• Nem Talált Eredményt

A kötet címe szerencsés; megnevezi Veres András munkásságának eddigi s a kötet összegyűjtött tanulmányaiban is kifejeződő fő érdeklődési köreit. S ezt azért érdemes hangsúlyozni, mert első látszatra és olvasásra nem is oly evidens ez a há-rom pillér: némelyik tanulmányának témája is olyan, hogy csak távolról és egészen speciális értelmezésben hozhatók velük összefüggésbe. A cím három szava egyúttal jelzi a korszerű magyar irodalomelméleti törekvések újabb vezérszavait, melyek köré szerveződik a teoretikus érdeklődésű marxista irodalmárok munkásságának java.

Közhely, hogy századunk irodalomtudományának nagy hozadéka a műalkotás felé való fordulás. A német és orosz formalizmus nyomán kialakult műelméleti isko-láknak, az úgynevezett műközpontú szemléletnek minden velük folytatott vita — és többnyire jogos vita — ellenére legalább a műalkotásra irányulást sikerült tudomány-águnk egyik axiómájává tenni. Ennek a tudományos fordulatnak nyomán keletkez-hettek csak időlegesen divatot teremtő módszertani eljárások, sőt az alapelvek káros túlzásai is, de maguknak az iskoláknak, mint divatjelenségeknek elvirágzásával már nem csupán a marxista, hanem általában a nemzetközi irodalomtudományban is csak az időtálló mozzanatok maradtak fenn belőlük. Legfontosabb eredményeik abban írhatók körül, hogy tudományunknak sikerült közelebb jutnia az irodalom specifiku-mának megragadásához.

Veres András tanulmánykötetében ez a specifikus irodalmiságra való figyelés a

vezérszempont; ennek rendeli alá műértelmezési és műelemzési szempontjait, mód-szereit, s ennek követelményét szegezi szembe olyan irodalommegközelítési módok-kal, melyek más tudományágak felől, a saját igényeiknek és látásmódjuknak megfelelően kezelik a műveket. Mert a műközpontúság látszólagos diadalútja ellenére a műalkotások esztétikai specifikuma iránt teljesen közömbös megközelítésmódok századának is lehetne nevezni századunkat; hogy csak azokat említsük közülük, me-lyekkel a kötet is külön tanulmányokban foglalkozik: a szociológiai, a lélektani, sőt a pedagógiai irodalomszemléletet. S mivel e tanulmányok a kötet jelentős részét képezik, bennük nem annyira a cím hármasságában kifejezett esztétikai megközelí-tés lehetőségei, hanem az adott megközelímegközelí-tésekben mutatkozó hiányuk nyer pregnáns és jogos bírálatot s legfeljebb velük szembesítve nyernek kibontást azok a lehetősé-gek, melyek az adott tudományok világán belül is közelebb állnak a sajátos irodal-miság esztétikai jellegéhez.

A kötet négy részre oszlik. Első részének tanulmányai általános esztétikai kate-góriákat és művészi sajátosságokat tárgyalnak filozófiai igénnyel és elvontsággal.

Egyikük a nyelvészeti alapú irodalomszemlélet klasszikusa, Jakobson által népszerű-sített kategóriának, az ismétlődésnek esztétikai jelentőségét alapozza meg széles probléma- és filozófiatörténeti kitekintéssel, a másik a modern irodalom és irodalom-szemlélet egyik legkedvesebb kategóriáját, az iróniát tárgyalja, mégpedig úgy, hogy értékelméleti szempontból közelíti meg. Érdekessége, hogy a hagyományos axiológiai

„fecsegés" helyett igyekszik egzakttá tenni az iróniának, de a vele valamilyen módon érintkező esztétikai minőségeknek, a tragikumnak, komikumnak és groteszknek a tárgyalását is, általánosítható „értékszerkezettel" hozva őket viszonyba. A harmadik tanulmány inkább elmélettörténetinek nevezhető, a századforduló és századelő ma-gyar tragikumfelfogásait tárgyalja, középpontjában Lukács György korabeli tragi-kumértelmezésével.

A kötet tanulmányainak második egysége műértelmezéseket és elemzéseket ad.

