• Nem Talált Eredményt

A veszteség pszichológiája – napjaink gyászmodelljei

A POSZTTRAUMÁS NÖVEKEDÉSRE

2. A veszteség pszichológiája – napjaink gyászmodelljei

a nőkéhez hasonlítják, ez a férfi aknál pedig intrapszichésen double-bind hatást idéz elő, miszerint egyrészről elvárják tőlük, hogy erősek legyenek, ugyanakkor kritizálják őket azért, mert nem fejezik ki érzelmeiket. Kutatások bizonyítják azonban, hogy a férfi ak és nők gyásza egyaránt aktív gyermeküket gyászoló szülők körében, pusztán más megküzdési stratégiát választanak hozzá. Amíg a nők érze-lemközpontú megküzdést és támaszkeresést alkalmaznak, addig a férfi akra inkább a probléma-orientált megküzdés, az elfogadás és az önmegtartóztatás a jellemző (Rothaupt és Becker, 2007).

A gyász során a leírtaknak megfelelően elszigetelődhetnek a gyermekek a szü-leiktől, a féri és a nő – mint szülőpár – egymástól, a család egésze pedig szűkebb, illetve tágabb környezetétől. Számtalan mítosz tartja magát máig az (szak)iroda-lomban és a köztudatban egyaránt, melyek szerint a gyászon túl kell jutni, a gyász-ból meghatározott idő alatt meg kell gyógyulni, hogy a gyász, ami az elvárásoktól és előírásoktól eltér, patológiásnak, vagy komplikáltnak tekintendő, függetlenül annak személyes tényezőitől. Mindezek a gyászolókat magányossá, az élményeiket megoszthatatlanná teszik. A segítő szakemberek feladata, hogy segítse az egyéne-ket, családokat, korszerű információt, tudást bocsátva rendelkezésükre és lehető-séget teremtve arra, hogy gyászukat megéljék és kifejezzék, ezáltal a családtagok utat találjanak a gyászukban önmagukhoz, egymáshoz, és hogy közösen felépülve új szociális kapcsolatokat építhessenek ki, vagy korábbiakat ápoljanak tovább.

jelentés-adás (meaning making) fontosságáig. Ez az új orientáció támogatja a megtartott rituálékat az élet különleges alkalmai során, és felismeri a gyászélmények egyéni, unikális voltát.

Shaefer és Moss megközelítésében (id. Rothaupt és Becker, 2007) a gyász hat-ványozott mértékben aktivizálhatja a rendelkezésre álló coping skilleket mind kognitív, mind viselkedéses szinten. Ilyen kognitív stratégiák pl. az értelemkere-sés, elfogadás, logikai analízis, pozitív újraértékelés. Viselkedéses szinten a coping megmutatkozhat a segítségkeresésben, a problémamegoldásban, az érzelmek kife-jezésében. Ezek eredményeképpen a gyászoló megnövekedett szociáis erőforrás-okkal és támogatói rendszerrel gazdagodik, és új coping skillekre tesz szert.

A nézet, amely szerint a gyász a növekedés és személyes fejlődés katalizátora, jótékony paradigmaváltást követelt a gyász szakma területén (Rothaupt és Becker, 2007).

2.1. A folyamatos kötődés (Continuing Bonds) modellje

Rando (1985, 1986, id. Rothaupt és Becker, 2007) volt az első kutató a nyolcvanas évek végén, aki új alternatívát adott a halottról való érzelmi leválás feladata helyett.

Kutatása során (melyet éppen gyászoló szülők körében végzett) úgy találta, hogy olyan gyászreakciók, amelyek korábban megoldatlan vagy „abnormális” gyász cím-két kaptak, nagy általánosságban voltak jellemzőek gyermeküket elveszített szülők gyászélményeire. A szülők nem pusztán meghalt gyermeküket gyászolják, de a lányukhoz vagy fi ukhoz kacsolódó reményeiket és vágyaikat egyaránt.

A nézet, miszerint a gyászoló érzelmi kapcsolatban maradhat az elhunyt szere-tett személlyel, ezt követően nyert további támogatást kutatók által. Field, Gal-Oz és Bonnano (2003, id. Rothaupt és Becker, 2007) úgy találták, hogy minél elé-gedettebbek voltak a gyászolók az elhunythoz fűződő kapcsolatukkal a haláleset előtt, annál nagyobb valószínűséggel maradt fenntartott a kapcsolat a halál után.

A fenntartottság azt jelenti, hogy egy új – transzformált, átdolgozott – kapcsolat megengedi, hogy a szerett személy fi zikai hiányában új, optimális kapcsolódás ala-kulhasson ki a kötelékek megszakítása nélkül (Rothaupt és Becker, 2007).

A Continuing Bonds (Klass, Silveman és Nickman 1996, id. Stroebe és mtsai, 2010) koncepciója napjaink szakembereinek körében a sikeres gyászmunka elemé-nek tekintendő. Általa lett elfogadott az a gyászolók számára feloldozást hozó né-zet, hogy az elvesztett családtaggal való kapcsolat folytonossága megmarad, folya-matos, bár különböző formájú, intenzitású. Gyászunkkal együtt, vagyis annak se-gítségével vagyunk képesek továbbra is kapcsolódni elhunyt szeretteinkhez. Fontos hangsúlyoznunk, hogy szimbolikus, internalizált kötelékről van szó, nem pedig fi -zikai kötődésről (pl. az elhunyt tárgyaihoz, hamvaihoz való ragaszkodásról). Nehéz azonban eldönteni, hogy mi tekinthető adaptívnak, és mi maladaptívnak. Stroebe és kutatótársai (2010, id. Maccallum és Bryant, 2013) vetik fel elméleteket integ-ráló írásukban, hogy a fenntartott kötődés vagy kapcsolódás adaptív/maladaptív voltát a gyászoló kötődési stílusának kontextusában érdemes vizsgálni. Az általuk

