az is, aki Nekcsei Demeter Bibliáját (Library of Congress, Washington) is festette.

A szerzőnek magyar értekező próza nemes hagyományainak szellemében fogal-mazott, lényegre szorítkozó szövegéhez gazdag könyvészet csatlakozik. Az ismertető

3* 35

személy szerint sajnálja, hogy a szerző nem ismerte az ő részletes Szent László-legenda elemzését és a hozzáfűződő Vargyas Lajos-féle kommentárokat.

A legendák teljes ismert képanyagának kritikai rendezésével és közzétételével Lévárdy Ferenc megnyitotta az utat a vitás kérdések további kutatásához. Hála a Magyar Helikon és a Corvina pompás vállalkozásának, és a Kossuth Nyomda magas színvonalú, az eredetit hűen követő munkájának, az olvasó olyan hitelességgel kapja a legendárium képeit, mintha az eredeti lapokat tartaná kézben.

Az alább következő hozzászólást éppen e nagyszerű alkalom jegyében fogal-maztam meg, és kérem az olvasó türelmét még akkor is, ha netán nehezebben kö-vethető, hiszen arról van szó, hogy gótikánk magyar festőit ismerjük meg, azokat felfedezhessük, akikről jó ideig azt hittük, hogy hazánk sok dúlása közben hírük s munkásságuk végleg hamvába holt. A Vatikáni Legendáriumnál alig 20—30 évvel későbben, a Képes Krónikában és az óbudai Krónikában olvashatjuk a Szent László-legendát s a továbbiakban a szöveget és a legenda falfestményeit vetjük össze a legendárium képeivel, hogy ellenőrizzük: mit s hogyan tudott a festő a cserhalmi ütközetről. Lássuk először a szöveget (Erdélyi László fordítása): „ . . . László négyet a legvitézebb pogányok közül az első összecsapásnál megölt s az ötödiknek nyilától súlyos sebet kapott, de ezt is csakhamar ott levágta. Aztán Isten irgalmából a seb hamar begyógyult... Boldogságos László herceg végül látott egy pogányt, ki lova hátán egy szép magyar leányt vitt, Szent László herceg tehát azt vélve, hogy az a váradi püspök leánya, noha maga súlyosan sebesült volt, mégis a kunt a leg-gyorsabban üldözte Szög nevű paripáján. Mikor pedig már-már elérte, hogy meg-lándzsázza, ezt sehogy sem tehette, mert sem az ő lova nem futott gyorsabban, sem annak a lova nem maradt el egy kissé sem, hanem egy emberkarnyi távolság maradt az ő lándzsája és a kim háta között. Odakiáltott hát Szent László herceg a leány-hoz: „Szép húgom, fogd meg a kunt övénél s vesd le magad a földre!". Az meg is tette. S mikor boldog László herceg a földön fekvő kunt közel majdnem meglán-dzsázta, s meg akarta ölni, a leány kérte őt, hogy ne ölje meg, hanem bocsássa el.

Ebből jegyezzük meg, hogy nincs hűség a nőkben, mert talán az erőszak szerelme miatt akarta megszabadítani. A szent herceg pedig hosszú küzdelemmel elvágta a kun inát, megölte. De a leány nem volt a váradi püspöké."

Vessük össze mármost ezt a szöveget azzal, amit a legenda festője megfestett, és közben állandóan figyeljünk falusi templomaink festőinek ismereteire is.

Kezdjük tehát az összevetést mindjárt az első képpel (XLIV:I0, quomodo pug-nabat cum tartaris, azaz hogyan küzdött a kunokkal). Itt mindjárt meg kell jegyez-nünk, hogy bár a Krónikában szó van arról is, hogy Salamon király is részt vesz az ütközetben, de itt nyilván Szent Lászlót ábrázolta a festő, pajzsáról ismerhetjük fel, mert ugyanezt a pajzsot tartja kezében, amikor fejét a leány ölébe hajtja. A képen a király koronáját sisakon viseli, a következőn is, aztán a következő öt képen a korona közvetlenül fürtjeire illeszkedik. A képen feltűnő az, hogy a nyilak egy része a királyra tart, másik része visszapattanva róla (?) a kunra irányul. Alig képzelhető el, hogy ezzel a festő csak a háttérben folyó csatát akarta érzékeltetni. A későbbiek-ben látjuk majd, hogy a falfestményeken mindkét hős sebezhetetlen. Itt is szó esik arról, hogy a király lándzsája nem érte el a kunt. Feltűnő a képen, hogy a kun nem íjat tart a kezében s árasztja el nyílzáporával a szent királyt, hanem kivont szablyát s azt is nem hadakozva, hanem szinte tisztelegve tartja, de főként az a feltűnő, hogy nincs ott a háta mögött az elrabolt leány! A kun viselete jobbra áthajtott kaftán — ez korhű — süvege valami, ami a későbbi kun süvegekhez hasonlít, de nem hasonlít a legenda falusi változataihoz, hitelessége legalábbis kétes, valami félreértésről lehet szó. Feltűnő még a képen, hogy Szent László lovának színe gesztenyebarna (a fal-festményeken mindenütt fehér, vagy szürkefoltos). Általában falfestményeink nagy részén Szent Lászlón minden fehér vagy ezüst: itt kék, piros köpennyel.