Köztük is a legjelentősebbek Petőfi: Az ítéletéről és Arany: Kertben című költemé-nyéről írott elemzései. Egyikük a Petőfi állomásai című Petőfi-verseket értelmező tanulmánykötet számára, a másik egy Arany-verseket elemző tanulmánykötet szá-mára készült s vált egyúttal névadójává, hisz Veres tanulmányának szövegében talál-hatjuk többször és kiemelten is azt a szövegrészt, mely a kötet címévé vált: „Az el nem ért bizonyosság"-ot. E tanulmányokban olvadnak össze legszerencsésebben Veres

„sokoldalúságának" jelei: általános elmélettörténeti tájékozottsága mellett élesen ki-rajzolódó saját koncepciója, melyre legnagyobb hatással Lukács kései esztétikája, a fenomenológiai iskola rétegezett műkoncepciója s az ennek megfelelően a mű egyes rétegein belül elvégzett rendkívül módszeres elemzések éppúgy, mint ezek egymásra vonatkoztatása, végül mindaz, amivel ez az elemzés gazdagodott Németh G. Béla ta-nulmányainak és líraelemző szemináriumának hatása alatt mind egzaktságban, mind a legfontosabb szintek, különösen a létértelmezés kibontásában, a művelődéstörténeti igényben, s a fenomenológiai leírásigényen túlmenően az értékelés kifejtésében is.

S mindehhez szerencsésen kapcsolódik a jó értelemben vett irodalomtörténeti véna is, mely a múlt század közepének s századunk egy-két korszakának ismeretében

„szakértői" fokot ér el. „Az ítélet"-ről s vele együtt Petőfi politikai költészetének és profetikus verseinek típusairól adott ítélete megfellebbezhetetlennek látszik, az Arany-vers még inkább részletekbe menő elemzése pedig a módszer igazolása. Ahogy a legkülönbözőbb tárgyi, nyelvi, képi szinten végbevitt elemzést igazolja a műfaji kettősségről s a fölébe kerekedő, a mű egységét mégis biztosító életérzésről nyújtott fejtegetése, az az invenciónak és a tudományos módszereknek imponáló egységét valósítja meg. Egyetlen megkérdőjelezhető mozzanatként jegyzem meg, hogy inkább az irodalomelméletíró egzaktsági igénye kerekedik fel benne mindkét verselemzésé-ben, amikor a nyelvi és szerkezeti retorizáltság jeleit a művek klasszicista vonásai-nak fogja fel, szemben romantikus vonásaikkal. Emögött a klasszicizmusvonásai-nak és romantikának tipologizáló felfogása húzódik meg, mert a történetileg létező roman-84

tika művei úgyszólván elképzelhetetlenek nemcsak a retorizáltság, de a retorikusság jegyei nélkül is.

Nem teljes műelemzés igényével, csak egy-egy sajátos megközelítési szempontból szól Ady Az eltévedt lovasáról, tragikumszemléletének sajátságairól és világháborús lírájának elszemélytelenedéséről mondva érvényeset, Móricz Tündér kertjéről szóló írása pedig (a kötet tanulmányai közül a legrégebben készült) Báthory és Bethlen túlzottan politizáló szakirodalmi szembeállításaival szemben a személyiségtipológiához veti hozzá Móricz nemzetkarakterológiai típusait s így tud árnyaltan újat mondani.

Filmkritikai írásai közül egyet publikál a kötetben, mely egy fél évszázados zseniális német film apropóján bizonyítja elkötelezettségét az ironikus művészet mellett.

Bár műértelmezésről szól, logikailag inkább a kötet tanulmányainak másik két nagy egységébe tartozik Erdélyi János egykori Madách-tanulmányának Az ember tragédiájáról alkotott felfogásával való vitája, melyben bebizonyítja a művek törté-netfilozófiai megközelítésének érvénytelenségét, a műalkotás esztétikai specifikuma iránti „botfülűségét". A kötet harmadik nagy egysége pedig a szociológiai irodalom-szemlélettel foglalkozik. A kötet terjedelmében is legnagyobb tanulmánya, a Szocioló-gia és irodalomtudomány című, miután megállapítja, hogy a marxizmus, mint egysé-ges világértelmezés jóval tágabb kategória a marxista szociológiánál s ezért a mar-xista irodalomszemlélet távolról sem azonosítható a szociológiai irodalomszemlélettel, a marxista szociológiai irodalomszemlélet történetének rövid bemutatásán keresztül adja éles és jogos kritikáját az irodalmi dogmatizmus gyakorlatában kicsúcsosodó

