Tiboldi István gyűjtése.
Sajtó alá rendezte Mészáros József.
Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1988
Az utóbbi évtizedek népköltészeti kutatása pontosan meg
határozta (definiálta) a népi adoma lényegi jegyeit: „rövid, csat- tanós, vidám hangvételű prózai epikus műfaj” (Szemerkényi Ágnes), amelynek a szereplői nem konkrét történelmi alakok, hanem „egy típus elvont képviselői”. Jellemző vonása az is, hogy könnyed stílusú, tréfás fordulatokból építkező műfaj.
Legfőbb szerepe a szórakoztatás, a megnevettetés. Vöő Gabri
ella szerint az adoma „... átmeneti műfaj az anekdota és a tréfa között”.
Mit tudott minderről Tiboldi István, aki mintegy másfél év
századdal ezelőtt adomagyűjtésre, tanítómeseírásra szánta rá magát, s akinek hatalmas kéziratos hagyatékát — immár könyvvé érlelve — veheti most kezébe az olvasó?
Sok mindent tudott. Tudta például, hogy az adomának rö
vidnek, lehetőleg egymotívumúnak kell lennie, és csattanóval (poénnel) kell végződnie. A rövidség követelményének gyűjtői
írói gyakorlatában nagyjából eleget is tett (sok adomáját indítja egyenesen párbeszédes formában), legfennebb a zárómozza
nat, a csattanó helyenkénti sutaságát vethetjük a szemére (lásd a legelső adomát).
S még azt is tudta, hogy az adoma szereplője „egy típus elvont képviselője”. Adomái nagy részét így indítja: Egy fukar..., Egy utas ..., Egy földesúr... Egy diák... Egy gazda... Egy kedélyes székel..., Egyvalaki... stb.
S még azt is tud(hat)ta, hogy az adomának könnyed stílusú
nak, más kifejezéssel: elegáns könnyedségűnek kell lennie. Ta
lálunk a közölt anyagban ilyenszerű darabokat, de bizony igazat adunk Mészáros Józsefnek, a hagyaték sajtó alá rendezőjének,
aki megállapítja: „Kötetünk adomái és tanítómeséi között is ta
lálkozunk olyanokkal, amelyek, bár tömöríteni akarnak, szer- teindázó körmondataikkal olykor egyhangúságot árasztanak, s megnehezítik a csattanóhoz való közelítést.”
Ezen a tényen ma már nehéz változtatni. Legfennebb azt róhatjuk fel Mészárosnak, hogy „minőségi megítélése” miért nem volt még szigorúbb a válogatásnál? Mert válogatásról:
mellőzött, kihagyott alkotásokról esik szó a Jegyietek című feje
zet 438. oldalán, holott a kötetben Tiboldi István majdnem tel
jes (!) adoma- és tanítómese-hagyatéka közkinccsé vált. Játsz- kevesebb lett a tanítómesék száma: a kéziratban 325 cím szere
pel, a kötetben 311 jelent meg, s mivel az adomák közé is ke
rült át belőlük, így most nem tudjuk határozottan, hogy végül is hány tanítómesét gyűjtött és írt (dolgozott fel) Tiboldi? Marad a lényeg: a kézirat összesen 1557 alkotást (adomát és tanítóme
sét) tartalmaz, ebből a kötetben napvilágot látott 1541 darab. A különbség mindössze 16. Erről a tizenhatról a jegyzetanyagban feltédenül szólni kellett volna, sőt, amolyan függelékként kö
zölni is lehetett volna őket, mert ezáltal a teljes Tiboldi-hagya- ték birtokába jutottunk volna.
Látható tehát, hogy Tiboldi István a múlt század első har
madától kezdve haláláig (1880-ban hunyt el) mennyiségileg ha
talmas, minőségileg pedig ma is hasznosítható és olvasható gyűjteményt hozott össze. De hogyan kapcsolódik Tiboldi Ist
ván munkássága Kriza János népköltészeti gyűjtőmozgalmá
hoz? Jogos-e a kötet címoldalán olvasható kitétel: „Kriza János hagyatékából”?
