Acsai Roland: Alagútnapok

In document 34681011171921242733353738404345485053 T a r t a l o m 1 (Page 131-134)

A kötetben komoly szerep jut a tárgyak-nak, lakberendezési elemeknek, utcáknak – az Alagútnapok lírai énje ezek rendszerében keresi helyét, s ezekhez képest határozza meg magát:

„Egész éjszaka csöpög a bojler – / Csak azt vár-ja, mikor adod fel” (Belső Jellasics). A korábbi verseknek megfelelően a könyv rengeteg szál-lal kapcsolódik a természethez, illetve annak legfőbb tapasztalatához, mely a szükségszerű, törvényesen bekövetkező elmúlással jellemez-hető („halott sün”, „lehullott diófa-levelek”

stb.). A Sarlósfecskékben ábrázolt elnyelés, be-szippantás később is gyakran felbukkanó, fon-tos jelentésképző trópus marad. Nem csupán az említett Alagútnapok „légcsöve”, de a beszé-desen Stellának hívott vadászgörény alvása is ehhez hasonló következtetések megfogalmazá-sára készteti a lírai ént („Mennyi magány van / Egyetlen alvó lényben! Külön-örvény // Húz le embert, állatot sorra, / Ugyanabba a lefolyó-ba.” – Stella), hogy később, a „vég” felé tartó ciklusok egyikében (A világos sáncol) mindez a versbeszélő lelkiállapotának megfelelő befe-lé-fordulásról is tanúskodjék: „Így gurul szét, ami van. // És ez már magában elég baj // S ok neked, hogy magadba zuhanj, / Úgy szűkülve be, mint az érfal.”.

A versek többnyire egyes szám második sze-mélyben szólnak, ám ha nem is „ott” kezdőd-nek, leginkább ebbe csapnak át. Ez az

önmeg-Palatinus Kiadó, Bp., 2005

132

ahogy ez a jövőként értett jelenből értelem-szerűen a múltra nézve sem túl biztató. Szer-kezetét tekintve is hasonlóan furcsa kettőség jellemzi az Alagútnapokat: egyfelől lépten-nyo-mon a fokozhatatlan (épp, mivel fokozható) elmúlástudat állandóságának lenyomataiba üt-közik az olvasó, ami a kötet statikusságát, ver-seinek jellegzetes (le)hangoltságát eredménye-zi. Másfelől azonban valamifajta előrehaladás is megfi gyelhető, lassan, de annál biztosabban kirajzolódik egy ív, amely ugyanakkor semmi újjal, semmi váratlannal nem ajándékoz meg, mert a váratlan, a szokatlan, az „ismeretlen”, csupán mint a keserű ráébredés más-más for-mája jelenik meg a könyvben. A lineáris olva-sás során így lesz érezhető, hogy amiként egyre fogy a „szusz”, annak ritmusára fogyatkoznak és rövidülnek a versek is. A világos sáncol 9. da-rabja például egészen odáig megy, hogy meg-fosztja magát főmondatától, s az „Amit kizá-rólag oly tévutakra vihet” kezdetű mellékmon-dat torzóként marad egész, ahogy azt második sora önrefl exíven meg is fogalmazza („Melyről vallania sincs kinek”), ahol a „kinek” egyszer-re birtokosként, azaz a lehetséges vallomás alanyaként, de részeshatározóként is érthető.

A kötet végéhez közeledve eltűnnek a címek is, s csupán a versek számozása jelzi, hogy az aktuálisan olvasott ciklus mely darabjáról van szó. A tematika persze, a mondott kettősség-nek megfelelően, marad, sőt inkább nyersebbé válik: lélek és test kapcsolatán keresztül a test nem egyszer naturalisztikusan ábrázolt romlá-sa, leépülése lesz a versbeszélő elmélkedéseinek tárgya, ami menthetetlenül a lélek fokozatos és visszafordíthatatlan roncsolódásához vezet – a versek narrátorának helyzetét szorongásos, neurotikus kényszerképzetek, pszichés pana-szok nehezítik („Sarkában aznapi rémképe.” – A világos sáncol, nyolcadik vers), melyek közé példának okáért akár az asztma is sorolható (legalábbis efelől ugyancsak „működik” a kö-tetcím-adó vers idézett első két sora). A kötet versei ebben a szakaszban szenvtelenebbé, egy-ben bölcseletivé válnak, s egy-bennük a schopen-haueri „szenvedéstörténet” a heideggeri „halál-hoz mértséggel” vetekszik: „Az egészséget csak

lappangási / Időként képzeled el: / Letekeredik, mint sebről a fásli.” (Ne kelljen hallanod). Töb-bek között épp az állandósuló, szinte tolakodó fenyegetettség-érzet (Veszett róka) miatt találja meg nehezen a helyét a kötetben az egyébként kitűnő Átültetés, amely a hatástörténet, szoro-sabban a nyelv felől közelít a tárgyalt témához, s a versek már megismert, jellegzetes rekvizi-tumait alkalmazza: „Mint egy létfontosságú szervet, / A vers első három sorát, / Egy régeb-bi versedből átültetted, // Hogy itt működjön tovább. / Kíváncsian fi gyeled, ahogy a szavak / Megtámadják, mint a fehérvérsejtek – // Ki-lökik? Vagy új helyén marad?”. (A kötet versei olykor láthatóan önironikus refl exiótól sem mentesek, miközben a minduntalan „témává tett” probléma természetesen megmarad: „Ám ez a téma is csont csak, lerágott”, vagy ahogy a Belső Jellasicsban olvasható: „az utcai / Lámpa – nem tud újat mondani.”.)