„szociologizálásának", mely úgy vélte, mindent elmondott egy-egy irodalmi műről, ha megállapította szociológiai ekvivalensét, alkotójának vagy mondanivalójának osz-tálytartalmát. Bár a logikai kapcsolatot megteremti köztük, a tárgyalás egymásutánja mégis sérti mind a történeti, mind a lényegi egymásutánt, amikor a vulgáris szo-ciologizálással szemben viszonylagos jogosultsággal fellépő ismeretelméleti iskolai irányt az irodalomszemléleti dogmatizmus után tárgyalja, ugyanis az ismeretelméleti irány jelentkezése nemcsak időbelileg előzi meg az irodalomszemléleti dogmatizmus kialakulását, hanem, mint Veres végső fokon és joggal bizonyítja, annak szerves részévé is válhatott a vulgárszociológiával kialakult sajátos szimbiózisában.

Nagy tanulmánya nagyon jól vonja meg a szociológiai irodalommegközelítés lehe-tőségeinek határait. S bár az Irodalomtudományi Intézet Értéktudományi Munka-csoportjának tagjaként kollektív munkákban is részesülő saját próbálkozásai messze-menően meghaladják a tisztán szociológiai módszereket, a nyelvészeti és szociológiai szempontú tartalomelemzéseket (content analysis), az esztétikai műegységben nagy szerephez jutó strukturális, nézőpont- és időszint-mozzanatokat is bevonva vizsgáló-dása körébe, s tartalomelemzéseit is elsősorban az értékorientációs vizsgálatok szol-gálatába állítva, végső fokon saját regény- és novellaelemző kísérletei is ezeket a határokat igazolják.

A kötet utolsó nagyobb egységében részben saját koncepciójának szembesítését folytatja egyéb irodalomközelítésekhez. Ez az alapállás az első tanulmányban a Jászi Oszkár művészeti nézeteivel folytatott megértőbb hangú polémia mellett lehetővé teszi számára az 1919 előtti Jászinak a szakirodalmi képnél jóval megértőbb kezelé-sét is. Az irodalomlélektan problematikáját nem a legmodernebb művön, Vigotszkij nagy jelentőségű 1925-ös művészetpszichológiáján keresztül illusztrálja. Zoltai Dénes népszerű kis esztétikatörténeti összefoglalásának recenziójában pedig a korszakolás és az irányzati besorolás kérdésességének jogos felvetésén kívül elsősorban azt az alapkérdést veti fel, hogy az irodalom és az esztétikum világának megközelítésére, valamint a rá vonatkozó gondolkodás történetének tárgyalására sem föltétlenül a legtermékenyebb az ismeretelméleti esztétika alapállása, melyet alig érintett a kései Lukács ontológiai értelmezésének gondolkodásmódja. A kritika jogosultságát épp a korábban egyértelműen a lukácsi esztétika ismeretelméleti korszakához kötődő tanít-ványok újabb tanulmányaiban mutatkozó szerencsés változások igazolják, többek kö-zött Zoltai jóval árnyaltabb romantikaképe.

Németh G. Béla köteteiről írott bírálatában pedig épp ezt a — bár Lukács

onto-lógiai irányultságával inkább párhuzamos, mint attól különösebben befolyásolt — művészetontológiai irányultságot helyeselheti, erős művelődéstörténeti és formai tájé-kozottsággal és érzékkel.

A kötet utolsó tanulmánya annak az irodalomkoncepciónak, melyet a szerző vall, a pedagógiai gyakorlatban való alkalmazására ad néhány ötletet, az életkori sajá-tosságoknak tekintetbevételével, de nem a mai pedagógiai gyakorlatban sokszor elő-forduló dogmatikus abszolutizálásával. Hogy itt a modern irodalomértés és népszerű-sítés milyen kardinális kérdéséről van szó, azt jól bizonyítják a tanulmánykötet szerzőjének társszerzőségében megjelent ú j I. gimnáziumi irodalmi tankönyv fogad-tatása körüli kiélezett viták. Ezek nyomán úgy tűnik, ahogy az ú j irodalomfelfogás-nak évtizedekig tartó vitákban, túlzásokon és túlzott ellenhatásokon keresztül kellett meghódítania azokat a pozíciókat, amelyek ma már az evidencia erejével hatnak, ennek a felfogásnak a hódító útja a pedagógiai gyakorlat területén sem lesz séta-galopp.