Ugyanilyen különbségek figyelhetők meg a legendárium második képén is (XLIV:11), amely azt mutatja, hogyan ütötték meg buzogánnyal, ámde a szöveg szerint nyíltól sebesült meg, nem buzogánycsapástól! Hadd jegyezzük meg, hogy 36

néhai nagy fegyver történészünk, Tóth Zoltán, éppen annak a miniatúrának buzo-gánya alapján határozta meg az addig bronzkorinak tartott tömör bronzbuzogá-nyainkat kun koriaknak.

A harmadik képben hirtelenül feltűnik a leány alakja, rózsaszínű, derékban át nem kötött, lenge viseletű, gyöngyös-pártás leány szaporán csapdossa egy nagy bárddal a kun lábszárcsontjait! A feltűnő az, hogy itt nyilván egy harmadik kunt látunk (az első téglaszínű kaftánban van, a második világoskékben, ez meg fehér-ben), de még feltűnőbb, hogy a falfestményekkel ellentétben, a leány itt nem a kun horgasinát igyekszik elmetszeni, hanem lábszárát töri csapásaival, ami a legenda általam helyreállított eredeti alakja szerint értelmetlen művelet; a kun harisnyában van, a falfestményeken csizmában. Szent László a kun fekete fürtjeit fogja közben.

Ezt teszi a harmadik képben is (XLIV:13) és nem ő, hanem a leány vágja le a kun fejét. Ezzel is ellentétbe kerül mind a szöveggel, mind pedig az összes falfestmény-nyel. A minket érdeklő képsor utolsó képén (XLIV:14) a király a leány ölébe hajtja a fejét, akinek jobb keze a király hajában nyugszik (nos ez végre „hiteles", mert az összes falképen is így van, hogy miért, arra később kerül sor). Idegen ezen a képen, hogy a király nem akasztja fel pajzsát a fára — mint a többi képeken — hanem magánál tartja.

A legenda „képregénye" nem simul hűségesen a szöveghez, és olyat is tud (a kun megölésében a leány segítkezik, a hős fejét ölébe hajtva pihen, bár az itt közölt szöveg szerint ápolja a sebesültet), ami a szövegben nincsen benne, de igen is látható — méghozzá hitelesebben — az összes fali képen. Különösen meglepő aztán az a fordulat, amely szerint e megmentett leány voltaképpen a Boldogasszony lett volna. Ez azt mutatja, hogy a képek festője, illetőleg a szöveg tervezője már egyáltalán nem tudta — vagy nem akarta tudni —, hogy az eredeti legendában is miről van szó.

Hogy a fenti ellentéteket még élesebbé tegyük, elmondjuk, hogy magunk mire jutottunk eddig a legenda értelmének kutatásában. Elsősben is meg kellett állapí-tanunk, hogy a legenda képtípusainak egyike-másika (közte éppen a pihenés jele-nete) ezer évekkel korábbi, mint a falfestmények vagy a legendárium, és megvan már a késő szkíta művészetben. Aztán pedig kiderült, hogy a két hős sebezhetetlen, fegyvertelenül küzdenek, a kun csupán egyetlen helyen, a horgasinán sebezhető meg (itt vágja el Achilles-inát a magyar lány). Szent László lován általában minden fehér vagy világos, a kunon és lován minden sötét: ezek szerint küzdelmük koz-mikus erők küzdelme, a világosság, sötétség drámáját testesíti meg. Az utolsó jele-netben a lány a hős ölébe hajtott „fejébe néz" azaz motoz, terveket keres, a hős fegyverzetét pedig a fára akasztotta. A falképeken a kun nem fekete, hanem vörös hajú. Ezek tudtában még erősebben mutatkozik meg, hogy a miniatúrák festője már nem tudta miről van szó, pedig falusi templomaink festői még nagyon is jól tudták (itt sem mindegyik, mert például a kakaslomnici freskón Szent László lán-dzsája átdöfi a kunt, bár az fel sem veszi; a fehér-sötét ellentét is hol megvan, hol nincsen). Ez a sok bizonytalanság, értetlenség legalábbis azt mutatja, hogy a legen-dárium miniatúráinak festője kívül élt azon a környezeten, amelyben a Szent László-legenda élő valóság volt.