Acsai Roland verseinek énje sokszor úton van (temető, Szugló utca, Párizs) – a modali-tás, a hangnem, az egyes darabok atmoszférája ennek kapcsán, ahogy volt szó róla, megen-gedi a kötet koherens olvasását –, többnyire méláz, sokszor csupán vonszolja magát, „Tév-eszmeként tévelyeg”. Szorongó, tartózkodó alkat („nyakadig húzva a cipzárt / Magadra veszed a kabátod.” – Korántsem felőled), vég-letes bezártságát, alagút-életének nyomasztó fogság-élményét példázza a látott, tapasztalt világ és a benne szabadként felfogott – földi – létezés, amelynek ellentmondásosságát, igaz-ságtalanságát a menny talmiságával egyetem-ben (Tandorira emlékeztetően) már címéegyetem-ben magában hordozza az az Álmennyezet, amely-ben az illúzió leleplezésére a nyelvjátékok üressége és céltalansága is felhívja a fi gyelmet:

„A lichthof fölé kifeszítve a rács, / Amire az ablakból kihajolva látsz, / Míg árnyékszékkel kínál az árnyékvilág”, vagy: „Nem csábít az égi álmennyezet, / Amitől csak a padlón lehetsz”.

A transzcendens utáni tétova vágy rosszízű, melankolikus tapasztalatai egyre-másra fel-bukkannak a kötetben – sem a „begyepesedett sírok”, sem a föld, sem az ég nem biztatja sem-mivel a környezet elemeire (állatok, tárgyak, Kiss László

133

természeti jelenségek), azok mikéntjére soro-zatosan rákérdező, de választ nem lelő (vagy inkább: elkeserítő választ lelő) versbeli szub-jektumot: „Feszültségeid nem földeli le az ég.

/ Mindegy: földi vagy égi vircsaft – / Neked mindkettőből elég.” (Minek virrad). Figyelem-re méltó ugyanakkor, hogy a kötet fenntartja ez utóbbi tradicionális jelentését („fényesség”), a lehetséges menedékként, fogódzóként funk-cionáló menny azonban pusztán egyetlen – a lírai én számára üres, semmitmondó – képét mutatja, aminek inkább az oka lehet fonto-sabb a szubjektum számára: „Ha tehetnéd, lehazudnád az eget, / Mert így önmagát ha-zudtolja meg, / Saját fényessége előtt hunyva szemet –” (Nincs az a farsang).

Bármilyen furcsán hangzik, Acsai Roland kötetének nagy erőssége a nem látványos vég-eredmény: a többnyire tömör, feszes verseket, pontos mondatokat kiválóan ellensúlyozzák a szándékoltan egyszerű vagy épp csak

megbille-Kiss László

nő rímek, illetve a kevés „erős” sor – egyenlete-sen elsimult kötet az Acsai Rolandé, amelyben nincs igazán kiemelkedő vers, egyik fogja a másikát; föntebb már említett nyelvi humora is leginkább humortalan: száraz, könyörtelen, szikár. Nem dehonesztálóan értett monotoni-tás és „egy-hangúság” jellemzi az Alagútna-pokat. A záró ciklus (A bomlás kis kézikönyve) 9. virága, miközben megvetően szól az emberi lehetőségekről, ismételten leszámol a transz-cendens szférába vetett bizalomról („ez a fej alakú urna, / Épp csak belekóstol / Az isme-retlenbe, mely e kurva / Élet kiköpött mása.”), hogy a metanarratív utolsó versdarabka össze-gezze és nyomatékosítsa a kötet tapasztalatát, egyben a maga helyett is megszólaló lírai én óhaját is megfogalmazva: „Szíved szerint a bomlás kis kézikönyve / Lenne ez, amit most közre- / Adsz … / Jelezve, hogy megy tönkre / Minden…”

Lipták Pál: Esti hangulat (1969; papírmetszet, papír; 542×699 mm; jelezve jobbra lent:

Lipták Pál; Munkácsy Mihály Múzeum; leltári szám: 75.138.1)

134

Zólya Andrea Csilla

Demény Péter Visszaforgatás című első re-gényének története egy személyes életút tö-redékeinek összeillesztésén keresztül Imre, a kötet főszereplője és egyben narrátora csa-ládtörténetét rajzolja meg. Az egyes szám első személyben elmesélt történetben az írás rítusa révén a megmaradt emlékképek feleleveníté-sével az elbeszélő a saját lehetséges igazságát, igazságait keresi. Imre elhatározza, hogy meg-írja élete történetét, hogy megértse, mik vezet-tek kapcsolatai elvesztéséhez, magányához. A megélt elmúlás és halál feldolgozása, az élet-nek a többszöri megtagadása keveredik az írás újjászülő gesztusával, aminek időtartama nyil-ván nem véletlenül esik egybe az emberi élet kifejlődésének, a magzati kornak az idejével:

„kilenc hónapja írom ezt a könyvet”.

Egy személyes élet története bontakozik ki és annak mentén egy családtörténet, hiszen a visszaemlékező mindvégig felhasználja a töb-bi szereplő (a szülök, nagyszülők, dédszülők, testvér, szeretők és feleség) élettörténetének mozaikjait, „forgácsait” is mintegy visszaiga-zolásképpen a saját jelentésadásai számára.

Úgy csúszik egymásba a szövegben az emléke-zés és az én-teremtés művelete, hogy a narrá-tor mindvégig számol a személyes és kollektív emlékezésnek, illetve a személyes és kollektív identitásnak akár az

In document 34681011171921242733353738404345485053 T a r t a l o m 1 (Page 131-134)

Related documents