Veres tanulmánykötetének sokoldalúsága, probléma- és anyaggazdagsága, noha a tudományos mélyfúrás igénye lehetetlenné tette, hogy irodalomelméleti felfogását mindenoldalúan kifejtse, kielégítően körvonalazza egy modern törekvésű, logikus felépítésű, józan és rokonszenves irodalomszemlélet képét. Hogy ezen belül mit dol-gozott ki mélyrehatóbban, azt részben tehetségének irányultsága, részben a vállalt feladatok véletlenszerűségében is érvényesülő „történelem csele", részben viszont az elméleti munkaközösségekben szükségszérű munkamegosztás során vállalt feladatok igényes feldolgozására irányuló igénye szabta meg. Ezért illetlen dolog volna itt és most kritikusi hiányjegyzéket mellékelni, azt számon kérni kötetétől, ami egy kohe-rensnek tűnő irodalomelméleti alapállásban kifejtett rendszeréből az adott keretek között kevésbé kifejtettnek tűnik. Csupán egyetlen hiányérzetemnek adok hangot:

mikor az általa alaposabban vizsgált szakterületekkel kapcsolatban általában a pol-gári szakirodalom alapos ismeretéről és kritikai elsajátításáról tett bizonyságot, akkor kissé hiányzik az irodalomszociológiai vizsgálat palettájáról az az ú j német irodalomelméleti törekvés, mely mind a vulgáris szociologizálást, mind az egyoldalú műközpontú megközelítést elvetve próbál ú j utakat: az úgynevezett recepcióesztétika.

Ennek viszonyát az irodalomszociológiához legalább érinteni nem ártott volna.

összességében Veres András kötetét az igen lassan bár, de fokonként körvonala-zódó ú j magyar irodalomszemlélet kialakulása egyik jelentős lépcsőfokának tartom s így üdvözlöm. (Magvető.)

CSETRI LAJOS

86

Mozaik

RENDHAGYÓ RECENZIÓ EGY RENDHAGYÓ ANTOLÓGIÁRÓL

A „rendhagyó" jelzőt nem a recenzens találta ki. A Mozaik című antológia ugyanis így minősíti önmagát: Rendhagyó antológia. Jó, akkor hát legyünk rend-hagyók.

A füzet 19 költő 29 versét tartalmazza. Kiadta a Békés megyei Népújság, a békéscsabai Városi Tanács művelődésügyi osztálya, a KISZÖV Gyopár-klubja, a Nemzetközi Gyermekév Békéscsaba városi Szervező Bizottsága. Rendhagyóan sok a bába, de ez nem akadályozta az antológia világra jöttét. Amelyről recenziót kellene írni. Ha lehetne. De nem lehet. Miért?

Már csak emiatt is rendhagyó ez a recenzió: az antológia néhány versét kép-telenség elolvasni. A magyarázat roppant egyszerű és bármely olvasó megérti, miért olvashatatlanok a versek. Azért, mert a szerzők saját kézírásában, facsimiléban látha-tók, de annyira kicsinyítve, hogy a betűk, szavak összefolynak, — olvashatatlanok.

Van néhány jól kaligrafizált vers is, amit el lehet olvasni, mindjárt az első: Város kellős közepében / kicsi ház áll Hófehér / kicsi a ház nádtetővel / bérül búbos ke-mence j Ablakával — két szemével / szemléli a kék eget... stb. Ezt a verset meg azért nem olvassa tovább a recenzens, mert van egy sanda megérzése; azon a két ablakszemen Szabolcska Mihály kandikál ki, nemszeretem módon, a mai világba. Van más olvasható vers is, más szerzőtől, így kezdődik: Magamnak dúdolom, de néked is megsúgom / tavaszt álmodok, csicsergő fecskét is... Uramisten, ez meg Farkas Imre, ha még emlékszünk rá. Van vers, amelyikből Ady könyököl ki, bús nagy szemeivel bámulva ránk, van amelyikből Villon kacsint ki, meg a Hosszú kések éjszakája jut eszünkbe. A vers címe ugyanis Hosszú combok éjszakája s az első két sora: cso (vagy csu?) dálatos nagy mell, szenzációs fenék... Sajnos, a recenzens nem szereti a szenzációsan nagy tomporokat még versben sem. Ez az ő magánügye. Gusztus dolga. De szóba kerülnek majd közügyek is.

Hogy miért zsugorodtak, zanzásodtak ilyen olvashatatlanná ezek a „kézírások"?

Hogy elférjen mellettük egy-egy illusztráció. Mindegyik mellett van ugyanis egy, ugyanattól a grafikustól; iparkodva híven „ábrázolni" a vers lényegét. Ettől is rend-hagyó ez az antológia, ilyet ugyanis nem láttunk mostanában, de talán régebben sem.