Feltehetően ugyanezt a tájékozatlanságot mutatja a Szent László sírja körüli események négy képe is (XLIV-.21—24). Itt ugyanis a sír négy lábon nyugvó, asztal-szerű kőkoporsó, amelynek oldalát növénydíszű faragás ékíti. Igaz, hogy Janus Pan-nonius éneke a Zudar püspök emelte oszlopos síremlékről szól, de a hermával kap-csolatos megfigyeléseim arra a meggyőződésre vezettek, hogy a III. Béla által készí-tett síremlék is alakos volt, a halott király volt rajta kifaragva úgy, mint e kor minden nagyobb szabású síremlékén. Talán nem túlzás ezek után az a kijelenté-sünk, hogy a festő nem járt Nagy-Váradon, a magyar zarándokhelyen. Ez bizony meggondolkoztató a festő személyét illetően. Igaz, Lévárdy Ferenc arra a feltevésre jutott, hogy a festő a soproni illetőségű Hertul mester lenne, s ez esetben már inkább érthető lenne, hogy az ország másik felében (és a gyepűvonal templomaiban) járatlan voít.

37

Van azonban olyan mozzanat is éppen Szent László fejének megformálásában, amely mintha arra mutatna, hogy a festő ismerte a hermát (kettéfésült szakáll, ráncolt homlok, megpattanó száj). Bizony megfigyeléseink kapcsán inkább csak kér-déseket vetünk fel, semmint felelnénk, d e hát így van ez a kutatómunkában sokszor.

Ám van még valami, ami meggondolkoztatja az embert, s erre már régebben jómagam, most pedig Lévárdy Ferenc is felhívja a figyelmet. Ez pedig az, hogy míg a legendárium többi képeinél látszik, hogy a kép szerkezete kialakult, öröklött festői hagyomány, mert szépen illeszkedik az adott keretbe, itt a keret néha valósággal kettévágja a jelenetet, nyilvánvaló tehát, hogy nem volt miniatúraelőzménye, a festő elsőként kísérelte meg a zsúfolt történéseket beleszorítani a kis képtükrökbe.

Mintha-mintha egybefüggő képszalagból vágta volna ki őket. Csak erősen kérdőjele-sen merjük ezt megfogalmazni, mert a cserhalmi ütközetnek ismerjük ugyan vagy 20 megmaradt falképét, de Szent László életének többi jeleneteit — úgy látszik — nem ábrázolták a templomok falain, ezeknek tehát nem kereshetjük mintáit fres-kókban — ám ezek is éppen úgy zsúfoltak, mint a cserhalmi ütközet képei. Nem azt jelenti-e ez, hogy a festő elsőként birkózott meg feladatával, amihez esetleg csak szóbeli útmutatásokat kapott.

Mindez felveti azt a kérdést, amit eddig mindegyik kutató felvetett: egy kéz munkája-e a kódex, vagy több mester készítette a miniatúrákat. Legyünk tisztában azzal, hogy a kódexet nem mint bekötött könyvet kezdték képekkel díszíteni, ha-nem lapjai külön voltak s úgy kötötték aztán össze. Minden nehézség nélkül elkép-zelhető tehát, hogy az előre beosztott lapokat más és más mester festette meg.

Egyet bizonyosnak látok: a mesterek úgy kapták kézhez a lapokat, hogy a díszes szegélyek már készen álltak! Vizsgáljuk meg tehát a szegélyeket, s talán közelebb jutunk ahhoz a kérdéshez, hogy egy helyben, egy műhelyben készült-e a kódex!

Anélkül, hogy a párhuzamnak bizonyító értéket tulajdonítanánk, gondoljunk a jó kétszáz évvel későbbi török miniatúrákról megtudott dolgokra. Ez a miniatúrafesté-szet a bizánciból gazdagodott meg s íme, néha egyazon miniatúrán is több mester dolgozott! Mindezt csak azért mondjuk el, mert lehetséges, hogy a gótikus festő-műhelyekben is volt bizonyos munkafelosztás!