E kérdések megválaszolásához Mészáros József áttanulmá
nyozta a teljes Kriza-irodalmat. Kiderült, hogy Tiboldi István már jóval Kriza előtt megkezdte gyűjtői és feldolgozói tevé
kenységét, sőt költőként már bizonyos hírnevet is szerzett ma
gának. Amikor fölmerült a Vadrózsák megjelentetésének gon
dolata, Kriza Tibolditól is kért népmeséket. Ezeket a népmesé
ket azonban nem hasznosította: „népiesítés” végett egy részü
ket visszaküldte a gyűjtőnek. De a megjelentetésükről sohasem mondott le végérvényesen: a Tiboldi-féle adomákból, mesék
ből, sőt eredeti versekből is a Vadrózsák második, illetve har
madik kötetében szeretett volna közölni. Kriza kezében tehát megfordult a Tiboldi-gyűjtemény, amellyel szemben főleg nyelvjárásbeli kifogásokat emelt. Egyik, 1862-ben írt levelében meg is fogalmazta: „mesterkélés nélkül nem tud írni: nem ta
lálja el a nép eszét és stílusát.” Ez az idegenkedés most, a Ti- boldi-hagyaték birtokában, érthetőbbé vált, Tiboldi ugyanis a meséket, adomákat az irodalmi nyelv rangjára emelve fogal
mazta át, dolgozta fel, miközben gazdagon hasznosította saját kora beszélt köznyelvének jellemző sajátosságait. így javarészt az „emlékező vagy visszaemlékező” gyűjtés vonalán haladt: a már megtanult vagy a frissen hallott népi alkotásokat mindig utólag írta le, tehát amolyan irodalmi gyűjtést végzett. Akárcsak Arany László-ugyanebben a korban.
Fölmerült-fölmerülhetett az a kérdés is, hogy a kötetbeli adomák és tanítómesék nem Tiboldi saját szerzeményei-e? Hi
szen a vidéken élő néptanító pályája elején verseket közölt a Reménj című zsebkönyvben, Kriza János pedig, éppen a Vadró
zsákban, „öreg székely bárdusnak” nevezi. Tegyük hozzá mind
járt, hogy jogosan: Jakab Elek ugyanis arról tájékoztat, hogy Tiboldi „versben mondott csinos pohárköszöntőket... oly kész volt az adomázásra, hogy bármi tárgyról tudott egyet vagy töb
bet mondani.” Előttünk áll tehát egy, a humorra különlegesen fogékony előadó, mai szóhasználattal: egy alkotó típusú mese
mondó, aki a hagyományból megismert adoma- és mesekincset továbbéltette; valószínű, hogy ezt a mesekincset új színekkel gazdagította, gyarapította; változtatott tehát a birtokába került anyagon, a hallgatóközönség igényeinek és elvárásainak meg
felelően.
Mindebből természetesen következik, hogy a most megje
lent könyv úgy is felfogható, mint ennek az alkotó típusú me
semondónak a saját lejegyzésében fennmaradt adoma- és me
segyűjteménye. Ezutáni mellőzésének egyrészt a folklorisztika vallani kárát, másrészt pedig megfosztanánk olvasóközönsé
günket egy olyan kiadványtól, amely történeti anyagot közöl ugyan, de máig szóló emberi üzenetet közvetít.
Szólnunk kell még — befejezésül — Mészáros József Ha
gyomány és humor s^á^ados sorsa című bevezető tanulmányáról, amelyben a szerző részletes pályaképet nyújt a kézirat eddigi sorsáról, a felfedezés körülményeiről, a szerző kilétének izgal
makban bővelkedő felderítéséről. Jó pár esztendővel ezelőtt ugyancsak ő találta meg — az azóta könyv alakban is megjelent
— Orbán Balázs-féle eredeti fényképeket —, tehát személyé
ben szerencsés kezű kutató arcképe rajzolódik elénk.
A tanulmány egyik erőssége, hogy további kutatófeladata
inkra is figyelmeztet: rámutat például arra, hogy Kriza kéziratos hagyatékának helyzete „még mindig tisztázatlan”, ugyanakkor
„hagyományozott előítéletek és misztifikációk is tarkítják” a Vadrózsák előkészítéséről, megjelentetéséről és utóéletéről szó
ló szakirodalmat. Őszinte, amolyan lélekből lelkedzett írás tehát Mészáros József bevezetője: elődeinknek elégtételt parancsoló szavai mögött fölsejleni látunk egy új Kriza-kutatót, egy új Ti- boldi-kutatót. Reméljük, hogy lesz még találkozásunk vele.
A Hét, 1988. október 6.
VALLOMÁS A GYERMEKKORRÓL