javasolt keretelmélet legfőbb kiindulási pontja, hogy azok a koragyermekkori kötő-dési élmények (függőség, vagy annak hiánya, biztonság vagy állandó bizonytalan-ság) később is befolyással vannak, amikor a személynek kialakítania, fenntartania, vagy éppen megszakítania kell egy fontos kötődési kapcsolatot (Stroebe, Schut és Boerner, 2010). Hangsúlyoznunk kell, hogy a folytonos kötődést mindig az adott kulturális közegben kell vizsgálnunk. (Ahogyan a kötődési típusokat sem tekint-hetjük univerzálisnak.) Különböző kultúrák eltérő mértékben támogatják vagy ép-pen tiltják le az elhunyttal való kapcsolattartást (Rothaupt és Becker, 2007).

Ma Magyarországon a gyászhoz kötődő népi rítusok nem élnek már elevenen, a közösség nem tudja ezt a folyamatot segíteni, senki nem vesz részt az emlékezés-ben, átalakulásban. Mindezzel nemcsak a támaszadás marad el, hanem az a tudás is, ami a korábbi idők gyászolóit segítette (Pilling, 2012). Alternatívát pedig nem kínál az urbanizálódott társadalom (hacsak nem az interneten pénzért működtet-hető virtuális sírokat és mécseseket, amelyek látogatás hiányában gazosodnak és kialszanak).

Gyászolókat segítő gyakorlati munka során fontos mozzanat, hogy az elvesztett személyhez fűződő emlékek, gondolatok lassan megtelhessenek pozitív tartalom-mal is, és ne csak a fájdalom, szomorúság kapcsolódjon hozzájuk, ezáltal is segítve a szeretett személlyel fenntartott kapcsolat belsővé válását.

2.2. Duális feldolgozás modell - Th e Dual Process Model

A gyász kettős folyamat-modell (Stroebe és Schut, 1999) leírásában a gyász egy dinamikusan alakuló, változó folyamat, amelyet a különböző érzelmi állapotok közti váltakozás jellemez. A gyász során a veszteség- és a felépülés-fókuszú szaka-szok váltják egymást. A modell Lazarus és Folkman kognitív stressz elméletével rokonítható. A DPM modell ennek megfelelően két gyászmunkához kapcsolható stresszort azonosít: veszteség-orientált és resztoratív (felépülés fókuszú) orientá-ciót. Az utóbbi az olyan gyásszal járó másodlagos stresszorokra vonatkozik, mint az elhunyt személyt nélkülöző létezés a világban, új tervek, életcélok kialakítása.

(Stroebe és Schut, 2010).

A modell szerint a gyász regulációját egy dinamikus coping stratégia, a külön-böző érzelmi állapotok közti oszcilláció végzi. Eszerint a gyásszal való adaptív coping a veszteséggel való konfrontáció és a resztoratív folyamatok dinamikájából épül fel. A szerzők úgy tartják, vannak olyan időszakok is, amikor a gyászolás szü-netel („time out”). Ez azt is jelenti, hogy a gyásszal járó fájdalom nincs folyamato-san azonos intenzitással jelen, hanem az elkerülés és konfrontáció adta dinamika segítségével, különböző „dózisokban” jelentkezik.

Gyakorlati munkánk során lényeges, hogy a tábori programokat a felépülés fó-kuszú (gyász-foglalkozások közötti) szakaszokban lehet alkalmazni, hisz ez az a lélektani állapot, amikor a veszteség okozta fájdalom csökken, és pszichológiai tér nyílik a megpihenésre és gyarapodásra, rekreációra. Mindezt a későbbiekben, a program bemutatása során részletesen kifejtjük.

2.3. Walsh és McGoldrich családi gyászt és feldolgozást leíró modellje

Walsh és McGoldrich (2004) családi gyászra vonatkozó modellje az egyénköz-pontú modellekkel szemben nem támaszt elvárásokat fi x stádiumokat illetően, és nem patologizálja a tagok egyéni, unikális gyászélményét, hanem kiemeli azok értékét és létjogosultságát. A gyász kapcsolati aspektusait veszi alapul és a nyílt kommunikációt, a gyászélmény megosztását, az érzelmek nyílt kifejezését, ezek által pedig a családi rendszer megerősítését szorgalmazza. A szerzőpáros sze-rint az elveszített családi egyensúly úgy szerezhető vissza, ha a tagok szerepeik változásai során fl exibilisen tudnak működni és nem próbálnak meg régi min-tázatokhoz ragaszkodni. A cél ez esetben, hogy a kohéziót fenntartva a család rugalmasan adaptálódjon a közös veszteséghez, melynek során négy feladata van a rendszernek:

A veszteség realitásának közös, egymással megosztott elismerése (temetésen

való közös részvétel, a halál okának és körülményeinek közös megértése, stb.) A vesztség fájdalmának megosztása (az összetett érzelmek megértése és

elfoga-•

dása, közös jelentéskonstruálás)

A családi rendszer reorganizációja (restabilizáció a folytonosság érdekében,

egyidejűleg változás, viszonyok újrarandezése és szerepek újraosztása)

Kapcsolatokba és egyéb élet-tevékenységekbe történő reinvesztáció (új

remé-•

nyek és vágyak alkotása, élettervek újragondolása, új célok megtalálása)