A Vatikáni Legendárium nagyértékű kincse művészetünknek, s most arról van szó, hogy megismerjük azokat a művészeket, akik ezt a virágos szépségű művet megalkották. A legegyszerűbb, ha a legegyszerűbbel kezdjük, azaz a képek kerete-zésén. Ezek növényi alakzatoknak, leveleknek, virágoknak, rügyeknek szabad kép-zelettel tovább szőtt, mintává nemesített játékával koszorúzzák a képmezőket:

négyet-négyet laponként. A négy kép közötti kereszt szalagját általában kettéosztot-ták s vagy úgy díszítették, hogy a díszítés indaként kanyarogva kúszik végig a kereten, vagy úgy, hogy a sávokat hosszában kettéosztották és a díszítmény a közép-tengelyre épült. A díszítmények kimaradt közét pedig a sáv egyik oldalán kékkel, a másikon arannyal alapozták úgy, hogy ha a díszeket leválasztjuk a keretről, akkor a keret aranya és kékje szélrózsaként váltogatja egymást. A keretre kerülő minták szegélyét fehérrel szegték s így olyan az egész, mintha ötvösmű lenne, amelynek kiemelkedő szegélyén megcsillan a fény. Az ötvösmunkával való hasonlat annál találóbb, mert a minták színei zománctisztaságúak. Mármost, az arany-kék kereten mindenütt végigfut a belső képtáblákat keretező vékony kettős vonal. Ez egységbe fogja az amúgy rendkívül változatos mintajátékot. Gyakorlott kezek hallatlan ügyes-séggel, biztos vonalvezetéssel és színfoltokkal alakították a kereteket. Bár a keretek-ben nagyjában-egészékeretek-ben egyetlen irányító akarat és hagyomány uralkodik, bizo-nyos, ahogy a kereteket nem egy mester csinálta s az is bizobizo-nyos, hogy a keretek festői nem voltak azonosak a képek festőivel. A Szent László-legenda egyik kerete (beleillesztett tájképpel) teljesen más jellegű, mint a többi, könnyen lehetséges, hogy ezt az egyet a miniátorfestő készítette a maga kedvére.

Nem szeretném itt pontos idézésekkel igazolni megállapításaimat, mert ez szak-folyóiratba való lenne, de kétségtelennek látom, hogy a keretek egyetlen műhely 38

termékei, de a műhelyben legalább négy-öt „keretező mester" dolgozott, akik közös iskolázottsággal, de külön-külön egyéniséggel végezték feladatukat.

Nos, ugyanez a véleményem a festőkről is: kétségtelenül egyazon iskolába jár-tak (s a művészettörténészek egyértelműen Bolognára gondolnak), de külön-külön egyéniségük átütött a közös tanultságon.

A keretek kizárják azt a lehetőséget, hogy valamely olasz legendáriumhoz ha-zánkból küldött képekben csatlakoztak volna a magyar szentek jelenetei. így hát csak arra gondolhatunk, hogy mind a kereteket festők, mind pedig a képeket fes-tők itt nálunk dolgoztak, nyilván a királyi udvar festőműhelyében.

Ez a festőműhely európai színvonalú, olasz iskolázottságú mesterekből állt, hogy kik lettek volna, hogy részt vett-e benne Hertul is, vagy éppenséggel a műhely feje volt, arra bizonyságunk nincsen.

Mindenesetre az Anjou-időkből három remekbe készült festett kézirat maradt reánk: ez a Magyar Legendárium, Nekcsei Demeter Bibliája és végül a Képes Kró-nika. Avatott művészettörténészek további feladata a képek és az ornamentika összevetése. A kanyargós minták biztos vezetése arra mutat, hogy az ornamentika mesterei egyúttal a díszes kezdőbetűk (iniciálék) és oklevelek festői is voltak, s ez emlékekben szegény középkorunknak újabb gazdagodást jelent.

Ez a középkor Zolnay László érdeméből csodás szoborsorozattal gazdagodott napjainkban. Ilyen környezetben dolgoztak miniátoraink. Nem egyes kiemelkedő teljesítményekről van tehát szó, hanem az egész királyi udvarról, amely egyenrangú volt a többi európai udvarral!

39

BAKOS ISTVÁN

Termelőszövetkezeti vezetők

In document iszatáj 76. JÚN. * 30. ÉVF. (Pldal 36-42)