Kétségkívül tájantológia ez, a Békés megyében élő költők antológiája, így hát nem támaszthatunk vele szemben olyan igényt, mint amit az ÉS mostani vitájában a fiatalok szóvá tesznek: nem akarván az „öregekkel" egy gyékényen árulni, gene-rációs antológiákat, műhelyeket, folyóiratot akarnak. Itt viszont békésen megférnek egymással az olyan idősebbek, mint a már a két világháború közt is ismert, a népi írókkal tartó Hegyesi János (nevét a recenzens tisztelettel említi), meg az aláírás-ból ki nem olvasható nevű, bizonyára fiatal szerző, aki nyilván recenzens-pukkasztó szándékkal ilyen címmel közli versét: PCX, Y. Csakhogy a sok költői kalandot látott recenzenst az ilyen című vers már nem tudja pukkasztani: a későbbiekben lesz még oka a pukkadozásra. Kezdjünk is hozzá máris, stílusosan ilyen címet adva a pukka-dozásnak: ABCDE.

A) Ez az antológia ezer példányban jelent meg, ebből száz példány számozott.

Ára nincs, tehát könyvesboltban nem kapható, árusításából bevétel — feltételez-hetően — nem származik. Viszont van benne 28 egész oldalas klisé, s ez nem olcsó mulatság. Plusz a költők tiszteletdíja, meg a grafikus tiszteletdíja, meg a papír, meg a nyomás stb. — mulatságnak ez sem olcsó.

B) Viszont a kiadók, akik nyilván „összedobták" a pénzt, vállalták ezt a mulat-ságot. Ezzel teljesítették az évi munkatervükben bizonyára szereplő tételt: „helyi költők antológiájában való részvétel". Kipipálható. Megtörtént. De hogy a KISZÖV

Gyopár-klubja mit keres a kiadók közt — rejtelem. Nyilván volt elkölteni való pénze. Hogy a Nemzetközi Gyermekév Békéscsabai Szervező Bizottsága is ott van a kiadók között, nem hibáztatható, hiszen a már említett Hegyesi János egyik verse a Nemzetközi Gyermekévre címet viseli. De hogy a Hosszú combok éjszakájának mi kapcsolata van a Nemzetközi Gyermekévvel — újabb rejtelem. (Áttételes értelemben persze, van.)

C) Hazánk eme déli régiójában jelenik meg a Tiszatáj, amely ezt a rendhagyó recenziót — remélem — közli. Nos, recenzens bennfentes körökből úgy értesült, hogy ez a folyóirat kénytelen lemondani a műmellékletek közléséről, legalábbis csökken-teni kell számukat, mert nincs rá pénz. Nem jut rá az állami dotációból, meg az előfizetési díjakból, meg az eladott példányok árából. A Tiszatájat ugyanis pénzért adják.

D) Közismert a könyvkiadók katasztrofális anyagi helyzete. Recenzens tud olyan íróról, aki a haját tépi elkeseredésében, mert az egyik fővárosi kiadó — nincs is másmilyen — elfogadta ugyan a kéziratát, szociográfiáról van szó, de kénytelen mellőzni a nagyszerű fotókat, ugyanis sokba kerülnek a klisék. Békés megyében, úgy látszik, más árviszonyok hatnak a könyvkiadásra, a klisék árára.

E) Egyik közismert irodalompolitikusunk azért helyesli a helyi kiadványokat — nem hivatásos kiadóktól származókat —, mert ezek tehermentesítik a hivatásos kiadókat s főként: elősegítik a vidéken élő költők, írók megjelenését. Nem hiszem, hogy ilyen kiadványra gondolt. Ez ugyanis nem öregbíti, hanem csökkenti a vidéken élő és alkotó írók, költők „árfolyamát". Ez csak arra jó, hogy „előkelőbb" körökben azt a képzetet keltsék: ez a vidéki irodalom. Annak megállapításával, hogy nincs külön vidéki és fővárosi irodalom, jegyezzük meg, ha volna is „vidéki irodalom", az nem ilyen volna. Az — irodalom lenne. Van persze Békésben is irodalom. Ügy hívják: Simonyi Imre. De ő nincs benne ebben az antológiában.

M. G.

m o h i s A n d o r : ü j s A g o l v a s o

88

LÁSZLÓ GYULA